Bőhm Antal

A választás politikai kultúrája

Az utóbbi időben okkal-ok nélkül gyakran elmarasztalták a hazai politikai kultúrát. Egyesek szerint nincs is politikai kultúránk, mások szerint közelebb állunk a Balkánhoz, mint Európához, és így tovább. Persze az ítéletek felkészültségtől, konkrét ismeretektől, és nem utolsósorban a megélt történelmi eseményektől függenek. Márpedig az utóbbi másfél évben többet éltünk át, mint a megelőző másfél-két évtizedben, s bőven adódott számunkra tapasztalat a politikai kultúra megítéléséhez. A legtöbbet ehhez minden bizonnyal a választások adták. Négy évtized után újra demokratikus választások, a többpártrendszer debütálása, pártharcok, választási kampány - mind-mind olyan tényező, amely az állampolgárt mérlegelésre, értékelésre, s választásra készteti. Ha úgy tetszik, az állampolgár kénytelen vizsgát tenni politikai kultúrából.

Tekintettel arra, hogy a választásban nem alakult - nem alakulhatott ki - ­határozott véleménnyé rögzült választói attitűd, a választás első és második fordulójában is igen képlékeny, és törékeny volt sok minden. Ennek ellenére a választások rendben folytak, alapvetően tiszták voltak és számunkra, kelet-európaiak számára rendkívül fontos, hogy békében, nyugalomban zajlottak. Itt meg kell jegyeznünk, hogy viszonyítási pontjaink igen különbözőek lehetnek; Nyugat-Európából nézvést a magas részvételi arányok és a kultúrált kampány, Kelet-Európából pedig a nyugodt, toleráns légkör tűnhetett föl elsősorban. Ilyen alapon igenis van politikai kultúránk, a rendszerváltást kellő higgadtsággal éltük át és nyugtáztuk. Persze voltak és vannak szélsőségek, agresszív politikai erők és intoleráns megnyilvánulások. Mindez ambivalenssé teszi ítéletünket a politikai kultúráról.

De nézzük a részleteket! Minden bizonnyal külön kell választanunk a választók és a választottak (illetve jelöltek) politikai kultúráját. A választópolgárok megítélése az egyszerűbb, hiszen közismert, hogy a több mint négy évtized alatt generációk maradtak ki a demokrácia iskoláiból, a szavazás ok során nem volt alkalmunk választani, csak az állam párt elvárásainak megfelelően dobáltuk szavazócéduláinkat az urnába, s produkál­tuk a 99,9 százalékos választási "eredményeket". Ez a választáshoz nem szokott tömeg ezúttal jelesre vizsgázott. Megfontoltan, körültekintően adta voksát az általa szimpati­kusnak ítélt pártra mindenfajta hisztéria és látványos megmozdulás nélkül. A választás­nak valószínűleg ez a leginkább optimizmust sugalló mozzanata.

Egészen más a helyzet a jelöltekkel és az induló pártokkal kapcsolatban. Itt ­tisztelet a kivételnek - igen súlyos önértékelési zavarokkal találkozhattunk, ami a személyes és a párt ambíciókat egyaránt illeti. Olyan pártok deklarálták a választást megelőzően, hogy csak a 20 százalék alatti szavazati arányt tekintenék kudarcnak, amelyek végül a 4 százalékos parlamenti küszöböt sem érték el. Több párt - valószí­nűleg nemcsak propaganda-fogásból - eleve győztesnek deklarálta magát, vagy leg­alábbis a vezető pártok sorába tartozónak, s a választáson derült ki reménytelen helyzetük. Mindehhez számítsuk hozzá a különböző pártok tömegkommunikációs meg­jelenítését, ami egyes esetekben (különösen a tv-s pártbemutatkozásokon) tragikomi­kusra sikeredett. A pártok többsége egyáltalán nem volt tisztában saját helyzetével­ egészen torz volt a helyzet-tudata. A választás mindenesetre világossá tette, hogy a nép nevében fellépők igen nagy hányada - ne feledjük, a választást megelőzően több mint ötven pártot jegyeztettek be - sem programmal, sem választói bázissal nem rendelke­zik, s fellépése, szereplése eleve kudarcra ítélt. A választópolgárok ennek - úgy gondolom - tudatában voltak, a pártvezérek azonban többnyire nem. Azt hitték, hogy közhelyekkel, az állampárt és a pártállam elleni szlogenekkel megnyerhetik a választók tömegeit. S ez megint a választók állásfoglalását dícséri; a jellegtelen, program nélküli, vagy zavaros elképzelésekkel fellépő pártokra nemigen adták voksaikat.

A jelöltek esetében szintén fölmerül az önértékelés és a helyzet-tudat kérdése. Igen sokan, a jelölteknél esetleg rátermettebbek nem akarták (vagy merték) vállalni a jelöltetést. Sok esetben csakis a különböző pártérdekek miatt indult egy-egy jelölt a választáson. Sok volt az ad hoc megoldás, sok volt a rögtönzés, ami sem a pártoknak, sem pedig jelöltjeiknek nem kedvezett. A pártok többsége különben is káder-hiánnyal küzdött, előfordult, hogy még a Választási Bizottságokba a választás ellenőrzésére sem tudtak kellő számban aktivistákat küldeni. (Voltak olyan körzetek, ahol a Szavazatszedő Bizottság mellé egyetlen párt sem küldött megbízottat.) A káder-hiány másik következ­ménye az volt, hogy teljesen ismeretlen, sőt kétes egzisztenciák is előfordulhattak a jelöltek között. Az egyik, "Kádár-börtönét is megjárt" jelöltről például jelölése után tudta meg pártja helyi vezetése, hogy a börtön-ügy igaz ugyan, azonban nem politikai, hanem köztörvényes vétséget takar - a derék jelölt ifjúkorában kegytárgyakat lopott a sekrestyéből. Úgy látom, hogy a pártérdekek agresszív képviselőit az ilyen ügyek kevéssé feszélyezték. (Az érintett pártot azért nem nevezem meg, mert nem a párt, hanem a jelenség az igazán fontos.).

A pártérdekek agresszív képviselete szinte végigkísérte a választás egész folyamatát. A kopogtatócédulák körüli anomáliák közismertek. Az első pillanatban sokan megijed­tek attól, hogy nem tudják összegyűjteni a 750 cédulát, vagy más pártok jelöltjei megelőzik őket, ezért minden eszközzel megpróbálkoztak; ügyvédi irodákban, sekres­tyében, élelmiszerboltokban, sarki kocsmákban gyűjtötték a cédulákat. Szerencsére hamar kiderült, hogy a gyűjtésnek nincs igazán tétje, hiszen a jelöltek többsége könnyű­szerrel összegyűjthette az induláshoz szükséges cédulákat. A választás kimenetelét ezek aligha befolyásolták, ezért a cédulák körüli hangulatkeltés teljesen indokolatlan volt. Az persze más kérdés, hogy a különböző joghézagok a kopogtatócédulák esetében is zavart kelthettek. Miközben a Választási Bizottságok páncélszekrénybe dugták a cédulákat, s országos vita kezdődött a cédulák további sorsáról, kiderült, hogy a leadási határidőn is jóval túl egyes jelöltek még mindig kaptak cédulákat, s hogy sok cédula kinn maradt az állampolgároknál, a pártoknál és a jelölteknél, és senki nem tudja - ez nincs szabá­lyozva -, hogy mit kell ezekkel tennie. E tekintetben az állampolgárok sem tudták mi a teendő. Nem egy helyen azt hitték, hogy a kopogtatócédula maga a szavazás, és a cédula leadása után gratuláltak jelöltjüknek a választás megnyeréséhez. Másokat pedig megté­vesztett a cédula, azt hitték, hogy arra a személyre kell szavazniuk, akinek cédulájukat adták. Ennek a pszichózisát felismerve jó néhány jelölt (és pártja) valóságos sportot űzött a szavazócédulák gyűjtéséből, s a három-négy- sőt ötezer szavazócédula a jelöltnek és pártjának is komoly esélyt jelentett a választáson.

A választás izgalmas kérdése, hogy az állampolgárok valóságosan is állam-, illetve választópolgárként viselkedtek-e, vagy sem. Pontosabban fogalmazva a választások al­kalmával értékelhető volt a választói attitűd. Az örvendetesen megszaporodó közvéle­mény-kutatások hétről hétre jelezték a pártok (és pártvezérek) iránti szimpátiát, és a választások várható prognózisait. Végül is a fő tendenciákat illetően, hogy az MDF­-SZDSZ párviadal dönt majd, beváltak az előrejelzések, a kisebb pártok esélyeit illetően azonban nagy melléfogások is bekövetkeztek. Joggal merül föl a kérdés, hol tévedtek a közvélemény-kutatók, vagy - talán így méltányosabb -, ők tévedtek-e egyáltalán. Hiszen nem feledkezhetünk meg arról, hogy negyven éves hiátus után nem várhattunk az állampolgároktól attitűddé rögzült választási magatartást. Az állam párt felbomlása viharos gyorsasággal következett be, a történelmi pártok épphogy kezdenek magukhoz térni, az új politikai pártok, képződmények pedig gyakran maguk is nehezen döntötték el, hogy pártként, vagy laza érdekcsoportként definiálják-e önmagukat. Ebben a hely­zetben nem csodálkozhatunk, hogy hétről hétre változott a helyzet, vegyük csak elő a közvéleménykutatások adatait és nézzük meg hol tartottak a parlamentbe került pártok néhány hónappal ezelőtt! Ez egyben azt is jelzi, hogy a "pártosodási" folyamat nem zárult le a választással, a pártok átrendeződése - igaz, várhatóan konszolidáltabb módon ­tovább folytatódik majd, s évek kellenek ahhoz, hogy kikristályosodjon egy öt-hat megha­tározó pártból álló politikai struktúra, vagy egy-két meghatározó pártból álló politikai és parlamenti váltógazdálkodás.

De túl ezen, a közvélemény-kutatók dolgát az is megnehezítette, hogy a magyar állampolgár még mindig nem szokott hozzá, hogy neki véleménye is lehet, hogy megkérdezhetik, és ha véleményt formál, annak nem lesz semmilyen, számára negatív következménye. Rossz beidegződések, félelmek, gyanú keveredtek a valóságos informá­ció-hiánnyal. A különböző pártokról ugyan tudhatott az állampolgár, azonban a harsány propaganda (tisztelet a kivételnek), éppen a pártok tényleges karakterét rejtette el. Szinte mindenki ugyanazt mondta, csak a hangerő és az előadásmód kultúrája különbö­zött, az állampolgár pedig a tartalmi választás helyett érzelmi döntésre kényszerült. Az első szabad választást ezért jellemezhetjük talán mindennél jobban az emóciók túlten­gésével. Az ügyesebb (és okosabb) pártok erre tudatosan rá is játszottak, jó fellépésű, népszerű, beszélni tudó jelölteket állítottak, propagandájukban pedig népszerű színé­szek, tanárok, papok segítették a párt image-t kialakítani. Ezek a pártok tudták, hogy hogyan kell eladni a párt programját, vagy finomabban szólva, hogyan kell megnyerni az embereket. Természetesen nem kell különösebb politikai érzék, vagy érettség ahhoz, hogy belássuk, azzal hogy "csőcseléknek" nevezzük, vagy kioktatjuk egy-egy nagygyűlés résztvevőit, aligha érhettünk célt. Pedig egyik-másik pártvezér politikai kultúrájából még erre a felismerésre sem tellett.

Talán nem érdektelen, ha felidézünk ezzel kapcsolatban néhány jellegzetes példát. A marosvásárhelyi pogrom elleni tiltakozásul márciusban nagygyűlést tartottak a Hősök terén a különböző politikai pártok. A nagygyűlést a résztvevő pártok - előzetes megállapodásuknak megfelelően - nem használták föl kampánycéljaikra. A keresz­ténydemokrata szónok erről "megfeledkezett", s amikor a gyűlés résztvevői emiatt elégedetlenkedtek - helyesebben kifütyülték a szónokot -, ő párhuzamot vont a marosvásárhelyi és az itteni csőcselék között, mondván, ugyanilyen csőcselék csinálta a pogromot. Mint a tv nézői is láthatták, beszédét nem fejezhette be...

Jellegzetes politikai "érzékről" tett tanúbizonyságot a kisgazdák jeles reprezen­tása, Torgyán József. Csak néhány idézet beszédeiből:
"Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy széles körű tehetség vagyok, óriási tárgyi tudással, egészen kitűnő vitakészséggel, hihetetlen memóriával, s azt hiszem olyan szónoki adottságokkal, amilyenekkel jelenleg senki nem rendelkezik az országban."

Ugyanő egy vidéki kortesútjáról így számolt be:
"Valóságos szentként vettek körül, csókolgattak, ölelgettek, tiszteletüknek és megbecsülésüknek ezer és egy jelét adták."

Majd a választás után:
"Az ellenzékiségnek megszűnt a létalapja ... aki most ellenzéki akar lenni, az lényegében a hazájával szemben lép fel."

A Torgyán-szindróma természetesen más pártoknál is jelentkezett. Tamás Gás­pár Miklóst idézem:
"Szavazzatok ránk, akik nem kedvelitek Auschwitz, Recsk, Kolima, a Duna-Fe­kete tenger csatorna huszadik századát. Szavazzatok ránk, akik elég régimódiak vagytok ahhoz, hogy várjatok valamit a jövőtől. Mucsa és félelem - vagy szabaddemokrata többség. Nincs harmadik út"

S azt hiszem e példatárból nem maradhat ki Fekete Gyula választás utáni magyarázata sem:
"A hiba nemcsak bennünk van. A magyar társadalom évtizedek óta leszokott arról, hogy saját fejével gondolkozzék, bambán sodródik az ügyeletes kolomp után. Ellabancosodott, legsilányabbik része tovább élteti a nagy magyar szolgalelket, s végképp elvesztve tartását, egy tál konvertibilis lencséért a lelkét is eladja."

A példákat tovább folytathatnánk, tetszés szerint. Sok jelölt politikai kultúrájából ennyire tellett. Állásfoglalásuk politikai következményeire viszont aligha fordítottak gondot. Mint ahogy arra sem, hogy felismerjék, az ellenfelek lejáratása, denunciálása nemcsak etikátlan, hanem óhatatlanul vissza is üt mindenfajta politikára, hiszen növeli az állampolgárokban amúgy is meglévő, vagy felgyülemlett ellenszenvet a politikával és a politikusokkal szemben.

A "csendes többség" különben most sem tagadta meg önmagát. A viszonylag magas részvétel ellenére az állampolgárok egyharmada már az első fordulóban is távolmaradásával szavazott. A harmadik fordulóban pedig már közel kétharmadnyian maradtak távol a választástól. Pedig a választók felelősségére - ebben minden érdek­csoport egyetértett -, a választás fontosságára idejében és komoly érvekkel hívták föl a figyelmet. Ennek ellenére voltak olyan területek, ahol már az első fordulóban az állampolgárok több mint fele távol maradt a választástól. Talán nem érdektelen, ha a választói arányokat regionálisan is megvizsgáljuk! Az első fordulóban például 70 százalék feletti volt a részvételi arány Vas (76,81), Győr-Sopron (76,49) és Veszprém megyében (70,91), 60 százalékon aluli Jász-Nagykun-Szolnok (58,95), Hajdú-Bihar (56,31) és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében (53,71). Jellemző, hogy az utóbbi két megye öt választókerület ében meg kellett ismételni az első fordulót, hiszen a választók több mint fele maradt távol a szavazástól. A negatív csúcsot Hajdú-Bihar 4. számú választókerülete érte el 41,41 százalékos részvételi arányával. Ugyanakkor a főváros 18. kerületében 80,39, első és második választókerületében az állampolgárok 80,32, illetve 81,03 százaléka vett részt a választáson.

Jelentős regionális különbségeket tapasztalhattunk a választási kampány során a kampány módját, kultúráját, valamint a választás etikáját illetően is. Jól körülhatárolható volt az induló pártok főbb befolyási övezete is Nyugat-Kelet, sőt Észak-Dél viszonylatá­ban is. Emellett működött még egy főváros-vidék különbség is, a pártok zöme a fővárosra helyezte kampánya súlyát, s a vidék több szempontból is elhanyagolt maradt. Általában a központi pártszempontok érvényesültek a helyi társadalmi szempontokkal szemben, s rossz tradícióként a pártközpontok fővárosi és megyei szervezetei szabták meg - vagy legalábbis szerették volna megszabni -, hogy mi történjen az egyes településeken. Mindez igen szembetűnő volt a kampány súlyozásában is.

Aki március közepén az országot járta, láthatta, hogy a fővároson és a nagyobb városokon kívül alig-alig volt jele a közelgő választásnak. Vidéken - falvakban főleg ­nem volt jele a felhevült hangulatnak, egy-két árva plakát, felirat jelezte csupán a közelgő választást. Joggal panaszolta jó néhány helyi pártvezető, hogy pártja kampányának központi pénzeiből alig jutott valami vidékre, "mintha mi csak arra lennénk jók, hogy a mandátumokat megnyerjük és szállítsuk a központnak". Valószínűleg más lett volna a helyzet ha a parlamenti választásokat megelőzik a helyhatósági választások. Egy évtize­deken keresztül agyoncentralizált országban ez valóban a vidék felszabadítását jelent­hette volna, s teret nyitott volna a helyi érdekek érvényesülésének. Ehelyett vidéken megint csak úgy ért ezt ék, hogy a központi akaratot kényszerítik rájuk, a változás csak annyi hogy ez most pluralista formát öltött.

A helyi párt orientációt főleg a kisebb településeken többnyire az határozta meg, hogy a helyi értelmiség (a tanító, a pap, az orvos) melyik párttal szimpatizál. Ez azt is jelenti, hogy a választás egészére az értelmiség szerepvállalása és mintaadása nyomta rá a bélyegét. Itt nemcsak arról van szó, hogy a jelöltek döntő többsége értelmiségi, hanem arról is, hogy a politikai irányítást átvette az értelmiség, s mintha Szelényi Iván és Konrád György másfél évtizede elhallgatásra kényszerített próféciáját, útját az osztályhatalom­hoz, igazolná. Nem véletlen, hogy a meghatározó pártok elsősorban az értelmiséget próbálták megnyerni. Ebből a szempontból az értelmiség a választások nyertese, hiszen valóságos politikai szerephez juthatott, állásfoglalását, értékeit nem kell uniformizált ideológiába bújtatni, s végre-valahára politikai szerepét is szakemberként vállalhatja föl. Mindez egyértelműen pozitív - ezt pártállástól függetlenül bárki elismerheti.

A választásnak azonban vannak vesztesei is. Ezúttal nem a vesztes pártokra gondolok, hanem azokra a társadalmi rétegekre, amelyek az elmúlt hónapokat, s magát a választást is többnyire veszteségként élték meg. Mindenekelőtt a munkások. Ne feledjük, az állampárt értékrendszerében a munkásság abszolút értékként szerepelt, még akkor is, ha mindez csak hamis tudatot, vagy üres ideológiai hivatkozást jelentett! De legalább foglalkoztak a munkásokkal, legalábbis sokan így emlékeznek vissza. Most viszont a munkásság magára maradt; a baloldal szétesett, meghasonlott, a tradicionális baloldal régi önmagához méltatlan szerepeket vállalt, s azok az emberek, akikhez a nagypolitika képviselői el-eljártak nagygyűlésekre az üzemcsarnokokba, most azt tapasztalhatták, hogy a munkahelyeken tilos politizálni, a pártok pedig - tisztelet a kivételnek - még az üzemek környékét is elkerülik. Mindehhez számítsuk hozzá az ipar- és a nagyüzem ellenes hangulatot, a munkanélküliség fenyegető realitásait, a bűnbak kere­sést, az értékzavarokat és -változásokat. A választások idejére a munkásság elvesztette orientációs pontjait, elbizonytalankodott és kiábrándultságát a választástól és politikától való távolmaradásával is kifejezésre juttatta. Ez alól talán a fiatalabb szakképzett munkások jelentenek kivételt, akik az új - korábban ellenzékinek minősített - ­pártokban keresték érdekeik megfelelő érvényesítését, és egy idősebb munkásgeneráció is kivételt jelent, ők inkább a történelmi pártok felé orientálódtak, különösen azok, akiknek még volt konkrét élményük 1945 és 1947 választásairól.

És hová tűntek a nők a politikai színpadról? Már a jelöltek között is rendkívül kevés nőt láthattunk, a választás második fordulójába bejutok között pedig már csak öt százalék volt az arányuk, s meglehetősen kevesen reménykedhettek a győzelemben. Sokan mindezt azzal magyarázzák, hogy az időigényes képviselői megbízást nehezebben vállalják a nők, mint a férfiak. Ebben nyilvánvalóan van igazság, azonban a nők távolmaradása sokkal inkább egy konzervatív politikai gondolkodás következménye: a politika nem való a nőknek, a nők ne politizáljanak, ez férfimunka - és így tovább. A pártok még csak-csak indítottak női jelölteket, de a választópolgárok nem szívesen szavaztak rájuk. A férfi jelöltek többnyire eleve eséllyel indultak a női jelöltekkel szemben, sokszor pártállástól függetlenül. Ezt is érdemes átgondolni, ha a politikai kultúráról vitatkozunk.

A választás egészét jelentékeny esély-különbségek motiválták. Ez annak ellenére igaz, hogy a pártok kínosan ügyeltek az úgynevezett esélyegyenlőségre, s kemény vitákban alakították ki a kampány játékszabályait. Mintha az esélyek az azonos tv-mű­soridőkön, vagy a tiszta sorsolásokon múlottak volna. Az induló pártok anyagi lehető­ségeiben óriási különbségek voltak, általában a kisebb pártok voltak rosszabb helyzetben. Azonban nemcsak ezen múlott. Igen jó anyagi feltételekkel induló pártok is látványosan megbukhattak, ha üres jelszavakkal, karakter nélküli politikusokkal és rosszul megválasztott programokkal próbálkoztak. A választópolgárok politikai érettsé­gét dícséri, hogy az üres propagandát, a handabandázást nem fogadták el, s nem voltak vevők a választási cirkuszokra sem.

A pártok esély-különbsége már benne foglaltatott előéletükben, politikusaik megbízhatóságában és az általuk képviselt politika hitelében. Az kétségtelen, hogy a pártok jelöltjeivel szemben igen nagy hátrányban voltak a független jelöltek, még akkor is, ha ez függetlenség sok esetben csak kvázi függetlenséget jelentett, mert különböző - nem párt-jellegű - érdekcsoportok álltak a jelölt mögött, vagy ál-függetlenséget, mert egyes pártok a függetlenség leplébe rejtették jelöltjüket.

Végezetül úgy vélem, a választás egésze várakozáson felül sikerült. Kialakulóban van egy új politikai struktúra, s reményünk lehet egy demokratikus politikai kultúra elsajátítására is. Ne feledjük, most tanuljuk újra a demokráciát, a demokrácia játéksza­bályait, az állampolgári részvétel formáit. És persze fizetjük a tanulópénzt, nem is keveset. Hogy mennyit, azt csak becsülni lehet, hiszen erről a pártok nem szívesen nyilatkoznak. Pedig ez is hozzátartozik a demokráciához, különösen egy olyan országban, ahol az állampolgár annyi mindent hallhat a piacgazdaságról. Miért éppen a választási kampány költségei számítanának tabunak?

Túljutottunk az országgyűlési választásokon. Egyes pártok diadalt ülnek, mások sebeiket nyalogatják, vagy magyarázzák bizonyítványukat. A választások értékelése nyilván most kezdődik csak el. Annyi bizonyos, hogy van min okulnunk nekünk válasz­tóknak, s okulhatnak a pártok is. Kötetek fognak megjelenni, magyarázatok, értékelések, de hogy mit és mennyit tanultunk, arról majd a közeljövő történései adhatnak hiteles választ. Azt hiszem, lehetnek reményeink.

In: Parlamenti választások 1990. Szerk.: Szoboszlai György. MTA Társadalomtudományi Intézet, Bp., 1990. 27-33.