Tölgyessy Péter

III. Döntéshozó esztendő - 1989-90

Az Országgyűlés október közepén parázs hangulatban tanácskozott az elé terjesztett törvényjavaslatokról. A képviselők jó része megalázónak vélte, hogy a testület kimaradt a rendszerváltoztató jogszabályok megalkotásából. Indítványok százai próbáltak kisebb-nagyobb változtatást elérni a tárgyalásokon elfogadott szövegen. Többek közt a parlament egyoldalúan átírta az alkotmány alapjogokkal kapcsolatos rendelkezéseit, és úgy kéttucatnyi ponton módosította az alkotmánybírósági törvényt. Különösen heves támadás érte a választási rendszer pártlistás részét. Sokan a tisztán egyéni kerületi szisztéma fenntartását követelték, szemlátomást nem értetve meg, hogy ezáltal az MSZP akár megsemmisítő választási vereséget is szenvedhet, ami minden akkori számítás szerint kikezdte volna az új demokrácia stabilitását. Az indulatokat enyhítendő, a parlament folyosóján gyors megegyezés született az egyéni kerületek és következésképpen a képviselők számának emeléséről. Így az Országgyűlés törvénybe iktatta az új közjogi berendezkedést, majd kitűzte a közvetlen elnökválasztás időpontját. Az ideiglenes államfő pedig az Ellenzéki Kerekasztal pártjaival való egyeztetés nélkül kikiáltotta a köztársaságot.

Az utolsó hónapokban a kormány már nemigen tudta összetartani a független képviselők atomjaira hullott parlamentet. A törvényhozás honatyai indítványra még a legvégső ülésén is módosította az alkotmányt, és a politikai megállapodás ellenére nem csupán egyszeri alkalomra, hanem minden időkre elrendelte a közvetlen elnökválasztást.

Leomlik a berlini fal

Időközben radikálisan megváltozott Magyarország külpolitikai helyzete. Az állampolgári aláírások átadását követő napon az NDK-ban lemondott Erich Honecker. A népszavazás előtt 48 órával Prágában győzött a bársonyos forradalom. Bulgáriában távozott Todor Zsivkov. Egyszerre egyértelművé vált: a demokratikus átmenet nem a magyar és a lengyel fejlődés sajátossága, hanem egy láncreakció része. Az előre aligha látható folyamat utólag igazolta a szeptemberben még veszélyesen kockázatos népszavazási indítványt. November elején beszélgettem Antall Józseffel a mindent megváltoztató berlini fejlemények lehetséges belpolitikai következményeiről. A későbbi miniszterelnök elmondta, kényes szituációba került pártja a népszavazási kampányban nemigen tehet mást, mint csendben marad, mindamellett előnyösnek tartaná, ha az SZDSZ megnyerné a referendumot, mert ezzel kiváltaná az MDF-et az állampárttal kötött megállapodásból.

Néhány nap múltán, értelmiségi hátországára támaszkodva az SZDSZ elindította hazánkban az első vérbeli politikai médiakampányt. Neves művészek adták arcukat a rendszerváltoztató kezdeményezéshez. Rövid televíziós klipek, hatásos szlogenek sulykolták a párt mondandóját. Majd’ két hétig a szabaddemokraták üzenetei egyedül uralták a nyilvánosságot. Az MDF bázisa mind türelmetlenebbül várta pártja iránymutatását. A szervezet alapítói úgy érezték, a legnagyobb ellenzéki erő nem hallgathat, és a népszavazás igenje és nemje közti harmadik útként bejelentették „nem megyünk el, nem szavazunk”. Ezzel azonban a politikai frontvonalat végképp áthelyezték a két vezető ellenzéki párt közé. Ugyan mindössze hatezer szavazattal, de a Fidesz, az FKgP és számos MDF-szavazó támogatásával, mégis győzött az SZDSZ „négy igenje”.

A csodás ’89-es esztendőben mindegyik ellenzéki szervezet a maga igazságát kereste, ámha előre megegyeznek a követendő szerepekben, akkor sem alakulhatott volna lényegesen kedvezőbben a politikai átmenet. Az MDF aláírásával megállapodásban biztosította az együttesen kialkudott eredményeket, az SZDSZ pedig népszavazási kezdeményezésével kiverekedte a tárgyalóasztal mellett elérhetetlennek bizonyult célokat. Egyik párt sem tudta teljesen érvényre juttatni az akaratát, de valamennyi bizonyos mértékig győztesnek érezhette magát. Jóllehet a tárgyalásos átalakulásnak megvoltak a maga hátrányai, a huszadik századi magyar történelemben először sikerült alapvető politikai fordulatot úgy végigvinni, hogy a társadalom egyik része sem szenvedett el nehezen felejthető, visszavágásra késztető sebeket.

A pártoknak azonban szükségük volt a híveiket mozgósító valóságmagyarázatokra, ezért az összes nagyobb politikai irányzat megalkotta a maga külön rendszerváltoztató mitológiáját. A szocialisták úgy érezték, már akkor is az államszocializmus élhetőbbé tételén fáradoztak, amikor az oppozíció még nem is létezett. A jogállam döntően a reformerek megfontoltságának és felkészültségének köszönhető. Ha az ellenzék nem okvetetlenkedik örökösen, megannyi felesleges kitérő nélkül vezényelte volna le az átalakulást, a szerintük a vezetésre egyedül hivatott szocialista elit. Az MDF-hitvallás alapján a lakiteleki sátorban kezdődött az új magyar parlamentarizmus, hogy aztán az SZDSZ cselszövései ellenére, Antall József minden részletre kiterjedő bölcsességével vezesse révbe. A szabaddemokrata legenda értelmében viszont csakis a demokratikus ellenzék és pártja küzdött elejétől fogva állhatatosan a következetes átmenetért, így kizárólag az SZDSZ érdeme a nyugatos demokrácia.

A szakértő kormány mítosza

1989 őszén visszavonhatatlanul befejeződött hazánkban a létező szocializmus korszaka. Mindenkinek igazodnia kellett a teljesen új körülményekhez. Még október elején megszűnt az állampárt és megalakult az MSZP. A jövendő megélhetésükért is szorongó szocialisták nem okultak utóvédharcaik kudarcaiból, hanem továbbra is maradék hatalmi pozícióik megtartásán ügyködtek. Az MSZMP jogutódjaként szerették volna a régi vagyonuk és tagságuk minél nagyobb hányadát megőrizni, de így alig tudták a közönség számára újrarajzolni arculatukat. Az orientációját vesztett szervezet gondjait növelte népszerű vezetőinek rivalizálása. Pozsgay Imre államfői vágyainak meghiúsulásával azonban a nemzeti baloldal csakhamar megszűnt a magyar politika önálló tényezője lenni. Az MSZP főiránya a technokrata vonásokkal is rendelkező, értékmentes apparátusi pragmatizmus és a kisemberközpontú kádári politika ötvözete lett. Ám a szocialisták még hosszú időre politikai karanténba kerültek. A közvélemény a békés hatalomátadásért egyáltalán nem látszott hálásnak.

Németh Miklós kormánya ellenben dicsősége csúcsára jutott. A minisztereket a pártállam gépezete már nem tartotta szigorú kontroll alatt, a demokratikus intézmények pedig még nem ellenőrizték őket. A szakértő vezetők és tanácsadóik kedvükre dolgozhattak. Fontos reformtervezetek sora készült el. Horn Gyula aláírta a szovjet csapatok kivonásáról intézkedő megállapodást. Útjára indult a spontán privatizáció. Még a Grósz-kormány szabaddá tette a nyugati utazásokat és megkönnyítette az állampolgári valutavásárlást. A világútlevél birtokában magyarok százezrei indultak bevásárolni Ausztriába. 1989 elejével általában megszűntek a termelési célú behozatal korlátozásai. A gazdaságirányítás nem akadályozta meg idejekorán, hogy a hatásos politikai kapcsolatokat mozgató nagyvállalatok minden valódi ellentételezés nélkül exportáljanak a Szovjetunióba.

Az ország fizetési mérlege ezzel veszedelmesen megbillent, a devizatartalékok a kritikus szint alá süllyedtek. Az infláció kétszámjegyűre ugrott. A gazdasági folyamatok alakulásában a kormányozhatatlanság jelei mutatkoztak, a politikai bázis nélkül maradt kabinet legtöbbször még a tűzoltó intézkedések meghozatalával is vészesen késlekedett. Hazánkban egy múló pillanatra olyan hatalom tevékenykedett, amelytől az embereknek nem kellett tartaniuk. A pártellenes érzületű közvéleményben érthetően létrejött a szakértő kormány legendája. A máig vitatott emlékű, de hatalompolitikailag lényegesen erősebb Grósz-kabinet nyilvánvalóan több reformértékű döntést fogadott el, mint a hasonlíthatatlanul rokonszenvesebb utódja. A jobbára a történelmi véletlen kegyéből felmagasztosult Németh-kormány, a közéleti tisztánlátás kárára, mégis sokáig minden következő hatalom mércéjévé vált.

Az MDF antalli fordulata

A közép-európai változások után már kevesen vélték értelmét a harmadik út keresésének. Az MDF őszi politikájának balsikere válságos állapotot teremtett a legerősebb ellenzéki pártban, tagok százai léptek át az SZDSZ-be. A veszélyes irányt mutató folyamatok megállítása azonnali választ kívánt a „merre tovább” kérdésére. A nyugat-európai fogalmakkal leírhatatlan mozgalom alapvető bajainak orvoslására az októberben megválasztott új elnök talált megoldást, akinek párton belüli mozgásterét érzékelhetően tágította az alapítók és Pozsgay Imre népszavazási fiaskója. Antall József mindig is a jobbközép politika kategóriáiban gondolkodott. A népi írók és a hagyományos jobboldal egy részével szemben pontosan tudta, nemzete felemelkedésének igazi esélye a nyugatos társadalomszerkezetek okos újrameg­ho­no­sítása. Világosan látta, Magyarország a szovjet rendszer megszűnte után nem maradhat a senki földjén. A térség országaiban elsőként fogalmazta meg a jobbközép gyűjtőpárt igényét, és fogadtatta el európai partnereivel pártját konzervatív-liberális, kereszténydemokrata tömörülésként. Általa az MDF úgy kapott lényegileg új politikát, hogy a szervezet tagjai sokszor fel sem fogták, hogy a népies, számos elemében baloldali induláshoz képest a nemzeti hagyományokon alapuló nyugatos jobboldali program mekkora fordulat. A magyar politikai szerkezet ezzel szakadt el végérvényesen a délkelet-európai modelltől.

A későbbi miniszterelnök nem elorozta, hanem valószínűleg megmentette a Lakitele­ken született pártot. Az alapítók között akadtak meggyőző szónokok, volt körükben küldetéses szervező, de szinte egyikük sem látszott képesnek a hatékony parlamentáris politizálásra. Nem csupán a szükséges készségek hiányoztak, hanem a polgárosultabb magyar társadalom viszonyai sem kedveztek a bal- vagy jobboldali népi-nemzeti politikának. Az MDF népi baloldala a maga akaratából alig vett részt a kerekasztal-tárgyalásokon. Az alapítók egy része az országgyűlési képviselőségre sem szánta el magát, éppen többük korlátozott közéleti aktivitása nyitott teret a politikai tevékenységet hivatásszerűen vállaló új vezetők előtt. Antall József a hozzá közelálló emberek helyzetbe hozásával módszeresen építgette a maga pártját az MDF-ben. Folytonos pozíciószerzésével már két, igencsak eltérő irányzat tevékenykedett a szervezetben, aminek később lényeges következményei lettek. De előbb az MDF a mérsékelt jobbközép politikájával megnyerte a választást.

Gyűjtőpárt lesz az SZDSZ

Az SZDSZ elitje a népszavazásig csekély figyelmet fordított vidéki csoportok szervezésére. Többen tartósan értelmiségi programpártként kívánták megőrizni a szövetséget. A „négy igen” győzelme eldöntötte a belső vitákat, a párt taglétszáma csaknem tízszeresére ugrott. Közvélemény-kutatási eredményei kezdték beérni az MDF-ét, a ’89 nyarán meglévő 3-6 százalék januárra húsz fölé emelkedett. Mi több a szabaddemokraták február végén egy pillanatra megelőzték a Fórumot. Az SZDSZ néhány hónap alatt sokféle akaratot egyesítő gyűjtőpárttá vált, és meglehet, még a nagy riválisánál is összetettebb közönséget egyesített. Kiszélesedett táborában egyidejűleg jelentek meg a gyors változást elfogadó dinamikus középrétegek és a sorsukkal szemben lázadó alacsonyabb státusú emberek. Számos városban, az MDF-hez hasonlóan, a nem MSZMP-tag középosztály adta a párt bázisát, mégis az SZDSZ határozottan plebejusabb jelleget mutatott. A fővárosi lebegő értelmiség zárt szubkultúrája egyformán különbözött a nyugat-dunántúli orvos vagy a budapesti kétkezi munkás világától. A demokratikus ellenzék tagjai szorongva néztek alaposan megváltozott pártjukra. Ám a siker élménye még sokáig minden különbözőséget eltakart.

A szabaddemokratákat vitte előre lendületük, a népszavazás után valamennyi párt közül az SZDSZ változtatott legkevesebbet politikáján, inkább csak erősítette antikommunizmusát. Mintha véleményformálói nem vették volna észre, hogy győztek, a pártállamnak vége, csak fokozták az MSZP vétkeit leleplező akcióikat. Így viszont beleszorultak a mindent felforgatni akaró radikális párt pozíciójába. A legharciasabb kommunistaellenes kijelentéseket a párt alapítói tették. A demokratikus ellenzéknek kezdettől fogva voltak bizonyos messianisztikus vonásai, ami nagy erőt adott a hozzá csatlakozóknak. Hangadói később is esetenként féktelen türelmetlenséget tanúsítottak a többi közéleti szereplővel szemben. Az ezt megöröklő SZDSZ-t gyakran egyfajta jakobinus hevület ragadta el, politikai vetélytársai egymás után szenvedték meg engesztelhetetlen rohamait.

A sajtóban már ekkor sokan rokonszenveztek a párttal, de legalább ugyanennyien aggódtak sikerétől. Az MDF-nek és a történelmi pártoknak kevéssé akadtak átütő médiaszemélyiségei, ellenben szinte minden szerkesztő előszeretettel hívta műsorába az általában érdekfeszítően nyilatkozó szabaddemokratákat. Az előretörésüktől megrettenő rivális szervezetek a közszolgálati televíziót és rádiót felügyelő kuratórium felállításával remélték megritkítani szerepléseiket. Ezzel kezdetét vette a médiaháború első ütközete, de választási kampányának a legtöbbet maga az SZDSZ ártott. A párt üzenetei középpontjába nem a polgári Magyarország programját, hanem ellenfelei bírálatát állította. Kísérletet sem tett arra, hogy miniszterelnök-jelölt állításával a választók számára megszemélyesítse a szervezetet. A hazai viszonyokhoz nem illeszkedő, néha kifejezetten irritáló megnyilvánulásai inkább csak szűkebb belső közönségének tetszhettek.

Szívhez szóló volt viszont a Fidesz bájosan leleményes kampánya. Mégis az MDF ráérősen hömpölygő, kicsit unalmas mondanivalója igazodott leginkább az elsősorban biztonságot óhajtó állampolgári igényekhez. Az annyi változás és felrémlő veszély láttán, az MDF kormányzása lényegesen kevesebb megrázkódtatást ígért az embereknek, mint a nyughatatlan SZDSZ hatalomra segítése. A televízión át egyedül Antall József tűnt olyan embernek, akire rá lehet bízni az országot. A több hónapig elhúzódó választási időszakban egyre jobban elszabadult az MDF és az SZDSZ versengése. Mindkét szervezetben akadtak, akik úgy érezték, amennyiben a másik kerekedik fölül, az nemzeti katasztrófa lesz. Valószínűleg az SZDSZ tüzelt előbb, de feltehetőleg a szabaddemokratáknak kellett elviselniük a több, rendszerint kifejezetten a személyüket sértő támadást. Az első választási forduló még így is igen szoros eredményt hozott a két párt között.

Második fordulós MDF diadal

A pártok választási teljesítményében lényeges szerepe volt a helyi tényezőknek, az induló jelöltek közéleti elfogadottságának. Az MDF másfél éves szervezetei általában sikeresebbeknek bizonyultak az SZDSZ néhány hónapot megélt csoportjainál. Az ország nagy részében a Fórumot választotta a tradicionális jobboldali szavazó és az elbizonytalanodott kádári középrétegek jelentős hányada. Az SZDSZ szerezte meg viszont a vezetést a legjobban polgárosult északnyugat-dunántúli körzetekben. A szocialisták mellett tetemes arányban csupán az egykori párttagok és a legfelső elitcsoportok tartottak ki. De nem keletkezett a szavazók között valamiféle baloldali űr. Az alacsonyabb státusú választók minden adat szerint Kelet-Magyar­orszá­gon inkább az MDF-re, Budapesten és a nyugati végeken pedig a szabaddemokratákra voksoltak. A kisgazdák nyertek Békés, Somogy és más megyék gazdaparaszti hagyományú vidékein. A kereszténydemokraták a katolikus egyház hathatós bátorításával jól szerepeltek Nógrád és Vas megye aprófalvas területein. A Fidesz a bomló államszocializmus időszaká­ban felnövekvő legfiatalabb nemzedéktől kapta szavazatai kétharmadát. Többen támogatták úgy az SZDSZ egyéni jelöltjeit, hogy a listán már a Fideszre voksoltak. Ifjú embereknek gyakran volt fontos részük egy-egy politikai fordulatban, de egészen kivételes, hogy pártjuk bejutott a konszolidációt megkezdő törvényhozásba.

Az erőviszonyok a második választási fordulóban váratlanul tekintélyes mértékben az MDF javára változtak, az SZDSZ 33 egyéni kerületben elveszítette korábbi első helyét. Az MDF ezzel szerezte meg négy évre szóló biztos parlamenti többségét. A döntéshozó fordulóra a szabaddemokraták szinte egyedül maradtak. A szocialista választókat sokfelé a helyi MSZP-szervezetek ajánlásai szólították föl az MDF jelöltjeinek támogatására. Ahol az MSZP kiesett a további versengésből, az MDF sokszor több ezer szavazatos hátrányt is be tudott hozni. Ősz óta tartott a versengés a két vezető párt között a kisgazdák megnyeréséért. Az SZDSZ bírta az FKgP irányítóinak ígéretét, hogy az első fordulót követő napon megkezdik a koalíciós tárgyalásokat. A kisgazdák országos szinten végül érthetően az első helyen álló MDF-fel egyeztek meg, de több megyében léptek vissza elvileg egymás érdekében a kisgazda és a szabaddemokrata jelöltek. A KDNP és az egyházak az MDF kampányát támogatták. Az SZDSZ és a Fidesz ugyan választási szövetséget kötött, de a fiatal demokraták nem járultak hozzá a megállapodás közös sajtóértekezleten történő bejelentéséhez, és kikötötték, az együttesen támogatott SZDSZ-jelöltek sem használhatják a Fidesz logóját.

A bizonytalan elkötelezettségű szavazók jókora arányban álltak a győztesnek látszó MDF mögé. Elhatározásukat nyilvánvalóan befolyásolta a két pártelnök, Antall József és Kis János televíziós vitája. A második forduló egyértelmű választói döntése így a kormányalakítás felelősségét az MDF vezetőjére ruházta.

Magyar Nemzet 1999. április 30.