Kéri László

Választások után

Előzetes összegzés

Ez az írás néhány héttel a választások után született – azzal a céllal, hogy a szakmai érdeklődőket kérdésfeltevésekkel inspirálja további elemzésekre.

Az adatok már ismertek voltak, s megjelent jónéhány olyan politikai publicisztika is, amely a választás egy-egy momentumát nagyon színvonalasan elemezte.

Hiányoltam azonban azt a szempontot, hogy e tavaszi választásokat együtt elemezték volna az egész társadalmi-politikai környezet mozgásával. Kétségtelen, hogy ilyen típusú elemzéshez számtalan részlet pontos ismerete szükséges; ezért csak jó idő elteltével oldható meg színvonalasan.

Ezért ez az írás vázlat abban az értelemben, hogy első – vázlatos – kísérlet arra, hogy a márciusi és áprilisi két nap eredményeit minél szélesebb összefüggések között írhassuk le.

Az előzmények ismeretében azt mondhatjuk, hogy Magyarországon 1990-ben az a több mint 5 millió ember, aki elment a 43 év után először többpártrendszer keretei között tartott választásra: igen bölcsen döntött. Bölcsen döntött, mert rácáfolt az előzetesen keringő-kavargó rémhírek és félelmek többségére. Mindenekelőtt azért, mert a választások eredményeképpen a legnagyobb blöffök kipukkadtak.

Nem igazolódott az az önbizalom teli Kisgazdapárt-beli ígérgetés és várakozás, miszerint kár is megtartani a választásokat, mert azokat ők már megnyerték.

Nem igazolódott az az önbizalom, amellyel a Szociáldemokrata Párt vetette magát bele a választási küzdelembe. Úgy tűnt, hogy Magyarország ma már okosabb annál, hogy pusztán rendkívül heves antikommunista propagandával el lehessen hitetni bárkinek is magáról azt, hogy ütőképes baloldali pártot képes szervezni. Nem igazolódott az a – munkásdemagógiával erőteljesen kacérkodó – hangulatkeltés sem, amelyet a volt MSZMP állítólag megújult utódpártja (amely szintén MSZMP...) hirdetett magáról, hogy tudniillik ő lesz a – nemsokára kizsákmányolásra kerülő – többmilliós munkásosztály egyedüli politikai képviselője. Nem igazolódtak végül azok a nagyhangú, önmagukat a nemzet, az ezeréves keresztényi örökség, a haza, a Turáni stb., stb. hagyományok kizárólagos folytatásaként beharangozó pártok sem, amelyek a választási kampány során oly mértékben vetettek el sulykot, hogy feltehetően a következő időszak kabarettistáinak hónapokra szóló munkát adnak majd.

Ennél mélyebb értelemben is igazolható az, hogy meglehetősen bölcsen döntöttek a választók. Ugyanis nemcsak a pártok er6teljes szelekcióját végezték el, hanem a megmaradt és nagy pártokon belül is komoly rostálást vittek végbe a választók azzal, hogy sorra-rendre leszavazták azokat a nagyhangú jelölteket, akik pedig sok tekintetben saját pártjuk elsőszámú cégéreként tüntették fel magukat. A példatár Csurka Istvántól Petrasovits Annáig, Orbán Viktortól Torgyán Józsefig meglehetősen széleskörű, s épp e eget foglalkozott a választás utáni sajtó annak a jelenségnek a magyarázatával, hogy miként értelmezhető e radiális, túl erős karakterek el nem fogadottsága. Ehelyütt megkockáztatnék egy másfajta értelmezést is. Szerintem nemcsak arról van szó, hogy azokat az embereket szavazták le, akik a hazai politikai szereplési-vezetői kultúra megszokott mértékéhez képest túlontúl szuverének és erőszakosak voltak, hanem valami másról is. Például arról, hogy a helyi-egyéni választókerületekben nem mindenütt mutattak hajlandóságot arra az emberek, hogy Pestró1 exportált – még oly nagyhírű – vezetőket elfogadjanak helyi képviselőjükként. Ez már csak azért is érdekes, mert sok évtizedes gyakorlata volt a korábbi pártnak abban, hogy KB-tagokat, minisztereket, egyéb jogcímen arra érdemes politikai vezetőket helyben választassanak meg országgyűlési képviselőkként. Vagyis az országnak már volt alkalma megszokni azt, hogy sajátjának tekintsen egyébként Pesten lakó nagyhírű képviselőket, de arra is volt alkalma, hogy meggyőződjön ennek tulajdonképpen teljességgel használhatatlan voltáról. Az említett személyek kapcsán nyilván az is szerepet játszhatott, hogy a választók egy köre tudhatta azt, hogy az illetők a saját pártjuk országos listáján így is-úgy is képviselővé válnak. Jó lenne tudni pontosan azt, hogy eme szempont mennyire volt tekinthető felismertnek az adott körzetekben.

A kombinált és kétlépcsős választás alkalmat adott arra, hogy végül is az MDF győzelem sokkal nagyobb arányú legyen a parlamenti mandátumok elosztását tekintve, mint amilyen képet mutatna mindez a pártokra adott választók nagyságrendje alapján. Azért gondolom, fontosnak ezt előrebocsátani, mert változatlanul kitartok ama véleményem mellett, hogy tudniillik ennek a választásnak két igazi győztese volt.

Egyrészt győzött az MDF, s ez a tény aligha lephet meg bárkit is, hiszen jó előre világos volt hosszú hónapok óta a választói magatartások különféle szondázása alapján az, hogy leginkább ez a párt fogja betölteni azt a – rendszerváltásban elkötelezett, de mérsékelt változást ígérő – szerepet, amelyre tulajdonképpen a társadalom többsége várt már. Az is nyilvánvaló volt – és jó előre lehetett tudni –, hogy a második forduló (mikor is egyéni jelöltek között kell választani, és előre láthatóan az MDF-SZDSZ jelöltek között) az MDF-nek fog kedvezni. Helyi hálózatai, szervezetei, és egyáltalán az egész országos szervezeti rendszere sokkal előbb épült ki, mint bármelyik konkurens párté. Ez azt is jelentette, hogy természetszerűleg az MDF tudta leginkább mozgósítani helyi szinten – városokban és községekben – azt a középkorú, politikailag korábban el nem kötelezett, de szélesebb társadalmi respektussal rendelkező embertípust, akiről jó előre lehetett tudni, hogy egyéni választókerületeiben legnagyobb eséllyel indulhat a győzelemért.

Sokakkal ellentétben én az SZDSZ majdnem 100 mandátumát és 1 milliós szavazótáborát szintén győzelemnek tartom. Ismerve és átélve az utolsó félév SZDSZ-kampányát, több mint meglepőnek tartható az, hogy egy radikális-liberális-polgárinak tetsző alternatívának ekkora társadalmi bázisa lenne Magyarországon. Másrészt (s ez nem kevésbé fontos) a kampány során különféle erők igyekeztek zsidópárt hírébe hozni az SZDSZ-t; erről az ország tudott, s ennek fényében pedig különösen megnyugtatónak tartom azt, hogy mindezek ellenére több mint 1 millió szavazója akadt. Ha másért nem, akkor talán épp erre tekintettel nyugodtan abba lehet hagyni az ország antiszemita hírének keltését, mert azért ez az 1 millió szavazó legalább olyan fontos adalék, mint a – sajnos egyre több országban előbukkanó – mocskolódó kisebbség antiszemita zavarkeltése. Azért is két győztest vélek a választások eredményeképpen, mert az első forduló pártokra adott szavazatai alapján nem látszik akkora különbség az MDF és az SZDSZ szavazótábora között, mint amilyennek utólag a parlamenti mandátumok elosztása során ez a távolság tetszik. Az MDF-et megerősítették kormányzóképességében, az SZDSZ-t pedig megerősítették legnagyobb ellenzéki párt szerepében. Többen ebből azt a következtetést vonják le, hogy már tulajdonképpen az 1990 tavaszi hazai választások nyomán körvonalazódhat hosszú távon Magyarországon egy olyan politikai váltógazdálkodás, amelyben e fenti két párt jelenti majd a jövőben a váltógazdálkodás lehetséges pólusait. A váltógazdálkodásos – két erős pártra épülő – szisztémának elég sok híve van a politikai publicisztikában. Azonban sem az MDF, sem az SZDSZ nem tekinthető ma még olyan végleges és stabil képződménynek, hogy reájuk telepedhetne ez a váltógazdálkodás. Mindkét párt meglehetősen tagolt, összetett és még számos ­próbára tévő – konfliktus előtt áll.

Továbbiakban még azt is figyelembe kell venni eme köznépi bölcsesség értékelése során, hogy az MSZP a maga 10 százalékával és sok százezres választói táborával meg tudott kapaszkodni az új hatalmi-politikai struktúra kereteinek alakulása során. Végül is ez is eredménynek tekinthető olyan félév, háromnegyedév után, amikor a politikai változások dinamikája egyértelműen balról jobbra tartott, és ahol az antikommunizmus szervetlenül mosott egybe mindenféle baloldali törekvést, s amikor szinte lehetetlen volt ennek az MSZP-nek leválnia az előző négy évtizedtől (igaz, ennek a problémának legalább annyira párton belüli, mint társadalmi okai voltak). Akárhogy is nézzük, az MSZP felhatalmazást kapott arra, hogy parlamenti ellenzéki pártként lényegében előlről kezdje tevékenységét.

Azt is a pozitívumok közé tartom könyvelendőnek, hogy az országban majdnem félmillió szavazója akadt a Fidesznek, mert még korábban fél évvel sem lehetett komolyan gondolni, hogy az az egyértelműen akciózásra és politikai botránykeltésre beállítódott csoportosulás, mint amilyennek a Fidesz tavaly még látszott, képes lesz 1990 tavaszára párttá válni. Mindenesetre két tucat fiatalember megkapta a lehetőséget a politikai vezetői szereptanulásra a választások eredményeképpen, és a választások óta eltelt néhány hét alapján egyértelműen látszik, hogy a Fidesz képviselői ezzel a szereptanulási lehetőséggel bőségesen élni fognak. Sőt, túl mindezen nagyon is határozott színt, karaktert jelentenek a parlamenti csatározásokon belül, és tulajdonképpen azt a szerepet hozzák, amit választóik a kampány során is értékeltek esetükben; vagyis a kérlelhetetlen radikalizmust, a mindenáron való igazmondást és a bárkivel való szembeszállás képességét. Más kérdés az, hogy ennek a magatartásmódnak mi lenne a szerepe többségi politikai erőként, és más kérdés az, hogy egy 400 tagú Parlamentben nyugodtan elfér 20-30 ilyen képviselő is. Tulajdonképpen világszerte ritkaságnak minősíthető, hogy egy ilyen karakterű párt parlamenti frakcióként meg tud kapaszkodni.

A kialakult parlamenti erőviszonyok és a választási végeredmény legnagyobb gondjának az tartható, hogy a Kisgazdapárt mégiscsak jelentős. Olyannyira jelentős, hogy koalíciós kormányzóképes párttá tudott vergődni. Annak ellenére, hogy állandó botrányok fűszerezték “párttá válásukat”. Annak ellenére, hogy égbekiáltó blöffökkel jelentek meg a kampány során. Annak ellenére, hogy olyan agresszív vezetőket bocsátottak az ország közvéleménye elé, akik hamarosan a vicclapok címlapjára kerültek. Annak ellenére, hogy többé-kevésbé világos volt: szervezettségi szintjük nem üti meg a politikai párttá válás minimális szintjét sem. Annak ellenére, hogy előre tudvalevő volt miszermt szavazóbázisuk az idősebb falusi iskolázatlanabb rétegekből került ki. Annak ellenére, hogy újabb és újabb pártszakadások fűszerezték választási készülődéseiket, stb., stb. A Kisgazdapárttal szembeni averziók valószínűleg még hosszasan sorolhatóak, hiszen ők képviselték – legalábbis a Parlamentben bentmaradt hat párt közül mindenképpen – a leganakronisztikusabb politikai kultúrát. Főleg akkor tartható a Kisgazdapárt túlértékelése aggályosnak, ha arra gondolunk, hogy közben elbukott az az Agrárszövetség, amelyet oly sokan igyekeztek pszeudokommunista pártnak feltüntetni. Pedig az Agárszövetség ennél jóval bonyolultabb politikai képződmény. Ebbe a szerveződésbe tömörült az a fiatal és középkorú agrár szakember garnitúra, amelynek a faluról és a mezőgazdaságról való ismeretrendszere összehasonlíthatatlanul nagyobb szellemi-politikai minőséget képvisel, mint a Kisgazdapárt összes vélt és valóságos tagjának, vezetőjének megnyilatkozása. Az Agrárpárt reális parlamenti ellensúlya lehetett volna a kisgazda túlzásoknak, s ezért különösen sajnálatos az, hogy rosszul megválasztott választási taktikájuk (Budapesten például eleve nem állítottak listát), szinte előre valószínűsítette azt, hogy nem fogják megütni a 4 százalékos küszöböt. Így az Agárszövetség távollétében a Kisgazdapárt nyugodtan tetszeleghet majd a parlamentben a magyar falu és a magyar agrárnépesség szinte egyedüli politikai képviselőjeként. Ez pedig akárhogy is nézzük, kifejezetten tragikomikus vonása a választásoknak.

A Kisgazdapárt ehelyütt kifejtett kritikáját valószínűleg sokan fogják olyan ellenérzéssel olvasni, hogy ez a fejtegetés távol áll a tudományos munkáktól elvárható tárgyilagosságtól.

Tény, hogy e sorok írója meglehetős aggodalmakkal állt végig az év elején néhány FKgP-gyűlést és vidéki tapasztalataim is abban erősítettek meg, hogy ez a párt a legkevésbé modem politikai képződmény a jelentős erők között. S nem azért, mert a falu, az idősek, a sérelmet szenvedettek és a vidék pártja akar lenni. Hanem azért, mert a legrosszabb politikai, kulturális hagyományoknak engedelmeskedve – elsősorban a türelmetlen érzelmekre apellál, követel, de nem elemzi saját követelése következményeit, erőteljesen él a demagóg eszközökkel.

Igaz, az is egyfajta realitás, ha ennek a politizálási stílusnak milliós a tábora – és el kell fogadni parlamenti realitásként ezt az eredményt is. Azonban úgy gondolom, hogy maga a realitás is kritikai elemzés alá vehető, ha ugyanis nem, akkor például realitásként kellene elfogadni azt is, ha például a hatszázezer hazai alkoholista pártot alakítván ott akarná látni saját képviselőjét a parlamentben. Ez az abszurd párhuzam talán rávilágít a lényegre: nem az a baj, hogy a FKgP létezik és szavazótábora is van, hanem az, hogy nem akadt érdemi politikai ellenfele, aki a politikai arénában kritikával fogadta volna.

A választások tényét, magát az új Parlament megalakulását és összetételét, valamint az új kormány megalakulását s programját előszeretettel emlegetik mind a politikai vezetők, mind pedig a politikai sajtó úgy, mint a rendszerváltás tényét. Később talán ezt részletesebben ki kellene fejteni, de már itt a választási eredmények előzetes értékelése során is feltétlenül szükséges leszögezni azt, hogy ez a vélekedés merő félreértése az e tavaszi folyamatoknak. A választások végeredményével ugyanis nem maga a rendszerváltás ment végbe, hanem a rendszerváltás politikai előfeltételei változtak meg radikálisan. Tovább fokozva: nem maguk a választások voltak a "rendszerváltás", hanem a választások eredményei tekinthetőek a rendszerváltás kezdeteinek. Ez a rendszer ugyanis – amelyet oly sokan vélnek ezek után sutba dobhatónak és meghaladottnak –, nemcsak parlamenti-hatalmi-politikai rendszer volt, hanem gazdasági-kulturális-ideológiai-kommunikációs-magatartásbeli, s még sok egyéb szinten megfogalmazhatóan konstituálódott rendszerként. Ostobaság lenne azt hinni – miként azt hirdetni is –, hogy e hatalmi-politikai változással a társadalom egyéb integrációs keretei is maguktól megváltoztak. Valószínú1eg azok sem gondolják ezt így, akik hirdetik, inkább arról lehet szó, hogy egyáltalán nem gondolnak bele a társadalmi folyamatok mélységeibe, és szívesen felejtik el azt, hogy az igazi feladatok tulajdonképpen még mind-mind csak ezután fognak kirajzolódni. A többpártrendszer, a választások, az új parlament és az új kormány: politikai előfeltételei egy tényleges rendszerváltásnak, amelyik egyáltalán nem valósítható meg nem hogy egyik hónapról a másikra, hanem egyik évró1 a másikra sem. Hamis analógia 1948-49-cel példálózni, mikor is oly hamar sikerült az egyik rendszert a másikkal fölváltani. Azért is hamis, mert rombolni mindenképpen könnyebb. (Tehát egy már működő rendszert lepusztítani egy sokkal primitívebb társadalmi formációra, mikor is a civil szféra helyett a militarista társadalomszervezési elvek veszik át a sokkal differenciáltabb társadalmi képződménytől a konstituáló logikát.) Jelen esetben pont fordítva lenne a helyzet: egy tulajdonképpeni differenciálatlan működésből kellene eljutni egy sokkal sokrétűbb, funkcionálisan összetettebb, a társadalmi alrendszerek működőképességét biztosító, egyszóval olyan rendszer irányába, ahol nem a rombolás, hanem éppen hogy az építés lenne az alapvető tevékenységi forma. Éppen ezért: ha a rendszerváltásnak magát a politikai előfeltételeket tekintik, akkor ez azt mutatja, hogy ez a gondolkodásmód megáll a dolgok politikai felszínén és tulajdonképpen ugyanúgy fogja fel a folyamatokat, mint ahogyan ezt eddig is tették. Vagyis a direkt hatalmi-politikai szféra világában képes csak érzékelni a jelenségeket. Ezért majdan nagyon is szükséges lesz tisztázni az 1990. évi választások és politikai változások kapcsolatát a rendszerváltás egészével. Nincs mód ennek kellő mélységű kifejtésére ezúttal, de a problematikát mindenképpen lehet előre jelezni későbbi munkálkodások kedvéért.

Majdhogynem ugyanezen a logikán továbbmenve.; a tavaszi választásokat olyképpen is lehetne értelmezni, hogy ti. március 25-én az emberek – már akik elmentek ­ egy rendszer ellen szavaztak és nem valamire. Azokra szavaztak, akik leginkább kifejezni voltak képesek a rendszerváltás igényét, s a korábbi rendszert bármilyen szinten képviselő szervezetek mind-mind olyan méretű politikai vereséget szenvedtek, amelynek nyomán a túlélésre nagyon is kevés esélyük maradt. Bár, ha összeadjuk azt az öt-hat szervezetet, amelyek valamilyen módon az ún. korábbi rendet képviselték (a HVK, az MSZMP, az Agárszövetség, az MSZP), akkor azt láthatjuk, hogy meglehetősen szétszóródott az a tábor, amely esetleg a korábbi rendszer híveinek tartható. De ez a szétszóródottság együttesen 20-25 százalék körüli eredményeket mutathat, amennyiben lenne olyan politikai erő, amelyik képes lenne összegyűjteni e széttagolt szavazatokat. S akkor még nem is tettünk említést arról a szintén milliós nagyságrendű tömegről, aki nem ment el szavazni. (Bár nem osztom azt az MSZMP vélekedést, miszerint a választások végeredménye azért nem reális, mert úgymond megfélemlítettség okán pontosan az a baloldali szavazótábor nem ment el szavazni, aki az MSZMP-nek lett volna a lehetséges szavazóbázisa. Ez a vélemény egyrészt igazolhatatlan, másrészt feltehető, hogy a távolmaradók nagyon is különböző politikai táborok között oszlottak volna meg.)

Vagyis, ha úgy teszem fel a kérdést, hogy: rendszerre, rendszer ellen vagy mi mellett szavaztak, akkor is azt az eredményt kapjuk, hogy az emberek többsége olyan politikai erőkre szavazott, akik rendszerváltást ígérnek, s akármilyen számítási módszerekkel próbáljuk megbecsülni azt, hogy mekkora nagyságrendű tömeg igényelné a korábbi rendszert, mindenféle úton-módon arra lyukadnánk, hogy a társadalmon belül ez ma már nyugodtan kisebbségnek tekinthető erő. Mindebből nem következik az, hogy ez a választás eldönthette volna a rendszerváltást abban az értelemben, hogy világossá vált volna a régi rendszer helyén az újnak a mikéntje. Tény, hogy a második fordulóra leegyszerűsödött a küzdelem az MDF és az SZDSZ közötti harccá, s az is igaz, hogy mind a két párt értelmezhető úgy, mint egy majdani rendszer körvonalának egyik vagy másik alfaja, illetve ennek politikai képviselete. A két párt közötti küzdelmet és végeredményt nem tekinteném azonban olyan jellegű meghatározó politikai ítéletnek, amelyik hosszú távon jósolhatóvá tenné az új magyar politikai orientációk tömegméretű körvonalait. Született végül is egyfajta döntés, hiszen a választani jogosultak csaknem fele elment és végül is az MDF javára döntött az SZDSZ jelöltekkel szemben. De valószínűsíthető az is, hogy ebben az eredményben számtalan olyan helyi, pillanatnyi, tömegkommunikációbeli, személyes képviseleti, egyéb hangulati tényező játszott közre, amelynek alapján azért nem kéne túlzottan nagy következtetést levonni arra nézve, hogy milyen lesz a jövendő magyar berendezkedés rendszerszerű kerete. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy a választások nyomán megadatott a rendszerváltásnak az összes hatalmi-politikai előfeltétele, de a keretek oly tágan lettek kijelölve – miként a szóba jöhető szereplők köre is eléggé széles –, hogy ennek alapján igen sokféle rendszer konstituálódhat az előttünk álló évtizedben.

A hatalmi súlypontok áthelyeződésének vázlata

Az eddigi fejtegetések talán már logikusan vezettek el ahhoz az igényhez, miszerint érdemes megkísérelni a választások eseményeit szélesebb időkeretek között is értelmezni. Nagy vonalakban az alábbi körülményeket tartanám fontosnak.

1985-1990 között 5 év alatt összeomlik a Kádár-korszak. Ennek az 5 évnek van látens és van manifeszt szakasza. 1985 kora tavaszától (a XIII. kongresszustól) 1988 május végéig tart az a látens szakasz, amikor a tömegkommunikáció és a politikai nyilvánosság egyéb fórumai előtt nemigen lehet hangoztatni a minden oldalú válság tényét, jegyeit, okait és következményeit. Az érintettek és a politizá1ó értelmiség azonban nagyon is tisztában van azzal, hogy merre felé tart az ország. A hatalmi-politikai berendezkedés azonban még éppen elég erős ahhoz, hogy a válságjegyeket blokkolni legyen képes, és tulajdonképpen az utolsó pillanatokig nemhogy a strukturális, de még a személyi változásoknak is erőteljesen útját állja mind helyi, mind pedig központi szinten. Ezt a látens, rejtőzködő avagy kényszer-elrejtett válságot váltja föl 1988 májusa után az az időszak, amikor a belpolitikai válság nyílttá válva lehetőséget ad a politikai-hatalmi alternatíva-képződéseknek nyilvánosságra kerülésére is. Úgy gondolom, hogy ennek első fázisában – 1988 május és 1989 február között – a belpolitikai alternatíva-képződés súlypontja az MSZMP hatalmi csúcsain belül van. Kétségtelen, hogy egyre-másra szerveződnek meg azok a civil társadalmi erők, amelyek korábban nem tűntek politikailag jelentősnek, és az is kétségtelen, hogy a proto-politikai párt vagy előpárt formák is eljutottak már. Kétségtelen az is, hogy ebben az időszakban már egyre több tömegmegmozdulás, sztrájk, tüntetés, egyebek érzékeltetik azt a tényt, hogy a politikai részvétel konvencionális formáit mindinkább fölváltják a – legalábbis hazánkban – kevésbé megszokott metódusok. Mindezek ellenére azt mondom, hogy 1989 májusa és 1989 februárja közötti időszakban a valóságos politikai alternatíva-képződés az MSZMP vezérkarán belül van, mégpedig a Grósz Károly fémjelezte konzervatív modernizáló (főleg apparátus-kötöttségű) politikai bázis, illetve a Pozsgay Imre fémjelezte reformértelmiségi politikai bázis között. Ebben az időszakban is különbözőképpen alakulnak a politikai dinamikát mozgató eseménysorok. Eleinte (májustól szeptemberig) Grósz Károly a kezdeményező, aki hihetetlen gyorsasággal adja el magát elsősorban külföldön, és itthon is el tudja hitetni néhány hónapra azt, hogy a Kádár-korszakot majd Grósz-korszak váltja fel. Ez az offenzíva megtörik augusztus végén, az aradi találkozó rosszul felmért, előkészítetlen és csapdaszerű eseményeivel, mikor is az ország politizáló közvéleménye előtt nyilvánvalóvá válnak Grósz Károly politikai képességeinek határai. Ezt az időszakot nemsokára követi az a leszálló ág, amelynek a mélypontját a november végi Sportcsarnok-i beszéd jelenti. Mindinkább nyilvánvalóvá válik az, hogy Grósz Károlyra – illetve az általa fémjelzett politikai irányvonalra – támaszkodni hosszú távon lehetetlen abban az értelemben, miszerint ez a szárny alkalmas lenne az országot a válságból kivezető alternatívák képzésére.

Párhuzamosan mindezzel erősödik meg Pozsgay Imrének nem is annyira párton, mint inkább társadalmon belüli pozíciója. November végén (azon a parlamenti ülésen, amikor Németh Miklóst miniszterelnökké választják), Pozsgay Imre előterjeszti azt a politikai reform- és alkotmányozási csomagtervét, amelynek mind egyedi megoldásaiban, mind koncepcionális ívében felismerhetően benne vannak a különböző szellemi műhelyek és pártonkívüli politikai reformtörekvések ötletei és elgondolásai éppúgy; mint a hatalmon belül lévő reformerők szándékai. Ezt nemsokára követi ama híres január végi 56-os akció, melynek nyomán csaknem szétrobban a pártvezetés és az egész MSZMP. Az előrehozott február 10-i KB ülés azonban nem Pozsgay-ügyet aposztrofál, hanem némiképpen váratlanul deklarálja a többpártrendszer legitimitását. (Már amennyire ebben az időszakban még egyáltalán az uralkodó párttól származhat a legitimitás.) Mindenesetre a párthoz tartozó politikai erőket – és azért ekkor még gyakorlatilag az ország minden jelentős vezetői pozícióját a párt által kitermelt vezetőréteg uralta –, mindenképpen meglepte, előkészítetlenül érte az a folyamat, amelyet már az elemzők jóval korábban láttak kialakulni. Azt tudniillik, hogy az MSZMP mellett mindinkább versenyképes szellemi táborok válnak nagyon is hatékony politikai erőkké. Ezért a február 10-i zöld út tulajdonképpen nem más, mint annak a realitásnak a tudomásulvétele, amely már – amúgy is közjogi alapokra helyezkedve – működőképes volt előző év novemberétó1 fogva. Vagyis a többpártrendszer elismerése olyan nagy újdonság inkább csak azoknak lehetett, akiknek nem nagyon volt rálátása a társadalmi folyamatok egészére, mint inkább azoknak, akik már ezt realitásként gyakorolták hónapok óta.

A súlypont-eltolódás következő fázisa 1989 februárjától tart gyakorlatilag szeptember végéig, amikor is a politikai alternatíva súlypontképződése egyfelől az MSZMP, másfelől a mind szervezettebb erőt jelentő ellenzék között mozog. Ennek a mozgásnak az iránya is eléggé egyértelmű. Ugyanis az MSZMP feló1 folyamatosan az ellenzék felé tart. Ebben az időszakban még úgy tűnik, mintha egy – úgymond – egységes uralkodó párt állna szemben egy szintén egységesnek mondható ellenzékkel. A felszín mögött azonban nyilvánvalóvá válik, hogy nagyon is tarka politikai erőcsoportok küzdenek egymással. Az ellenzéki kerekasztal – mindmáig nem nyilvánosságra hozott teljes körű – dokumentációja nyilvánvalóan meg tudná mutatni a későbbi töréspontokat. Egyelőre azonban elégedjünk csak meg annyival, hogy 56 rehabilitációja, a Nagy Imre temetés, a képviselői visszahívások, majd a nyomukban megtartott nyári választások: mind-mind azt képet mutatták, hogy egy egyre erősebb ellenzéki erő áll szemben a mind gyengébb kormányzó párttal. A nyári választások azt is megmutatták, hogy az MSZMP így, ebben a formájában aligha lesz versenyképes politikai erő a majdani többpártrendszerű választásokon.

Szeptember után megint tovább tolódik a hatalmi súlypont – és főleg az októberi pártkongresszus egyértelműen kiiktatja az MSZMP-t a majdani versenytársak közül, de utódpártját is. És sokkal inkább úgy fogalmazható meg eme alternatíva-képződés, hogy az MDF vagy az SZDSZ lesz-e az a politikai erő, amelyik alkalmas lesz arra, hogy maga mögé gyűjtve a társadalmi támogatást, fellépjen, mint hosszabb távú politikai-hatalmi első számú tényező. A két párt közötti küzdelmek kiéleződése a népszavazás kapcsán éri el a tetőpontját, s ez az időszak nemcsak arra alkalmas, hogy az SZDSZ dupla vagy semmit játszva (viszonylag kevés támogatottságú politikai erőbő1 nemcsak számottevő, hanem) az ország egyik legerősebb pártjává váljék, hanem arra is, hogy a két nagy ellenzéki párt konfliktusának tükrében teljességgel eljelentéktelenedjen az az MSZP, amely önmaga kongresszusát sem tudta kiheverni negyedéven keresztül. Ha maga a párt nem is volt már reális ellenfél, a kormány viszont az maradt, mert elmulasztották Németh Miklósék október után elhatárolni egymástól a kormányt és az MSZP-t még akkor is ha annak a kormánynak csaknem fele már nem lépett vissza az MSZP soraiba. Mégis áttolódott a korábbi rendszer reprezentánsának szerepe a Németh-kormányra, aki nem áttolódott a korábbi rendszer reprezentánsának szerepe a Németh-kormányra, aki nem tudta megoldani egyidejűleg azt a feladatot, hogy ne képviselje a korábbi rendszert, s egyúttal készítse föl az országot a rendszerváltás elemi gazdasági-politikai-szellemi feltételeinek elfogadására. Ezért az ellenzéki taktika jelentős részt a kormány ellen fordult, s ezek az akciók további szavazói bázist teremtettek (elsősorban az SZDSZ számára). Mindezek folytán 1989 szeptembere-októbere és tavasza között az volt a nagy kérdés, hogy az MDF magához talál-e és meg tudja-e őrizni az előző év őszéig megszerzett előnyét, avagy az SZDSZ rendkívül erőteljes offenzívája elsöpri az összes többi pártot útjából. Főleg 1990 elején, januárban és februárban a két párt annyiféle sértést, vádat, gyanúsítgatást vagdosott egymás fejéhez, hogy félő volt, mire elkövetkeznek a választások, addigra az embereknek teljesen elmegy a kedve az újonnan jött szabadságtól.

Ráadásul a választási kampány kezdetekor nemcsak a kisgazda radikális szárny és szavazótábora szólalt meg, hanem sok olyan politikai szólam is szerepelni jelentkezett, amelyeknek jelenlétét és újjászületését széleskörű megdöbbenés övezte. Éppen ezért egyáltalán nem volt alaptalan attól félni, hogy esetleg mire a választások elkövetkeznek, addig a politikai súlypont tovább tolódik azon a pályán, amelyen megindult az elmúlt két évben: vagyis az MSZMP hegemóniájától indulva eléri azt a másik szélső pólust, ahol egyik oldalon az MDF-SZDSZ-féle mérsékelt ellenzék, másik oldalon pedig tömegindulatok által vezérelt, európainak semmiképpen nem tartható olyan politikai erők szerepelnek, melyeknek hatalomra jutása beláthatatlan káoszt és politikai jövőt jelentene az ország számára. (Később részletesen ki fogunk majd térni arra, hogy egyáltalán nem lehet függetleníteni a hazai folyamatok értékelését mindattól, ami a kortárs kelet-európai keretek között zajlik. Ezen a ponton mindenképpen utalni kell arra, hogy a környező országokban éppen ezekben a hónapokban erősödtek meg azok a népi, nemzeti, keresztény, fundamentalista erőcsoportok, melyek sokkal inkább a múltat sejtették mindenütt, mintsem azt a kívánatos jövőt, melynek keretében lehetséges a kelet-európai együttélés olyan kereteit kialakítani, amelyre szavakban minden mérsékelt politikai erő vágyott.)

Végül is ez az alternatíva-eltolódás már nem következett be, hanem a politikai mozgássor megállt az MDF-SZDSZ polarizációnál. Az azóta működését elkezdő új parlament, illetőleg az új kormány megalakítását övező belpolitikai taktikázások azt sejtetik, hogy hosszabb távon is ezzel a polarizációval kell számolnunk. Végül is talán ez lenne a kívánatos megoldás, hiszen ha tovább gondoljuk az elmúlt egy-két év eseményeit és számolunk azzal, hogy az új kormány nem lesz képes kellően hamar olyan állapotba hozni a hatalmi-igazgatási-szervezeti struktúrát, amely majd idejekorán alkalmas lesz a fölgyülemlett társadalmi feszültségek eredményes kezelésére, irányítására, lokalizálására, akkor mégiscsak folytatnunk kell az előbb megtört gondolati sort. Tudniillik azt, hogy adott esetben átterelődne a politikai konfliktusok törésvonala az új parlament, új kormány, parlamenti pártok és az elégedetlen tömegmozgalmak közé. Ebben az esetben egyáltalán nem az lenne érdekes, hogy mi zajlik a parlamentben és hogyan tudnak vagy nem tudnak megegyezni egymással az ellenzéki és kormányzó pártok, hanem az lenne igazán érdekes, hogy együttesen képesek-e ellenállni olyan méretű társadalmi elégedetlenségnek, amelyek úgy látszik, hogy Romániától Lengyelországig, Szovjetuniótól Jugoszláviáig éppen elég erősséggel szorongatják az ott uralmon lévő politikai-hatalmi berendezkedéseket.

Ma még ezt nagyon nehéz látni. Mindenesetre induljunk ki abból, hogy ez az új hatalmi-politikai berendezkedés útját tudja állni annak, hogy ez a jobbratolódás folytatódjék. Ha így lenne, akkor azt mondhatnánk majdan, hogy a 90-es választások történelmi érdeme éppen az volt, hogy eme politikai súlypont átrendeződésben azon a ponton állította meg a mozgásokat, ahol még a kormányozhatóság, de a rendszerváltozás egyaránt biztosítható, szemben más egyéb kiszámíthatatlannak tűnő alternatívákkal.

Rövid kitekintés a külső környezetre

Csaknem egyetlen év leforgása alatt minden kelet-európai országban választanak és csaknem mindenütt össze is omlott az évtizedeken keresztül működő hatalmi-politikai berendezkedés. Volt, ahol előbb választottak és volt, ahol utóbb. Mindenesetre eme változások hatásai aligha letagadhatóak a magyar események alakulását illetően. Tény, hogy a hazai politizáló közvéleményt bőségesen elfoglalta azoknak az eseményeknek az értelmezése, amelyek a belpolitikai palettán jelentkeztek, mégis érdemes legalább néhány bekezdés erejéig figyelembe vennünk az alábbiakat:

a) A rendszer bukását követően elszabadultak az antikommunista indulatok ­ érthetően. De ezek az indulatok nem mindenütt hordtak ki olyan jellegű politikai erőket, amelyek az új berendezkedés hosszú távon is konstituáló tényezői lennének.

b) Csaknem mindenütt elemi erővel törnek elő a vallási hagyományok. Ezek a hagyományok viharos gyorsasággal politikai pártkeretek közé szerveződve olyan típusú szervezetek megjelenését eredményezik, melyeknek meghatározó szerepe Nyugat-Európában évtizedek óta tapasztalható. Magyarán az MDF előretörését és győzelmét érdemes lenne egybegondolni a szlovákiai, romániai, horvát, lengyel, cseh, baltikumi stb. politikai erőátrendeződésekkel. Nagy kérdés az, hogy a vallási tradíciók mentén mennyiben képződnek teherbíró és hosszú távon is meghatározó erővel szerepet játszó politikai intézményesülések Kelet-Európában.

c) Az előbb említett két vonáson, mármint az antikommunizmuson és vallási tradíciókon túl mindenütt kitapinthatóan szerepel a népi, nemzeti tradíciókra való támaszkodás igénye. Országa és népe válogatja, hogy milyen erővel kapaszkodnak bele önnön nemzeti identitásukba, de az mindenképpen megfigyelhető és tény, hogy ezek a nemzeti tradicionalista vonások komoly politikai intézményesítő erőkként – és az újkori integrációk egyik lehetséges kereteként – jelentkeznek. A probléma Kelet-Európában az – jól tudjuk –, hogy az etnikai határok és az államhatárok nem felelnek meg egymásnak. Ez pedig (szemben az előbbi két vonással, vagyis az antikommunizmussal és a keresztény-vallási tradíciók feléledésével) olyan új politikai és tömegméretű konfliktusforrásokként jelentkezhetnek, amelyeknek végiggondolására talán ma nincs is kellő felkészültségünk. Az mindenesetre látható, hogy a legkülönbözőbb kicsi és nagy népek etnikai reneszánsza erőteljes nyomásként helyeződik rá a Jalta és Potsdam után kialakított kelet-európai állami-politikai határok tarthatóságára. Mindenesetre akárhogy is forgatjuk a dolgot, 1989 ősze és 1990 tavasza Kelet-Európában olyan horderejű változásokat hozott, amelyeknek jelentőségét aligha tudnánk alábecsülni a magyar választások során is. Nem véletlen, hogy az NDK-beli változásokat, illetve a marosvásárhelyi konfliktusokat sokan próbálták olyan tényezőkként számba venni, mint amelyek a magyar választásokon százalékosan kimutathatóan hatással voltak az egyes pártok leendő pozícióira. A többségi vélemény ez ügyben az volt – főleg a külföldi sajtó részéről –, hogy e fenti fejlemények mind az MDF, illetve a kereszténydemokrata pozíciót erősítették meg egyrészt az SZDSZ, másrészt pedig a baloldal rovására. Úgy gondolom, hogy mindez olyan hipotézis, amelyet aprólékosan kell majd elemezni, mert egyaránt szólnak mellette és ellene is érvek. Mindenesetre az tény, hogy a kelet-európai rendszerek ilyen méretű látványos összeomlása – mint ami bekövetkezett néhány hónap leforgása alatt – jelentős mértékben erősíthette föl a magyar választói magatartáson belül is azt az amúgy is meglevő szándékot, miszerint 1990 tavaszán a rendszer ellen lehet majd szavazni.

A hazai eredmények egyrészt mutatják az általános kelet-európai jelenséget, miszerint a nemzeti-vallási-baloldalellenes tendenciáik rendkívül megerősödtek és választási eredményeinkben is megmutatkoznak. A magyarországi választási eredmények azonban sokkal inkább a belső fejlődés következményeit tükrözik, mintsem az általános kelet-európai hatásokat. Úgy tűnik, hogy nálunk mégis csak volt jelentősége annak, amit békés átmenetnek hívnak, és mind a lakosságnak, mind a pártoknak hosszabb idő adatott arra, hogy felkészüljenek a választásokra, mint ahogy ez akármelyik kelet-európai országban történt. Valószínű, hogy ezzel magyarázhatóak azok a speciális képződmények, jellegzetességek, amelyek mindenképpen más végeredményt mutatnak a hazai választásokon, mint bármelyik kelet-európai országban (pl. az SZDSZ erős szerepe, az MSZP parlamenti megkapaszkodása, a Fidesz parlamentbe jutása stb.). Nem beszélve arról, hogy az MDF éppen eléggé tarka, összetett politikai szervezeti képződmény ahhoz, hogy egyszerűen azonosítani lehessen a többi kelet-európai nemzeti indíttatású fundamentalista gyűjtőpárttal.

A lezajlott kelet-európai választások egyik közös tanulsága volt az, hogy a szociáldemokrata törekvések mindenütt nagyobb vereséget szenvedtek, mint ahogyan ezt előzetesen számítani lehetett. A hazai MSZDP-kudarcot meg lehet éppen magyarázni, de az is nyilvánvaló, hogy ennek az össz-kelet európai defektnek sokkal mélyebben rejlő okai is vannak.

Az a siránkozás pedig, ami lépten-nyomon olvasható hónapok óta a magyar politikai sajtóban (s egyes politikai vezetők szájából is sajnos gyakorta hallható), hogy tudniillik lemaradtunk a forradalomban és a többi ország lekörözött minket, egyszerűen pusztán csak annyit meg lehet állapítani, hogy az összes többi ország majd ezután lesz kénytelen szembenézni mindazokkal a gondokkal, amelyeknek tanulása, s félig-meddig intézése is már jó ideje napirenden van Magyarországon

A tavasz szerkezete

A március végi és április eleji választások nem önmagukban álló események voltak, hanem beleilleszkedtek abba a politikai közhangulatba, melynek érdemes néhány meghatározó tényezőjét még szemügyre venni.

Ezt a tavaszt valószínűleg a lakosság többsége számára jelentős mértékben beárnyékolta az elszabaduló infláció. Mindenki tudta már tavaly azt, hogy a kétszámjegyű infláció nem egyszeri élmény lesz. De a január óta eltelt néhány hónap egészen világossá tette azt, hogy olyan méretű áremelésekkel kell a mindennapok során megbarátkozni, amelyekkel messzemenően nem tartanak lépést a fizetések, s ennek következtében a társadalom korábbi polarizálódása még szélsőségesebb formákat vesz majd föl.

Eme mindennapi gondok mellett szinte naponta tudósított különböző botrányokról a rádió, tévé és az újonnan megszületett újságok garmada. Nem volt olyan hét, hogy ne lepleztek le volna valamilyen átmentési akciót, amikor is úgymond a volt állampárt képviselői akarták magukat jobbnál-jobban fizető állásokba átmenteni. (Hogy ennek mennyi volt a valóságos alapja, az most nem ide tartozik. Pusztán csak annak a ténynek a regisztrálása érdekes, hogy a tavaszt megelőző hónapok egyik állandó beszéd- és vitatémája volt a korábbi vezetői garnitúra további sorsának figyelemmel kísérése, legalábbis abból a szempontból mindenképpen, nehogy alkalmuk legyen bármiféle korábbi privilégiumuknak átmentésére.

Ezen belül is a botrányok botrányának tetszhet a január derekán kirobbant lehallgatási ügy, amelynek értelmezése külön esettanulmányra vár. Ezen a ponton annyit mindenképpen érdemes megállapítani, hogy nemcsak a rendőrségre, hanem az egész kormányzatra, s ezen keresztül a közigazgatás egészére is árnyék vetült. Praktikusan ennek a választások szemszögéből annyiban volt jelentősége, hogy már a választást megelőző hetekben a viták középpontjába került minden olyan szervezet léte, nemléte, szerepe, amelynek a választások tisztaságának szemszögéből jelentősége lehetett. Más oldalról úgy is meg lehet fogalmazni ezt az összefüggést, hogy a január elejétől tartó lehallgatási botrány egészen március végéig húzódott, amennyiben minden olyan szervezet, amely a Belügyminisztérium felügyelete alatt áll, állandó gyanú közepette tevékenykedhetett.

A karácsony előtt kirobbant romániai fegyveres felkelés – majd a nyomában zajló tisztázatlan változások – még inkább megemelték a menekülők számát, mint ahogyan azt korábban sejteni lehetett. Ezért nem meglepő, hogy az erdélyi kérdés, illetőleg a Romániában élő magyarok sorsa az elmúlt negyedév során minden korábbi állapotokat meghaladó módon vált napi belpolitikai problémává.

Ugyanerre az időszakra tehető a Szovjetunió csapatkivonásaival kapcsolatos megállapodások sora, illetve a csapatkivonások megkezdését kísérő konfliktusok halmaza.

E röviden felsorolt események mindegyike alkalmas volt arra, hogy politizálási terepet nyújtson az egyes pártok számára. Magyarán nem egyszerűen csak arról van szó, hogy a kampány során kinek milyen lehetőség jutott önmaga bemutatására, hanem arról is, hogy a föntebb vázolt eseménysor állandó politikai szereplési lehetőséget nyújtott azok számára, akik képesek voltak ezeket a lehetőségeket megragadni. Minden mélyebb elemzést nélkülözve röviden azt lehet mondani, hogy ezeknek az eseményeknek permanens vesztese az MSZP, és állandó nyertesei voltak a Fidesz, az SZDSZ és az MDF. (Természetesen kérdésköre válogatja azt, hogy melyiket melyik párt milyen mértékben tudta a maga javára felhasználni.) Mindenesetre annyit összefoglalóan meg lehet állapítani, hogy a választást megelőző negyedév belpolitikai eseménysorai egyértelműen abba az irányba mutattak, melynek alapján a korábbi rendszer mindenféle képviselőjével szembeni gyanakvás növekedett, és ezzel párhuzamosan természetesen azoknak a politikai népszerűsége növekedett, akik a sárkányölő Szent György szerepébe öltözve élharcosai lehettek eme állampárti túlélések, kinövések permanens leleplezésének és botrányainak. Ezekre talán azért is érdemes felhívni a figyelmet, mert korántsem biztos az, hogy a tulajdonképpeni választási kampány volt a legfontosabb tényező márciust megelőzendően, hanem érdemes későbbi elemzésekben majd végigkísérni figyelemmel eme három hónap eseménysorait is.

Széljegyzetek a kampányról

Feltehetően még a kutatókat is meglepte az, hogy a választást megelőző hetekben milyen mélységben bomlott ki a sokpártrendszer övezte választási kampány. A későbbi elemzések részletekbe menően fogják majd kimutatni a televíziós, a rádiós, a sajtóbeli kampányok hatásait. Bizonyára lesznek majd kutatók, akik meggyőzően be tudják majd mutatni az egyes pártok röplapjainak, plakátjainak, jelszavainak jelentőségét a későbbi választási eredmények alakulására. Végül feltehetően lesznek majd kutatások, melyek az élő kampányt, vagyis a gyűlések, felvonulások, élő viták hatásait fogják elemezni. Miután magam természetesen nem vagyok képes eme sokféleség áttekintésére, ezért csak széljegyzetszerűen utalok néhány olyan momentumra, amelyeket későbbi vizsgálódásra is érdemesnek tartok.

a) A televízióban megjelent ötperces bemutatkozások a pártok döntő többségéről lesújtó képet mutattak. E bemutatkozásokat kísérő sajtóvisszhang – tapasztalataim szerint a mindennapi beszélgetések is – elképedve regisztrálták a pártok többségének nagyfokú anakronizmusát, s a pártok által kitermelt (valószínűleg önjelölt) vezetők teljes felkészületlenségét, illetőleg klinikai eset-mivoltukat.

Abszolút új minőségű kampányt jelentett az a fokozat, amikor az országos listát állító pártok ültek le egymással egyórás tévévitákra. Ekkor már érdemi kérdések kapcsán és egymással szemben kellett kifejteniük nézeteiket, s úgy tűnt, hogy ez összehasonlíthatatlanul alkalmasabb bemutatkozási terep volt, mint az a fajta politikai reklám, amelyhez tulajdonképpen egyikük sem értett. E viták során jól kirajzolódott az, hogy melyik párt milyen szakértői bázist tudhat maga mögött. Nagy kérdés azonban az, hogy mekkora volt ezeknek a műsoroknak a nézettsége. Utólag úgy tűnik, hogy a vitaalkalmak közül kiemelkedően nagy szerepet játszott a március 15-i közvetítése, nem-közvetítése körüli huzavonának a televízióbeli tálalása. Nagy biztonsággal mondható, hogy ennek a botránynak a vesztese az SZDSZ volt, s nagyjából ehhez a ponthoz köthető az SZDSZ offenzíva megtörése is.

b) A rádióbeli választási műsorok hatásának elemzése valószínű1eg majd kimutatja azt, hogy ezeknek másodlagos szerepük volt a televíziós műsorokhoz képest.

c) Az újságok a maguk módján igyekeztek semlegesek maradni, nagyjából megközelítően egyforma terjedelemben adtak helyt minden jelentős pártnak, illetve képviselőiknek. Főként a hetilapok játszottak erősen orientáló szerepet, elsősorban a Világ, a 168 óra, illetve a pártokhoz kötődő hetilapok adtak helyt olyan nagy terjedelmű interjúknak, amelyeknek alapján jobban meg lehetett ítélni az egyes pártok tényleges profilját és programját. Azonban az is valószínűsíthető, hogy ezek az újságok elsősorban azon értelmiségi réteg gondolkodásmódját voltak hivatottak befolyásolni, melyeknek párt-identifikációja és lehetséges választói magatartása már korábban is kialakult, így esetükben legfeljebb arról lehetett szó, hogy a hetilapokban megjelent bőséges és alapos választási információ legfeljebb még inkább tudatossá tette a politikai választásukat.

d) Úgy tűnik, hogy a választások során a legnagyobb szerepet a plakátok játszották. Még így utólag, két hónappal a választások után is meglepő nézni, hogy a legeldugottabb magyar falvakban Szatmártól az Őrségig mindenütt meg lehet találni lámpaoszlopokon, kerítéseken, a kocsmák oldalán, az ABC-üzletek ajtóin azokat az országszerte jól ismert plakátokat, amelyek oly jellemzőek voltak a legnagyobb pártokra. Az országot szinte beterítették az MDF, Fidesz, SZDSZ, MSZMP, MSZP-s plakátok, és nyugodtan lehet mondani azt, hogy az egyes pártokról való információ legfontosabb forrásává váltak. Ezt a versengést elég nehéz minősíteni, mégis az a gyanúm, hogy az utolsó két hét Fidesz-plakátjainak volt nagy sikere. Más oldalról viszont eléggé feltűnő volt az, hogy néhány nagy párt mennyire nem tudott mit kezdeni ezzel a lehetőséggel – például az MSZP –, vagy az, hogy mennyire fantáziátlanok voltak a kisgazda és kereszténydemokrata plakátok és hirdetések.

A plakátok egyfajta társadalmi párbeszédre is lehetőséget adtak. Rendkívül érdekes volt megfigyelni azt, hogy az egyes párthívek milyen módon reagáltak a konkurens párt plakátjaira. Végtelen számú példát lehetne idézni arra, hogy miféle ötletekkel próbálták egymást lejáratni. (Csak egyetlen eklatáns példát hoznék elő, amellyel országszerte találkoztam, az MSZP egyéni jelöltjeinek kitalált egyen-plakátjainak bal alsó sarkában piros csíkra írták rá, hogy "jelöltünk"; rendkívül sokfelé láttam azt, hogy letépték vagy átsatírozták az első három betűt, minekután lakonikusan annyi maradt a plakáton, hogy "öltünk", s ennek a jelentéstartalma valószínűleg egészen más propagandahatást váltott ki, mint amit eredetileg szántak neki megalkotóik. Egy másik hasonló ötlet, amely szintén az MSZP rovására sült el: két tenyér, amely elkapni akar egy csecsemőkorú gyereket; valószínűleg a jövő iránti gondoskodás szándékával született plakátkompozíció. Ehhez képest az ország több városában azt láttam, hogy a csecsemő szájához odaírták, hogy "jaj", amelynek alapján az egész plakát jelentéstartalma megváltozik. Feltehetően érdemes lenne összegyűjteni jó néhány ilyen plakátháborús ötletet, amivel igyekeztek egymást lejáratni a pártok. Ennek voltak formalizált megoldásai is, a BIT, a Baloldali Ifjúsági Társulás szabályos ellen-plakátháborút folytatott a Fidesszel és igyekeztek ellen-Fidesz plakátokat kiállítani. (Az már más kérdés, hogyan szólhat bele a választási küzdelembe egy olyan szervezet, amelyik jelöltet sem volt képes állítani.)

Mindenesetre érdemes lenne beható elemzés alá venni még utólag is a plakátok szerepét és azt, hogy a plakátok milyen funkciót töltöttek be a választási hadjárat során.

e) A gyűlések kapcsán ugyanez a helyzet, mint korábban már a tömegkommunikáció és a plakátok ürügyén próbáltam mondani, vagyis külön elemzésre szorulnának. Mindenesetre annyit össze tudtam szedni – több megyében történt tájékozódás alapján –, hogy igenis jelentős mértékben befolyásolta az egyes választókerületekben kialakult eredményt az, hogy az egyes nagy pártok országszerte ismert vezetői, népszerű szónokai jártak-e valahol nagygyűlést tartani avagy sem. Ilyen szempontból úgy tűnik, hogy az SZDSZ propaganda-hadjárata volt a legfölépítettebb; az az egy-két tucatnyi tömegkommunikációból ismert SZDSZ vezető, aki állandóan járta az országot, feltehetően százezres nagyságrendű szavazótábort tudott megnyerni személyes jelenlétével; azzal, hogy Szombathelytő1 Nyíregyházáig naponta követték egymást azok a nagygyűlések, ahol éppen azokat a tétova érdeklődőket vonzották be, akik egyáltalán nem voltak hívei a pártnak, de más pártnak sem. Több városból is hallottam azt, hogy egy-egy olyan gyűlésre, ahova Pető Iván, Tölgyessy Péter, Rajk László vagy Magyar Bálint hirdetett meg nagygyűlést, a helyi 20-50 fős SZDSZ tagságon túl még többszáz érdeklődő is bejött és úgy tűnik, hogy az SZDSZ-re fognak szavazni.

Más oldalról ez akár hiányként is megfogalmazható. A soproni MDF vezetőktől hallottam éppenséggel azt a panaszt, hogy szerintük ők azért vesztettek a Fidesszel és az SZDSZ-szel szemben, mert hozzájuk az országos vezérkarból nem látogatott le senki, mert eleve úgy ítélték meg, hogy az a város és az a választókerület úgyis Pozsgay Imréé lesz és nem akarták keresztezni ezt az előre odaítélt mandátumot, inkább el sem mentek Sopronba. Az már a dolog pikantériája, hogy ily módon tulajdonképpen konkurens pártjaik malmára hajtották a vizet, mert köztudott módon Pozsgay Imrére sem szavazott a soproni nép, de az MDF-jelöltre sem olyan mértékben, mint ahogy tették volna ezt, ha úgy érzékelik, hogy ezt a várost az MDF vezérkar komolyabban veszi számításba. E példák emlegetésével csak azt akarom aláhúzni, hogy feltehetően a választási eredmény alakulásában eléggé nagy jelentősége volt az országosan ismert vezérek helyi megjelenésének, s annak, hogy a helyi szervezetek mennyiben tudhatták maguk mögött az országos vezérkar személyes támogatását.

Összességében a kampány egész időszakának legfontosabb tanulsága számomra az, hogy a tömegkommunikációban megmutatkozó pártsokféleség bemutatta a hazai politikai kultúra elmúlt negyedévezrednyi örökségének valamennyi típusát. Nincs és talán nem is lehetséges az a kutatás, amelyik a politikai magatartásmódok sokféleségének ilyen széles skáláját tudná felszínre hozni. A kampány során elhangzott, bemutatott eszmevi1ág hihetetlen tarkasága számomra azt tanúsítja, hogy az elmúlt 40 év ellenére is a társadalom mély rétegeiben a politikai kultúrák olyan sokfélesége húzódik meg, amelyeknek számbavétele, elemzése az elkövetkezendő Magyarország politikai berendezkedése, jövője szemszögéből nézve nagyon is fontos tanulságokkal szolgál. A kampány tehát nemcsak abból a szempontból érdekes, mint a későbbi választási végeredményt befolyásoló tényező, hanem ennél mélyebb jelentéseiben is nagyon is elemzésre szolgáló tanulságokkal szolgált. A kampány azt mutatta meg, hogy mind hordozóiban, mind pedig lehetséges bázisában sokrétűbb, színesebb és tarkább a politikai örökség, mint ahogy ezt az eddigi szakirodalom sejtette. Ez már csak azért is érdekes, mert ezen a ponton sem árt hangsúlyozni azt, hogy a felnőtt magyar lakosság kilenctizede még mindig nem választott pártot magának, és ha erre gondolunk, akkor egyáltalán nem tarthatjuk befejezettnek a többpártrendszer alakulásának folyamatát ezzel a választással. Változatlanul nincs lefedve a magyar politikai kulturális örökség nagy része – s ez is ennek a kampánynak egyik nagy tanulsága.

A választópolgár

A választópolgárok felől nézve a jelenlegi magyar választások sikeresnek mondhatóak. Nem kevesen voltunk a választások előtt, akik a szakirodalomban egyfolytában azért aggódtunk, hogy több évtizednyi kihagyás után egy olyan ország megy majd el 1990 tavaszán választani, ahol a választópolgárok óriási többségének egyszerűen nem volt módja, alkalma többpártrendszerű keretek között saját szavazatának súlyát mérlegelni. Ehhez képest egyrészt az is tény, hogy meglehetősen magas volt a választási részvétel, és úgy tűnik, hogy a nyugati elemzők, megfigyelők egyértelműen akként értékelték a több mint 5 milliónyi választópolgár részvételét. Ezen belül különösen elgondolkodtató az érvénytelen szavazatok rendkívül alacsony aránya. Ha más nem, akkor ez mindenképpen arra utal, hogy fölösleges volt aggódni a választási szisztéma bonyolultsága miatt. Egy dolog ugyanis, hogy a szakemberek számára mennyire próbára tevő tény az, hogy egy ilyen bonyolult, többlépcsős, rendkívül finom számítási módokat igénylő választás mennyire érthető és hogyan fogják kiszámítani a leendő mandátumokat. A dolog másik oldala viszont az, hogy a választópolgárok döntő többsége pontosan megértette azt, hogy két dolga van: egyrészt szavaznia kell egyéni jelöltre, másrészt szavaznia kell pártra. Valamint azt is megértette, hogy az első fordulóban nem dőlnek el az egyéni jelöltek, ezért el kell mennie két hét múlva újra – most már a megmaradt néhány jelölt közül választania. Éppen ezért az hiszem, nyugodtan abba lehet hagyni a választási szisztéma szidását. Ez a rendszer valóban eléggé bonyolult volt, de mindenképpen arra alkalmasnak bizonyult, hogy egy olyan átmeneti időszak után, amikor az egypárti uralom felbomlik, és egyszerre jelentkezik tömegével politikai erő, megszámolhatatlan nagyságrendű szerveződés, akkor valamilyen többlépcsős eljárásmód mégiscsak szükséges a komolytalan politikai szerveződések kiszűrésére.

Úgy tűnik, hogy ez a választási szisztéma a választópolgárok számára is megfelelő volt annak kifejezésére, hogy végül is a 80-ra tehető politikai pártok közül mindössze 6 jutott el a parlamentig. Ahhoz képest, hogy ez az 5 millió ember először próbálta ezt a szisztémát, meglehetősen okosan döntöttek (erről már az írás legelején próbáltam bővebben szót ejteni). Még fontosabbnak tartom azonban azt, hogy az 5 millió választópolgár számára ez az egész kampány és a választás maga egy olyan tanulási folyamat volt, melynek keretében először volt alkalmuk megítélni saját magatartásuk tükrében az állampolgári mivolt felelősségét. Mindezek ellenére rendkívül fontos feladat lenne elemezni annak a harmincvalahány százaléknak az összetételét, motívumait és politikai eszmevilágát, akik nem mentek el választani. Jó lenne tudni, hogy ez a jelentős, milliós nagyságrendű tömeg miféle politikai erőt reprezentálhatna.

A választási eredmények finomabb elemzése bizonyos területi-regionális összefüggésekre is fényt fog deríteni. Úgy tűnik, hogy az ország egyes részei között meglehetősen nagy különbségek vannak. Jó lenne tudni azt, hogy e különbségek a pártok helyi sajátosságaival magyarázhatók-e inkább, avagy a választópolgári magatartások közötti területi regionális különbségekkel. Mindenesetre több mint feltűnő, hogy néhány megye mennyire eltérő képet mutat az országos átlagtól. Mindenképpen bővebb elemzést érdemelne az, hogy Nógrád megyében miért volt annyira erős a kereszténydemokrata párt, alapos elemzést igényelne az, hogy Somogy megyében miért alakult egészen másképp a választás, mint ahogy az ország többi részein, de nem kevésbé lenne érdekes megtudni annak okát, hogy Csongrád megyében miért volt annyival erősebb az MDF, mint bárhol másutt. Az egyes megyéken belüli választási eltérések pedig azt mutatják, hogy alig-alig akadt homogén megye. Ha a megyén belüli választókörzetek választási eredményeit nézegetjük, akkor azt látjuk, hogy mindenféle rendszer nélkül találhatunk az egyes megyéken belül éppúgy SZDSZ többségű választókerületet, mint MDF többségűt, és abban sincs igazán rendszer, hogy hol lett harmadik a kisgazda vagy az MSZP jelölt. Vagyis egyenként kellene elemezni mind a 176 körzetnek a választási eredményeit. Jó lenne tudni a mögötte levő társadalmi strukturális összefüggéseket is; vagyis azt, hogy kimutatható-e szoros kapcsolat a strukturális hovatartozás és a pártválasztás között. Mindezekre már csak azért is szükség lenne, hogy a későbbi választások során világosabb képünk legyen azokról a lokális kötőerőkről és helyi politikai meghatározó mozzanatokról, amelyekről eddig nem sok ismeretünk lehetett. Feltehetően az őszi helyhatósági választások ebbéli ismereteinket alaposan fel fogják forgatni.

A választópolgárok tétovaságáról, bizonytalanságáról leírtak – úgy tűnik ­ mégsem igazolódtak. Az eredmények alapján azt lehet mondani, hogy ez a néhány hónap ahhoz tökéletesen elegendőnek bizonyult, hogy a felnőtt lakosság döntő többsége számára kialakulhassanak azok a minimális politikai identifikációs keretek, melyeknek alapján többé-kevésbé nyugodtan mehetett el márciusban és áprilisban választani. Minden különösebb hisztéria és botrány nélkül kellő ünnepélyességgel zajlott le az az esemény, amelyet oly sok kétellyel várt ország-világ, és a hazai szakemberek nagy része is. Ez pedig azt mutatja (s ennyiben a magam önkritikáját is el kell végezni), hogy meglehetősen alábecsültük az emberek politikai tájékozódó-képességét.

A pártok a választás fényében

A választások előtt több írásban, interjúban hangot adtam abbéli aggodalmamnak, hogy ezek a pártok csak nevükben politikai pártok, de sem felépítésük, sem működésük alapján nem tekinthetők annak. Ezt a vélekedést ma már nyugodtan félretehetem, mert éppen a választási harc és a kampány faragott több politikai erőből, szerveződésből' ténylegesen pártot. Maga a választási harc – kezdve a kopogtatócédulák összegyűjtésétől, befejezve a televíziós reklámfilmek megalkotásáig – számtalan olyan apró szervezési munkát igényelt a választásokra jelentkező erőktő1, amelyeknek elvégzése tette tulajdonképpen párttá többségüket.

Más oldalról ez az összefüggés pontosan a fordítottjaképpen is megfogalmazható. Ugyanis a sok nagy hangon politikai pártként jelentkező erő jelentős része elbukott a választások vizsgáján. Vagyis azok a politikai szervezési feladatok, amelyeknek elvégzésére egy modern politikai pártnak mindenképpen alkalmassá kell válni: az önmagukat politikai pártként hirdető erők döntő többségének olyan méretű feladatot jelentettek, ami messze meghaladta szervezettségi szintjüket és kellő élességgel kiderült politikai blöff mivoltukat.

Főleg a parlamentbe bekerült pártokról mondható el az, hogy éppen a választási küzdelem teremtette meg azt a szervezeti struktúrát, a munkamegosztást, a belső szerveződést, amelyik alapja lehet a pártszerű működésnek. A vezérkarok számára pedig hihetetlen méretű utazást, szervezést jelentett a választási küzdelem, s azt lehet talán mondani, hogy éppen a választási szereplések mutatták meg azt, hogy nagy részük nem tud eleget az országról és nagyon is üdvös volt, hogy a választás során annyit kellett utazniuk, annyi emberrel kellett találkozniuk, annyi helyen kellett megfordulniuk. Ez talán némileg pótolta azt a társadalmi tudatlanságot, amely olyannyira jellemző volt legtöbbjükre a tavalyi év során. E kampánytevékenység maga a politikai párttá válás nélkülözhetetlen iskolája volt a legtöbb komoly párt számára. Illetve a fordítottja; aki ezt az iskolát nem tudta kijárni, az menthetetlenül elbukott a választási küzdelem valamelyik alapozó fázisa során.

Két gondot mindenképpen érdemes megfogalmazni: a parlamentbe bekerült pártok közül a kisgazdák és a kereszténydemokraták változatlanul talányt jelentenek abból a szempontból, hogy milyen méretben, mértékben tekinthet6k szervezett politikai erőnek. A kereszténydemokrata párt igen nagy csöndben minden különösebb választási hadjárat nélkül jutott el a listaállításig, majd a parlamenti párttá válásig. Sokan azt mondják róluk, hogy e csend mögött a katolikus egyház aktív és hathatós támogatása állt. E problémára megnyugtató módon csak olyan kutatási információk birtokában lehetne választ adni, amelyre nincs módunk. A kisgazdák esetében e talány könnyebben megválaszolható. Végül is a magyar választók nem jelentéktelen hányada az az idősebb és vidéki népesség, amelyik csak arra emlékezett, hogy az utolsó szabad választások során a kisgazdák voltak még a kommunisták igazi ellenfelei, és ők voltak azok, akik 1945 után a legerősebb pártként vették kezükbe az ország újjáépítésének sorsát. Úgy tűnik, hogy ez az emlékezet ahhoz még éppen elég volt, hogy a pártok mindenféle komolyabb pártszerveződés, struktúra híján is a parlamentbe juttassa. Remélhető azonban, hogy parlamenti szerepléseik végképp meg fogják győzni választóikat arról, hogy ez a párt képtelen politikai válaszokat adni a kilencvenes években átalakuló Magyarország alapkérdéseire.

Külön vizsgálatot érdemelne az a további hat párt, amelyik ugyan tudott indulni; a választásokon, mert országos listát tudott állítani, de nem tudott bejutni a parlamentbe. Ezek között több olyan is található, melyeknek politikai szereplése a közeljövőben egyáltalán nem kizárt. Kétségtelen, hogy parlamenti képviseleti háttér nélkül rendkívül megnehezedik politizálási tevékenységük, hogy éppen ők lehetnek a parlamenten kívüli tömeges elégedetlenségek nyílt politikai szószólói. Feltehetően valamennyiük tanulni fog választási vereségükbó1, új stratégiát, új vezetőket, új ideológiákat fognak keresni. Az is elképzelhető, hogy többük között olyan együttműködések alakulnak ki, melyeknek alapján sokkal hatékonyabb politikai erőként szerepelhetnek, mint ahogy azt a választásokon tették. Mindenesetre érdemes lesz végiggondolni e hat párt szavazóbázisát is. (Már korábban utaltam az Agrárszövetség méltatlan szereplésére, ezúttal is érdemes gondolni arra, hogy a falu és az agrárszféra abban az értelemben politikai képviselet nélkül maradt, miszerint ezt a szerepet jelenleg a kisgazdák töltik be teljesen méltatlan módon.)

A parlamentbe bekerült – győztesnek tekinthető – hat párt sorsát is megváltoztatják a választási eredmények. Valószínűleg egyik párt sem lehet olyan, mint amilyen a választás előtt volt, az MDF-et a kormányzati felelősség, az SZDSZ-t a legális parlamenti ellenzéki szerepe, a Fideszt a parlamentbe kerülés ténye fogja megváltoztatni, és így tovább sorolhatóak a változtatási kényszerűségek. Mindegyik párt tanulni fog majd választási eredményéből és feltehetően tovább finomítja önnön politikai képét, szervezettségét, ideológiáját, és keresi profi politikusait. S ez utóbbi különösen nagy gond, mert a választások során mindegyikük két kézzel kapkodott a szavahihető és hitelesíthető jelöltek után, miután mindegyik párt híján volt saját politikai elitjének. Kétségtelen, hogy ily módon a parlament ma tele van olyan humán értelmiségiekkel, akiket az illető pártok meg tudtak nyerni a választások során. De az is tény, hogy hosszú távon aligha lesz tartós az, hogy tanárok, jogászok, közgazdászok népesítik be a parlamentet. Az lenne kívánatos, ha az egyes pártok kialakítanák a saját politikai vezető rétegeiket, s ezek tanulnák meg a modern politizálás elemi kellékeit.

A választások értelmezéséhez

A szakirodalom jó ideig el fog még rágódni azon, hogy milyen jelentőséget tulajdonítson e tavaszi választásoknak. A legkézenfekvőbb az, amit személyekben kihordottan is most már naponta tapasztalhatunk. Fölállt egy új parlament, melynek 400 tagjából a 95 százalék olyan, aki életében először parlamenti képviselő. Más oldalról azt is lehet mondani, hogy a korábbi parlamenti képviselők közül huszonvalahányan tudták megőrizni helyüket (zömükben az MSZP listáján kerültek be). Ha erre gondolunk, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy totális vércsere történt és a parlament összetételének elemzése némiképpen válaszokat adhat ahhoz, hogy ha az új hatalmi-politikai elit körvonalait próbáljuk bogarászni.

A parlament összetételét vizsgálva azt látjuk, hogy abszolút módon dominál a humán értelmiség. Érdemes azonban közelebbró1 – akár a foglalkozási összetétel mentén is megnézni – ezeket az adatokat. Forrásul a Szabadon választott című kötetben található rövid életrajzokat vettem alapul, és leginkább a végzettség, illetőleg a megtalálható munkamegosztási besorolás alapján próbáltam a parlament összetételét felvázolni.

A parlament legnagyobb csoportja a klasszikus humán-értelmiség soraiból rekrutálódik. Mintegy 107 főt lehet ebbe a csoportba sorolni (ide számítottam a tanárokat, muzeológusokat, újságírókat, a főiskolán-egyetemen tanítókat, minden olyan szakmabelit, akik a klasszikus humán értelmiségi területekhez sorolhatók).

A következő legnépesebb csoport a jogászoké. 72 képviselőnek van jogi diplomája, ami nem jelenti feltétlenül azt, hogy mindannyian jogászi munkakörben is dolgoznak. Feltűnő azonban, hogy közöttük elsöprő fölénnyel az ügyvédek foglalnak helyet a parlamentben. (Erre az összefüggésre már csak azért is érdemes felhívni a figyelmet, mert a korábbi időszakban éppen az volt feltűnő, hogy milyen kevés jogász vett részt végül is egy olyan munkában, amelyik zömében kifejezetten közigazatási-alkotmányjogi jellegű műveltséget igényel.) Külön elemzést érdemelne az, hogy az ügyvédek ilyen nagy számban hogyan kerülhettek be a parlamentbe. A történet messzire vezetne, elégedjünk meg talán csak annak körvonalazásával, hogy az ügyvédi garnitúra 1945 után viszonylag hamar szembekerült az új rendszerrel, és ügyvédnek lenni többé-kevésbé egyet jelentett a politikailag semleges szakmai területre való vonulással és kialakult egyfajta kölcsönös tartózkodás, azaz a hatalom mindig is tartott az ügyvédektó1, az ügyvédek pedig nem sokra becsülték a politikai hatalmi intézmények képviselőit. Feltehetően ez is magyarázatul szolgál ahhoz, miért láthatjuk oly nagy számban főleg az átlagmagyar város újonnan szerveződő MDF-es, illetve SZDSZ-es vezérkaraiban az ügyvédeket.

A harmadik csoport a közgazdászoké, 52 főnek van közgazdasági felsőfokú végzettsége.

Nagyjából kiegyensúlyozottan egyforma arányban – 46-tól 41 főig – szerepelnek az orvosok, a mérnökök és az agrárszféra. (Ez utóbbihoz, az agrárszférához számoltam az állatorvosokat is és nem az orvosokhoz.) Található továbbá 16 olyan személy, aki teológiai végzettségűnek tekinthető és tizenöten olyan középfokú végzettséggel rendelkeznek, amelyik leginkább a mérnöki kaszthoz sorolja közel őket, hiszen az ipar területén középvezetői beosztásban tevékenykednek.

Ha összeadjuk ezeket a számokat, akkor látjuk, hogy nem túlzás az a magyar sajtóban a választások után közvetlenül elterjedt szlogen (“doktor parlament”), amely azt sejtette, hogy elsöprő értelmiségi többségű parlamenttel kell számot vetnünk.

Hogyan értelmezzük ezeket az adatokat? Mindenképpen köztes állapotnak kell tartani azt, hogy a nagyon is hamar eltűnő, távozni kényszerülő politikai elit helyébe ilyen nagy számú értelmiségi térfoglalást figyelhetünk meg. Már az előző pontban röviden említettem azt, hogy a pártok jobb híján az értelmiséghez fordultak a választások során, mikor is jelölteket kerestek maguknak. Ezúttal érdemes e probléma felől részletesebben is elgondolkodni. Az, hogy ilyen nagy számban kerültek be az értelmiségiek a parlamentbe, szinte kiszorítva más foglalkozásokat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy valamiféle értelmiségi hatalomátvétel történt volna Magyarországon. Ugyanis ezek az értelmiségi mezőnyök egyrészt különböző rétegek szószólóinak tekinthetők, másrészt a munkamegosztás legkülönbözőbb ágaiból jött képviselőként kerültek be a parlamentbe. Valószínűleg a világ kevés országában kellene mentegetőzni amiatt, hogy ilyen nagy a diplomások száma a parlamentben. Szembe kell azonban nézni Magyarországon azzal a ténnyel, hogy a politikai vezetés valami félreértett ideológia folytán túl sokáig sugallta az ország számára az értelmiség különálló réteg jellegét ahhoz, hogy nálunk mégiscsak valamiféle kommentár szükségeltetik e tényhez. Nem is azt tartom szükségesnek megmagyarázni, hogy miért ilyen sok a diplomás, hanem inkább az elgondolkodtató, hogy közöttük is elsöprő többséggel klasszikus humán értelmiségi pályák képviselőit láthatjuk. (Más oldalról ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a korábban domináns és favorizált műszaki-ipari értelmiség létszáma hihetetlen módon visszaszorult a képviselők összetételén belül. Némileg hasonló mondható el annak kapcsán, hogy az agrárszférát számban kevesebben képviselik, mint például az orvosi testületeket.

Akárhonnan is nézzük ezeket az adatokat, azt lehet látni, hogy 1990 tavaszán a magyar nép leginkább a humán értelmiségiekben bízott meg. Ezt a tényt lehet szeretni vagy nem szeretni, mindenképpen mint vizsgálati alapot kell elfogadni. Valószínűleg számtalan, egymás mellett egyenrangúan felsorakoztatható érvrendszer mondható el e folyamat értelmezése kapcsán. Én megelégszem ezúttal egyetlenegy vonatkozással.

Az elmúlt 1-1,5 év – nevezzük rendszerváltásnak – hihetetlen módon felértékelte a szóbeliség szerepét a politikai életen belül. Míg a korábbi rendszer erőteljesen az írásbeliségre – s ennek megfelelően a végrehajtói szerepekre – telepedett rá, addig ilyen gyors változások során teljesen értelemszerűen értékelődik föl a szóbeli kommunikatív képesség. Új szervezetek, új politizálási módok tömege szakadt rá az országra, s ilyen körülmények között a korábbihoz képest összehasonlíthatatlan módon felértékelődnek azok az emberek, akik a legváratlanabb helyzetekben is párbeszédre képesek különböző rétegekhez tartozókkal és megértik a más rétegekhez tartozók nyelvhasználatát. Előre megmondható, hogy ilyen foglalkozási ágat kik űznek, s így különösképpen nincs is nagyon mit csodálkozni azon, hogy tanárok, jogászok, orvosok és papok soha nem látott tömege vonult be a magyar parlamentbe. Más kérdés az, hogy ez a tendencia mennyire tartható és mennyire következik mindebből az, hogy az új hatalmi-politikai elitet majd a humán értelmiség alkotja a közeljövőben.

Figyelni kell majd arra, hogy az őszi helyhatósági választásokon e tendencia ­ mármint amit a parlamenti összetétel kapcsán megfigyelhetünk – mennyiben folytatódik, és mennyire lesz jellemző az, hogy a helyi vezetői cserék tízezres nagyságrendjénél is gyakorlatilag a humán értelmiség tehetségesebb, hitelképesebb csoportjait fogja elszippantani a közélet saját eredeti munkájától. Mindenesetre, ha túltekintünk a közel 400 képviselőn és a több mint 400 jelölt származását, végzettségét, foglalkozási összetételét vizsgáljuk, úgy tűnik, hogy a tendencia lényegében ugyanez.

Néhány mondat erejéig talán arról is érdemes megemlékezni, hogy valószínűleg éppen ez a humán értelmiség volt a társadalmi munkamegosztáson belül az a nagy csoport, amelyik eléggé nehezen viselte a rendszerkereteket és állandó kisebb-nagyobb konfliktusokba kerülve munkahelyén, szűkebb-tágabb politikai környezetében módja volt begyakorolni egyfajta szembenálló konfliktusos politizálást. Az ilyen magatartásmódnak előbb-utóbb híre megy a faluban, városban, intézményben, munkahelyen és kialakult egy olyan típusú nimbusz az adott emberek körül, amely változékony idők során szinte predesztinálja őket arra a közéleti, politikai szerepre, amelyre tulajdonképpen talán maguk sohasem tartottak volna igényt.

Mindenesetre várjuk meg az őszt és figyeljük meg, hogy a helyhatósági választásokkal elinduló sokkal nagyobb méretű vezetőcsere mennyiben folytatja vagy töri meg ezt a kirajzolódni látszó tendenciát.

Ennek az összetételnek természetesen megvannak a maga hátrányai is. Alig néhány parlamenti ülésszakot mondhatunk magunk mögött és láthatjuk azt, hogy bizony a 386 képviselő között jócskán találhatunk olyanokat (én legalább 150-re becsülöm számukat), akiknek kifejezetten fizikai fájdalom 5 percnél tovább viselni azt a tényt, hogy nem ők beszélnek, nem ők szerepelnek. Nem kell nagy bátorság annak megjóslásához, hogy ez a parlament a szócsaták, a látványos debattőrködés színtere lesz. (Végül is sokan éppen ezt akarták, midőn hangsúlyozták, hogy jó lenne a reformkornál folytatni a valaha elhalt magyar alternatívákat.) E jelenség másik hátránya talán majd abban lesz megragadható, hogy egy ilyen összetételű parlamentnek valószínú1eg kevésbé lesz vonzódása olyan reálfolyamatok megértéséhez, alapos tárgyszerű megvitatásához, amelyekkel pedig a közeljövőben mindenképpen szembe kell majd nézni...

Összegezve e rövid kitérőt, arra akartam csupán felhívni a figyelmet, hogy a választások egyik lehetséges értelmezése akképpen is felfogható, ha új elit-csereként, a jövő magyar társadalma vezető kasztjának kiformálódásaként értelmezzük. Nyilván kell majd még néhány év ahhoz, hogy ez ügyben szavahihetően, pontosan földeríthető trendeket mutathassunk fel. Mindenesetre jó előre szeretném javasolni vizsgálati szempontként azt, hogy e választásokat – s a velük elindult változásokat – fogjuk fel úgy, mint egy új politikai-hatalmi elit kicserélődésének és kiformálódásának kezdetét. S egy utolsó megjegyzés: ez a sokszínű értelmiségi összetétel majdhogynem leképezi a társadalom szellemi áramlatainak összességét. Nem pusztán diplomásokról van szó, hanem a valaha volt harmadikutas ábrándoktól kezdve a radikális nyugatias alternatívákig az elmúlt 200 évben Magyarországon megfordult valamennyi politikai eszmeáramlat képviseletéről. Jogász és jogász közt óriási különbség van a parlamentben, miként tanár és tanár között is. Néha évszázadnyi különbségek vannak a mondanivaló stílusa, a megformáltsága és eszmei hátterei között. S ez megint egy külön elemzésre ingerlő szempont lehet.

Végsősoron

Az, ami márciusban és áprilisban történt – már próbáltam többször hangsúlyozni – szerves része az utolsó 22-24 hónap fejleményeinek. 1988 késő tavaszán látványosan elkezdődött az egypárti elit bomlása, majd ezt rohamosan követte magának az egypártnak a szétszakadozása, majd végül ennek darabokra hullása. Ezzel párhuzamosan egymás után szerveződtek meg a legkülönbözőbb társadalmi erők és váltak politikailag is releváns szervezeti tényezőkké. Mire ránk köszöntött 1990 tavasza, addigra többé-kevésbé elmondható volt, hogy a magyar társadalom történelmileg mérve viszonylag meglepően rövid idő alatt előállította soraiból a többpártrendszer külső kellékeit.

E kellékek mérettettek meg azután az idén tavasszal, sokmilliónyi leendő állampolgár színe előtt. Az állampolgárok respektálták ezeket .az erőfeszítéseket, komolyan vették a pártszervezési szándékokat, és úgy csináltak, mintha tényleg politikai pártok között választanának. Meglehet, ők sem voltak sokkal tájékozottabbak az ország sorsdöntő kérdései felő1, mint az őket képviselni igyekvő pártok. Akárhonnan is forgatjuk, a lényeg az, hogy több-kevesebb békességgel eljutottunk olyan belpolitikai állapotokhoz, midőn néhány hétre milliók vonódhattak be a politika-alakításba, vagy annak illúziójába. Emberemlékezet óta nem volt olyan nyugodt alkalom arra, hegy ilyen nagyságrendű állampolgári tömeg tapasztalhassa meg önnön fontosságát: hiszen őérettük folyt a verseny, nekik beszélt minden párt, az ő szavazatát akarták megnyerni, s végül tényleg elhitte a társadalom többsége, hogy az ő döntésein múlhat a jövő. Legalábbis abban az értelemben mindenképpen elhitte, hogy 5 milliónyian elmentek és leszavazták az elmúlt rendszer mindenféle képviselőjét, illetőleg azokra szavaztak, akik kellőképpen el tudták hitetni velük azt, hogy az ő hatalomra kerültükkel mindenféleképpen más rendszer és más világ kezdődik majd.

Valami ellen és csak homályosan valamire szavaztak 5 milliónyian 1990 tavaszán. Arról a valamiről, amit leszavaztak, többé-kevésbé biztos képük volt. De hogy mire, arról nem is nagyon lehetett világosabb képük, mert ehhez egyszerűen az idő túlságosan rövid volt. Éppen ezért jobb ezt a választást közbenső állomásnak tekinteni, egy olyan kitüntetett és szimbolikus politikai eseménynek, amelyik a maga módján képes sűrítetten is tükrözni a rendszerváltás igényét, illetőleg azt, hogy e mögött micsoda méretű társadalmi támogatottság áll.

De azért ne ugorjunk be az új pártok propagandájának még akkor sem, ha esetleg ők maguk előbb elhiszik magukról azt, amit oly gyakran állítanak: ez nem volt az igazság napja, de még csak a rendszerváltás napja sem. A rendszerváltás iszonyúan hosszú és nehéz folyamat lesz. A rendszerváltásnak megvan a maga politikai hatalmi síkja, de megvan még sok más egyéb: a gazdálkodás rendjétől az elemi érintkezés mindennapi kultúrájáig sok olyan nem kevésbé megbecsülhető síkja, amelyekről ma még rendkívül csekély mértékben esett szó.

Jöhet hát a többi állomás, lehet mindennapira váltani ezeket az ünnepire sikeredett, teátrális politikai eseményeket. Nem kell hozzá sokat várnunk, a pártok elindítják a harcokat a helyhatósági választásokon és arra sem kell túl sokat várnunk, hogy egyre több párt fog ráébredni arra, miszerint a szavazó milliók szavazó magatartásaikkal nem váltak még párttagokká. Úgy is lehet fogalmazni, hogy egyre többen rá fognak döbbeni a most még talán bukó, vagy csak a jövőben megformálódó pártok közül, hogy a választói magatartás egyszeri, egy napi hiteladás volt, de nem jelenti a tartós odaláncolódást, a tartós odatartozást, tagsági viszonyt egyik párthoz sem. A magyar társadalom óriási tömegei továbbra is kívül vannak a politikai alakításának folyamatain, hisz nem alakultak még ki sem azok a korporációk, sem azok a szűkebben vett szakmai érdekvédelmi testületek, sem azok – a lokalitás érdekeit, sajátosságait tükröző – szerveződési módok, amelyek az ember mindennapi életfelületéhez összehasonlíthatatlanul közelebb vannak, mint a parlamenti játszmák. Igazi rendszerváltást valószínűleg majd az jelenti, ha teljes társadalmi mélységében ki fog alakulni egy olyan sokdimenziós társadalmi-politikai intézményrendszer, amelyben minden felnőtt állampolgár megtalálhatja majd a neki tetsző állampolgári szerep gyakorlásának lehetőségét. Erről ma még szó sincs. Az összes párt együttes tagsága sem haladta meg a választásra jogosult lakosság 5-6 százalékát. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a ténynek a jelentőségét, mert még komolyan vesszük, hogy a választói lojalitás pártlojalitásokat is jelentett. Pedig ez egyáltalán nem így van. Sokkal inkább lehet úgy minősíteni 1989 telének és 1990 tavaszának választási politizációját, amely mindenki számára mélyreható tanulási folyamat volt. Tanultak az emberek, mert komolyan vették azt, hogy olykor egyszer egy napra, egy délutánra az ő szavuk is számít és sorsdöntő lehet a hovaállásuk. Tanultak a pártok, mert rájöttek – mert rá kellett jönniük –, hogy tagság és társadalmi bázis nélkül a legszebb ideológiáknak sincs semmiféle hatása. Tanultak a pártok abban az értelemben is, hogy nem lehet politikai mozgalmakat kizárólag föntró1lefelé felépíteni. Tanultak a pártok abban az értelemben is, hogy micsoda erőfeszítéseket jelent többpárti, tehát versengő körülmények között megszerezni a politikailag intakt vagy legalábbis még egyértelmű identifikációt maguknak nem szerzett tömegek bizalmát. Tanultak a pártok beszédstílust, fellépést, taktikát és stratégiát: majd elválik a következő években, hogy e sok-sok párt közül ki milyen tanulónak minősíttettik. És tanult a tömegkommunikáció. Az egyik végpont a teljes egypárti kisajátítás, a másik pedig a többpárti diktatúra volt, s ilyen alternatívák között kellett megszervezni a viszonylagos korrekt tájékoztatás egyáltalán nem könnyű feladatát. Végül pedig tanultak az ún. aktívak, a jelöltek, vagyis a direkt politikai életben résztvevők. Tanultak új politikai vezetési stílust, tanultak, mert olyan társadalmi tapasztalatokra tettek szert a választási harcok során, amelyekről korábban talán nem is álmodhattak, végül pedig önmaguk felől is olyan újabb ismereteket szerezhettek, amelyeket talán más körülmények közt soha nem szereztek volna meg.

Ennek a választásnak egyik legnagyobb erénye az, hogy véget ér a rendszer-szidásra alapozott politizálás. Lezárja azt a korszakot, amikor gyors, látványos – de igencsak törékeny – népszerűségre lehetett szert tenni a már életképtelen állampárt bűneinek hosszas felsorolásával. Véget ér az a korszak, amikor az elmúlt 40 év minden oldalú elmarasztalásából lehetett pusztán politikai tőkét kovácsolni. Nagyon hamar jönnek a realitások, nagyon is hamar ráköszön a győztesekre a megoldásra váró és érett problémák tengere, tömege, s e problémamegoldások keresése során mind kevésbé bizonyul majd hatékony segédeszköznek a múlt rendszer szidása. Végül is a XX. század valamennyi politikai rendszerváltozása azzal kezdte, hogy igyekezett sárba taposni a közvetlen megelőző rendszert. Végigtekintve e 90 éven, úgy tűnik, hogy ezek a megoldások csak ideig-óráig szolgálhattak megnyugtatásul, előbb-utóbb mindig a realitások kerekedtek felül és igazából az döntötte el egy-egy kurzus vagy hatalmi erőcsoport életképességet, kormányzóképességének hosszúságát, hogy az újonnan fölgyülemlett problémákra milyen színvonalú, s a lakosságot milyen körben megnyugtató válaszokat volt képes adni. Most sincs másképp a helyzet, talán annyival mégiscsak kedvezőbb, mint bármikor az elmúlt 90 év során, mert nincs olyan méretű külpolitikai, nagyhatalmi kényszer az ország nyakán, amelyik egyértelműen korlátozná valami fatális módon a szóba jöhető választási lehetőségeket. Ennek inkább az ellenkezője igaz. Az ország külpolitikai feltételei rendkívül kedvezőek ahhoz hogy tényleg önmaga válassza meg saját fejlődési pályáját. Az már más kérdés, hogy egy ilyen választásra egy párt vagy az a koalíció, amelyik kormányra kerekedett, alkalmas-e. Bízunk abban, hogy ez a sokszínű parlamenti összetétel – ahol is hat, egymástól igencsak elütő karakterű párt foglal helyet, és százával olyan személyiségek, kik mögött hihetetlen módon eltérő életutak sorakoznak –, e két faktor együttesen talán elegendő lesz a kellően differenciált út megválasztásához.

Ez azonban még nem a rendszerváltás, hanem a rendszerváltás politikai előfeltételeinek megteremtése. S, hogy e kettő között mekkora távolság van, annak állandó bizonyítására és föltárására talán majd éppen az a kutatói mezőny lesz hivatott, amelyik egyelőre nem nagyon kötelezte el magát egyik hirtelen jött párt szolgálatára sem, hanem van türelme kivárni figyelő módon, elemző logikával magát azokat az éveket, mikor a rendszerváltás ténylegesen végbemegy.

Rövid függelék

Természetesen a választások kapcsán föl kell tenni számtalan szakmai kérdést is. Kézenfekvően kínálkoznak vizsgálatra az alábbiak.

A közvélemény-kutatások szerepe és hatása a választási folyamatra. Miért van az, hogy Magyarországon nem mondott csődöt az a szakmai előrejelzés, amelyet pedig NDK-tól Lengyelországig, Nicaraguáig jellemző mozzanatnak találhattunk. Mi van emögött? A szakma volt annyira felkészült, avagy a magyar pártstruktúra volt sokkal érettebb, mint más országokban? Hogyan lehetne mérni a folyamatosan publikált közvélemény-kutatási adatok hatását a választói magatartás alakulására?

A tömegkommunikáció egyes ágenseinek vizsgálata a választás függvényében. Mennyire volt jelentősége a televíziós szerepléseknek az egyes pártok sorsa alakulásában? Kiket erősített és kiket lényegtelenített a tömegkommunikációs szereplés? Igaz-e az, amit a vesztes pártok állítanak, hogy őket a tömegkommunikáció tette tönkre? Kitapintható-e egyes pártok dominanciája a választási időszak során a tömegkommunikáció legfontosabb intézményeiben?

Hogyan hasonlíthatók össze a magyarországi választások eredményei mindazokkal a kelet-európai választásokkal, amelyek az elmúlt néhány hónap során lezajlottak? Vannak-e közösen kitapintható jegyei a kelet-európai választási magatartásoknak? Hasonló pártstruktúrák formálódnak, avagy egyes országokban merőben különböző módon többpártosodás ment végbe? Mivel magyarázható az, hogy néhány standard-elem kivétel nélkül mindegyik országban előkerült (népi nemzeti gyökérzet, vallási tradicionalizmus, antikommunizmus, antiszemitizmus, erőszakszervezetek, ellenség, próféták, humán értelmiségiek felülértékelése).

Milyen módszertani segédlettel lehet majd összehasonlítani a helyhatósági választások tanulságait a parlamenti választásokéval? Milyen metodológiát tudunk kidolgozni arra, hogy a következő országos választások során jó előre legyenek olyan kérdéseink, amelyek megkönnyíthetik az időbeni összehasonlítást? Milyen területi jellegzetességek figyelhetők meg a választói magatartásban, s ezek mennyire véletlenszerűek, avagy mennyiben tekinthetők olyanoknak, melyekkel hosszabb távon is számolni kell majd?

Egyáltalán kiket érdekelhetnek a választáskutatások eredményei? Milyen mélységben érdemes feldolgozni; pártok szerint, választókerületek szerint, ideológiák avagy miféle tipológiák szerint? Mi a piac, milyen mélységben, milyen terjedelemben érdemes a felvetett kérdésekre válaszokat keresnünk?

A tévébeli ötperces reklám-bemutatkozásokat több kutató elemezte már az elmúlt hónapokban. Természetesen különböző szempontok alapján. A magam munkájában elsősorban a hangoztatott értékeket vettem alapul, s ebből az derült ki, hogy a pártok túlnyomó többsége rendkívül általánosan végiggondolt, jelszószerűen hangoztatott értékláncokban gondolkodott:

• politikai értékek: nemzet – szabadság – Európa (természetesen nagy-nagy különbségekkel a tekintetben, hogy ki mit értett az adott fogalmon)
• ideológiai értékláncok: antikommunizmus – kereszténység – történelmi (dicső) múlt (megint az elnagyoltság a fontos)
• társadalmi viszonyok terén: család, gyerek – vállalkozás, tulajdon – létbiztonság.

Ami feltűnő az az, hogy eme jelszószerű értékekkel a pártok négyötöde konkrétan semmit sem tudott kezdeni. Éppen ezért legalább annyira tanulságos az a lista, amely a hiányokat mutatja, vagyis azt, amiró1 nem szóltak túl gyakran: ipar, munkaerő, környezet, egészség, oktatás, szomszéd népek, önkormányzat és tulajdon.

Még egy megjegyzés: mindez a pártok túlnyomó többségére volt jellemző. Néhány – a legnagyobb pártok – kiknek érdemi programjaik és füzeteik voltak; azok külön elemzést érdemelnek, mert értékrendjeik is jóval bonyolultabbak voltak.

A tévés ötpercek inkább arról tanúskodkodtak, hogy eme hirtelen-pártok mit gondolnak a leendő választókról szerintük milyen szólamok kellenek az embereknek.

In: Parlamenti választások 1990. Szerk. Szoboszlai György. MTA Társadalomtudományi Intézet, Budapest, 1990. 33-55. o.