Csizmadia Ervin

A folytonosság mint érték

A választások első fordulója óta nincs olyan nap, hogy el ne hangozna az a kijelentés - természetesen elsősorban a vesztesek oldaláról -, hogy a baloldal előretörését az állampolgárok nosztalgiája okozta. Más megfogalmazások sze­rint a rendszerváltás első kormánykoalíciója csak kamikazekormány lehetett, bukása törvényszerű volt, mert a demokrácia első négy évéhez annyira erős illú­ziók és várakozások tapadtak. Ismét mások egyszerűen körbemutatnak Kelet-Közép-Európán, és a baloldal általános offenzívájával magyarázzák történteket. Akárhány magyarázat, valamennyinek közös gyökere a nosztalgia, az állampol­gároknak az az erős igénye, hogy valamiképpen restaurálják az 1990 előtti állapotokat, vagy legalábbis az államszocializmus viszonylagos jólétét és bizton­ságát.

Szeretném megkérdőjelezni ezt az állítást. Úgy gondolom, ha bizonyos társa­dalmi csoportok nosztalgiájáról lehet is beszélni, mindez csak a politikai folya­matok felszíne, nem pedig lényege. A kormánykoalíció nem azért veszített, mert a választáson résztvevő állampolgárok többsége visszavágyik a Kádár-rendszerbe, hanem azért, mert a koalíciós kormány 1990 és 1994 között megtagadta az előző rendszerrel való folytonosságát.

1990-ben ugyanis nem pusztán a totális rendszerváltás volt a tét, hanem a kontinuitás és a diszkontinuitás valamiféle egyensúlya is. Ebből adódóan azok a pártok alakíthattak kormányt, amelyek a rendszerlebontás kevésbé radikális stratégiáját képviselték, míg azok a pártok, amelyek drasztikus átalakítást kí­vántak, ellenzékbe szorultak. Az MSZP természetesen külön eset volt a maga sajátos helyzetével. A magyar választópolgárok a rendszerváltás mérsékelt for­gatókönyvét fogadták el. Azt szerették volna, ha az átmenet fokozatos, kevésbé megterhelő és a nyolcvanas években már megszerzett állampolgári létezésmódot kevéssé csorbítja. Ha az 1994-es vesztesek logikájával nézzük az 1990-es vá­lasztási eredményeket, azt mondhatjuk, hogy az állampolgárok már 1990-ben is nosztalgiából szavaztak, azokra a politikai erőkre voksoltak, amelyek nagyobb garanciát jelentettek a nyolcvanas évek bizonyos vívmányainak és főként az állampolgári magatartásmódoknak a, továbbéléséhez. Ha nem munkált volna ilyesfajta választói megfontolás, mivel magyarázhatnánk, hogy nem a radikális rendszerváltás pártjai győzedelmeskedtek?

Első tézisem tehát az, hogy az előző rendszerrel való folytonosság szem­pontja az általános vélekedésekhez képest sokkal nagyobb szerepet játszott az első demokratikus kormány kijelölésében. Ehhez kapcsolnám azt a második té­zist, hogy azt a helyzet 1994-re sem változott. A folytonosság szempontja most is döntő összetevője volt a választó polgárok magatartásának, de a folytonossá­got természetesen nem az 1990-1994-es rendszerrel, hanem most is az azt megelőzővel kívánták vállalni. Ez annak köszönhető, hogy az elmúlt négy év­ben Magyarországon megformálódott és működött egy parlamenti párt- és kor­mányzati rendszer. Nem véletlenül használom a „megformálódott” szót, ugyan­is az állampolgárok 1990 előtt egy nem demokratikus politikai rendszerben sze­rezhették meg kezdeti tapasztalataikat a pártokról. 1990 után a megformálódás során számos párt arculata (kormányzati vagy ellenzéki szerepéből is következően) módosult a korábban megismerthez képest. Az 1990-ben biztos tájékozódási pontnak tűnő mérsékelt-radikális tengely alapjaiban alakult át. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, a tengely mentén történő szerepcsere meghatározó módon játszott közre az állampolgárok mostani vá­lasztási ítéletében is. 1994-ben azért szavazták le a kormánykoalíciót, amiért 1990-ben megválasztották, illetve most azért választották meg a győztes párto­kat (bár még csak az első fordulón vagyunk túl), amiért 1990-ben leszavazták. Mindehhez képest másodlagos, hogy a felszínen 1990-ben és most is a meg­előző rendszer teljes elutasításának szlogenjei jelentek meg. Az állampolgárok mindkét esetben valami mellett is szavaztak, nem pusztán valami ellen. Ez a valami pedig - s ez megítélésem szerint jelentős különbség - nem az állampárt, hanem a folytonosság.

Harmadik tézisem mindezek alapján: a demokráciának elemi szükséglete, hogy ne csupán negatív kiindulópontjai legyenek. A demokrácia nem pusztán tagadás, megtagadott közelmúlt. Az elmúlt négy évben a kormánykoalíció ép­pen azzal követett el hibát, hogy saját, mérsékeltnek tűnő forgatókönyvével szemben (amely magában hordozta a közelmúlt pozitív továbbépítését) radikali­zálódott, elutasította az előző rendszerrel való bármifajta folytonosságot. Igaz ugyan, hogy a gazdasági elit szférájában nem tagadta meg teljesen az előzmé­nyeket (ebben nagyon is jól felfogott érdekek vezették), de ezt akarta tenni a múlt tekintetében. Nem az volt a baj, hogy „új múltat” keresett a maga szá­mára, hanem az, hogy nem magyarázta el a rá voksolóknak azt, miként viszo­nyul ez az új irányvétel a mérsékeltség ígéretéhez. Nem az volt a probléma, hogy a kormány nem kommunikált az országgal, hanem az, hogy valószínűleg azért nem kommunikált megfelelően, mert már az induláskor eltért a folytonos­ság legalább részleges koncepciójától, amelynek programjával megválasztották. Ezt a módosulást pedig nem biztos, hogy lehetett volna kommunikálni.

A másik oldalról nézve mindez azt jelenti, hogy különös súllyal esett latba: képes lesz-e az ellenzék zászlajára tűzni a kontinuitás-diszkontinuitás egyensú­lyának programját. Az MDF vezette koalíció bukásának egyik döntő oka, hogy mind az MSZP, mind az SZDSZ „visszatért” az 1990-ben még az MDF által is vallott pozitív kiindulópontokhoz, ahhoz tehát, hogy Magyarországon nem lehet demokráciát építeni a közvetlen tradíciók ellenében. A közvetlen múlt „leváltá­sa” és behelyettesítése a távolabbi (évtizedes-évszázados) múlttal lehetséges, de csak korlátozottan sikeres vállalkozás. 1994 nem az államszocialista minta nosztalgikus rehabilitálása, hanem az állampolgár rehabilitálása. Az állampol­gáré, aki a rendszerváltást megelőzően és különösen az átmenet forgatagában háttérbe szorult.

Negyedik tézisem tehát az állampolgári szerep módosulása és az állampolgár viszonya a politizáló értelmiséghez. A nyolcvanas évek Kelet-Közép-Európában a civil társadalom reneszánszának jegyében teltek el. Jól ismert a lengyel mo­dell, amelyben az állam a társadalommal áll szemben, és ez a kettősség megha­tározta a politikai értelmiség és a disszidensek-ellenzékiek gondolkodását is. Magyarországon - ahol a Szolidaritáshoz fogható tömegmozgalom kialakulásá­ra nem volt esély - szintén igen nagy becsben tartották a társadalomról valóértelmiségi gondolkodást. Pusztán jelezni szeretném, hogy a nyolcvanas éveken végigvonuló ellenzékiségnek is meghatározó eleme volt az a gondolat, hogy a stratégiát a társadalom lehetséges mozgásaiból kell levezetni. Ma erről rendkí­vül kevesen beszélnek, még kevesebben tudnak, mivel -főként kormánykörök­ben - a demokratikus ellenzékről az a sztereotípia él, miszerint ez pusztán elit jellegű mozgalom volt. Ez rendkívül komoly tévedés. A demokratikus ellenzék egész működésében nagyon fontos helyet kapott a társadalom különböző cso­portjaival való kapcsolatfelvétel. Hasonlókat mondhatunk el az intézményeken belüli értelmiségiekről, mondjuk a „Fordulat és reform nemzedékéről”, amelynek egyik legfontosabb gondolata az volt, hogy a reform nem lehet sikeres, ha nem sikerül mögé tömegbázist szervezni.

A társadalom szerepe a nyolcvanas évek legvégén értékelődött át. Akkor, amikor kiderült, hogy az államszocializmus hosszú távon már nem életképes rendszer. Ez volt az az időszak, amikor a demokrácia, a többpártrendszer, a piacgazdaság és a nemzeti függetlenség jelszavai először megjelenhettek a nyil­vánosságban. Ám a pártok létrejöttével, illetve a demokrácia rövid távú céljának megfogalmazásával párhuzamosan gyorsan elfelejtették mind az ellenzéki, mind a reformértelmiség egész korábbi célrendszerét. Úgy látszott, a fokozatos reformokon túlment az idő, gyökeres változások kellenek. Az ellenzékből kinövő SZDSZ és még inkább a politikailag intakt Fidesz bizonyos tömegmozgásokból arra következtetett, hogy a társadalom jelentős része mögötte áll, és a társada­lom a diszkontinuitásra szavaz. Elhitte, hogy a demokrácia „névértéken” olyan erős vonzerő, hogy ha pusztán fölkínálják, mint értéket, a társadalom „harapni fog rá”. Az elmúlt négy év ilyen szempontból is tanulságokkal járt; csak az a de­mokrácia lehet tartósan stabil, amelyben az állampolgárok tényleges képességei, magatartásai értékesek.

Az MSZP és az SZDSZ kiváló szereplésének oka tehát az, hogy visszatértek ahhoz a politikai stratégiához, amely az állampolgár viselkedéséből, mozgásai­nak irányából próbálja meghatározni saját lépéseit. Az SZDSZ esetében talán nem túlzás azt mondani, ez a demokratikus ellenzék egyik legidőtállóbb örök­sége, amely 1990 körül megszakadni látszott. Ezzel szemben állott a másik ol­dalnak a társadalom átalakítására, az ország erkölcsi rekonstrukciójára vonat­kozó álláspontja. Ez utóbbi pedig igen erősen szemben áll azzal a viszonyrend­szerrel, amely az elmúlt évtizedekben az értelmiség és a társadalom kapcsolatát jellemezte. Ezeknek az évtizedeknek épp az a tanulsága számunkra, hogy pusz­tán a marxizmus nevében nem lehet átnevelni egy társadalmat, de semmilyen más ideológia nevében sem. Megítélésem szerint az 1994-es győztesnek látszó pártok mutatták a legkisebb affinitást bármifajta társadalomátalakításra, és az állampolgárok éppen ezt honorálták. Az előző rendszer iránti nosztalgia lát­szata mögött voltaképpen a kivívott állampolgári minőséghez való ragaszkodás rejlik.

Nagyon kívánatos lenne, ha a vesztes pártok nem elégednének meg felszínes és könnyű magyarázatokkal, például a „nosztalgiaelmélettel”. Az ilyesfajta magyarázatok kevéssé termékenyek. Tudom, persze, hogy politikusokon nem kérhető számon tudományos egzaktság és objektivitás. Az 1994-es választások azonban kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy újból átgondoljuk az egész rend­szer problematikáját. Politikusok és elemzők egyaránt.

Magyar Nemzet 1994. május 21.