Kéri László

A többpártrendszer - a második választás után

Két évvel ezelőtt külföldi – angol – olvasóközönség számára a Rubik-kocka feladványához hasonlítottam a hazai többpártrendszer megértésének nehézségeit. Csak részben a bonyolultsága okán, sokkal inkább azért, mert a pártszerkezet valóban úgy nézett ki, mint egy össze-vissza tekergetett Rubik-kocka: hat oldala van, elvileg hat különböző színnel, s ha valamelyiket rendezni próbáljuk, akkor ezzel óhatatlanul megváltoztatjuk a többit is.

Mármost ami a hosszú politikai átmenet éveit illeti, azt érzékelhettük, hogy a piros, kék, zöld oldalakon más színek összetevői is állandóan jelen voltak. Első ránézésre gyakran meg sem lehetett mondani, hogy éppen melyik szín dominálja az adott párt birtokolta oldalt. Az 1990-ben öröklött "kocka" az elmúlt évek során tehát jó néhány tekergetést átélt már, de azt semmiképpen sem állíthatjuk, hogy közelinek sejthetnénk a feladvány végét.

Mi változott meg 1994-ben? Hisz ugyanazon hat párt került vissza a parlamentbe, ráadásul négyen közülük csaknem ugyanazt az eredményt kapták a listán, mint négy évvel ezelőtt. A felszín egyértelműen az MDF és az MSZP pozicionális cseréjét mutatja – ám a háttérben fölöttébb tanulságos mozgások munkáltak, s tán munkálnak mind a mai napig. Ebben az írásban arra keressük a választ, hogyan hatott a mostani változás a hazai többpártrendszer jövőjére, s eközben megkíséreljük regisztrálni a kocka tekergetésének legfontosabb állomásait is.

Elbukott versenytársak

Kétségtelenül elgondolkoztató az a tény, hogy megint ugyanaz a hat párt birtokolja a parlamenti mandátumokat. Ez sokféle következtetés levonására inspiráló fejlemény. Tanúskodik mindenekelőtt arról, hogy az 1990-es választás nyomán kialakult pártstruktúra nem tekinthető sem esetlegesnek, sem pedig véletlenszerűnek. Másodszor is megerősítette a kollektív bölcsesség a hat párt szélesebb körű társadalmi támogatottságát. S történt ez annak ellenére, hogy a szavazóknak lett volna esélyük másként is dönteni.

Az eltelt négy év során ugyanis jó néhány kihívás érte a hat pártot. Miként 1990-ben, most is több tucatnyi szervezet jelentkezett versenytársként. Közülük 1994-ben 15 párt állíthatott országos listát. A kilenc be nem jutott szemszögéből nézve mindegy volt, hogy a parlamenti pártok időközben négyről öt százalékra emelték a bekerülési küszöböt. Akárcsak négy évvel ezelőtt, most is mintegy 700 ezer szavazat "elveszett", azaz eredménytelennek bizonyult. Feltűnő az erőteljes hasonlóság, pedig a parlamenten kívüli pártok kínálata távolról sem emlékeztetett a négy évvel korábbi struktúrára. Az előzetes várakozásokat újraolvasva úgy tűnik, hogy a többség leginkább a két véglet parlamentbe kerülésére számított; azaz a Munkáspárt és a MIÉP tűnt leginkább esélyeseknek a bűvös küszöb átlépésére. Egyiküknek sem sikerült, tanúsítva ezzel – újfent – azt, hogy a magyar társadalom imponálóan nagy többsége irtózik mindenfajta politikai extremitástól. S ezt képes is békeidőben kifejezésre juttatni, ha hagyják, ha nem kényszerítik valami másnak a színlelésére.

Külön említést érdemel a magyar belpolitikai élet nagy mumusának, a MIÉP-nek a látványos bukása. E párt a legfontosabb hírközlő szervek, a tévé, a rádió jóvoltából szinte a választások napjáig megkülönböztetett propagandát kapott – hónapokon keresztül. Ennek ellenére elenyésző mértékű lett a jobboldali radikalizmus bevallott bázisa. Csurka István és csoportja 1992 nyarától igen nagy gondot okozott mind a kormányzati erőknek, mind pedig az ellenzéki pártoknak. S nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az utolsó másfél év során a drámaíró megnyilatkozásainak támadt a leghangosabb nemzetközi visszhangja – ami meglehetősen kétes sikernek volt mondható. Számos jel utalt ugyan arra, hogy e radikális, szélsőjobboldali megnyilvánulásokkal fűszerezett politikai irányzat nem lesz túlzottan népszerű Magyarországon – a másfél százalékos eredmény mégis elgondolkoztató. Egyfelől visszamenőleges kérdéssé teszi, mennyire volt indokolt az MDF-nek az aggodalma, hogy nagy árat kell fizetnie, ha időben megválik ettől a csoporttól. Másfelől ez a csekély támogatottság arra is rámutat, hogy a másik oldal aggályai is túlzottak voltak. (Érdekes adalék lehet későbbi korok elemzői számára az, hogy Csurka István pártja országos támogatottságának mintegy 20 százalékát a legjobban szituált budai és pesti öt-hat választókerületben szerezte meg, ez ugyanis némileg rávilágít arra a társadalmi háttérre, amely révén e fantomszerep megformálódhatott.)¹

A parlamenten kívül rekedt pártok döntő többsége előtt nem látszik bíztató belpolitikai jövő. Különösen igaz ez azokra, melyeknek másodszorra sem sikerült ez a vizsga; számukra rendkívüli módon beszűkül a politikai cselekvés lehetősége. Az újrapróbálkozók között több olyan párt is akadt, amelynek alapítója, vezéralakja valamely nagyobb parlamenti erő soraiból került ki. 1993-ban látszólag bomlásnak indult a hatpárti rendszer. Hónapról hónapra jelentkeztek újabb és újabb pártok. A választásokat megelőzően – formálisan – már 11 újabb párt képviselői ültek a magyar parlamentben. A tucatnyi új szervezet azonban csak virtuálisan létezett, hiszen ezeket csak egy-két személy jelenítette meg, akik a pártok belső villongásaikor ily módon keresték lehetséges továbbélésük útjait. Utólag egyértelműen megállapítható, hogy egyetlen nagy pártot sem döntött romba az időközben bekövetkezett aprózódás. A kisgazdák esetében pedig csak a legbeavatottabbak voltak képesek számon tartani az osztódás különböző fázisait és a keletkezett csoportok fajtáit.

A választások utáni hetekben a be nem jutott pártok vezetőinek túlnyomó többsége úgy látta, hogy kevéssé van értelme további próbálkozásaiknak. Ha összevetjük a kampány során adott nyilatkozataikat tényleges eredményeikkel, arra a következtetésre juthatunk, hogy az öt és egy százalék közötti eredményt elért pártok vezetői három politikai jelenség természetét értették félre. Egyrészt a meglévő nagy pártoktól való ódzkodást, mert az újonnan bekerülni igyekvő pártok vezetői azt hitték, hogy a döntő többség távolságtartó magatartása mögött potenciálisan ott feszül valami másnak a határozott igénylése. Másrészt az irántuk – alkalmilag – föl-föl lobbant érdeklődést tartós szimpátiaként értelmezték, pedig ennek a legtöbbször nem voltak komoly bizonyítékai. Végül pedig nem értették meg a hatpárti dinamika mozgásából adódó választói magatartás alakulását. A távol maradó több milliós tömeg csalóka tartalék volt, mert őket nem a meglévő hat párt taszította, hanem a rendszer egésze – s ily módon hiába szólongatta a “csendes többséget” minden olyan erő, amelye “csöndesek” szemszögéből nézve ugyanazon rendszer részeként volt csak értelmezhető.

Visszatekintve a négy év egészére, szembetűnő a pártok túlélési képessége, s ez mindenképpen magyarázatot igényel. Mind a hat pártból kiváltak meghatározó személyiségek (gondoljuk el, milyen hosszú ez a lista: Pozsgay Imrétől Fodor Gáborig, Ugrin Emesétől Csurka Istvánig), s mégis mindegyikük túl tudta tenni magát a belső válságokon, sőt csaknem minden esetben a távozó járt rosszabbul. Új párt alapítására nyílott ugyan mód, de az új szerveződések valamennyien kudarcot vallottak. Egyikük sem volt képes arra, hogy jelentős bázist teremtsen magának. Vegyes választási rendszerünk egyik következményeként ugyanis legalább negyedmilliónyi szavazót kellene megnyernie annak a pártnak, amely be akar kerülni a parlamentbe. Sok ez, avagy kevés? Akik nem érik el, azok nyilvánvalóan sokallják. Ám mégis megkockáztatható, hogy ennyi szavazat összeszedése mindenképpen elvárható attól a politikai szervezettől, amely késztetést érez országos ügyek eldöntésére, befolyásolására.

A választási rendszer szakértői között többen úgy vélik, hogy a magyar szisztéma a már parlamentbe került hat pártnak kedvez, de a többiek számára mérhetetlenül megnehezíti a bejutást.² A két választás között rendszeresen felvett közvélemény-kutatási adatok minden hónapban azt mutatták, hogy a leendő szavazópolgárok óriási többsége mindenekelőtt a hat parlamenti pártban gondolkodik. A többévnyi adathalmazt végigböngészve fantasztikus nagy hullámzást látunk: egy-két év alatt milliós tömegek pártoltak el és pártoltak át másokhoz. Ez a mozgás azonban mindvégig a hat párt között zajlott, és egyszer sem volt arra példa, hogy olyan csoportok népszerűsége növekedett volna számottevően, amelyeknek nem volt parlamenti frakciójuk. Ebben az értelemben a választásokon visszaigazolódott az, amit jó előre sejteni lehetett: tényleg behozhatatlan az az előny, amelyet a mindennapi parlamenti munka révén szerzett ismertség biztosított. Mindez bizonyára azzal is magyarázható, hogy csak nagyon sok pénzzel lehet ütőképes pártot szervezni, a parlamenti pártok pedig – költségvetési támogatással a hátuk mögött – e tekintetben is előnyösebb helyzetben vannak. A be nem került – több esetben igen rokonszenves – szerveződések vezetői számos ok miatt egyenlőtlennek tartják a versenyfeltételeket. Kétségtelen, sok szempontból igazuk van, ám az akár jogos kritika ellenére tudomásul kell venni azt a végeredményt, miszerint a választópolgárok csaknem kilenctizede számára a hatpárti kínálat elegendően gazdagnak bizonyult, s ez a kialakult szerkezet a többség által már kétszer alkalmasnak ítéltetett az alapvető politikai különbségek megjelenítésére.

A hatpárti stabilitás néhány rejtett tényezője

Az 1989-1990-ben létrejött politikai intézményrendszer eddig stabilabbnak bizonyult annál, mint amennyire a születési körülményei alapján remélni lehetett. Nemcsak a hat párt állandósága mutatja ezt, hanem az a sokat emlegetett tény is, hogy az MDF vezette kormány a közép-európai térségben az egyetlen, amely végig ki tudta tölteni négyéves választási ciklusát. (Igaz, a kormánystabilitás önérték mivoltát vitatják azok a politikai csoportok, amelyek az Antall-kormány teljesítményével elégedetlenek voltak; ők ugyanis korántsem ünneplik a négyéves maradandóságot túlzottan nagy vívmányként.) Nem szükséges különösebb éleslátás annak fölismeréséhez, hogy a kormányzati és a hatpárti állandóság között elemi erejű kölcsönhatások munkáltak. Az erős miniszterelnöki pozíció módot nyújtott arra is, hogy a koalícióban társult pártok egymás közötti és belső viszályaik megoldását alárendeljék a kormányzati érdekeknek. A választási kudarcokat követően beszédessé vált koalíciós szereplők nem győzik hangoztatni, milyen hatalmas áldozatokat hoztak pártjaikon belül annak érdekében, hogy fönnmaradhasson a hárompárti kormányzás.

Kétségtelen, hogy a végrehajtó hatalomért való felelősség roppant nagy fegyelmező erőként szabályozta mindenekelőtt az MDF belső konfliktusainak kihordását. Az MDF mint jellegzetesen néppárti/gyűjtőpárti szerveződés számos olyan kisebb csoportra tagolódott, amelyeknek jó része érdemi hatást ugyan nem gyakorolhatott a kormányzati folyamatokra, de a pártlojalitás jegyében azt sem engedhette meg magának, hogy nyilvánosan megfogalmazza jogos fenntartásait.

A választások utáni irodalom bőséggel foglalkozik az MDF belső problémáival. Van olyan vélemény is, amely szerint éppen a pártegység megbontása magyarázza az MDF kudarcát. (Debreczeni József szerint nem az antalli politika szenvedett vereséget, hanem az az intoleráns szárny, amely a ciklus derekától kezdve állandóan keresztezte az antalli kompromisszumokat, és az volt a baj, hogy a pragmatikus politizálás helyébe a váteszek túlzott szerepvállalása került.)

Hasonlóan írhatóak le a kereszténydemokraták négyévnyi belső dilemmái is. Közöttük szintén szép számmal akadtak elégedetlenek, ám a kormányzati részvétel kötelezettségei szigorúan megszabták, hogy meddig feszíthetik a húrt. (Egyetlen megoldásként ilyenkor a frakció elhagyása kínálkozott, ezt tette – különböző okokból – például Ugrin Emese és Balogh Gábor.)

Amint az várható is volt, a KDNP-n belül éles vita kezdődött el arról, hogy a reményeikhez képesti kudarcot mennyiben köszönhették a kormányzat iránti nagyfokú lojalitásnak. (A volt pártelnök, Keresztes Sándor például kifejezetten hibának tartja, hogy hagyták magukról kialakulni a "keresztény kurzus" pártja látszatát. Ehelyett a keresztény szellemiség pártjává kellene válniuk. A jelenlegi elnök viszont úgy látja, hogy pártja teljesítménye nem bukás, hanem kifejezetten siker...)³

A kisgazdák esetében sokkal bonyolultabb feladat volt a koalíció egységének megőrzése, s tulajdonképpen nem is sikerült. Előállott az a képtelen helyzet, hogy a ciklus derekán a párt kilépett ugyan a koalícióból, de frakciójának elsöprő többsége továbbra is vállalta a kormányzati lojalitást. E lehetetlen állapotokat egészen az új választásokig nem sikerült megoldani, és így törvényszerűen apróbb kisgazdapárti töredékcsoportok versengtek a nagy múltú párt nem elhanyagolható bázisáért. Más oldalról nézve az is törvényszerű, hogy e csoportok közül végül is csak az a Torgyán-párt tudott fölülkerekedni, amelyik idejekorán érzékelte a kormányellenességből adódó politikai tőke gyümölcsöztethetőségét.

Boross Imre – a jelenlegi kisgazdavezetés ősi kritikusa – jól látván az elért kisgazda-siker fonákságait, ekképpen fogalmaz: "így jött össze a 8,5 százalék, mely egyesítette a kormánnyal szembeni jobbról való elégedetlenséget. Ezek között triumfált Torgyán! A névvel, a hagyománnyal, egy kis ellenzéki virtussal, sok látványossággal." (Boross 1994).

A kisgazdafrakciók vesszőfutása azt is jelzi, hogy az új magyar többpártrendszer néhány alapvető közjogi problémája továbbra is rendezetlen, s az ebből adódó konfliktusok elemi erővel hívják elő a korábban ismeretlen kérdések szabályozásának igényét.

Közbenső összegzésként megkockáztatható, hogy a hatpárti rendszer stabilitásának egyik magyarázatát az erős kormányzati pozíció jelentette – legalábbis a koalíciós pártok tekintetében. Nem tagadható azonban ennek a hatása a másik oldalon ülőkre nézve sem. Az ellenzéki pártoknak ugyanúgy megvoltak a maguk belső zűrös ügyeik – lehetetlen alakjaik állandó konfliktusaitól az irracionális tagsági nyomásokig, nem beszélve a három párt egymáshoz való, állandóan változó (v)iszonyáról –, mint a kormányzati oldalon ülőkének. Mégis, rájuk is fegyelmező erőként hatott az a felismerés, hogy a koalícióban a legnagyobb belső konfliktusokon is úrrá tudtak lenni. (Igaz, sokszor csak a legutolsó pillanatokban.) Így az ellenzéki pártok sem engedhették meg maguknak a szétforgácsolódás luxusát. Nem beszélve arról a kézenfekvő előnyről, amit a kényszerhelyzet szült; ekkor a másikkal való szembenállás révén előállítható az amúgy nemigen létező pártegység. Különösen az SZDSZ szorult rá erre a kényszerű egységre a ciklus első felében, s rendre élt is ezzel a lehetőséggel.

Magasabb szinten is megállja a helyét ez a megfigyelés, hiszen a három ellenzéki párt közötti konfliktusos érintkezést éppenséggel egy-egy Kónya- avagy Csurka-dolgozat, esetleg az arcpirítóan megalázó év végi költségvetési viták sorozata volt képes egyeztetett, összehangoltabb működéssé változtatni. A négy év folyamatait alapul véve az a furcsa megállapítás tehető, hogy a hat szedett-vedett párt, hat olyan politikai képződményt jelent, amelyek hihetetlenül tarka, és esetleges belső tagoltságot mutatnak. Együtt mégis alkalmasak voltak arra, hogy a pártrendszer egészében a stabilitás érvényesüljön.

Sebtében összetákolt kormányzati koalíció ült szemben a nagyon is megosztott ellenzékkel, és örökös konfliktusaikból mégis az állandósulás keveredett ki. Talán hamar belátták, hogy egymásra inkább számíthatnak, mintsem a tagságukra. Talán megértették történelmi egymásra utaltságukat. Talán fölfogták azt, hogy az átalakulás idején egyetlen politikai párt sem sajátíthatja ki a legfontosabb hatalmi területeket. Talán működtek közöttük azok az informális kapcsolatok, amelyek még a nagy, 1988-as és 1989-es tárgyalások idején szövődtek, s alkalmasak maradtak arra, hogy vészjelzőkként működjenek. Esetleg az lehetett mindannyiunk szerencséje, hogy egyikük sem volt eléggé erős ahhoz, hogy maga alá gyűrhesse a többieket, de mindegyiknek volt annyi ereje, hogy korlátozni tudják a másik, az éppen növekvő népszerűségű párt indokolatlan aspirációját.

E föltevések mindegyikében van annyi igazságelem, hogy érdemes részletesen is elemezni őket.⁴ Mindenesetre a második választás eredménye azt tanúsítja, hogy ez a sebezhető és sokat kritizált hatpárti szerkezet a régió egészében egyedüliként állta ki az újabb próbát. A cseh, a lengyel, avagy a horvát pártstruktúra mai képe alig-alig emlékeztet a négy-öt évvel ezelőtti állapotokra. Felbomlások, átalakulások, szövetségek, szétválások jellemezték szinte valamennyi utódállamban a sokpárti struktúra kikínlódásának folyamatát. Ennek ismeretében különösen szembeötlő a magyar hatpárti stabilitás. Feltételezem, hogy ennek a titka ugyanúgy a késő Kádár-kor éveiben rejlik, mint a gazdasági átalakulás másságáé.

A magyar többpártrendszer nem a semmiből pattant elő. Noha a hazai közvélemény nagy része csak 1989-1990 fordulóján kezdett megismerkedni az új politika új főszereplőivel, valamennyi pártalakulat ekkor már sok évnyi előtörténettel rendelkezett.

Bármilyen hihetetlen, de még a leginkább újszülöttnek tartott Fidesz is négy-öt évnyi előkészület után jött létre, a különböző szakkollégiumok és alternatív csoportok közötti horizontális koordináció kiépítését követően. A többiek párttá fejlődésének előzményei ma már köztudottnak tekinthetők. Az MDF és az SZDSZ évtizedes politikai felhalmozási időszak után formálódott ki. De ma már azt is tudjuk, hogy mind a KDNP, mind a kisgazdapárt jelenlegi vezető csoportjai a mindennapi viszonyok között szorgosan ápolták azokat a kapcsolatokat és szőtték azokat a hálókat, amelyekből viszonylag könnyűnek bizonyult a párttá válás, amikor erre tényleges, legális lehetőség nyílt.

Nem járhatunk messze az igazságtól tehát, ha azt állítjuk: a hatpárti állandóságot mindenekelőtt az magyarázza, hogy a nyolcvanas évek Magyarországán sokkalta szellősebben működött a pártállami rendszer, mint bárhol másutt. Ezért a más kultúrájú, másféle értékrendű értelmiségi szervezkedések jóval korábban elkezdhették önmaguk megformálását, mint a többi kelet-európai országban. Az is igaz, hogy a pártok alapjául értelmiségi, elit csoportok szerveződései, baráti és szakmai társaságai kínálkoztak; és ez az értelmiségi túlreprezentáltság mind a mai napig kényszerű teher a pártok további építésében.

Ám az is igaz, hogy az értelmiségi csoportok korábbi informális széttagoltsága nagyon is valós politikai tagolódás nyomait őrizte meg, illetőleg fejlesztette tovább. Nem pusztán arról volt az esetükben szó, hogy különböző szubkultúrák letéteményeseiként vegetáltak a korábbi években, évtizedekben, hanem arról is, hogy e szubkultúrák között mindvégig nagyon valóságos különbségek léteztek a legalapvetőbb társadalmi-politikai-stratégiai kérdésekben. E csoportokat mindenféle bonyolult szálak fűzték és fűzik más társadalmi nagycsoportokhoz. S eme érintkezések révén 1990 után nyílt, versenyszerű esélyt kaptak arra, hogy másokat is rávegyenek elképzeléseik politikai támogatására.

Emellett arra is lehetőség nyílott, hogy ők maguk képesek legyenek másféle – nem értelmiségi csoportok – igényeinek, érdekeinek megértésére és politikai képviseletére. 1990 tavasza után már úgy vetődött fel a kérdés, hogy a versengő politikai elitcsoportok a meglévő markáns értelmiségi szubkultúra mellé miféle más – akárcsak alkalmi – politikai bázist, támogatói hátteret tudnak még megnyerni. Elöljáróban annyi mindenképpen elmondható, hogy mind a hat párt képes volt megtalálni olyan százezres nagyságrendű társadalmi testeket, amelyek segítségével stabilizálni tudták korábbi elitpolitikai pozícióikat. Az elmúlt évek pártkutatásai kimutatták mind a hat párt képlékeny támogatói közegén belül azokat a markáns – négy-öt alapvető szociológiai paraméterrel körülírható – és egymástól lényegi pontokon eltérő társadalmi csoportokat, amelyek egy-egy párt biztos és szinte mozdíthatatlan bázisaként szolgálnak. Más kérdés az, hogy e stabilizálódott pártmagvak között igen nagy különbségek fedezhetőek fel, mindenekelőtt abban, hogy ezen elkötelezett csoportok milyen mértékű további mobilizációra alkalmasak. (A probléma érzékeltetése kedvéért talán elegendő példálózni azzal, hogy a KDNP legelkötelezettebb csoportjainak az idős, hatvanon túli falusi női, vallásos, népesség tekinthető, míg például az SZDSZ leginkább a középvárosi, középfokú végzettségű, közép-korosztálybeliek között népszerű. Nem kell túl nagy fantázia annak végiggondolásához, hogy a két egymástól eltérő karakterű bázis melyike miféle mobilizációs tartalékokat tud megmozdítani a kampányperiódusban érzelmileg felfokozott politizálás során.)⁵

Szelényi Iván a két választás adatait összehasonlítván éppen azt tartja az egyik leginkább figyelemreméltó fejleménynek, hogy 1990-ben legfeljebb a tartózkodást és a részvételt határozta meg erősen a társadalmi pozíció. “1994-ben a három legnagyobb párt szavazói már világosan és értelmezhetően különböztek egymástól társadalmi helyzetüket illetően” (Szelényi 1994).

Választópolgári rejtélyek

A magyar választópolgár érdekes és összetett képződmény. Nem imádja a pártokat, sőt a közvélemény-kutatási adatok szerint a pártokkal szemben inkább a fenntartása növekszik, mintsem a szeretete. Ahhoz sem érez túl nagy kedvet, hogy tagsági viszonyt létesítsen a pártokkal. Nagyon figyelemre méltó adat az, hogy az elmúlt évek során a hat párt taglétszáma nem haladta meg a választásra jogosultak két-három százalékát. Ráadásul a pártvezetők saját bevallásai szerint e néhány százaléknak is csak egy kisebb része veszi komolyan a kötődését.

Egyfelől tehát azt láthatjuk, hogy a társadalom óriási többsége távolságtartóan viselkedik a pártokkal szemben. Másfelől viszont sokoldalúan dokumentálható az is, hogy a választópolgár képes eligazodni a hatpárti kínálatban.

Különböző intézetek pártpreferencia-vizsgálatai nyomán összehasonlíthatatlanul többet tudunk a pártok és a választók bonyolult viszonyáról, mint négy évvel ezelőtt. A választói magatartás alakulásának elemzésekor ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy az állampolgárok jelentős részének nemcsak kedvelt pártja van, hanem diszpreferenciája is, azaz afelől is határozott véleménnyel rendelkezik, hogy kikre nem szavazna semmiképpen sem. Az utálat-skála változásai legalább annyi árulkodó mozzanatot mutatnak, mint a pártpreferencia-adatok. Hasonlóképpen fontos összefüggésekről tanúskodnak a másodlagos pártpreferenciák, amelyeknek változásai néha előre jelzik egy-egy párt várható gyors népszerűség-növekedését, avagy - vesztését.

Gazsó Ferenc vizsgálatai a pártpreferenciák szerkezetét tárták fel. Adatai alapján elkülöníthetőek egymástól azok, akiknek erős és stabil a pártidentitásuk azoktól, akiké egyértelmű, de szituatív. Alig kisebb csoportot alkotnak ezeknél a labilis kötődésű választók, és a legnépesebb a kötődés nélküliek tábora. Kutatásai arra is fényt derítettek, hogy rendkívül jellemző az egyes pártokra az, hogy lehetséges szavazótáborukon belül melyik típus dominál. A mostani választási eredmények tükrében nem meglepő, hogy úgy találták, a Fidesz-táborban a labilis csoport dominál, míg az SZDSZ-ben az erős identitásúak, az MSZP vonzáskörében pedig a szituatív szavazók alkotják a többséget 1994 elején (lásd Gazsó 1994).

E hosszú kitérővel azt akartuk bemutatni, hogy a választópolgár hazánkban meglehetősen komplikált viszonyban áll a kialakult hatpártrendszerrel. Nem utasítja el, de nem is adja át magát feltétel nélkül. Tanulja, fürkészi, telve gyanakvással. És vándorol. Az elmúlt négy év során hihetetlenül nagy hullámzásnak voltunk ez ügyben tanúi. Az előző választások utáni egy-másfél év során a két legnagyobb párt, az MDF és az SZDSZ elvesztette egykori támogatóinak nagy részét. Majd elkezdődött a Fidesz-táborba történő nagyarányú áramlás – szinte mindegyik párt képzeletbeli hívei közül. Az új választásokat megelőző nyolc-tíz hónapban szintén hatalmas méretű vándorlás zajlott le, amelynek egyértelmű nyertese az MSZP lett.⁶ Nincs olyan mérce, amelynek alapján ítéletet lehetne alkotni e nagyfokú változékonyságról. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt állítjuk, hogy az állampolgárok vélekedése nagyjából együtt változik a hatpárti struktúra belső dinamikájával. A hat párt ugyanis más és más egyensúlyát teremti meg a politikai rendszernek. Hol az egyikük, hol a másikuk a domináns, s így az is változik, hogy éppen melyikük van/volt védekező pozícióban. Az elmúlt négy éve tekintetben jól körülhatárolható szakaszokra osztható. A potenciális választók pedig nem tettek mást, mint változó preferenciáikkal követték a belső hangsúlyeltolódásokat. (A kapcsolat annyival bonyodalmasabb, hogy a pártok maguk is előbb-utóbb figyelembe vették a népszerűség-változásokat. Igaz, nagy volt a különbség a tekintetben, hogy melyikük milyen következtetés levonására volt képes. Akadt párt, amelyet tökéletesen félrevezetett a hirtelen jött nagy szimpátia, de akadt olyan is, amelynek stratégiája éppenséggel a közvélemény-változások ignorálására épült fel.)

A hatpárti struktúra belső átrendeződései

Az elmúlt öt év során ugyanaz a hatpártrendszer egészen különböző alakzatokat öltött. Arra még nem volt példa, hogy arányosan oszlott volna el közöttük a politikai erőtér, viszont roppant tanulságos áttekinteni mind a főbb típusalakzatok szerkezetét, mind pedig megváltozásuk körülményeit.

a) 2+4-es többpártrendszer jellemezte az 1990-es és 1991-es évet. Két, hasonlóan nagy támogatottságú és szervezettségű politikai erő uralta a közéletet, az MDF és az SZDSZ. Kettőjük szembenállása természetszerű: egyikük a kormányzati oldalt, másikuk pedig az ellenzéki térfelet dominálta. Ez a szembenállás hamarosan azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy mindkét erő csak azt kereste a másikban, ami elegendő fedezetet szolgáltatott a konfrontáció fenntartásához. Kettejük küzdelme eluralta és meghatározta a közbeszéd és közgondolkodás valamennyi lényeges területét, így az a veszély fenyegetett, hogy a közélet más – politikailag egyébként irreleváns – viszonyait is kizárólag eme szembenállás teremtette kényszerű szereposztás keretei között lehet csak értelmezni. (Egyszerűen szólva: ki áll az MDF, és ki az SZDSZ pártján?) A négy kisebb párt sem tehetett eleinte mást, mint állást foglalt a “nagyok” teremtette vitákban – ezen vagy azon az oldalon. Szerencsére ez az időszak nem tartott olyan sokáig, hogy jóvátehetetlen sebek keletkeztek volna. Tény azonban, hogy sikerült feltámasztani az elmúlt évszázad összes megoldatlan ideológiai, történelmi és morális vitáját – anélkül, hogy remény nyílott volná bármely kérdésben is a megnyugtató válaszok konszenzusos kialakulására. Barátságok mentek tönkre, munkahelyek sora szakadozott két pártra. De a legfőbb gondot az okozta, hogy a társadalom döntő többségének nem fűlött a foga az MDF-es, vagy SZDSZ-es szűkre szabott szerepek elvállalására, noha az alapszerkezet ezt diktálta volna. (Fontos és megvitatandó, de itt sajnos nem részletezhető kérdés az, hogy milyen mértékben tehetett e zsákutca kiformálódásáról a két nagy párt elitje, és mennyiben volt ez bekódolva az elmúlt száz év torz magyar társadalomfejlődésébe, és jelentett ily módon kikerülhetetlen kitérőt. Másként szólva, muszáj-e feltétlenül mindig ugyanazon hibákat elkövetnünk ahhoz, hogy végre tanulhassunk belőlük?)⁷

b) A fent említett szerkezet 1992 folyamán lassan átalakult 3+3-as tagoltságúvá a Fidesz térnyerése révén. E fiatal pártnak a ciklus derekán fontos szerepe volt abban, hogy lényeges pontokon sikerült visszapréselni a ki-kirobbanó politikai feszültségeket a meglévő alkotmányos keretek közé. Tárgyszerű politizálásukkal további kényszerhelyzetet teremtettek a többiek számára is arra nézve, hogyan lehet közelebb férkőzni a konszenzus-kereséshez. Mind a sajtó, mind a közvélemény meglehetősen gyorsan támogatta ezt a váltást, s így nem meglepő, ha ebben az időszakban mindenki mást megelőzően magas népszerűséget tudhatott maga mögött.

A választások óta megállás nélkül folyik a vita a Fidesz kudarca kapcsán arról, hogy milyen mértékben volt megalapozott ez a népszerűség 1992-ben. A fiatal demokraták vezetői – s a hozzájuk közeli elemzők – ma igyekeznek úgy magyarázni a dolgot, mintha az akkori közvélemény mást látott volna bennük, mint akik valójában voltak. Kétségtelen tény, hogy ekkor a politizáló közvélemény túlnyomó többsége bennük látta azt a ígéretet, amelynek teljesülése esetén föloldható lenne az úttalan és kilátástalan polarizáció. Mindenesetre annyiban joggal beszélhetünk ez idő tájt 3+3-as szerkezetről, amennyiben adott volt a két nagy párt ellentéte, mint alapvető tény – s adottá vált a Fidesz, mint lehetséges kiút.

Ez a szerkezet már azért is érdekes, mert 1992-ben volt a legnagyobb terhelésnek kitéve a többpárti berendezkedés. Kora tavasztól késő őszig számos próbálkozás történt arra, hogy az utcai politizálás felé tereljék a romló tömeghangulatot. Az egészségügyi dolgozók demonstrációjától a Harag napjáig, a csurkista körök tüntetéseitől a Charta-válaszig megannyi példa arra, hogy nagy volt a kísértés az "utca kontra intézmények" típusú politikai képlet kialakítására. Az igazán éles konfrontációk szerencsére elmaradtak, viszont tanulságos bizonyítványt állított ki önmagáról több releváns politikai csoport is annak kapcsán, hogy milyen mértékben képesek elviselni az alkotmányos intézményi korlátokat.

c) 1993-ban megint változott a hatpárti szerkezet. Egyrészt a választások közeledtével mindenki keresni kezdte leendő szövetségesét, esetleges koalíciós partnerét. E törekvések szükségképpen a blokkosodás irányába tolták el a pártstruktúrát. Másrészt mind a szakszervezetek, mind az MSZP jelentős mértékben javított korábbi társadalmi megítélésén, ezáltal az év végére egyenrangú politikai versenytárssá vált a baloldal.

A választásokat megelőző hat-tíz hónapot leginkább 4+2-es többpártrendszerként lehet kielégítően leírni. Értve ezen azt, hogy négy pártnak látszott komoly esélye arra, hogy a nagyobb, kormányképes pártok közé kerüljön a '94-es versengés nyomán. A két kisebb párt – a kereszténydemokraták és a kisgazdák – jövője csak annyiban tűnt érdekesnek, hogy mely blokkot fogják majd erősíteni. A 4+2-es többpártrendszer nem fedte pontosan a blokkosodást. Az MSZP helyzete volt a legegyértelműbb, hisz növekvő népszerűségük mellett sem számíthattak egyik pártra sem, ezért nemcsak a természetes gesztus, hanem a kényszer is diktálta összefogásukat a szakszervezetekkel.

Az SZDSZ és a Fidesz együtt vezették volna a kissé elkésve deklarált “polgári középerők” liberális blokkját. Mindinkább érzékelhető volt azonban, hogy e szerepkörben túl sok lesz két egyformán erős párt, így nem volt meglepő, hogy a Fidesz az év elejétől másféle orientáció után nézett. (Ha nem is meglepő, de mindenképpen elhibázott volt az a megoldás, amivel végül is kísérleteztek: rábeszélni a választók nagy tömegét, hogy felejtsenek el alapvetően kormány-ellenzék dichotómiában gondolkodni. Nem felejtettek el.)

A polgári középblokk lehet, hogy elméletileg és történetileg igen jó politikai konstrukció, nem is biztos, hogy el kellene feledni. Az idén azonban még fontos tényezővolt az, hogy a magyar társadalom döntő többsége legfeljebb virtuálisan polgár, léthelyzetében semmiképpen sem az.

Öt év drámai társadalmi-gazdasági és politikai változásai után nehéz mérleget vonni, ám annyi bizonyos, hogy a vesztesek egyelőre többen vannak, mint a nyertesek. Ez persze nem zárná ki azt, hogy a vesztesek ne gondolkodnának, éreznének már polgárként – akár már választópolgárként is –, csak éppen fölöttébb nehéz, milliók számára pedig valószínűtlen ez a szerepváltás. Az is igaz, hogy főleg közülük került ki az a két és félmillió, aki végül is nem ment el választani. Egyszóval a liberális polgári középpel mint politikai orientációval ma még akadnak gondok, de mindent összevetve, nem volt esélyük a szavazatok többségének megszerzésére. Szelényi Iván – már idézett elemzésében – úgy látja, hogy ez a liberális polgári közép az 1994-es választásokon olyan mértékű vereséget szenvedett, melynek okán nem a baltól, nem a jobbtól, hanem éppen tőlük, a liberálisoktól kell elbúcsúzni, hiszen a szabaddemokraták balra, a fiatal demokraták pedig jobbra sorolódtak.

A nemzeti-konzervatív blokkot is több párt hordozta a hátán, vezetőereje minden tekintetben az MDF volt, s valószínűleg a négyévnyi kormányzás miatt a választók alacsonyabbra értékelték ezt a pártot, mint amekkora eszmevilágának a támogatottsága. Az 1990-es győzelem is túlzás volt – igaz, akkor a választók még nem tudhatták, hogy lényegében jobbközép politikai irányzatról van szó. Most már viszont igen, s mind a listás, mind a második fordulás eredmények azt mutatják, hogy ennek a blokknak tartósan esélye van a 25 százalék körüli szavazóbázisra. Nagy kérdés azonban az, hogy érdemes-e több pártban kihordaniuk ezt az alternatívát – mint ahogyan ezt most is tették. A kisgazdákkal együtt ugyanis mintegy 27 százalékos támogatottságot tudhatnak maguk mögött, igaz, meglehetősen széttagolt pártelosztásban.

Többen többféle módon számolják az egyes blokkok szavazatait, s ha a be nem került kispártok eredményeit is "blokkosítjuk", akkor alighanem Kende Péternek van igaza, aki szerint a keresztény-nemzeti tábor végül is 32 százalékos támogatottságot mondhat magáénak az első forduló alapján (Kende 1994). Akárhogyan számolunk is, nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a politikai-szervezeti széttöredezettség okán ez a szóban forgó potenciális jobboldali szavazótábor sokkal jelentősebb erő, mint amit mai parlamenti megjelenítése sejtet.

S végül, a jobboldali radikális tömb esélyeit eldöntötte az, hogy a Torgyán-féle párt nem volt hajlandó – széleskörűnek mondható – társadalmi támogatottságát átvinni ebbe a táborba. Pedig – deklarációik alapján ott lett volna a helyük. A választásokat megelőző hónapok során többször is volt jele annak, mintha létrejöhetne a Torgyán­-Csurka összefogás révén az erőteljes jobboldali-radikális politikai tömb, ám – itt nem részletezhető okokból – ez mégsem történt meg. A sok-sok radikális, szélsőjobboldali csoportocska nem volt képes egyetlen nagy párttá válni, így bele kell törődni abba, hogy ez a fajta politikai blokk leginkább a hangerejével van/lesz jelen a politikai közéletben. Parlamenti erővé válásukhoz jelenleg nincs elegendő nagyságú társadalmi háttér.

d) A májusi választások eredményei nyomán újabb pártrendszer-képletet írhatunk fel képzeletbeli táblánkra: 1+1+4. Ez annyit tesz, hogy egyetlen nagy párt van jelen a választások nyomán. Az MSZP – minden előzetes várakozást megcáfolva – egyedül is megszerezte a szavazatok többségét, ezáltal olyan fölényre tett szert, amelynek révén újra kell majd valamennyi pártnak definiálnia önnön helyét a pártstruktúrában. A vesztesek részéről természetesen állandó jajveszékelést hallani, mintha eme. eredménnyel megszűnt volna maga a többpárti struktúra is. Holott erről szó sincs. Az viszont tény, hogy megkerülhetetlen ez az eredmény mindegyik párt számára, ami ily módon azzal a kényszerrel jár, hogy kénytelenek önmagukat az MSZP-hez képest is újra meghatározni.

Ez a művelet az SZDSZ számára bizonyulhat a legkomplikáltabb feladatnak, hiszen e párt 20 százalékos támogatottságával egyedül maradt a középpárti pozícióban. El kellett döntenie, hogy vállalja-e a történelmi nagykoalíciót az MSZP-vel, az ország hosszabb távú érdekeit szem előtt tartva. Avagy inkább a leendő parlament legerősebb ellenzéki pártjaként ott folytatja, ahol már egyszer 1990 őszén is volt. Mindkét megoldás mellett és ellen érvek hosszú-hosszú listája szólt. A szabaddemokraták rövid – ám igen viharos – periódus után a nagykoalíció vállalása mellett döntöttek.⁸ Mind az országon belüli, mind pedig a nemzetközi reakciókat mindenekelőtt a megkönnyebbülés jellemezte. A hosszas koalíciós tárgyalások nyomán megalakult kormány viszonylag szerencsés körülmények közepette kezdhette meg működését. (Ezt a megállapítást nem a gazdasági-társadalmi helyzetre, hanem a direkt politikai körülményekre kell érteni.)

A négy kisebb párt mindegyike – ily módon – ellenzékben fog politizálni, ám ebből nem következik feltétlenül kölcsönös asszimilációjuk. Feltehetően a nagykoalíciós kormányzás első három hónapjának lépései, döntései fogják kijelölni politikai tevékenységük érvényességi körét. Ha a nagykoalíció működőképes lesz, akkor aligha adatik számukra másik út, mint a jobbközép-alternatíva szüntelen felvázolása. E dilemmával azonban elérkeztünk a pártstruktúra jövendő esélyeinek latolgatásához.

Létrejött a kormányzati nagykoalíció. Ennek meghatározó következményei lesznek az egész magyar pártstruktúra jövőjére. Az MSZP és az SZDSZ mindennapi együttműködése mindenekelőtt a két érintett pártban indíthat el olyan folyamatokat, amelyeknek eredményeként marginalizálódhatnak a koalícióellenes csoportok, illetőleg összecsiszolódhatnak a kormányzati gyakorlat és kihívás nyomása alatt a koalíciós erők. Emellett túlmenően az ellenzéki pártok tevékenysége is egymás felé fogja terelni a két párt kompromisszumképesebb erőit. Ily módon nem kizárt, hogy a következő négy évben megformálódnak egy nagy, balközép (tényleg szociálliberális) párt körvonalai, ha a koalícióban képesek lesznek tartósan és eredményesen együttműködni.

Ez történhet laza pártszövetségi keretek között, avagy hosszabb távú, évtizedes összenövés révén is. A végső fejlemény jórészt annak függvényében alakul, hogy mi lesz a másik oldalon? Lesz-e belátható időn belül versenyképes és elismert jobbközép politikai formáció? Ki és kik fogják vezetni, mekkora lesz a stabil társadalmi háttere? Pártszövetség, egypárti dominancia, avagy kényes és törékeny ellenzéki koalíció lesz-e a szervezeti bázisa?

Mindenesetre 1994 nyarán már megjelentek azok az elemzések, amelyek azzal vetnek számot, hogy mi lehet a következménye annak, ha a négy kicsi ellenzéki párt nem lesz képes érdemi ellenféllé válni. Furamód – bár logikusan – a szabaddemokraták stratégái vetették föl eme másik út lehetőségét. Azaz, ha nem lesz hangsúlyos jobbközép, akkor a következő választás előtt az SZDSZ-nek a jelenlegi koalícióból kiválva kellene a szocialisták váltópártjaként megformálnia magát.⁹

A kelet-európai átmenet eddigi fél évtizede arról tanúskodik, hogy korlátozottan volt hasznosítható mindenféle olyan külső minta, amely a világ más területein hasonló típusú feladatok megoldásával kecsegtetett. Szinte bizonyos, hogy Kelet-Közép-Európa kénytelen lesz megszülni maga azt a politikai formát, amelynek keretei között minimálisan meg- és feloldható a piaci-pluralista átalakulással szükségképpen együtt járó temérdek feszültség és probléma. Nem kizárt, hogy éppen a balközép kormányzat, a szociálliberális beállítottságú politikai erő lehetne annak a kikísérletezője, hogyan egyeztethető össze a letagadhatatlan múlt kényszerű öröksége azzal az úttal, amelyen járni szeretnének, s tényleg járható is. Ha ebbe az irányba tolódnának a következő évek politikai szerkezeti fejleményei, akkor kikerülhetetlen lenne a másik oldalon a jobbközép pólus integrációja is. Más szóval, az ellenzékbe szorult négy pártnak meg kellene találnia a módját, hogyan tudnának kialakítani magukból/egymásból olyan modern jobbközép pártot, amely egyenrangú versenytársa lehetne a balközép kormányzásnak.

Mindez csak hipotetikus okoskodás, de a '94-es választások nyomán kirajzolódó koalíciós törekvések előrevetítik annak a lehetőségét, hogy a hatpárti tagolódás esetleg két nagy politikai tömbbé –rendeződjék el – a nem is olyan távoli jövőben. Szakírók között egyöntetű volt az a vélemény, hogy Magyarországon évtizedek kellenek ahhoz, mire kialakulhatnak a kétpárti váltógazdálkodás alapjai. Most úgy tűnik, megvan az esély arra, hogy ez az idő néhány évnyire rövidüljön le.

Kétségtelenül csupa talány a jövő most is, hiszen nem tudhatjuk, hogy a leendő szociálliberális koalíciónak mekkora lesz a belső tűrőképessége. Miként azt sem, hogy az ellenzéki négy kispártot ki és mi fogja integrálni – ha egyáltalán integrálhatóak.

A választások utáni politikai irodalomban többségi véleményként olvasható, hogy 1994 megteremtette a kétpólusú politikai erőtér hosszú távú esélyeit. Nem kevesen pedig eleve a leendő kétpártrendszer, a klasszikus váltógazdálkodás kezdeteit látják e mostani eredmények nyomán kialakulni. E sorok írója annyiban óvatosabb, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a lehetőség ezúttal sem jelent egyet feltétlen bekövetkeztével.

A mai helyzet ugyanúgy lehetőség, mint az 1989-1990-es sorsforduló volt. A tanulság az, hogy azt az esélyt akkor el lehetett játszani. Ma valamivel biztatóbbak a feltételek, s nem kizárt, hogy nyilvánvaló politikai alternatívákként hordhatók ki a modernizáció legfontosabb útjai. A hatpárti struktúra leegyszerűsödhet az európai modernizáció egyértelmű politikai vállalására – egyfelől, s a tradicionális, nemzeti utat előnyben részesítő, bezárkózóbb változatot preferáló megoldásra – másfelől.

A pártoknak annyiban – s csak annyiban – van létjogosultságuk, amennyiben kellően sokszínűen és sokféleképpen képesek felvázolni ezen alternatívák különböző útjait: a fizetendő árat s a várható következményeket, illetőleg eltérő támogatottságot tudnak szervezni a maguk által javasolt megoldásokhoz. Elképzelhető azonban olyan közeljövő, amikor egyáltalán nem lesz szükség hat pártra ahhoz, hogy az alapvető válaszutak világosak, megítélhetőek és vállalhatóak legyenek. Egy dolog azonban bizonyos: a hatpárti struktúra újabb jelentős belső átrendeződés előtt áll. Ágh Attilának igaza van, amikor azt írja, hogy a tulajdonképpeni párttá válás mind a hat szerveződés számára változatlanul megoldandó feladat annyiban, amennyiben társadalmi kiépültségük, lebegő mivoltuk, túlzottan hatalmi szemléletmódjuk közös gyengéiknek tekinthető. S nagy kérdés, hogy a most kezdődő ciklus éveiben melyikük milyen mértékben lesz képes eme – hiányzó – társadalmiság befogadására? (Ágh 1994)

1994-ben annyi mindenesetre eldőlt, hogy ugyanazon Rubik-kocka hat oldala tekergethető továbbra is. De a mostani választás nyomán világosan látszik, hogy mely színek fognak legelőször rendeződni.

JEGYZETEK

¹ Mindenesetre a MIÉP a választás eredményéből levonta azt a tanulságot, hogy egészen más szervezeti eszközökkel és sokkal átütőbb programmal kell próbálkozniuk a jövőben. S afelől sem hagytak kétséget, hogy az új korszakban a politikai radikalizmus valamennyi kipróbált ötletét is föl kell eleveníteniük. (A részleteket illetően lásd: Horváth Lajos 1994; Kecskés Sándor 1994.)

² Szoboszlai György számos alkalommal hívta már föl a figyelmet erre, legutóbb például a Naumann Alapítvány rendezésében tartott előadásában (lásd Szoboszlai 1994).

³ Surján László “KDNP: keresztényszociális programot” című írásában (1994) fejti ki ezt a meglepő nézetet. Hozzátartozik a képhez, hogy saját pártjában is egyedülállónak mondható ez a sajátos interpretáció.

⁴ Ágh Attila a választások után írott pártrendszer-elemzésében szintén fölveti, hogy “inkább a közös hatalomgyakorlás tartja össze a pártokat, mint a közös gyakorlatias program” (Ágh 1994). Véleményem szerint ez az összefüggés a struktúra egészére nézve éppen úgy igaz, mint egyes, legfontosabb tényezői re. Bár a látszat folyamatosan az egymás ellen való szakadatlan küzdelmet mutatta, mégis együtt tartották fönn a kialakult intézményi viszonyokat – eddig. S nem biztos az, hogy e látens, közös érdekeltség a továbbiakban is fönnáll majd. Elképzelhető az is, hogy alkalmi társulásokban jelentős erőfeszítéseket tesznek egymás végleges kiszorítására. A választások utáni hónapok néhány mozzanata inkább ez utóbbi fejleményre utal.

⁵ A Szonda Ipsos többéves adatbázisát elemezve egy évvel ezelőtt megkíséreltem kimutatni, hogy mind a hat pártnak – ha homályosan is, de formálódik – a csak reá jellemző stabil társadalmi háttere (lásd Kéri 1993).

⁶ Az egyértelmű nyertes, az MSZP mellett az SZDSZ szintén nyertesnek tekintheti magát, amennyiben képes volt ugyanolyan nagyságrendű szavazó tábort megnyerni, mint négy évvel ezelőtt. Igaz, mai táboruk számos ponton mutat eltérő társadalmi összetételt a négy évvel ezelőttivel.
A változások szerkezetéről részletesen tájékoztat “A politikai közvélemény a Medián kutatásai tükrében, 1991-1994” című tanulmány, amely a Magyarország Politikai Évkönyve, 1994. kötetben található.

⁷ Bozóki András (1992) részletesen leírja e polarizáció okait, mindennapi működését és mindazon problémákat, amelyeket e polarizáció magában hordott.

⁸ A koalíció elleni érvek legszínvonalasabb kifejtése Tölgyessy Péter “A hosszú átmenet” című írásában (1994) olvasható. A koalíció vállalásának elméleti indokait majd egy hónappal később Kis János vázolta föl (1994a). Mindkét írás csemegéül szolgálhat későbbi korok kutatóinak, akik szeretnék megérteni, hogy mi történt, és miért úgy, ahogyan történt 1994 nyarán Magyarországon.

⁹ A részleteket illetően lásd Kis János 1994b, és Szabó Miklós 1994.

HIVATKOZÁSOK

Ágh Attila 1994. A régi-új pártrendszer Magyarországon. Mozgó Világ, 8.

Ágh Attila-Szarvas Pál 1994. Pártok és programok. Magyar Hírlap választási melléklete, április 15.

Bihari Mihály 1994a A pártrendszer tagoltsága. Magyar Hírlap, január 7.

1994b Politikai rendszer és pártrendszer. In: Magyarország Politikai Évkönyve (MPÉ), 1994, 39-50.

Boross Imre 1994. Kisgazdák válaszút előtt. Magyar Hírlap, május 20.

Bozóki András 1992. A magyar pártok 19917ben. In: MPÉ.1992, 123-132.

Debreczeni József 1994. A váteszek kora lejárt. Magyar Nemzet, július 27.

Fricz Tamás 1994. A magyarországi pártrendszer kialakulásáról és jellemzőről. Kandidátusi értekezés.

Gazsó Ferenc 1994. A társadalmi struktúra és a választói magatartás összefüggései. Előadás a Naumann Alapítvány konferenciáján, április 22.

Horváth Lajos 1994. Szellem, szó, s ha kell utcakő. Magyar Fórum, július 21.

Kecskés Sándor 1994. A MIÉP lehetőségei. Magyar Fórum, július 7.

Kende Péter 1994. Az elfojtott múlt visszaüt. Magyar Hírlap, június 1.

Keresztes Sándor 1994. A KDNP-nek meg kell újulnia. Népszabadság, július 19.

Kéri László 1993. Kirajzolódik a társadalmi hátterük. Magyar Hírlap, július 23.

Kis János 1994a A választók üzenete és a koalíció kilátásai. Magyar Hírlap, július 16.

1994b Politika és liberalizmus. Beszélgetés Kis Jánossal. Beszélő, augusztus 18.

Kozák Márton 1994. Történelmi pártok és a történelem vége. Népszabadság, július 27.

Körösényi András 1994. A jobboldal vereségének okai. Magyar Nemzet, július 18.

Mádi László 1994. A pártokra szavazott a nép. Magyar Nemzet, május 27.

Pokol Béla 1994, A magyar pártrendszer szerkezete. In: A magyar parlamentarizmus. Cserépfalvi, 169-176.

A politikai közvélemény a Medián kutatásainak tükrében. 1991-1994. In: MPÉ 1994.719-756.

Surján László 1994. KDNP: keresztényszociális programot. Népszabadság, június 20.

Szabó Miklós 1994. Nagykoalíció vagy egypárti hegemónia? Magyar Hírlap, június 27.

Szelényi Iván 1994. Két választás Magyarországon. Kritika, szeptember.

Szoboszlai György 1994. A választási rendszer és a politikai rendszer kölcsönhatásai. Befagyott-e a magyar pártstruktúra? Előadás a Naumann Alapítvány rendezvényén, április 22.

Tölgyessy Péter 1994. A hosszú átmenet. Népszabadság, június 18.

In: Parlamenti választások 1994. Szerk.: Bőhm Antal - Szoboszlai György. MTA PTI, Budapest, 1995. 70-84. o.