Bőhm Antal-Gazsó Ferenc-Szoboszlai György

A választói magatartás: szavazók és nem szavazók 1994.

1994 februárjában az MTA Politikai Tudományok Intézete kétezer fős mintán or­szágos reprezentatív kérdőíves felmérést készített az állampolgárok 1994. évi ország­gyűlési választáson való részvételi hajlandósága és pártpreferenciájuk megismerése céljából. A kutatás megkülönböztetett feladatának tekintette a választói magatartás társadalmi-demográfiai összefüggéseinek, indítékrendszerének, a politikai kultúrával összefüggő mozzanatainak tényszerű feltárását és bemutatását. Ilyenformán nemcsak a választói szándékokról és az aktivitási hajlandóságról rajzolhatunk képet, hanem megismerhetjük az egyes társadalmi csoportok, a különböző generációk, a települési és a nemek szerinti tagoltság mentén differenciálódó választói magatartást is. Mindezt összekapcsoltuk a választópolgárok korábbi magatartására és attitűdjére vonatkozó kutatások eredményeivel.

Jelen feldolgozás a legfontosabb összefüggéseket igyekszik bemutatni, de a repre­zentatív felvétel módot ad a további részletesebb elemzésekre is.

A VÁLASZTÓI MAGATARTÁS JELLEMZŐI

Az állami és önkormányzati képviseleti testületek megválasztásában való részvétel mértéke rávilágít az állampolgári politikai kultúrajellemzőire, a polgár és a közhatalom viszonyára. Az aktivitás a közügyekben, tartós hajlandóság az önkéntes - állampolgári autonómián nyugvó - részvételre, pozitív érték. Jelzi azt, hogy a polgárok nem közöm­bösek a közösségi viszonyok iránt és tömegesen felismerik, hogy a közösségi struktúrák a modern társadalomban döntő módon befolyásolják az egyének érdekeit.

A részvételi hajlandóságot két alapvető tényező befolyásolja: egyfelől a politikai rendszer, az alkotmányos keretek és a választási rendszer, másfelől a politikai kultúra. Vegyük szemügyre ezeket a dimenziókat külön-külön.

Az alkotmányos keretek és a választási rendszer hatása a részvételre

A modern polgári politikai rendszerek az általános választójogra épülnek. Ez a jog a demokráciáért vívott évszázados politikai küzdelem eredményeként, a konzervatív osztályuralmat és az ortodox liberális (cenzusos) választójogot védő politikai erők ellenében kiharcolt jog. Nyugat-Európában a 19. század első harmadára tehetők a választójog kiterjesztéséért vívott harc kezdetei, teljes eredményt a 20. század derekára hoztak. Ez a politikai fejlődés már eleve implikálta a városi polgárosodó középrétegek és a munkásság igen tudatos politikai aktivitását és egyértelműen pozitív értékként rögzítette az állampolgári aktivitást. A polgárok széles rétegeiben tudatosodott: a ha­talomra gyakorolható befolyásuk egyeden hatékony formája a választásokon való rész- ­vétel, melyen keresztül a hatalmi elitet rákényszeríthetik az osztályszempontokon túli politizálásra, a társadalmi méltányosság és béke minimális feltételeinek biztosítására.

Különösen a második világháború után értek be a gyümölcsei a részvételen alapuló formális demokrácia kiterjesztésének. Európában az ötvenes években teremtődtek  meg a szociálisan érzékeny jóléti állam alkotmányos és gazdasági alapjai, s ezzel pár­huzamosan teljesedett ki és vált mintaértékűvé a nagyarányú részvételen alapuló par­lamenti demokrácia. A baloldali mozgalmak igényeinek természetesen nem felelt meg minden tekintetben ez a modell, mivel a munka világát jórészt érintetlenül hagyta, illetőleg a participációs jogok ott csak korlátozottan érvényesültek. Az új politikai elitek rotációs hatalmi váltógazdálkodása a radikális mozgalmakból, elsősorban a fiatal ér­telmiségiekből és a diákokból heves ellenrekciókat váltottak ki a hatvanas évek végén. Ez a heves, részben a társadalom által is támogatott radikalizálódás azonban nem bizonyult tartósnak, és újra legitimálódott a közvetlen részvételre alapozódó hatalom­befolyásolás szavazásos technikája. A demokrácia kiterjesztése történelmi trendjének megfelelően 1945 után Nyugat-Európában a parlamenti választásokon magas állam­polgári részvétel a standard jellemző, ami szabály szerint a szavazásra jogosultak 80 százaléka fölötti arányt mutat, s nem ritka a 90 százalékot meghaladó részvétel sem. A nyugat-európai részvételi tendenciákat mutatja be az alábbi adatsor.

Az államhatalom szavazásos befolyásolása kiegészül a közvetlen demokrácia intézményeivel, s van olyan politikai rendszer is, ahol az ún. issue voting, tehát a döntés visszadelegálása nem csupán kiegészítő forma (Svájc). A nem tisztán westminsteri demokráciákban a társadalmat mélyen érintő kérdésekről rendszerint népszavazást tartanak, s ezáltal is legitimálják a fontosabb rendszerváltoztató döntéseket. Az ilyen típusú többletlegitimáció azt a célt is szolgálja, hogy egy esetleges kormányváltáskor az új elit ne söpörhesse félre az elődök által kialkudott strukturális megoldásokat.

A részvétel a formális demokráciákban főszabályként a polgároknak joga, de nem kötelessége. Ennek a jogi helyzetnek az az állambölcseleti alapja, hogy a nem-választás is jog, mivel biztosítani kell azoknak a polgároknak a döntési szabadságát - legalább a negatív döntés, a nem-döntés erejéig -, akik úgy ítélik meg, hogy egyetlen berendez­kedett politikai párttal sem tudnak - kompromisszumok árán sem - azonosulni vagy a formális demokrácia adott rendszerét egészében elfogadhatatlannak tartják. A távol­maradás a politikailag közömbösek joga, akik ezzel is kifejezésre juttatják negatív politikai értékeiket. Stabil demokráciák megengedhetik maguknak ezt a luxust. Ám vannak olyan nagy demokratikus hagyományokkal rendelkező alkotmányos berendez­kedések is, ahol a választás kötelezővé tételével határt szabnak a részvételi liberaliz­musnak (például Belgium, Olaszország).

A hazai választástörténetben aggálytalanul demokratikus választásokra legelőször 1945-ben került sor, ám az ország szuverenitásának hiánya a vesztes háború után egyértelműen a külső befolyás indirekt érvényesülését jelentette. Különösen így volt ez 1947-ben. A két világháború között Magyarországon jobbára csak a nagyobb váro­sokban volt titkos választás, és a cenzusos jelleg miatt általános választójog sem érvé­nyesült. A részvétel mérésének ilyen körülmények között nincs sok értelme.

Az államszocializmus idején a választójog csorbítatlan volt, de politikai pluralizmus, valóságos választási lehetőségek hiányában a 90 százalék fölötti részvétel voltaképpen irreleváns. A szavazás tömeges jellege ugyanis összemosott, együtt jelenített meg két, egymástól alapvetően eltérő politikai attitűdöt: a rendszer általában vett elfogadottsá­gát (népfront jellegű választások), vagyis hogy az adott polgár azonosul az adott poli­tikai rendszerrel, azt szavazata leadásával szimbolikusan támogatja, illetőleg, hogy - bár élesen ellenzi az adott berendezkedést és azt alapvetően vagy különböző erősségi fokozatokban elutasítja - azért és csak azért adja le szavazatát, mert úgy gondolja, jogilag vagy politikailag kötelező a szavazás, avagy nem kíván nyíltan - részben a vélt következményektől tartva - szembekerülni a hatalommal. A magas részvételi arány tehát nem értékelhető a rendszer legitimitása szempontjából.

A demokrácia általános jogi keretein túl a választási rendszer közvetlenebbül is befolyásolhatja a részvételi hajlandóságot. Ha a képviselet és a választópolgár között közvetlen kapcsolat létezik, vagyis a képviselő lakóterülethez, az állampolgárok egy meghatározott köréhez kötött, és tekintettel kell lennie a választók határozott elvárá­saira, a képviselet eltolódik a megbízásos jelleg felé. Ilyenkor a helyi vagy regionális társadalom sajátos adottságai inkább uralják a képviselet tartalmát, mint az ideológiai, az egész társadalom törésvonalai szerint elrendeződő megosztottságok. A polgárok elsősorban hatékony, az érdekeiket, igényeiket megfelelő hatásfokkal közvetíteni ké­pes jelölteket keresnek, és ez szabja meg aktivitásuk mértékét. A képviselőnek ebben a politikai rendszertípusban figyelnie kell a helyi közvélemény alakulására és igazodnia kell hozzá. Ha elhanyagolja ebből eredő kötelességét, vagy nem jól méri fel a vele szemben formálódó elvárásokat, a választók ezt ciklusváltáskor – megint csak nem ideológiai, hanem praktikus meggondolások alapján - azzal szankcionálják, hogy nem választják újra. (Vissza nem hívhatják, mivel a visszahívás intézményét a modern kép­viselet nem ismeri.)

A választási aktivitást növelő tényező lehet a politikai rendszer erős ideológiai ta­goltsága, markáns ideológiai táborok pártokban való elkülönülése. A választópolgárok meghatározó részének pártokhoz kötődése stabil, nehezen és ritkán változik. A képvi­selet ebben a típusban az országos politikai kérdések mentén tagolódik, és a képvise­lők, ha van is kötődésük a helyi politizálás valamely szintjéhez, elsősorban párthoz kötődnek, a pártlojalitás meghatározó jelentőségű. A részvétel növelésében a pártok nagyon érdekeltek és anyagi erejükhöz mérten mindent megtesznek potenciális vá­lasztóik mobilizálása érdekében. A tömeges részvétel az ilyen pártrendszerekben egyér­telműen összefüggésbe hozható a civil szféra erős értéktagoltságával és a fejlett, mo­bilizáló erővel rendelkező pártok jelenlétével.

A politikai kultúra jelentősége

A demokrácia mint értékrendszer sajátos szocializációs mechanizmuson keresztül érvényesül. Demokratikus döntéshozatalra alkalmas intézményeket viszonylag könnyű megteremteni, a demokratikus politikai kultúra kialakítása azonban nem lehetséges rövid idő alatt. A formális demokrácia és a működtetéséhez szükséges állampolgári demokrácia együtt formálódik, következésképpen egymásra reflektált dimenziók, amelyek kölcsönhatásban vannak. A diktatórikus rendszert be lehet vezetni egy de­mokratikus politikai tradíciókkal rendelkező országban (például Pinochet Chiléjében), ám a demokratikus közeg kikerülhetetlenül olyan ellenállást fejt ki, amely előbb-utóbb a demokratikus intézmények helyreállításához vezet. Fordítva is működik ez a törvény­szerűség: a despotizmus kultúráján nevelkedett közönséggel könnyebben elfogadtat­ható a tekintélyuralmi rendszer, és az ilyen kultúrák rezisztencia-szintje szignifikánsan alacsonyabb.

A demokratikus politikai kultúra a hétköznapi kultúrába ágyazódik és az autonóm magánegyénhez kötődik, Ahol nincsenek nagy tömegben anyagilag relatíve független, a jogaikat ismerő és azokat érvényesíteni bármikor kész polgárok, ott a tekintélyuralmi rendszerek könnyebben berendezkednek, mivel az irányadó elitkultúra nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadja a. politikai elnyomásetikáját és társadalmilag integrálja a hatalomgyakorlás apparátusait működtetőket. Még ezen a modellen is túllép az a szélsőséges változat, amelyben a diktatórikus elnyomásra épülő hatalometika pozitív megítélést kap, mintegy heroizálódik és beépül az átlagemberek hétköznapi tudatába. A "vidulva ül tort" szindróma szemléletesen jelzi az ilyen degenerált politikai érték­rendszer elterjedtségét, társadalmi elfogadottságát.

A polgárosodás folyamata, végigvitt vagy félbeszakadt jellege nagyban meghatározza a civil magatartásformák elterjedtségét. Egyértelmű összefüggés lelhető fel a kiegyensú­lyozott piaci viszonyokba ágyazódó, a mellérendeltségi viszonyokat feltételező civil társadalom kiépültsége és a demokratikus politikai kultúra között. Részvételi demok­rácia csak ott fejlődhet ki meghatározó jelleggel, ahol a jogállami, de legalábbis stabil jogi keretek között spontán vagy - akár horizontálisan, akár vertikálisan - szabályozott civil társadalmi keretek alakultak ki, amelyek uralják a közhatalmi viszonylatokat. Ahol még a tradicionális, hierarchikusan egymásra épülő közösségi alakzatokat a bármely érdekszerkezetet szolgáló állami hatalom strukturálja felül, ott fogalmilag kizárt. a demokratikus részvétel. A valóságban természetesen a civil társadalom irányába mu­tató sokféle társadalmi alakzattal találkozhatunk, s ezekben a legkülönfélébb partici­pációs paradigmák lehetnek jelen a polgári társadalom kifejlettségének megfelelően.

A politikai kultúra ki- és újratermelésében három intézmény játszik eminens szere­pet: a család, az iskola és a társadalmi nyilvánosság. Az értékek rögzülésében és for­málódásában kitüntetett szerepet kapnak a munka világa és a politikai döntéseket hozóhelyi és állami-közigazgatási intézmények (helyhatóság, erőszakszervezetek, bíróság, parlament, a legkülönfélébb igazgatási hatóságok). Anélkül, hogy az állampolgári po­litikai kultúra értékeinek kialakulási folyamatát akárcsak érintőlegesen is elemeznénk, ki kell emelni, hogy az aktív állampolgári magatartás feltételezi a viszonyok átlátható­ságát, az intézmények minimális stabilitását, a politikai tradíciók interiorizáltságát, az én-érintettség s az ennek megfelelő mi-tudat meghatározott szintjének elsajátítását. Ahol az emberek nem rendelkeznek alapvető ismeretekkel sem és nem képesek átlátni társadalmi és politikai környezetük viszonyait, ahol a nyilvánosság nem közvetíti nap mint nap a politikai szinten megjelenő konfliktusokat, érdekeket, s a kezelésükre hivatott intézményi mozgásokat, ott nem beszélhetünk fejlett állampolgári politikai kultúráról.

A választási aktivitás jellemzői a rendszerváltás után

Magyarország történetének első valóban szabad többpárti választásán, az 1990. már­cius 25-én tartott első fordulóban a választásra jogosult polgárok mintegy 65 százaléka vett részt. (Ez a kétszavazatos rendszer miatt a listás szavazáson regisztrált adat. A választó jogi törvény a tartózkodási helyükön szavazók számára csak a területi listákra történő szavazást tette lehetővé. így a listákra az összes választó jogosult 65,09 százaléka szavazott, míg az egyéni kerületekben csak 62,8 százalék.) A választások végeredményét eldöntő egyéni kerületi, második fordulón a részvétel lényegesen visszaesett, 45,4 százalékra. E húsz százalékos különbség arra utal, hogy a választók kevesebb mint fele ismerte el vagy ismerte fel a választások igazi tétjét, nevezetesen, hogy milyen irányult­ságú erők jutnak a hatalom birtokába a tőkés gazdaságra való átmenet és a jogállam kiépítésének talán legfontosabb ciklusában. A nagyobb aktivitást felmutató első for­dulóban eldőlt ugyan, hogy a polgárok a rendszer átalakítására szavaztak és megvonták bizalmukat a reformszocialistáktól, a jövő befolyásolása iránt azonban már közömbös­ség mutatkozott. Mi lehet ennek a magyarázata? A lehetséges okok közül kettőt eme­lünk ki mint releváns tényezőt. Az egyik a politikai rendszer sajátosságaiban gyökere­zik, a másik a politikai kultúrával függ össze. Az átmenetben nem jelent meg a szembenálló erők drámai küzdelme, a választások mintegy lezárták a békés hatalom­átadás folyamatát. A korábbi állam párt reformerői és az új mozgalmak nem akartak visszatérni az előző modellhez, vagyis nem kívántak lényegesen mást, mint az átmenet polgári mozgalmai. Ez 1989 elejétől kezdve nyilvánvalóvá vált mindenki számára. A kérdés már csak az volt, hogy mennyire lesz radikális a váltás, mi az, ami a demokratikus szocializmus eszméiből túléli az átalakulást. Az első fordulóban a viszonylag alacsony részvétel azt jelezte, hogy a kérdés virtuális eldőltével nem volt igazi tétje a voksolásnak. A politikai rendszer sajátosságával összefüggő fontos tényező a pártrendszer emb­rionális állapota, kiforratlansága. A kampány szlogenáradatában nem lehetett felismer­ni a pártok igazi arculatát, nem mutattak markáns különbségeket a programjaik alap­ján. Ez a körülmény jelentősen befolyásolta az alacsony részvételt a második forduló­ban. A másik, a politikai kultúrával összefüggő elv az volt, hogy a korábbi államszocialista berendezkedés csak korlátozottan szocializált a demokratikus értékek felismerésére alapozódó választási aktivitásra. A választásokat megelőző két évtizedet meghatározó depolitizáltság - mint a fogyasztói aspirációk elismerésének ára -, valamint a köz- és a magánélet markáns szétválása arra tanított szinte mindenkit, hogy a szovjet érdekszférában eredményesebb a csendes áttérés a piaci modellre, mint az aktív részvétellel megindított nyílt politikai küzdelem a paternalista államszocialista épít­mény ellen. A korábbi kötelezőnek hitt látszatválasztási részvétel indokai egy csapásra megszűntek, s ezt sokan úgy élték meg, hogy a korábbi álaktivitást valóságos passzivi­tásra cserélték fel. Csak a politikai osztály képviselői hihették, hogy az állampolgári szocializációs űrt ki lehet tölteni valóságos alternatívát nem nyújtó választási aktussal. Ennek 1990-ben még nem jött el az ideje.

  Az adott politikai viszonyok - mind intézményi értelemben, mind pedig dinamikájukat tekintve -, valamint az állampolgári aktivitás politikai kulturális dimenziói együt­tesen magyarázzák a részvétel alakulását.

Az 1990. őszi önkormányzati választások, amelyek a tanácsrendszer helyébe valósá­gos, a kormányzattól és államtól relatíve független testületi rendszert voltak hivatva létrehozni, az állampolgári aktivitás drasztikus visszaesését mutatták az egyébként sem magas szintről.

Amint a fenti táblázatból látható, markáns részvételi különbségek az első fordulóban mutatkoztak. A kisebb települések kategóriájában tapasztalt ötven százalék körüli sza­vazási részvétel egyfelől arra utalt, hogy az önkormányzatok ebben a településsávban fontos közösségszervező funkciót látnak el, másfelől jelezte a választási rendszer sze­repét az állampolgári aktivitásban. Az a körülmény, hogy a tízezres népességszám alatti településeken a polgármestereket közvetlenül választották, minden bizonnyal nagymértékben hozzájárult a polgárok választási mobilizálásához. A fővárosban az első fordulóban a részvétel a jogszabályban rögzített 40 százalékos küszöb alatt maradt, s így az első forduló érvénytelen volt. Ennél is nagyobb közömbösség kísérte a helyhatósági választásokat a vidéki Magyarországon, a tízezer lakosnál népesebb községekben és városokban.­ Mivel volt magyarázható ez a látványos távolmaradás egy fontos politikai eseménytől a rendszerváltó választások után fél évvel?

Az okok sokrétűségükben is viszonylag könnyen áttekinthetőek. A választók több­sége csak nagyon felszínesen érintkezik a politikával. A politikai névteleneken, a tár­sadalom perifériáján élőkön túl a szituációtól függően, esetlegesen részt vevők derék­hada csak akkor aktivizálódik, ha valamilyen konkrét esemény hat rá, ha én-érintett­sége eléri a kritikus szintet. A rendszerváltás után, a többpárti parlamenti berendez­kedés létrejöttével sokan úgy gondolhatták, a politika megy a maga útján, a politikusok dolga a politizálás, az egyszerű polgárok nem látnak bele, nem is kívánnak beleavat­kozni. Mindenki végezze a maga dolgát... Ez a megközelítés a rendszerváltás után elterjedtebb volt, mint gondolnánk. A gyors pártosodás, a politikailag aktívak markáns elkülönülése, annak a vélekedésnek a hivatalos rangra emelkedése, hogy a politikai rendszer maradéktalanul demokratikus sá vált, mind-mind olyan tényezők, amelyek nyomatékosították a választástól való távolmaradás nem annyira deviáns, mint inkább indifferens voltát. "Nem a mi dolgunk a nagy- és kispolitika meghatározása, megteszik ezt helyettünk mások, akik közelebb vannak az információkhoz, akik tájékozottabbak, akik elhivatottak." A hatalomtól való távolságot a rendszerváltás jellege csak kis mér­tékben oldotta, a változások nem-forradalmi, nem-részvételen alapuló, lényegében elit jellege tovább erősítette a korábbi állampolgári alapmagatartást jellemző politikai kö­zömbösséget.

Külön figyelmet érdemel az a tény, hogy az új demokratikus pártelitek, önnön szerepüket is túlhangsúlyozván, egyáltalán nem törődtek az állampolgári aktív részvé­tel, a tudatos civil magatartásformák tömeges elterjesztésével, sőt - néhány kivételtől eltekintve -, szinte ösztönösen szembehelyezkedtek vele. A pártosodás nyomán kiala­kuló és intézményesülő új politikai-ideológiai törésvonalak árnyékában a civil szféra látványosan háttérbe szorult.

Ez azért is volt szembeötlő változás, mivel a spontán, nem ideológiai alapon szerve­ződő civil mozgalmak döntő szerepet játszottak a rendszerváltás folyamatában. Igaz ugyan, hogy ezeknek a legaktívabb, legfelső rétege bemasírozott a hivatásos politikai közéletbe, és voltaképpen ők adták az új politikai elit magját, ám egyúttal a háttérben . maradó szervezetek zárójelbe kerültek, mintha csak az lett volna a rendeltetésük, hogy . eszközül szolgáljanak a gördülékeny politikai átmenet levezényléséhez. .

Mindez nem jelenti azt, hogy a civil szervezeti háttér felszámolódott volna, de e mozgalmak korábbi kitüntetett szerepét a rendszerváltás logikája alapvetően átalakí­totta. A civil szféra háttérbe szorulásával semmi sem akadályozta egy olyan új politi­kusréteg hatalmi túltengését amely a társadalmat tudati átformálásának szándékával ideológiai terminusaiban ragadta meg. Ennek következtében a civil szervezetek nem is tarthattak igényt a választások közötti politika befolyásolására.

Az állampolgárok érzékelték ezt az új politikai irányzatot, igen sokan - különböző értelmezésekkel és átértelmezésekkel- passzívan elfogadták és alkalmazkodtak hozzá. Ebben az is közrejátszott, hogy a politikai elit mindegyik befolyásos csoportja elfogadta azt a makrogazdasági és politikai értékelést, hogy a társadalmi fejlődés sajátos kény­szerpályán mozog, amit részben az új nemzetközi viszonyok, részben a tőkés piacgaz­daság kiépítésének mozzanatai uralnak, s ebbe a folyamatba kívülről nagyon kevéssé lehet beavatkozni. Vagyis tudomásul vették, hogy az alapvető alternatívák formálódá­sát nem befolyásolja a politikai közvélemény. Az is a passzivitás felé tolta a "társadalmi közepet", hogy sikerült elfogadtatni a társadalommal azt, hogy az átmenet elkerülhe­tetlen áldozatokkal jár, hogy a korábbi rendszer sikertelensége, bűnei és hibái miatt a polgároknak el kell szenvedniük az átrendeződés elkerülhetetlen terheit, megrázkód­tatásait; az életszínvonal átmeneti visszaesését, a tömeges munkanélküliséget, a lesza­kadók látványos elszegényedését.

A társadalom nagy többsége tudomásul vette az átmenet effajta értékelését, és úgy viszonyult hozzá, ahogy ez rejtetten kódolva volt: türelmesen várt, szemlélte a folya­matokat és nem kívánta azokat a maga szunnyadó, bizonytalan vagy elbizonytalano­dott, ki nem alakult politikai értékeivel, aktivitásával befolyásolni.

Az átmenet után a magyar társadalmat némi rezignáltság, "passzívan elfogadó maga­tartás jellemezte, bizonyos rétegei a korábbinál nagyobb mértékben váltak befelé for­dulóvá (szociál-pszichológiailag introvertáltak) és tudatosan elfordultak a politikától. Ez a várakozás állapotát jelentette, egyfajta időleges hibernáltságot, legalábbis, ami a társadalom mérsékelten aktív részét illeti. A politikailag aktív mag a választási részvételi adatok alapján a szavazati joggal rendelkezők mintegy 25-35 százalékát, a mérsékelten, szituációtól függően aktívak a kilencvenes évek elején hozzávetőlegesen további 25-35 százalékát, s végül a politikailag passzív közömbösek a választójogosultak mintegy 35-40 százalékát teszik ki. Ennek-megfelelően, ha a részvétel 30-35 százalék alá esik, annak jól definiálható oka van, az aktívak távolmaradása ilyenkor tudatos, tiltakozó jellegű, politikai üzenet értéke van. A parlamenti választásokon a helyhatósági válasz­tásokhoz képest a nyugati demokráciákban is jóval nagyobb arányú a részvétel, s ez nálunk is tartósan így alakul a jövőben: ennek a trendnek a nyitányát tapasztalhattuk 1990-ben.

Az új parlamenti keretek kialakítása és az általános választások után a civil társadalmi intézmények leértékelődése mellett a közvetlen demokrácia intézményei szintén egyér­telműen háttérbe szorultak a parlamenti demokrácia és a politikai képviselet sajátos értelmezése következtében. A képviseleti elv kizárólagosságának eszméje túlságosan is beleillett az új elit érdekrendszerébe, s ezt az elfajulást a politikai tradíciók a parti­cipációs kultúra hiányában nem tudják ellensúlyozni.

Elég itt az 1990 nyári, a köztársasági elnök közvetlen választásának kérdésében kiírt népszavazásra utalni. A parlamenti elit nagy többsége arra az álláspontra helyezkedett, hogy nemkívánatos az elnöki funkció erős legitimitással való felruházása. Másfelől a kollektív politikai tudat és -kötődés republikánus értékei teljességgel a hatalomlogiká­nak rendelődtek alá. Ez talán szakmai érvek alapján részben érthető, ha erősen vitat­ható is; ám maga a procedurális döntés már a demokrácia tartalmi követelményeivel is szembekerült azáltal, ahogyan a népszavazás időpontját kitűzték, ahogyan a politikai környezetet definiálták. A népszavazásra a választók (takarékossági okokból!?) nem kaptak külön figyelemfelhívó értesítést (a részvételi jog igazolása, "kopogtatócédula"), és a vezető politikusok nyilatkozatai is azt sugallták, hogy a nem-részvétel a helyes reagálás az egyoldalúan baloldalinak minősített kezdeményezésre. Az aláírásokkal ki­kényszerített kiírást követően elmaradt a közvélemény tájékoztatása, a szavazásra jo­gosultak mintegy harmada azt sem tudta, hogy mi a referendum tárgya, s noha a közvéleménykutatások alapján a közönség 45 százaléka jelezte biztos részvételi szán­dékát, a hivatalos politika egyáltalán nem buzdított a tényleges részvételre. Az ellehe­tetlenítési kampány pszichológiailag a politikailag inaktívakat igazolta, de még a poli­tikailag tudatosakat is a nem-részvételre ösztönözte. A nyár közepére, a nyári utazások és vakációk csúcsidejére időzített népszavazáson az előre kódolt hatás nem is maradt el, a részvétel drámaian alacsonyszintű, mindössze 14 százalékos volt.

Ilyen előzmények után (a népszavazást 1990. július 29-én tartották) a közeli, szep­tember végi alacsony állampolgári részvétel nem lephette meg a politikai osztályt. Kialakulni látszott egy tartós attitűd, a nem-részvétel attitűdje, ami természetesen nem jelentette a hagyományos értelemben vett politikai vagy közéleti közömbösséget: az emberek nem váltak hirtelen a korábbinál apolitikusabbá, csupán a választások társa­dalmi-politikai funkciója és az állampolgári politikai szerepek megítélése változott meg. Ha társadalmi metszetben szemléljük ezt a változást, azt tapasztaljuk, hogy az aktivitás az alacsonyabb iskolázottságúak körében, valamint a munkáslakta városi kör­zetekben, lakótelepeken esik számottevően, míg a középosztály, a polgárosodottabb alkalmazotti és vállalkozói rétegek és az értelmiségiek inkább őrzik aktivitásukat. Ez a társadalmi változások igényével kielégítően magyarázható, egyáltalán nem váratlan fejlemény, legalábbis az átalakulás első - ígéreteiben még inkább a jövőre, legitimációs érvrendszerét tekintve pedig a múltra orientált - szakaszában.

Az időközi parlamenti választások - azzal együtt, hogy a polgári demokráciákban általában alacsonyabb részvétel mellett bonyolódnak - ugyancsak az itt vázolt paradig­mát jelenítik meg. A választásokat igen sok esetben nem lehet érvényesen lebonyolítani az első fordulós ötven és a második fordulós 25 százalékos részvételi küszöb következ­tében. Az első forduló egyetlen időközi választáson sem volt eredményes, és a második fordulókban is - a sokszoros választási sikertelenségtől elhíresült kisbéri körzet kivé­telével, ahol csak a nyolcadik választási fordulóban sikerült érvényes és eredményes választást tartani - alig 25-30 százalékos részvételt sikerült elérni. A helyzet csak az 1994. évi választások. közeledtével javult. Az utolsó, a kunszentmiklósi (Bács-Kiskun megyei 4. sz.) kerületben bonyolított időközi választáson már a korábbinál nagyobb érdeklődés és kiélezett küzdelem jellemezte a pótválasztás két fordulóját. A ciklus vége felé közeledve az aktivitási kedv fokozódását a rendszeres, havonkénti közvélemény­kutatások is jelzik.

A részvétel dimenziói és motívumai

Empirikus vizsgálatunkban a választási aktivitás többoldalú megközelítése céljából igyekeztünk e kérdést történeti ívben áttekinteni s ezért a rendszerváltás előtti időszakra is visszanyúltunk.. E tekintetben sok lehetőség nem volt, csupán az 1985. évi választásokat tekinthettük mérlegelésre érdemesnek, mivel ekkor már megjelentek a politikai versengés intézményes formái és az úgynevezett spontán, a hivatalos előké­szítéstől független jelölések következtében sok helyen valóságos tétje volt a választá­soknak.

Elgondolkodtató eredmény született arra a kérdésre, hogy a válaszadó részt vett-e az 1985. évi országgyűlési választásokon. Mivel közismert, hogy az ilyen típusú tény­kérdések esetében a válaszolók emlékezete szépít, vagyis az elvártnak hitt irányban kissé torzított eredményt kapunk, meglepőek lehetnek a megadott részvételi mutatók. Az adatok ugyanis azt mutatják, hogy miközben a kérdésre nem válaszolók aránya 5,2 százalék, a határozott választ adók esetében a részvétel "mindössze" 81 százalékos a hivatalosan közölt adattal, a 92 százalékkal szemben.

Az 1989. őszi úgynevezett négyigenes népszavazáson - nyilvánvalóan az időpont közelsége miatt is - az adatok hitelesebbnek tekinthetők. Ekkor a határozott válasza­dók 72 százaléka állítja, hogy részt vett a referendumon.

Az 1990. évi parlamenti választások első fordulójára vonatkozó kérdés kapcsán a mintában szereplők 71 százaléka emlékezett úgy, hogy szavazott. Ez a hivatalos adatnál, a 65 százalékos részvételnél több, ami két okkal magyarázható. Egyfelől a mintában az aktívabb polgárok, illetőleg a nagyobb aktivitást mutató területek enyhén túlrepre­zentáltak lehetnek, és bizonyosan azok is. Mivel az egyes települések között igen számottevőek a részvételi különbségek, óriási mintával kellene dolgozni a 3%-os hatá­ron belüli pontosság elérése érdekében. Az adott 3% körüli torzítás azonban még elviselhető.) Másrészt szerepet játszik a már említett "szépítő", szelektív emlékezés. Ez a felmérési technikából kiküszöbölhetetlen, de nem olyan mértékű, hogy befolyásolná a főbb összefüggések érvényességét.

A második fordulóra adott válaszoknál azonban már számottevő az eltérés a valósá­gos (46%-os) és a kapott (64%-os) adat között. Ez a már említett minta torzításon és felfelé húzó válaszadáson túl azzal magyarázható, hogy a polgárok többsége nem tett különbséget a két forduló jellege között, azokat a retrospektív képben összemosta.

Az 1990. júliusi népszavazáson való részvétel tekintetében a kapott adatok - 60 százalékos részvétel - annyira ellentmondanak a tényeknek, hogy az eltérés az eddig említett okkal sem magyarázható. Miért állítják az emberek azt, hogy részt vettek e szavazáson, amikor nyilvánvaló, hogy nagy többségük nem a valóságot közli? Ennyire szelektív lenne az emlékezet? Bizonyára nemcsak erről van szó. Inkább az játszhat szerepet, hogy a polgárok ma is úgy vélik, a részvétel quasi-kötelességük és ezért utólag is igazolni kívánják magukat. Nehezen lehet ugyanis, akár tudatosan is, olyan repre­zentatív mintát produkálni, amelyben ilyen arányúhoz akárcsak közeli is a meg nem felelés.

Mivel a részvételre adott pozitív válaszoknál az itt vázolt eltérések adódnak, nem foglalkozunk a múltbeli aktivitás pozitív dimenzióival, motívumaival. A valóságtól eltérő válaszokat adók ugyanis nyilvánvalóan konstruált ideológiával rendelkeznek, amellyel megmagyarázzák állított, ámde csak gondolatban realizált aktivitásukat. E jelenség társadalompszichológiailag nem érdektelen ugyan, de éppen konstruált jelle­ge miatt, a tételezett elvárásoknak való túlzott megfelelés vágyától vezéreltség okán zárójelbe tehetjük. Ennek a kényszeres extrovertáltságnak az okát elkülönítve kellene alaposan feltárni. Ez azért is fontos lenne, mivel a jelenség összefüggésbe hozható a formális látszatazonosulás jól ismert jelenségével, ami viszont jelzi a politikai kultúra részbeni degeneráltságát, a civil kurázsi csökevényességét, e mögött pedig kitapintható a valóságos kooperációra és tartalmi kommunikációra való képtelenség jelenséghal­maza.

A nem-részvétel motívumaival viszont annál is inkább érdemes foglalkozni, mivel a részvételre irányuló kérdésekre nemmel válaszolók esetében okkal feltételezhető a hitelesség és a válasz megalapozottsága.

Nézzük, mivel indokolták a polgárok azt, hogy 1985-ben nem vettek részt a parla­menti választáson. A válaszok megoszlása a következő.

A fenti adatok arra utalnak, hogy a polgárok tiltakozási szintje, ellenállási hajlandó­sága még 1985-ben is igen alacsony volt, annak ellenére, hogy ebben az időszakban nemigen kellett különösebb retorziótól tartania annak, aki elkerülte a szavazóhelyisé­get. Ilyen körülmények között a passzivitásnak egyszerű oka van, nevezetesen a poli­tikától való távolság és a semlegesen értelmezendő, "egészséges" politikai közömbös­ség. E két, egy tőről fakadó körülmény megmagyarázza a távolmaradás felét; további mintegy 30 százalékot pedig az objektív távolmaradási okok indokolnak: munka, el­foglaltság, utazás, betegség stb.

Ha a választástól való távolmaradás okait 1990-re vetítve vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a passzivitásukat felfedőknek csak egészen elhanyagolható része tartózkodik attól, hogy erre racionális magyarázatot adjon. Ennek ellenére, ilyen általában vett raciona­litás külső tételezése önmagában vakvágánynak bizonyulhat, hiszen a távolmaradás hátterében igen sokféle ok húzódhat meg a teljesen rendezetlen, féltudatos életviteltől a politikával való tudatos szembenállásig. A notórius nem-szavazók meghatározható kisebbsége, a politikailag teljesen közömbösek csoportja (mintánkban a szavazati jog­gal rendelkező távolmaradók 17%-a, a teljes minta 3%-a) feltehetően még csak nem is mérlegeli a részvétel lehetőségét, hanem egyszerűen nem él az - esetleg tudomására sem jutott - alkalommal. A társadalmi tudat perifériáin, a szélsőséges vagy egyszerűen nem mindennapi élethelyzetekbe kerültek esetében a politikai részvétel századrangú, elhanyagolható kérdés. Ezt a képlékeny helyzetet tükrözi az, hogy a szavazástól tartóz­kodók 35 százaléka (a teljes minta 6%-a) teljesen közömbösen viszonyult a rend­szerváltás első nagy történelmi aktusához. A többi magyarázó tényező aránya e kate­góriában a következőképpen alakult: elfoglaltság: 11,3 százalék; egyéb objektív ok: 19,4 százalék; egyáltalán nem érdekelte a politika: 17,0 százalék; érdekelte a politika, de nem tudott eligazodni a pártok között: 10,1 százalék; nem tartotta fontosnak a szava­zást: 17,6 százalék; nem hitt abban, hogy szavazata befolyásolja az eseményeket: 13,9 százalék; nem volt olyan párt, amely megfelelt volna az érdekeinek: 4,6 százalék; nem tudja, nem válaszol vagy egyéb okot említ: 6,1 százalék.

A RÉSZVÉTELI HAJLANDÓSÁG

A kutatás adatai szerint a parlamenti választások időpontjának bejelentése egy csa­pásra megnövelte az állampolgárok részvételi hajlandóságát. Míg januárban a válasz­tópolgárok mintegy 54 százaléka nyilvánította ki egyértelmű részvételi szándékát, ez az arány a februári felvétel adatai szerint 64 százalékra növekedett. A választók további 12 százaléka pedig inkább a részvételre hajló, ám egyelőre még bizonytalan részvételi hajlandósággal jellemezhető. A teljesen határozatlan ok, illetve az egyértelműen elzár­kozók csoportjába a választásra jogosultak alig több mint egyötöde tartozik. Ez a körülmény - a várható részvételi arányokat tekintve - a választások sikerének esélyét jelzi.

A részvételi hajlandóság mértékét tükröző adatok. értelmezésénél tekintetbe kell venni, hogy az állampolgárok túlnyomó többsége rendkívül nagy szerepet tulajdonít a parlamenti választásoknak. A kérdezettek 75 százaléka az ország sorsát alapvetően meghatározó eseményként értékeli a májusi választásokat, minden második választó­polgár pedig úgy véli, hogy saját személyes sorsát is nagymértékben befolyásolja a választás. E kétségtelen fontos politikai eseményhez tehát rendkívül magas állampol­gári várakozások fűződnek. Ezeket az adatokat kiegészíthetjük azzal a ténnyel, hogy az állampolgárok jelentős része immár a civil kultúra szerves részének tekinti a választá­sokon való részvételt. Konkrétan úgy vélekedik, hogy állampolgári kötelességről van szó, mégpedig olyan kötelességről, amely nem kényszermotívumokra, hanem az állam­polgári léthez szervesen hozzátartozó politikai-morális indítékra épül.

Mindezek alapján csábító lenne arra következtetni, hogy a nagyarányú részvétel a parlamenti választásokon máris biztosra vehető. Valójában a részvétel mértékének prognosztizálása semmiképpen nem épülhet kizárólag a részvételi szándékok ismere­tére. Miként fentebb már jeleztük, az állampolgárok által kinyilvánított részvételi haj­landóság akkor ítélhető igazán megalapozottnak, ha tudatos és megfontolt pártválasz­tással is, társul a határozott részvételi szándék. A kutatás azonban egyértelműen fényt vetett arra, hogy a nagyarányú részvételi hajlandóság túlnyomóan bizonytalan választói orientációkkal fonódik egybe. Jelenleg ugyanis csak minden harmadik állampolgárnak van határozott elképzelése arról, hogy a májusi parlamenti választásokon melyik pártra adja majd szavazatát. Ebből a szempontból tehát a választók többségének magatartását a bizonytalanság, a részvételnek értelmet adó pártkötődés hiánya jellemzi. Ennek meg­felelően a választásokon való részvétel előrejelzésekor a szóban forgó két változót, nevezetesen, az állampolgárok által kinyilvánított részvételi hajlandóságot és a pártpreferenciák, pártkötő­dések dimenzióját együttesen kell mérlegelni. Ennek alapján a választó polgárok várhatórészvételét a következő kategóriák mentén lehetséges leírni:

Biztos résztvevők

Ebbe a csoportba a választásra jogosultak 45 százaléka sorolható. Nem teljesen homogén választói csoportról van szó, ezért célszerű két alkategóriát elkülöníteni:

a) Az egyik csoportba azok tartoznak, akiknél a határozott részvételi szándékhoz erős pártkötődés társul, tehát a pártválasztás és a részvétel szempontjából egyaránt kiforrott szavazói elképzeléssel jellemezhetők. A választópolgárok 31 százaléka sorol­ható ebbe a csoportba. Részvételükre rendkívül nagy valószínűséggel számítani lehet, hiszen esetükben nem merülnek fel olyan körülmények vagy motívumok, amelyek a távolmaradásra ösztönöznének.

b) A biztos résztvevők másik csoportját azok alkotják, akikre határozott részvételi szán­dék és többé-kevésbé kialakult pártválasztási elképzelés jellemző. Ezek a választók meg­nevezték azt a pártot, amelyikre a választásokon szavaznának, de a nevezett párt mellett még nem kötelezték el magukat végérvényesen, tehát a döntést még fontolgatják. Ez azonban semmiképpen nem ellenmotiváció a részvétel szempontjából, hiszen ez esetben csupán arról van szó, hogy a választó a párt egy behatárolt körén belül még mérlegeli a végleges döntést. Ebbe a csoportba a választópolgárok 14 százaléka tartozik.

Voltaképpen az imént említett két csoportot tekinthetjük a választás biztos résztve­vőinek, így a választáson részt vevők minimális arányát a választásra jogosultak 45 százalékában jelölhetjük meg. Ennél alacsonyabb részvételi arányra reálisan nem lehet számítani.

Valószínű résztvevők

Ebbe a kategóriába azok sorolhatók, akik a választások biztos résztvevőinek tekintik magukat, de ez ideig semmiféle elképzelésük nem alakult ki arról, hogy melyik pártra szavazzanak. E csoport a választópolgárok teljes körének 17 százalékát reprezentálja. Részvételük távolról sem tekinthető alapvetően biztosnak, jóllehet a részvételi hajlan­dóság szempontjából egyértelműen pozitívan nyilatkoznak. Előfordulhat azonban, hogy az említett csoportba tartozók egy része - arányuk jelenleg meghatározhatatlan - a választásokig hátralévő időben sem talál magának támogatásra érdemes párto(ka)t, ennélfogva érdektelenné válik számára a részvétel a választásokon. Megtörténhet azon­ban az is, hogy a szóban forgó csoporthoz tartozók többsége, vagy akár teljes köre annak ellenére is részt vesz a választásokon, hogy nem sikerül határozott pártválasztási elképzelést kialakítania. Ez esetben a szavazói magatartás a legkisebb rosszválasztásá­nak logikájához, illetve az úgynevezett protest voting elvhez (szavazás valami ellen) igazodhat.

A fenti két kategória (biztos, illetve valószínű résztvevők) együttes arányát tekintetbe véve azt mondhatjuk, hogy a részvételi arány felső határa a választásra jogosultak mintegy 62-64 százaléka lehet. Az ennél magasabb részvételi arány meglepetést okozna.

Valószínű távolmaradók

Ebbe a kategóriába a választópolgárok 25 százaléka sorolható. Nevezetesen azok, akik, sem határozott részvételi, sem többé-kevésbé körvonalazódott pártválasztási el­képzeléssel, tehát részvételre ösztönző pártpreferenciával nem rendelkeznek. Ennél a csoportnál nem fedezhetők fel olyan indítékok és motívumok, amelyek valószínűsíte­nék a részvételt a választásokon. Természetesen abszolút értelemben nem zárható ki, hogy a választásokig hátralévő időben a szóban forgó csoporthoz tartozók egy része ­esetleg néhány százaléka - a részvétel mellett dönt. Erre nézve azonban semmiféle megalapozott prognózis nem körvonalazható.

Az elzárkózók

Ebbe a csoportba azok az állampolgárok sorolhatók, akik a pártoktól és a választá­son való részvételtől egyaránt elzárkóznak. Ők a szavazásra jogosultak teljes körének mintegy 13 százalékát alkotják. Az elzárkózás fő motívumai: politikai érdektelenség, a választások jelentőségének alacsonyra értékelése, a pártokkal szembeni rögzült anti­pátia. Ez a kategória csaknem kizárólag az alacsony iskolázottságú, kedvezőtlen szocio-ökonómiai státusszal jellemezhető" peremhelyzetbe szorult társadalmi csopor­tokból rekrutálódik. Az ide tartozók túlnyomó többsége már a '90-es választásokon sem vett részt. Egyébként ugyanez jellemző a valószínű távolmaradók csoportjára is.

A fenti kategóriák, áttekintése alapján jóval differenciáltabb kép alakul ki a választá­sokon várható részvételről, mint ha egyedül az állampolgárok által kinyilvánított rész­vételi hajlandóságot mérlegelnénk. Határozottan úgy véljük, hogy a részvétel relatíve pontos becslése megkívánja a fentebb tárgyalt változók, tehát a részvételi szándék és a pártpreferenciák egymásra vonatkoztatott elemzését és értékelését. Hangsúlyozni kell, hogy ebben az esetben is legfeljebb a listás választás tekintetében alkotható prog­nózisértékű kép, ám a részvételi arányokat jelentős mértékben befolyásolja a hazai választási rendszernek az a jellegzetessége is, hogy az állampolgárnak mérlegelnie kell az egyéni választókerületekben zajló választáshoz való viszonyát is. Feltehető, hogy ebben a vonatkozásban sajátos, a listás választáson való részvétel indokaitól többé vagy kevésbé elütő megfontolások és motívumok is érvényesülnek. Erről az összefüggésről azonban jelenleg semmiféle empirikusan megalapozott képpel nem rendelkezünk. Mindez egyértelműen növeli a választásokon való részvétel előrejelzésének bizonyta­lanságát.

A VÁLASZTÁSTÓL TÁVOLMARADÓK

A távolmaradás természetesen a társadalom politikai klímájától függően változik: politikai apály idején - emlékezzünk 1990 nyarára - a távolmaradók köre igencsak kibővülhet, míg a társadalom számára fontos kérdések eldöntésekor jelentős mérték­ben összezsugorodhat. Ami az 1994-es parlamenti választásokon való részvételt illeti, a közvélemény-kutatások egyértelműen a részvétel növekedését prognosztizálják. A múlt év őszén mintegy 40 százalékos távolmaradást regisztráltak, az idén viszont már a szavazópolgárok kétharmadának, sőt háromnegyedének a részvételét jelzik. Saját, 1994. februári felvételünk szerint a választópolgároknak valamivel több mint egytizede biztosan, vagy nagy valószínűséggel nem fog elmenni a választásra, s egy másik része - ugyancsak valamivel több mint egy tizede - ma még nem tudja eldönteni, részt vesz-e vagy sem. (Lásd 5. táblázat.) A közvélemény-kutatásokból közismert fiktív kérdésre­ - ha a jövő héten tartanák a parlamenti választásokat, elmenne-e szavazni - lényegében hasonló válaszokat regisztráltunk.

Kik azok, akik biztosan távol maradnak a választástól, illetve azok, akik biztosan vagy nagy valószínűséggel részt vesznek? A nemek szerinti bontásból látható, hogy a férfiak választási hajlandósága magasabb, mint a nőké, kevesebben bizonytalanok a választási részvételükben, s valamivel kisebb a biztosan távolmaradók aránya is, mint a nők körében. Ez különben megfelel a magyar tradícióknak, bár nem nagy a nemek szerinti különbség.

Életkor szerint: az életkor növekedésével párhuzamosan emelkedik a részvételi haj­landóság; a 25 éven aluliak egyötöde, a 40-70 éves korcsoportoknak viszont csak egy tizede nem vesz részt a választáson, és a biztosan résztvevők arányai is hasonlóan alakulnak. Az idősebb korosztályok között egyedül a 70 éven felüli korcsoport esetében tapasztalható a hajlandóság csökkenése. A részvételi szándék életkori bontásai is meg­felelnek a hazai tapasztalatoknak.

Az életkori bontásokhoz hasonlóan jelentős különbségeket tapasztalunk az iskolai végzettség szerint; a korábbiaknak megfelelően az iskolai végzettség emelkedésével pár­huzamosan nő a részvételi hajlandóság. A nyolc osztály alatti végzettségűeknek vala­mivel több mint a kétharmada szeretne részt venni, illetve biztosan részt vesz a válasz­táson, ugyanez az egyetemet, főiskolát végzettek kilenctizedére jellemző. S míg az alacsony iskolai végzettségűek egyötöde nem vesz részt (vagy részvételük nem valószí­nű), addig a felsőfokú végzettségűeknél ez az arány nem éri el az öt százalékot sem. Ugyancsak az iskolai végzettséggel párhuzamosan csökken a bizonytalanok aránya is.

A foglalkozási csoportok és a beosztás szerinti különbségek megfelelnek az iskolai vég­zettségből és a korcsoportokból származó különbségeknek. A szellemi foglalkozásúak - közülük is a vezető értelmiségiek és az egyéb értelmiségiek - részvételi hajlandósága lényegesen magasabb mint a manuális foglalkozásúak vagy a foglalkoztatáson kívüliek részvételi hajlandósága. A foglalkoztatási szempontból marginális helyzetűek körében a legmagasabb a bizonytalanok és a biztosan vagy valószínűen részt nem vevők aránya. A segédmunkásoknak, a betanított munkásoknak és a háztartásbelieknek csaknem egyötöde ma még nem tudja eldönteni, részt vesz-e vagy sem a választáson, s ugyanilyen arányban állítják a munkanélküliek is, hogy nem vesznek részt a választáson, illetve, hogy részvételük bizonytalan. Ebbe a körbe elsősorban azok a társadalmi csoportok kerülnek be, amelyek politikai helyzetük tekintetében is marginalizálódtak.

Hasonló képet mutat a jövedelmek szerinti megoszlás is. Azoknak a személyeknek, akiknek a családjában az egy főre jutó jövedelem nem éri el a havi 3200 Ft-os nettó jövedelmet, valamivel több mint negyven százaléka nem tudja, hogy elmegy-e szavazni, illetve biztosan vagy valószínűleg nem fog részt venni a választáson. A családi állapotot vizsgálva azt tapasztaltuk, hogy az elváltak, az özvegyek, a hajado­nok, illetve a nőtlenek - tehát az egyedül élők - esetében ugyancsak kisebb a részvételi hajlandóság.

A regionális bontások tovább finomítják a fenti képet. A főváros lakóinak mintegy négyötöde jelezte részvételi szándékát, s mindössze 8-9 százaléka nem valószínű, illetve biztosan nem fog részt venni; a községi, tanyasi megkérdezetteknél viszont 72-73 és 16-17 százalék a megfelelő arány.

Azt is megnéztük, hogy a világnézet, a vallásosság befolyásolja-e a választási hajlan­dóságot. Mindenesetre szembetűnő, hogy azoknál tapasztaljuk a legnagyobb bizony­talanságot, akik abban is bizonytalanok, hogy önmaguk vallásosak-e vagy sem. (Igaz, ebben a csoportban a legkisebb azoknak az aránya, akik nem szándékoznak részt venni a választáson.)

A részvételi hajlandóságot tekintve nincsenek nagy különbségek a vallásosak és a nem vallásosak között, sőt, ha összevonjuk a részvételi szándékozók arányait, akkor a vallásosak (77,6), a maguk módján vallásosak (75,9) és a nem vallásosak (76,1) arányai csaknem teljesen megegyeznek egymással és a távolmaradók esetében is - 14,2, 12,4 és 13,8 százalék - lényegében azonosnak tekinthetők.

A távolmaradók körét áttekintve megállapítható, hogy az alacsonyabb iskolai vég­zettségű, rossz anyagi körülmények között, falvakban, tanyákon egyedül élő, kétkezi munkások vagy foglalkoztatáson kívüliek - munkanélküliek, háztartásbeliek stb. - közt lényegesen magasabb az arányuk, mint a magasabb végzettségű, szellemi tevékenysé­get végző, jobb anyagi körülmények között élők körében.

Vizsgálatunk kiterjedt a távolmaradás motivációira is, megkérdeztük az állampolgá­rokat, hogy általában az emberek miért maradnak távol a választástól.

A válaszolók több mint felének véleménye szerint az emberek azért maradnak távol; mert nem érzik a szavazás fontosságát, további egynegyedük pedig úgy vélekedett, teljesen mindegy, hogy szavaznak-e vagy sem, s mindössze két százalék szerint azért, mert nem kötelező a részvétel.

A megkérdezettek túlnyomó többsége tehát a csalódásban és a közömbösségben, a politika iránti érdektelenségben látta a távolmaradás főbb okait. Ezeknél jóval kevesebben jelöltek meg konkrét társadalmi csoportokat. Ezzel szorosan összefügg az a tény, hogy a megkérdezettek egyharmada elégedetlen (teljesen vagy részben) az általa 1990-ben választott párt politikájával.

A választást különben a megkérdezettek három negyede sorsdöntőnek vagy nagy jelentőségűnek tartja az ország jövője szempontjából, ugyanakkor a saját jövője szem­pontjából tekintve a válaszolók fele vélekedett hasonlóan.

Arra a kérdésre pedig, hogy mi múlik a választáson, a következő gyakoriságú válaszo­kat kaptuk:

A megkérdezettek túlnyomó többsége az ország jövője és a demokrácia sorsa szem­pontjából fontosnak tartja a választást és a választáson való megjelenést. Mindezzel kapcsolatosan egyetértésre és elvetésre kínáltunk föl különböző állításokat a pártokról, a politikusokról és a politikáról. Bár ezek a vélemények közvetlenül nem befolyásolják választástól való távolmaradást, közvetve mégis hatással vannak rá.

A válaszolók legtöbben a pártok szükségességével - közvetve tehát a többpártrend­szerrel - értenek egyet, és a legtöbben elutasítják a pártok egyformaságára vonatkozóállítást. Ugyanakkor a politikusokról és a hatalom befolyásolásának lehetőségéről a válaszolók háromnegyede meglehetősen rossz véleménnyel van. Ugyancsak a többség egyetértésével találkozott az az állítás, hogy a politikusok csak örülnek, ha az emberek nem szólnak bele az ország ügyeibe, illetve ez csak akkor érdekes számukra, ha már nagy baj van. A többség elutasította azokat az állításokat, hogy a pártok csak vezetőik érdekeit szolgálják, a politizálók karrierre törekszenek, és hogy a pártvezetők csak saját érdekeiket képviselik.

Azzal, hogy a demokráciában szükség van pártokra, a férfiak valamivel nagyobb arány­ban értenek egyet, mint a nők, ezt az állítást az idősebb korcsoportok kevésbé fogadják. el, mint a fiatalabbak; az egyetértés aránya egyénesen nő az iskolai végzettség emelke­désével (a 8 általánosnál kevesebbet végzetteknél 74%, a felsőfokú végzettségűeknél 95%) és a jövedelmek növekedésével (3200 Ft-os egy főre jutó jövedelem alatt 77%, 20 000 Ft felett 88%). A fővárosiak és a városiak általában nagyobb arányban értenek ezzel egyet, mint a falusiak.

A politikusokban nem szabad megbízni állítást ugyancsak a férfiak és a szegényebbek fogadják el nagyobb arányban, a többi mutató - életkor, iskolai végzettség, telepítés - esetében viszont nincsenek jelentős különbségek.

Az egyszerű emberek mindig ki vannak zárva a hatalomból állítás lakóhely, nemek, iskolai végzettség szerint alig különbözik, viszont annál inkább foglalkozási, beosztási csopor­tok szerint.

A politikusok csak örülnek, ha az emberek nem szólnak bele az ország ügyeibe állítással a fiatalabb korcsoportok kevésbé, az idősebbek nagyobb arányban egyetértenek, iskolai végzettség szerint fordított a helyzet, a kevésbé iskolázottak értenek leginkább egyet ezzel: nyolc általánosnál alacsonyabb végzettségűek csaknem kétharmada, a felsőfokú végzettségűek 43 százaléka.

A jövedelmek hasonlóan tagolják a válaszokat, a szegényebb rétegek lényegesen magasabb arányban fogadják el ezt a véleményt mint a tehetősebbek - 64 és 38 százalék között szóródnak a vélemények. A foglalkozás, beosztás alapján hasonló különbségeket tapasztalunk: a segédmunkások kétharmada osztja ezt az állítást, az értelmiségiek 44 százaléka.

Á politikusokat csak akkor érdekli az emberek véleménye, ha már nagy baj van állítást a fiatalok inkább elutasítják, az idősebbek többsége viszont elfogadja. Fordított a helyzet az iskolai végzettség esetében. Az alacsony iskolázottságúaknak közel a kétharmada, az egyetemet, főiskolát végzetteknek viszont alig több mint az egyharmada fogadja el. A foglalkozási csoportok szerint hasonlóan szóródnak a vélemények.

Azt, hogy a pártok csak vezetőik érdekeit szolgálják, a megkérdezettek többsége eluta­sította, viszont a kevésbé iskolázottaknak valamivel több mint a fele elfogadta. Hasonló a helyzet a munkanélküliek és az alacsony jövedelemmel rendelkezők esetében. Jel­lemző a lakóhely szerinti különbség is - a fővárosiak egyharmada, a falusiak közel fele osztja a fenti állítást.

Csak az politizál, aki karrierre törekszik állítást ugyancsak elutasította a többség, azon­ban az idősebbek közül lényegesen többen fogadták el, mint a fiatalok; az alacsonyabb iskolai végzettségűek szintén jóval nagyobb arányban értettek vele egyet, mint a ma­gasabb végzettségűek, s hasonlóképpen oszlik meg a jövedelmi és foglakozási csopor­tok véleménye is. Ezt az állítást leginkább a lakóhely szerinti különbség tagolja, a falusiak 4,8 százaléka, a fővárosiak 33 százaléka fogadja el.

A pártvezetők csak saját érdekeiket nézik állítás esetében hasonló a helyzet: az idősebbek, kevésbé iskolázottak, a szakképzetlenek, az alacsony jövedelműek, a falvakban lakók fogadják el magasabb arányban.

Végül, mint említettük, a legtöbben azt a véleményt utasították el, hogy minden párt egyforma. A férfiak egyötöde, ezzel szemben a nők egyharmada elfogadta ezt az állítást. A korcsoportok között ezúttal nem tapasztalhatók nagy különbségek, az iskolai vég­zettség viszont ennél az állításnál differenciál legjobban. A nyolc általánosnál kevesebbet végzettek 45 százaléka egyetért ezzel, a felsőfokú végzettségűeknél ez az arány mindössze hét százalék. A jövedelmek hasonlóképpen osztják a véleményeket, és na­gyobb a lakóhely szerinti véleménykülönbség is.

Megállapítható, hogy a negatív sztereotípiákat a pártokról, a pártvezetőkről elsősor­ban fogadják el, akik alacsonyabb iskolai végzettségűek, rosszabb jövedelmi hely­zetben vannak. Mindezt felerősítheti a foglalkozási, a lakó helyi és az életkori hovatartozás, ugyanis az idősebb korosztályok, a falusi lakosok és a szakképzetlenek lényegesen nagyobb arányban fogadják el a negatív megítélést. Ez viszont óhatatlanul összefügg politikától való elfordulással, a politika iránti közönnyel, a pártpreferencia hiányával és áttételesen a választási magatartással - így a választástól való távolmaradással.

Visszatérve a választástól való távolmaradás motivációira, összefoglalásul az alábbiakat állapíthatjuk meg:

a) A távolmaradás erősen összefügg a társadalmi státusszal. A rosszabb helyzetű társa­dalmi csoportok: az iskolázatlanok, a szakképzetlenek, a szegények stb. sokkal inkább hajlamosak a politikától való elfordulásra s a választástól való távolmaradásra, mint a jobb helyzetű rétegek. Érdektelenségüket vagy ellenérdekeiket az átmenet rájuk nézve hátrányos gazdasági és társadalmi következményei egyértelműen erősítették. Ezek a rétegek korábban a "politikai névtelenek", azaz a politikából kiszorítottak helyzetében megszokhatták, hogy alattvalóként nem lehet befolyásuk a "nagypolitikára".

b) A polgári társadalom kialakulatlansága ugyancsak kedvezőtlenül befolyásolja a par­ticipációt. Tömegek éltek a hivatalos politikától távol, megfelelő érdekvédelem és érdekérvényesítési lehetőség nélkül. Az alattvalói mentalitás és magatartás tradicioná­lisan évtizedek óta jellemzője társadalmi viszonyainknak. Ezekkel a tradíciókkal na­gyon nehéz rövid idő alatt szakítani.

c) A rendszerváltás átmeneti viszonyai között nem alakultak ki stabil politikai attitűdök, magatartási formák. Sok minden áttekinthetetlen az állampolgár számára: képlékeny a pártrendszer, maguk a politikai pártok is identitászavarokkal küszködnek, program­jaik sokszor alig-alig különböznek egymástól, tények helyett igen gyakori az emocio­nális politizálás, hiányoznak a megfelelő minták. A nagypolitika játékai, a parlamenti csatározások, az átütések, a vádaskodások sokszor elidegenítően hatnak az állampol­gárra.

d) Az elmúlt négy év negatív tapasztalatai (munkanélküliség, infláció) éppen azokat a rétegeket sújtották leginkább, amelyek egyébként is távol álltak a politikától. Ezekben a rétegekben a változások inkább csak fölerősítették a politikával szembeni gyanakvást és előítéletet.

ÖSSZEGZÉS

Az állampolgárok szavazói magatartásának előrejelzése, a részvételi arány prognosz­tizálása fölöttébb komplikált feladat. Valójában az előrejelzés csupán kisebb-nagyobb hibahatárok között lehetséges, hiszen a választói magatartás rendkívül tág szociális mezőbe illeszkedik, amelyben az egyének léthelyzetének és társadalmi tapasztalatának szinte áttekinthetetlenül gazdag szövevénye érvényesíti hatását. A társadalmi réteg­helyzet, az iskolázottsági-műveltségi szint, a generációs tagoltság, a települési viszo­nyokhoz kötődő társadalmi különbségek és számos más szociokulturális faktor egy­aránt differenciálja az állampolgári magatartást. Ráadásul az imént említett demográ­fiai-társadalmi tényezők nem kizárólagos meghatározói az állampolgárok választói ma­gatartásának, hanem bonyolult konfigurációk keretei között összekapcsolódnak a szubjektív indítékok, illetve az állampolgárt passzivitásra, a választásoktól való távol­maradásra ösztönző motívumok széles körével. Éppen ezért az MTA Politikai Tudo­mányok Intézetének 1994 februárjában végzett országos reprezentatív felvétele a vá­lasztói aktivitás és passzivitás mértékének meghatározását a feltételezett motívumrendszerek, illetve szociális és demográfiai faktorok széles körének analízisé­vei kapcsolta egybe. A választói magatartást befolyásoló szubjektív és objektív faktorok hatásmechanizmusainak vizsgálatából levonható általános következtetések a követke­zőképpen összegezhetők:

1. A társadalmi-demográfiai változók szerinti tagoltság szignifikáns módon differen­ciálja a választói magatartást. Ennek jellegzetessége az, hogy a társadalmi rétegződés mentén alulról felfelé haladva egyre inkább növekszik a részvételi hajlandóság. Minél kedvezőtlenebb valamely társadalmi csoport státusza, annál kisebb azoknak az aránya, akik részt kívánnak venni a parlamenti választásokon. És megfordítva: minél kedve­zőbb társadalmi státusszal jellemezhető rétegekről van szó, annál egyértelműbb a rész­vételi szándék, és annál biztosabbak, megalapozottabbak a részvételi indítékok, a tu­datos motívumok. A társadalmi-demográfiai tényezők tehát rendkívül egyértelműen és erőteljesen érvényesítik hatásukat. Semmiképpen sem arról van szó azonban, hogy a társadalmi státuszhelyzet, vagy az objektív létviszonyokat jellemző dimenziók együt­tes hatása mechanikusan érvényesülne az állampolgári magatartásban. Valójában e hatótényezők mindenkor átszűrődnek az egyénekre jellemző politikai attitűdök, érté­kelések és orientációk rendszerén, és általuk módosítottan érvényesítik differenciáló hatásukat. Nincs tehát valamiféle egyértelmű megfelelés a társadalmi léthelyzet, az azt kifejező státusz, a társadalmi rétegződés és tagoltság, illetve a választói magatartás között! Ugyanakkor a szocio-ökonómiai státusz - mint fentebb láttuk - mégiscsak szignifikánsan befolyásolja, határozott trendekbe rendezi a választói magatartást. (A társadalmi, demográfiai változók differenciáló szerepét az 11. táblázat érzékelteti.)

2. Megkülönböztetett jelentőségű az egyénre jellemző politikai érdeklődés, beállítódás- és aktivitásigény tartalma és fejlettségi szintje. A politika iránt egyáltalán nem érdeklődő, közömbös állampolgároknak kevesebb mint egyharmada, míg az erős érzéssel jellemezhetőknek több mint négyötöde kíván aktívan részt venni a parla­menti választásokon. Más kérdés, hogy az aktív és érdeklődő állampolgárok csoportjába a választásra jogosultaknak kevesebb mint egyötöde tartozik, míg a minden szem­pontból passzív érdektelenek a választásra jogosultaknak mintegy egynegyedét repr­ezentálják. A politikai érdeklődés és a választói aktivitás szoros összefüggése tehát szociológiai tény, és a részvételtől elzárkózók 54 százaléka a politikával szemben ér­dektelen és közömbös választói körből kerül ki. Nem arról van szó természetesen, hogy a politikai érdeklődési tökéletesen behatárolná a választói magatartást, illetve a részvé­teli aktivitás meghatározó módon alakítaná a politikai érdeklődés szintjét. Határozott részvételi szándékkal ugyanis nem csupán azok az állampolgárok jellemezhetők, akik többé-kevésbé fejlett politikai érdeklődést mutatnak, hanem azoknak egy része - csak­nem egyharmada is -, akik közömbösen viseltetnek a politikai történések iránt. Az összefüggés tehát meglehetősen bonyolult, annyiban azonban egyértelmű, hogy a fej­lett politikai érdeklődés az esetek többségében (több mint 80%) határozott választói aktivitással kapcsolódik egybe.

3. Az empirikus adatokból egyértelműen kirajzolódik a választói magatartás erőteljes összefüggése az adott hatalmi-uralmi szisztéma működésének állampolgári megítélé­sével. Mérsékli a részvételi szándékot az olyan szituáció, amikor az állampolgár egyér­telműen, vagy túlnyomóan negatívan ítéli meg a kormányzati hatalom teljesítményét. Ha az állampolgár elégedetlen a hatalmi intézmények működésével, akkor ezt az elé­gedetlenséget - igen gyakran - választói passzivitással fejezi ki. Ilyenformán a passzív, illetve az aktív választói magatartás a társadalmi közérzület egyik mérhető megnyilat­kozási módja, másrészt a választói részvételi szándékot erőteljesen befolyásoló és dif­ferenciáló faktor. Miután hazánkban az állampolgárok többsége elégedetlen a hatal­mi-politikai intézmények működésével, ez az elégedetlenség az állampolgárok jelentős részét választói passzivitásra ösztönzi. A rendelkezésre álló empirikus tények alapján megalapozottan kijelenthető, hogy a választói magatartást a legerőteljesebben és a legközvetlenebbül a politikai rendszer működésének és teljesítményének állampolgári minősítése befolyásolja. Ez korántsem magától értetődő, hiszen az említett intézmé­nyekkel szembeni elégedetlenség éppenséggel aktivitás ra is serkenthetne. Termé­szetesen ilyen összefüggés is kimutatható, ugyanakkor meglehetősen széles körben tapasztalható az is, hogy a parlament, a politikai pártok, a kormányzat tevékenységének negatív állampolgári megítélése a politikával szembeni passzivitás és közöny motiváci­ójaként működik. Mindehhez társul az a tapasztalat is, hogy az állampolgárok gyakorta elégedetlenül szemlélik a hatalmi-politikai működés, a politikai döntések befolyásolá­sának korlátozott lehetőségeit. Negatívan befolyásolja a választói aktivitást, hogy az állampolgárok többsége a részvételt, az állampolgári befolyásolás lehetőségét minimá­lisnak érzékeli, holott nagyon is igényelnék a társadalmi döntések befolyásolását. E kényszerű passzivitás nehezen törhető át a választói jog négy évenként kínálkozó gya­korlásával.

4. A választói aktivitás és passzivitás állapota sok tekintetben a demokratikus létfor­mák fejlettségének függvénye. Amikor a társadalomban fejletlen a kollektív cselekvés intézményrendszere, ha a mindennapi érdekkifejezés és érdekérvényesítés intézmé­nyei nem működnek az állampolgárokat kielégítő eredményességgel, ha az öntevékeny állampolgári kezdeményezések, a demokrácia úgynevezett kis körei alig éledeznek, akkor olyan szituációról beszélhetünk, amely határozottan kedvez a passzivitás kiala­kulásának és rögzülésének. Az ilyen szituáció azt a tapasztalatot sugallja az állampol­gárnak, hogy a társadalom egészétől elkülönült hatalmi-uralmi rendszer és a döntésthozó hatalmi elit cselekvése állampolgári részvétellel számottevően nem befolyásolható.

5. Kiváltképp a mostani kutatás mutat rá arra, hogy az állampolgárok választói-rész­vételi szándékát a pártokhoz való állampolgári viszony önmagában is rendkívül erőteljesen befolyásolja. Az olyan állampolgárok esetében ugyanis, akik a pártokhoz erőteljes kötődést, azonosuló viszonyt alakítottak ki, a választásokon való részvétel magától értetődik. Ha viszont az állampolgárnak nincsenek pártkötődései, ha a pártkínálatot nem tartja eléggé vonzónak, akkor ez a kötődéshiány - valójában a pártok alacsony vonzereje és megtartóképessége - a részvételi hajlandóságot mérséklő faktornak bizo­nyul. Megkülönböztetett figyelmet érdemel tehát, hogy a választásokat megelőző idő­ben a részvételi szándék milyen gyakran fonódik egybe egyértelmű pártkötődéssel.

Kérdés, hogy feloldható-e és miképpen a hazai viszonyok között tipikus választói magatartás alapvető paradoxona. Arról van szó, hogy a választó polgárok túlnyomó többsége egyfelől élni kíván a részvétel lehetőségével, a választások társadalmi és egyéni jelentőségét egyaránt felismeri, talán némileg túl is értékeli. Ugyanakkor az eltökélt részvételi szándék nem társul hasonló mérvű pártkötődéssel. A részvételi hajlandóság és a pártkötődések arányai között szembetűnő a különbség. A választók pártokkal szembeni igényei és a pártpolitikai küzdelem logikája eltávolította egymástól a válasz­tásokat és a pártokat. Az állampolgárok többségét kifejezetten taszítja az ideológiai alapú politizálás, amely élesen ütközik az elsősorban pragmatikus, érdekelvű választói igényekkel és elvárásokkal. A választók az érdekteljesülésen mérhető eredményességet kérik számon. Azonban éppen ez az, amivel a pártok az elmúlt négy esztendőben a legkevésbé tudtak szolgálni, és ez az, aminek szándékát most meg kell próbálniuk a választókkal elhitetni. Ez tárgyszerű, az embereket foglalkoztató kérdésekre koncent­ráló választási küzdelmet igényelne. Miután a választók jó része bizonytalan, a párt­preferenciák pedig kiváltképp képlékenyek, a választási küzdelem stílusa és tartalma igen nagy erővel alakíthatja a részvételi hajlandóságot. Ha a pártoknak sikerül a jórészt bizalmatlan, sokszor csalódott állampolgárok bizalmát felkelteniök, akkor jelentős többségre épülő, valódi legitimáló erőt demonstráló választásokra számíthatunk. Ha viszont a választási küzdelem eldurvul, ráadásul a társadalmat igazán érdeklő kérdések helyett ideológiai ütközetek sorozata robban ki, ha a pártok az ellenfél lejáratására, szitok-átokra építik választási stratégiájukat, akkor a választók tömegei teljesen elked­vetlenedhetnek, maga a részvétel veszítheti értelmét, hiszen nem sok értelme van taszító pártok és jelöltek kedvéért az urnákhoz járulni. A részvételre buzdítás önma­gában nem sokat számít. A választások sikerét vagy kudarcát a pártok magatartása dönti el.

In: Parlamenti választások 1994. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1995. 92-115.