Csizmadia Ervin

Kormányzásba betonozva vagy a váltógazdálkodás felé?

A május 8-i első választási fordulóhoz közeledve a politikusok és a politi­kai elemzők leginkább az esélylatolgatással, a szóba jöhető koalíciós kombi­nációk „végigzongorázásával” vannak elfoglalva. Úgy vélem, a rengeteg szóba jöhető koalíciós variáns egyike sem tűnik biztosnak, az előttünk álló választás rengeteg bizonytalansági tényezőt rejt magában. Nemcsak az a kérdés - sőt talán nem is elsősorban az -, melyik párt végez az első helyen, hanem mindenekelőtt az, hogy kiket tud megnyerni magának kormányzati szövetsé­gesként. Eltekintve attól a lehetőségtől, hogy a Magyar Szocialista Párt egyedül is képes lehet az abszolút parlamenti többség megszerzésére, rendkívül nyitott, sokesélyes koalíciós tárgyalássorozat előtt állunk.

Ezzel az írással mégsem az esélylatolgatók táborához csatlakoznék, ehelyett néhány másik szempontot ajánlok meggondolásra. Vajon miképpen járulnak hozzá a választások az 1990-től létező legitimációs bizonytalanság megszűné­séhez? És módosulhat-e 1994 májusa után a pártok egymáshoz való viszonyá­nak szerkezete? Kialakulhat-e - ellentétben az eddigi helyzettel - egy erős kon­túrú, modern jobboldal, modern jellegű szocialista–liberális–konzervatív versen­gés? Miért érdemes éppen most foglalkoznunk a legitimáció kérdésével? Nem az a fontosabb kérdés, hogy mely párt vagy pártok szereznek felhatalmazást a kö­vetkező négyéves kormányzásra?

A választásoknak - nagyon leegyszerűsítve - két alapvető funkciójuk van. Az egyik az, hogy a versengő pártok közül egy vagy több mandátumhoz jusson és kormányt alakíthasson. A másik, általánosabb funkció pedig az, hogy amennyiben a helyzet megkívánja, sikerüljön változtatni az előző periódusból esetleg megörökölt legitimációs bizonytalanságon. Ahhoz, hogy az utóbbi funk­ció lényegét átlássuk, szembe kell néznünk egy problematikus vélekedéssel, mely szerint törvényes keretek között, többpárti, demokratikus módon megtar­tott választások nyomán automatikusan legitim kormány jön létre, és nem for­dulhat elő legitimációs bizonytalanság. Megalapozott-e ez a megállapítás? Ab­ban az esetben föltétlenül, ha a választás aktusát a legitimáció megteremtődésé­nek elégséges feltételeként fogadjuk el. Ha azt mondjuk, hogy az új politikai rendszer a választások tényétől legitim. Ha így vélekedünk, természetesen ju­tunk arra a következtetésre, hogy a választásokon győztes párt (illetve kor­mányzati szövetségesei) megválasztása tényéből fakadóan tarthat igényt az állampolgári elfogadottságra. De vajon megteremtődik-e ezzel az aktussal a sta­billegitimációs szerkezet? Nem kell-e valami más is a legitimációs bizonytalan­ság elkerüléséhez?

A válasz egyértelműen az, hogy valami másra is szükség van. És pontosan ez az, ami nem teremtődött meg az 1990-es választások nyomán, és félő, hogy 1994 májusa után sem fog megteremtődni. 1990-ben úgy tetszett, a legitimációs stabilitáshoz elegendő a régi rendszer lebontásának egyöntetű akarata, illetve a demokratikus értékekben és intézményekben való közös hit. Vannak országok, ahol a demokratikus értékekben, az alkotmányban, a törvényekben való hit és meggyőződés olyan erős, hogy képesek legitimációs traumák nélkül megélni szükségképpen jelentkező pártharcaikat. A pártharcok a demokrácia alapvető jellemzői; ahol az egész politikai rendszer megkérdőjelezhetetlenül legitim, ott a pártharcok természetesek és nem minősülnek valamifajta defektusnak.

Az első parlamenti ciklus egyik legfőbb tanulsága - legalábbis számomra -, hogy az 1990-ben alapvető jelentőségűnek vélt értékek mennyire bizonytalanok és sérülékenyek. A demokrácia értékeibe és intézményeibe vetett bizalom nem vált kollektív tapasztalattá össztársadalmi beidegződéssé. Úgy is mondhat­nánk, különféle demokrácia-felfogások alakultak ki, amelyek egyes társadalmi és politikai csoportokhoz kötődtek, s ezek mellett nem jött létre egy általáno­sabb, „pártok fölött álló” demokratikus meggyőződés, A különböző pártok és politizáló csoportok közötti szembenállások elfedték azt a kérdést, vajon van-e a kialakuló demokráciának közösen elfogadható kiindulópontja? Vajon elfogad­ják-e a kiépülő demokráciát azok is, akik a választások után nem a győztes ol­dalon állnak?

A problémák nem kis része abból származtatható, hogy a pártharcok hátte­rében két eltérő legitimáció-értelmezés állt. A kormánykoalíció szűkebb értelem­ben fogta föl a legitimációt, és úgy vélte, választási győzelmével ez megteremtő­dött. Az ellenzék - főként a szabad demokraták - ezzel szemben egy tágabb "legitimációs álláspontra" helyezkedett, azt állította, hogy a tényleges legitim helyzet eléréséhez alapkérdésekben való megegyezés, konszenzus szükséges, azaz bizonyos - az egész köztársaság szempontjából meghatározó - ügyeket nem befolyásolhatnak pártküzdelmek.

A liberális demokrácia liberális oldalról történő megfogalmazása azonban nem vált kiindulópontjává a legitimációs bizonytalanságok megszüntetésének. Sőt, úgy tűnik, ellenkező reakciót váltott ki konzervatív oldalon, a konzervatí­vok az elvekhez való erős ragaszkodásban agresszivitást, doktrinerséget, hata­lomvágyat véltek fölfedezni. Nem feladatom annak eldöntése, vajon követtek-e el, s ha igen, milyen hibákat a liberális oldalon. Egy problémára azonban min­denképpen föl szeretném hívni a figyelmet. Ez pedig az, hogy a liberális pártok és ideológus ok nem tudták elég világosan kidomborítani a legitimációs bizony­talanság csökkentésére irányuló szándékukat. Elhangzott ugyan számos rendkí­vül fontos javaslat liberális körökből, ezek azonban a másik oldal csekély foga­dókészsége miatt nem érték el céljukat. A kormányon lévő tábor „ármányko­dást” sejtett minden olyan javaslatban, amely a „legitimációs deficit” csökkenté­sét célozta.

Mindezek alapján talán érthető, ha attól tartok, a legitimációs bizonytalan­ság puszta kormányzati szerepcserével nem oldódik meg. A legitimációs bizony­talanság ugyanis „történeti” eredetű. Megszüntetéséhez vagy legalább mérséklé­séhez arra lenne szükség, hogy a közelmúlt történetének pártpolitikai szereplői - ahogy Kis János egy írásában megfogalmazta - megegyezzenek egy „kegyelmi pillanatban”. Ilyen pillanat a rendszerváltás időszakában nem sok volt. Minde­gyik párt mást tartott fontosnak még az első szabad választások előtt, és sok kérdésben vereségként élte meg szerepét. A „kegyelmi pillanatra” azért lenne szükség, hogy a pártok elfelejthessék kölcsönös sérelmeiket, az állampolgárok pedig - ahogy a klasszikus liberális demokráciákban szokás - megbízhassanak a politikusokban, és „engedelmeskedhessenek” az általuk hozott törvényeknek.

Ha a legitimációs bizonytalanság egyik összetevőjének - a pártok újfajta vi­szonyán túl - ezt az állampolgári engedelmességet tekintjük, akkor végképp szkeptikusan azt kell mondanunk: nem járható az az út, amelyet a több évszá­zad alatt kiépült demokráciák állampolgárai megtanulhattak. A törvénynek mint legfőbb autoritásnak való engedelmesség liberális elve a XX. század végén már csak azért is kétséges, mert a törvények szerepe megváltozott. A törvények manapság elsősorban technikaközpontúak, valamely részterület, részprobléma szükségleteit igyekeznek lefedni. A mérhetetlen mennyiségű új törvény létrejötte azonban nem jelenti azt, hogy az állampolgárok számára egy jottányival is több esély lenne a tocqueville-i értelemben vett törvény szellemiségének elfogadásá­ra. Tudomásul kell vennünk, hogy például a klasszikus liberális korszak alkot­mányba vetett hite mára erősen áttételessé vált. Holott a liberalizmus és a libe­rális demokrácia működőképességének alapfeltétele, hogy az individuális sza­badságjogok, a piaci elvek érvényesülése mellett létezzenek integráló - írott vagy íratlan - szerveződési elvek és betartandó szabályok. A XX. század végi - és különösen az államszocializmusokból kilábaló - új demokráciák számára viszont éppen ez a nagy kihívás. Vajon politikai rendszerük és elitjük mennyi­ben tudja megőrizni és megújítani ezt az ízig-vérig liberális hagyományt? Ké­pes-e a legitimáció fokozására? Képes-e arra, hogy módot találjon integráló érté­kek fölmutatására, s hogy növelje az állampolgárok bizalmát?

Ezek természetesen nyitott kérdések. Miként az is - s ezzel áttérnék a pártok egymáshoz való viszonyának lehetséges alakulására -, hogy milyen pártkoalíció vezeti majd az országot május után. E tekintetben minden magyar állampolgár­nak megvannak a maga preferenciái.

Mit jelent a preferencialapú megközelítés? Leegyszerűsítve azt, hogy mind­annyiunknak vannak a szocializáció, a tapasztalat és sok egyéb forrás által meghatározott értékei, amelyek szinte kényszerítő módon terelnek bennünket egyik vagy másik politikai irányzat elfogadása, illetve egy másik elvetése felé. Ha liberális érzelmű vagyok, ritkán preferálom a konzervatívokat, és fordítva, preferenciáim szinte kizárják a másik elfogadását.

Van egy döntő szempont is, ez pedig a váltógazdálkodás elvont értéke. Ha a váltógazdálkodást a demokrácia integráns részének tekintem, akkor ez alapvető preferenciám is. Azért kell jönnie a kormányváltásnak - szól ez a logika -, mert hosszú távon nem szerencsés kisajátítani a hatalmat egyetlen kormánynak vagy koalíciónak. Meglehet persze, ha az általam preferált irányzatok birtokolnák a hatalmat, kevésbé lennék fogékony e szempontra, ez azonban csak föltevés. A fontos az, hogy a váltógazdálkodás követelménye rendkívül erős preferencia és minden valamirevaló ellenzéki tömörülés alapvető ideája.

Ezzel az ideával gyökeresen szemben áll a hatékonyságelvű megközelítés. Ez elismeri a váltógazdálkodás elvont szükségletét, de a demokratikus váltógaz­dálkodás értékein él fontosabbnak tartja a hasznossági szempontokat, azaz egy pártszövetségnek minden erővel arra kell törekednie, hogy több cikluson ke­resztül Ő vezesse az adott országot. Ezt persze általában a kormányon lévő erők állítják, és a maguk szempontjából igazuk is van. Ráadásul példák sokaságára hivatkozhatnak a fejlett demokráciák közelmúltjából. Japánban vagy Olaszor­szágban több évtizeden keresztül gyakorolta a hatalmat ugyanaz a párt vagy pártkoalíció, s Angliában is immáron negyedik ciklusát tölti a konzervatív kor­mány. Irányításukkal komoly gazdasági változások történtek, s pontosan erre hivatkoznak azok, akik a „megnyúlt” ciklusok elvére hivatkoznak. Azt mond­ják, azért nincs szükség váltógazdálkodásra (itt és most), mert a már létező pártkoalíció uralma nagyobb garanciát jelent a gazdasági fejlődésre, mintha egy új váltaná fel. Igazolható ez az álláspont? Nem, pontosan ugyanolyan véleke­désről van szó, mint amit az imént említettem: a váltógazdálkodást elhárító irányzat hatékonysági alapon tartaná jónak, ha továbbra is kormányzati pozí­cióban maradna.

Ha jól gondolom, akkor a vita ezen a szinten eldönthetetlen. Már csak azért is, mert a történelem mindkét variánsra szolgál pozitív példákkal. Fejlődőképes lehet az a rendszer is, amelyben akár évtizedekig nem sikerül lecserélni a hatal­mon lévőket. A kérdés az, hogy ennek belátásából következik-e valami a ma­gyar pártok további fejlődésére vonatkozóan. Más szóval, mi történik, ha a vál­tógazdálkodást preferálók kerülnek ki győztesen, s mi, ha az önmaguk működé­sét prolongálni kívánók?

Nézzük először, mi szól a váltógazdálkodás megvalósulása mellett. Minde­nekelőtt az, hogy egy induló demokráciában kezdettől jelen kell lenniük a különböző alternatíváknak. Ha az ellenzék hosszú ideig nem kerül hatalomra, annak két nagyon lényeges következménye lehet. Csökkenti egy sokoldalú, de­mokratikus politikai kultúra állampolgári rögzülésének esélyeit, és rendkívül sokat árt magának az ellenzéki pártnak is, mert egyfajta pozícióba a szorítja be hosszú távra. Magyarországon különösen „vigyázni kell” az örök ellenzékiség­gel; erre figyelmeztetnek politikatörténeti tradícióink.

Ezen az alapon azonban nem lehet meggyőzni azokat, akik önmagukat hasznosabbnak tartják, mint a váltógazdálkodás révén esetleg hatalomra kerü­lőket. Másként viszont talán igen. Egyrészt, ha a gazdaságban az „újak” átütő eredményt érnek el, másrészt, ha képesek változtatni a legitimációs bizony­talanságon. Ha Magyarországon liberális dominanciájú kormány alakul, kide­rülhet, hogy vajon az ellenalternatíva hatékonyabb-e a mainál. Tartós ellenzék­ben maradás esetén nem derülhet ki az alternatívák egyenrangúsága, ami nö­velheti a kormányon lévők magabiztosságát és azt a közismert vélekedését, hogy „más se tudná jobban csinálni, mint mi”.

Éppen ez utóbbi „érv” az alapja annak a nézetnek, hogy mindennek válto­zatlanul kell maradnia, legfeljebb okulni kell a hibákból, határozottabban kell cselekedni és így tovább. Az ellenzék bizonytalan, mert még nem kipróbált kor­mányzati tudásával szembeállítható a megszerzett kormányzati rutin. Az állam­polgárok pedig szeretik a már ismert, megszokott módszereket, és ódzkodnak az újtól.

Nem nehéz megjósolni, hogy egy szocialista és/vagy liberális győzelemmel a pártok közötti viszonyok szerkezete nem módosul gyökeresen. Ellenzékük min­dent megtesz majd, hogy a ciklus lejártakor a váltógazdálkodás elveire hivat­kozzon velük szemben, mint ahogy ők további négy évet kérnek majd „elkezdett munkájuk befejezésére”.

Úgy vélem, a mindenkori ellenzékeknek jobb esélyei lesznek a kormányra kerülésre, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Nem hinném, hogy bármely koalíció képes lenne évtizedekre bebetonozni magát a kormányzásba. A közvé­lemény, ha nem is látványosan, de a gyakori leváltásokkal fog ítéletet mondani. Szerintem azzal fogunk majd szembesülni, hogy hogyan viselkedjünk „leszere­pelt” kormányokkal és ellenzékekkel. Ez persze nem pejoratív megjegyzés. A pártok akkor kerülnek a helyükre, ha van alkalmuk akár leszerepelni is.

Magyar Nemzet 1994. április 23.