Bőhm Antal

Választási magatartások - a szavazás politikai kultúrája

A kampány korán elkezdődött. Némi túlzással tulajdonképpen meg sem szűnt az első szabad választás után, legfeljebb intenzitása hullámzott: hol lecsendesült, hol pedig harsányabbá vált.

"VESZEKEDŐS DEMOKRÁCIA" - FESZÜLT LÉGKÖR

A pártok kezdettől fogva a következő választásra (is) játszottak, s részben ennek rendelték alá aktuális politikájukat, könyörtelenül kihasználva ellenfelük gyengéit, a politikai ziccereket. Valószínűleg ennek tulajdoníthatók a botrányok, a "veszekedős demokrácia"1 mindennapos csetepatéi, melyekből a kormánykoalíció azt a következtetést vonta le, hogy nem ilyen ellenzéket vártunk, érdemeltünk, az ellenzék pedig azt, hogy nem ilyen változást, s főleg kormányt akartunk. Pedig az igazi motiváció az egyik oldalon a mindenáron való hatalmon maradás, a másik oldalon "ezek" mielőbbi leváltása volt. Ideológiája pedig így hangzott: még legalább négy évre van szükségünk, hogy befejezhessük a rendszerváltoztatást, másfelől "ezeknek" ez a négy év is túl sok volt a rendszerváltáshoz. Ugye, emlékszünk még a rendszerváltozás, rendszerváltoztatás finom distinkciójára, amely különben tökéletesen kifejezte pártállásukat.

A politikai hangulat ennek megfelelően a hatalmi csúcson többnyire feszült, ideges, nemegyszer gyanakvó volt, a médiával kezdettől fogva hadilábon álltak, s a hiányzó kontaktust hatalmi szóval, úri gőggel, kioktatással, sajtóperekkel próbálták kompenzálni, majd pedig következtek a drasztikusabb eszközök, a sajtóorgánumok kisajátításától a rádiós elbocsátásokig.

Igen korán - már az elmúlt év végén: megjelenítették a baloldali veszélyt, amely hamarosan főveszéllyé avanzsált. Az időközi választások kormánypárti kudarcai csak fokozták e veszélyérzetet. Közben a médiaháború egyre élesebbé vált, s botrányok követték egymást; többek közt a hírhedt ZDF-ügy, amelyben hazaárulónak bélyegezték meg Eörsi Istvánt, Konrád Györgyöt, majd a La Stampa-ügy, amelyben a köztársasági elnököt vádolták meg - mindkettőben Tom Kennedy volt a kulcs figura, aki emigrációjából visszatérve a Nemzetközi Tájékoztatási Hivatal tanácsadója lett, pozícióját ugyan elszántsággal, nagy-nagy "magyarságtudattal", ám vajmi kevés szakértelemmel látta el, nem kevés bonyodalmat keltve maga körül.

Itt-ott megjelentek az első gyanúsítások a választás körülményeiről, Maczó Ágnes például a választási csalás lehetőségéről nyilatkozott csak azért, mert több hasonló nevű ("Független", "Egyesült", "Történelmi", "Kiegyezés" stb.) kisgazdapártot jegyeztek be, úgymond megtévesztve ezzel a szavazókat.

A feszült légkör olyan kérdésekben is megnyilvánult, hogy mikor legyen a választás első fordulója; ha májusban, az egybeeshet-e pünkösddel, sőt azt is megfogalmazták, hogy Mindszenthy újratemetésének évfordulójával, továbbá hétköznap legyen-e, avagy vasárnap, mert ha hétköznap lesz, az biztosan az MSZP-nek kedvez. A választás eme cui prodestjé-ről azután hetekig folytak a szócsaták, lényegében mindaddig, amíg a köztársasági elnök kijelölte május 8-át.

KAMPÁNYELŐZETES

A választást megelőző hónapokban azután igen éles negatív kampány bontakozott ki, elsősorban a központi médiákban. Ez a negatív kampány, ami normális körülmények között az ellenfél vélt vagy valóságos hibáinak a manifesztálását, felnagyítását jelenti, ezúttal gyorsan átcsapott durva, mocskolódó, esetenként alantas eszközökkel folytatott kampányba. "A harci eszközökként hasznosított szavak ellen nincs racionális védekezés, hiszen előítéletek zavaros indulatokat, sztereotipizált elképzeléseket céloznak meg, melyek a tiszta ész és hit álcájában csak balítéleteket és balhiteket eredményeznek" -írja Csepeli György.2 Fokozatai pedig a gúnyolódás, az ócsárlás, a rágalmazás, a vádaskodás, a gyanúsítgatás, a fenyegetőzés; ijesztgetés, a bűnbakképzés és a csapdaállítás. Az 1994-es választás negatív kampánya mindezt tartalmazta.

A kormánykoalíció asszisztált ehhez, s nem sokkal a választás előtt még keresztülvitték a parlamenten a úgynevezett pufajkás-törvényt, s megkezdték az 1956-os sortüzek felelőseinek a bíróság elé idézését. Ebből a sorból természetesen nem maradt ki a fenyegetés sem, a "mi lesz; ha visszajönnek" motívummal, és időről időre bedobták a köztudatba a visszarendeződés lehetőségének különböző témavariációit. Már a litván baloldal győzelme riadalmat keltett, a lengyel választások után pedig a "Varsó elesett" szlogentől volt hangos a kormánypárti oldal. Mindez a választási kampányban azután harcos elszántságban, a "Buda nem fog elesni" fogadkozásában aktualizálódott, amit a MIÉP egyik szórólapja hozott a választók tudomására.

A korai kampánykezdés persze meg is bosszulta magát, mivel fokozhatatlanná vált, s aktualitását éppen a választások előtt veszítette el - pontosabban az állampolgárokban a kívánatos reveláció helyett csupán méla közönyt, ingerült vagy dacos elutasítást váltott ki, a bumeráng-effektus jellegzetes következményeként.

INDULATOK ÉS ÖTLETEK

A kampány során az ország ezúttal is, a kilencvenes választásokhoz hasonlóan, kettészakadt: a fővárost és a központi pártokat, hatalmi szervezeteket az adok-kapok hangulata jellemezte, az állandó szócsaták, az ellenfél denunciálása, a vidéket viszont a központi csetepaték úgyszólván alig-alig érintették, többnyire csendes malíciával szemlélték azt, ami a központban történik. Ne feledjük, a médiaügyek elsősorban a legfontosabb orgánumokat érintették: a rádiót, a tévét, meg a központi s legfeljebb megyei lapokat. A vidék - egy-két botránytól eltekintve: például Dabas-Sári iskolaügye - intakt maradt, s ez folytatódott a kampány idején. A nagyobb városokban még csak-csak voltak plakátok (s esetenként előfordultak átragasztások, rongálások), de a kisebb településeken ennek alig volt nyoma.

A kilencvenes plakátháború ezúttal nem ismétlődött meg, helyette inkább graffiti csaták dúltak, azok is többnyire a fővárosban. Ezek igen változatosak voltak minden tekintetben: ötletesség, szellemesség, ízlés dolgában egyaránt.

A "Szabadíts meg a Borosstól!" szlogenben a B-t S-re, majd ismét B-re írták át, és a felsorolás alá, amely szerint ennyi meg ennyi embert kárpótolt, támogatott az elmúlt négy év alatt a kormány, rendszerint oda került az, hogy mennyien nem kaptak semmit sem, például így:

"Köszönjük, mert ez tette lehetővé, hogy Magyarországon

302 000 állampolgár kapjon nyugdíj-kiegészítést,

235 000 állampolgár kapjon politikai kárpótlást,

és 800 000 állampolgár kapjon vagyoni kárpótlást, ez

összesen 1 337 000 állampolgár, viszont

8 630 000 állampolgár nem kapott semmit."

A "Négy év alatt sokat nőttem!" kisfiús rajzán már obszcénebb feliratok szóltak arról, hogy mi nőtt valójában. Talán a plakátragasztó ötlete volt: a KDNP surjános, nagycsaládos, bensőséges hangulatú óriásplakátja mellé a "Micsoda farosszéria!" szlogenű óriásplakátot kapta szomszédul, a közismert piros szoknyás csípővel, ami egyszerűen kioltotta a politikai plakát hatását. Persze ezek a versengés játékosabb elemei voltak, amelyek akár hangulatosabbá is tehették volna a kampányt. Csakhogy bőven volt alkalmunk mocskolódást, gyalázkodást is látni: Kuncze vagy Orbán homlokára Dávid-csillagot, halántékuk alá pajeszt festettek, Hornnak Hitler-bajuszt, nem beszélve a "zsidó", "gyilkos", "piás", "fasiszta" titulusokról. Jó néhány helyen a szélsőségesek így kitombolhatták magukat. Szerencsére ezek az esetek egyediek maradtak, elsősorban nem ez jellemezte a választási kampányt. Még akkor sem, ha néhány szélsőséges párt hivatalos plakátjain, szórólapjain is megjelentek hasonlóan alantas ízlésű szlogenek, például a zöldek egyik plakátján ez állt: "Demokratáknak is konyec!"

A szélsőséges megnyilvánulásokat leszámítva inkább szürkének, egyhangúnak tűnt a pártok választási szimbolikája. Óriásplakátok, amelyek valamelyik pártelnököt ábrázolják, egyedül vagy népszerű emberek társaságában, olykor meg a "nép között"; a plakátok a pártprogram három-négy szavas summázatával a szakszerűségről, a közös cselekvésről, a nyugodt erő ígérte biztonságról stb. Kevés új volt ezekben, hacsak az nem, hogy az SZDSZ 1990-es óriásplakát-hármasát - Magyar Bálint, Pető Iván, Rajk László - ezúttal Kuncze Gábor, Fodor Gábor, Pető Iván váltotta föl. Maczó Ágnes "madonna plakátján" csak a fölirat változott meg: az 1990-es MDF helyére most az FKgP került. S nem változott a Fidesz narancs a sem, legfeljebb a szlogen: "Ha unod a banánt, válaszd a narancsot!", ami "ziccer" volt a Magyar Piac Pártnak, mondván: magyar ember almát választ.

A Fidesz narancssárga táblái különben uralták egy-egy város főutcáját, de az állampolgárok többsége számára ennek a '94-es kampányban már nem volt semmi megszólító vagy meghökkentő ereje. Unalmassá vált, megkopott, hiányzott belőle az a friss szellem, ami a Fideszt korábban jellemezte. Vonatkozik ez a narancs-vásárokra, amelyeken feltűrt ingujjú pártvezérek árusították a lédús gyümölcsöt, vagy az alkalmi esetekre, amikor például a Föld napján a hulladékpapír gyűjtést naranccsal honorálták. A Fidesznek persze ezúttal is voltak ötletei, húsvét hétfőn a fővárosban locsoló-kocsikkal meglocsolták a női nevet viselő utcákat, s más effélék, ezek azonban igazán nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A választások eredménye legalábbis erre vall.

A kampány során csak nagyritkán robbant egy-egy ötlet - az SZDSZ híd-öltöztetése kifejezetten ilyen volt. Mint ismeretes, egy héttel az első forduló előtt a főváros hídjait madaras zászlók tömege borította el, üde színt varázsolva a kampány szürkeségébe. Az ötlet azonnal az ellenfelek rosszallását váltotta ki, többen kifogásolták, hogyan merészelt ilyet tenni a liberális párt, sőt még az is elhangzott, hogy ez az akció a világörökség részét képező hídjaink meggyalázását jelenti. Ugyancsak szellemes ötlet volt az MSZP nőnapi szekfű-osztó akciója a főváros utcáin, vagy az MDF képviselőjelöltjeinek személyre szóló színes fényképes levelezőlapjai mindenféle jókívánsággal és szavazásra invitáló felszólítással. Az apró ajándéktárgyak csaknem minden párt kampányában megjelentek: szekfűs dobozkában bonbon, madaras póló, MDF-es golyóstoll, léggömb, jo-jó, ingyenes buszjegy stb.

Anyák napjára maga a miniszterelnök küldte el köszöntő levelét a magyar anyáknak, az első választók pedig több párttól is kaphattak üdvözlő leveleket. Az már megint más kérdés, hogy kitől, mi módon szerezhették meg a címüket, ez különben kisebb politikai zavart is okozott. Némileg hasonló volt a helyzet a címre küldött szórólapokkal, amelyek igen nagy tömegben kerültek az állampolgárok levélszekrényeibe, bár akadt olyan postás, aki az egészet a Tiszába hajította, s olyan miniszter is, aki saját szórólapjait természetesen bérmentesítve - a Postára bízta.

JELÖLTPORTRÉK

Maguk a szórólapok különben túlságosan is egy kaptafára készültek, a mosolygós képviselőjelölt színes, retusált, lehetőleg évekkel korábban készült fényképe, életútjának rövid bemutatása, majd politikai ambícióinak, céljainak a fölsorolása. A nyerőnek szánt életút az alábbi sémára készült:

- Származásom: katonatiszti (gazdatiszti, kisnemesi stb. családból, természetesen1945 előttről - az apa foglalkozása még más hasonlókkal behelyettesíthető)

- 1950-59: családunkat kitelepítik a Hortobágyra, apámat Recskre viszik stb.

- Iskoláim: piarista, bencés s más egyházi iskolák

- 1956: nemzetőrség, ezért nem vesznek fel egyetemre, majd segédmunkás, trolivezető, forgalomirányító stb. állások (ugyancsak tetszés szerint bővíthető) következnek

- 1968 után: művezető, építésvezető, főépítésvezető

- 1991-től: igazgató

Az egyéni programok pedig még sematikusabbak, aki valamire is tartja magát, az legalábbis adócsökkentést, a nyugdíjak emelését, az államháztartás olcsóbbá tételét, a bérek emelését helyezi kilátásba. Mindez pártállástól függő ideológiai körítéssel, amelyben a nemzetiek járnak az élen: a magyarság, a nemzet, az egység, a kereszténység nem hiányozhatott egyetlen szórólapjukról sem. Szép számmal akad a szórólapok között is a dilettáns szerkesztésű és szélsőséges jelszavakat hangoztató. Egyetlen példa: "Az oktatásügyben biztosítani kell a nemzeti és hazafias nevelést, be kell vezetni az állami iskolákban is az erkölcstan tanítását. Nem szabad továbbra is a szüleit, az időseket és más embertársait nem tisztelő ateistáknak nevelni a jövő ifjúságát...

Ugyancsak kérni kell a trianoni szerződés felülvizsgálatát a nagyhatalmaktól és békés tárgyalások útján kérni kell az igazságtalanul elszakított 1100 éves magyar területek visszacsatolását, mert az utódállamokban nem biztosították az ott élő magyarság emberi és nemzetiségi jogait" (a Történelmi Magyarországért Párt programjából).

Az idézett mondatok még a szolidabb megnyilvánulások közül valók, ezeknél jóval blődebb és arrogánsabb megfogalmazások is napvilágot láttak. Csurka például a Magyar Fórumban ezt írta: "Megvallom, kissé elbizonytalanít ez a hihetetlen rágalomhadjárat, ez a verbális terrorba csomagolt »baloldali« destrukció, ez a sajtókampánnyal gerjesztett apátia, ez a liberálisnak hazudott kriptokommunista anarchia" (idézi a Magyar Út - Magyar Igazság II. évf. 2. sz.; a kiadvány szintén szórólapként funkcionált a kampányban).

1990-ben a választás kultúráját néhány jellegzetes politikai megnyilvánulással jól lehetett illusztrálni, a '94-es választás viszont sokkal differenciáltabb, strukturáltabb politikai kultúrát tükröz. Más volt az elit különböző pártállású rétegeinek, csoportjainak a magatartása, más volt a pártoké, a képviselőjelölteké, s megint más a választópolgároké. Tulajdonképpen világosabbá váltak a politikai hovatartozás kontúrjai, és karakteresebbé váltak maguk a pártok is. Azok a pártok, amelyek nem tudták kialakítani, megformálni arculatukat, és ide-oda csapódtak vagy csupán a populizmusra építették kampányukat, rendre elveszítették vagy meg sem kapták a választók támogatását. A '90-es választáson a régi pártállam ellen történt a szavazás, a bárki mást, csak "ezeket" ne motívuma volt a meghatározó. Ugyanez megnyilvánult '94-ben is az MDF-fel és a koalícióval kapcsolatban, de emellett megjelent már a programok közötti választás lehetősége is, bővültek a választási alternatívák. Ezen túl természetesen sok más tényező is befolyásolta a kampány menetét és a választás eredményét.

KAMPÁNYSTRATÉGIA: A KISKORÚ VÁLASZTÓ

Választási stratégiáját az MDF és a kormány - a koalíciós partnerek ebből a szempontból nem voltak mérvadók: a KDNP őrizte jellegtelen szürkeségét, a 36-ok pedig egyre inkább eljelentéktelenedtek - két tényezőre építette: a sikerpropagandára és a negatív kampányra.

Ami a sikereket illeti, állandóan napirenden tartott téma volt a jó hírünk a világban, a gazdasági növekedés beindulása, a mezőgazdaság '94-re várható termésbősége, valutatartalékaink ugrásszerű növekedése. Falvainkról megtudhattuk, hogy többet fejlődtek, mint a rendszerváltást megelőző negyven évben, tömegesen épültek iskolák, tornatermek, gázvezetéket, és telefonhálózatot kaptak a fejletlen régiók települései stb. Mindezt sikerfüzetekben - ingyenesen - juttatták el az állampolgárokhoz. A Magyarok: 4 év erőfeszítés, Magyarország: 4 év haladás, valamint a Négy év a szociális piacgazdaság felé című kiadványok reprezentálják leginkább ezt a fajta sikerkampányt, kísértetiesen emlékeztetve az állam párt hasonló célú, sikereket fölmutató kiadványaira.

Ehhez látványos akciók járultak hozzá, például az M0-s és a Győrt elkerülő félkész autópályák idő előtti átadása, avatása majorettekkel, ökörsütéssel, egyházi áldással, látványtervező rendezéssel. A két félkész autópálya idő előtti átadása különben a szakemberek szerint milliárdos összegekbe került - s ebben is inkább a bumeráng-hatás érvényesült. Összességében tehát a sikerpropaganda is inkább ellenérzéseket keltett a választókban.

A negatív kampány - mint fentebb jeleztük - korán megkezdődött, s a választások előtt kulminált. Elemei összekapcsolódtak a média kisajátításával, ami a kormánykoalíciónak hatalomra kerülése óta határozott célja volt. Hankiss és Gombár távozása után gyökeresen átalakították a legfontosabb médiumokat, a hírműsorok, majd a fontosabb műsorok a kormány szócsövévé váltak. Ezt külföldön is felismerték, például a La Guardian szerint a tévé hírműsorait propagandaműsorok váltották föl. A kritikai műsorok többségét beszüntették, vagy megtisztították az egyes szerkesztőségeket a nem eléggé kormánypárti szerkesztőktől, riporterektől. Az akció csúcspontja a 129 rádiós elbocsátása volt, amelynek felelősségétől a kormány cinikusan elhatárolta magát, mondván, ők nem szólnak bele a független tv és rádió ügyeibe.

S következett a direkt politizálás, amelynek célpontja az ellenzék, elsősorban az MSZP és Horn Gyula volt. Közvetlenül a választás első fordulója előtt jelent meg több napilapban a szélkakasos politikai hirdetés az alábbi szöveggel:

A hirdetés középpontjában a két szövegrész között egy-egy különböző színekben virító, szédelgő szélkakas forog egy kompaszon. A felvezető és az MDF haladási irányára utaló sorok zöld színűek, az "egyszer erre, egyszer arra", azaz Horn Gyula, Nagy Sándor és az SZDSZ lejáratását bevezető, megbízhatatlanságukra figyelmeztető szövegrész élénk vörös. A színeknek sajátos üzenete van: a vörös nyilvánvalóan többféle veszélyre utal, és egyéb felszólító jelentése is van. Végül a szürke alapon fekete nagybetűvel szedett BIZTOS LÉPÉSEK - NYUGODT JÖVŐ zárósor a tulipános MDF - aláírással - ugyancsak többféle sugallatot közvetít az olvasónak.

A hirdetés egyértelműen az ellenfél leleplezésére törekszik és azt igyekszik bizonyítani, hogy "ezekkel" szemben csakis az MDF nyújthat alternatívát, ám erről a pozitív alternatíváról nem derül ki, mi is lenne az. Beszédes példája ez a rivális, partnerek lejáratására építő, rossz ízű, vádaskodó, negatív kampánynak.

Ez utóbbi jellemezte a központi médiát is, amelynek "választási kampánya" híranyagaiban, stílusában, agresszivitásában tulajdonképpen az egész választási kampány mélypontját jelentette és méltatlan volt egy demokratikus országhoz. A rádió és a televízió vezetői gátlástalanul, nemegyszer otrombán, szerepüket túljátszva ügyködtek, de görcsös erőlködéseikből nemigen futotta többre dilettáns buzgalomnál. Emlékezetes példa erre az úgynevezett szájról leolvasás botránya. A Hét főszerkesztője egy süketnéma, szájról leolvasó embert arra használt föl, hogy megtudja, mit mondott Horn Gyula a szomszédjának egy parlamenti tévéközvetítés alkalmával. Az ügy egyébként agyrém, mint ahogy nemegyszer a riportok, tudósítások, hírek megszerkesztése, összevágása is agyrémnek bizonyult. A választást megelőző estén - tehát a kampánycsend idején - a tévé főműsoridőben például a Gulág és a Márványember című filmet adta, gondosan emlékeztetve az embereket a kommunizmus idejére, ami rímelt az MDF szlogenjére: mi lesz, ha visszajönnek.

Aligha véletlen, hogy a Nyilvánosság Klub Monitor Csoport egyenesen arra a következtetésre jut "Magyarországon saját televíziója buktatta meg a kormányt".3 A dezinformáló hírszerkesztés bizalmatlanságot keltett a hírfogyasztóban, a történelmi torzításoktól hemzsegő ideológiai "oktatófilmek" pedig félelmet ébresztettek a kiskorúnak tekintett nézőben...

A tudatos időzítés technikát támasztják alá az MSZP-ellenes filmek dátumai is (április 28., május 2., 3., ez utóbbi napon két ilyen jellegű téma is szerepelt). Az időzítést alkalmasint az a feltételezés motiválta, hogy a nézők e "leleplező", "megdöbbentő" műsorok nyomasztó hatása alatt adják majd le voksukat... Az ellenzék lejáratása ezért koncentrálódott az utolsó hétre. Az MSZP esetében mindemellett a rendkívül tendenciózus - és egyéb műsorokkal is összehangolt - szerkesztésmóddal, valamint a műsoron belüli elképesztő manipulációkkal is törekedtek a teljes lejáratásra. Tematikusan a következő filmeket kínálták a közönségnek: Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei (április 28.); A Köztársaság téri pincebörtönökről (május 2.); Néma tüntetés az MSZP székháza előtt (május 3.); Sortüzek. II. kötet (május 3.).

Ezek a tematikák önmagukban is meglehetősen beszédesek. Töretlen kontinuitást teremtenek az MSZP és - elsősorban - a rákosista, valamint a korai kádárista rezsim között. Maguk a tendenciózus műsorok a "kilóg a lóláb" típusú manipuláció iskolapéldái. Amikor például nevenincs, de névre vágyó történészek, jogászok a Pincebörtönökről kijelentik, hogy "Dézsy Zoltán heroikus munkája egyedül áll a film világtörténetében", ehhez a riporternő azt a kommentárt fűzi, hogy "a pincebörtönök felfedezése átírja az egész történelmet..."

PÁRTSTÍLUS

Érdemes itt kitérni a kormány, a koalíció és az MDF stílusára és retorikájára is. A stílus maga az ember, ez minden bizonnyal a pártokra is vonatkoztatható. Az MDF kétségtelenül új stílust, új retorikát honosított meg. Ez azonban nem a modern (posztmodern) világ stílusa, nyelvezete, hanem egy a fiatalabb nemzedék számára teljesen ismeretlen - úri, vagy talán helyesebb a dzsentri kifejezést használnunk - stílus és nyelvezet. Kioktató, gőgös, az állampolgártól idegen. (Lengyel László, Megyesi Gusztáv és mások írásai ezt részletesen elemezték.) Ez részben a küldetéstudatból, részben a reformkor szellemiségének a másolásából fakadt. Mindebben igen nagy szerepet játszottak azok a pártvezetők, akik reformkorral foglalkozó történészből váltak politikussá (Antall József, Szabad György, Für Lajos, Katona Tamás). Szabad György Kossuthról és a reformkorról tartott előadásait alkalmam volt bölcsészhallgatóként látogatni a hatvanas évek elején. Ragyogó előadások voltak, nemzeti pátosszal, Kossuthhoz méltó körmondatokkal. Szabad Györgyöt méltán tartottuk az egyik legjobb tanárunknak, élményszámba menő előadásait tömegesen látogattuk. Az elmúlt négy év során néhányszor alkalmam volt hallgatni, és számomra ugyanazt az élményt nyújtotta parlamenti elnökként, ünnepi szónokként, azaz töretlenül folytatta előadásait, elegáns pátosszal, kellő átéléssel, nagy-nagy dinamizmussal. Csakhogy ez a mostani szerepe, politikusi retorikája anakronizmusnak tűnt. Még annyit e szubjektív véleményhez, hogy Szabad György politikusként olyan színvonalat képviselt, amelyet pártjából és koalíciós társai közül mások meg sem tudtak közelíteni.

Teljesen egyetértek Sükösd Mihállyal, aki az MDF retorikájáról ,.Magyarul vagy MDF-ül..." című cikkében így ír: "Az MDF két nyelvet, két beszédmódot alakított ki az elmúlt években, s hagy örökül a következő időszakra. Az egyik a néhai miniszterelnöktől származik, ezt vette át és használta elvbaráti köre a kormányban is, a pártban is. Ez a nyelvkészlet egyik részében a magyar reformkor nagy liberálisainak formuláihoz igazodott, nagyobbik hányada azonban a Horthy-korszak jobb éveiből származott. Isten, haza, nemzet, Szent István ezer éves állama, a kereszténység védőpajzsa. Bizony hogy a keresztény kurzus neobarokk nyelve ez, miként a korszakból mindinkább kiábránduló Szekfű Gyula írta volt.

A másik nyelvi réteg a népi irodalom egyik részének öröksége. Jó esetben Németh Lászlótól való, kártékonyabb és gyakoribb esetben Szabó Dezsőtől és közvetlen tanítványaitól. Nyomatékosan jegyeznénk meg: igen ritkán Illyéstől, és sohasem Bibótól. Még hangosabban ajánlanánk a feledékeny figyelműek emlékezetébe, hogy 1989-1990-ben az MDF Illyés és Bibó karizmatikus idézeteit hímezte zászlajára. Ma már kettejük nevét is alig említik. Nem az ő nyelvüket használta Csurka, amikor még az MDF soktermű várkastélyában tartózkodott. Nem az ő beszédmódjukat használja ma az MDF élén Für Lajos és az igen sok nyelvű Lezsák... Ennek az MDF-nyelvnek az ősmintáit szóban és írásban még szegény Csengey Dénes alkotta meg. Tanúja voltam annak az értelmiségi találkozónak, ahol a felerészt nemzetközi hallgatóság előtt Csengey egyik mondata így hangzott: »Ha kell, hátunkon cipeljük fel ezt az árva, földszintes Magyarországot az üveghegy tetejére«. Kiváló tolmács fordított, de ezzel a mondattal nem tudott mit kezdeni. A mondatnak ugyanis sem angolul sem németül, feltehetően más európai nyelveken sincs lefordítható értelme, ezért kódolhatatlan. Ahogy mondani szokás: ha komputerbe táplálják, a gép méltatlankodva kiköpi magából."4

AZ ÖNJELÖLÉS TECHNIKÁI

A pártok többségét a kampány során identitás- és önértékelési zavarok jellemezték. Egy hónappal a választás előtt a Magyar Nemzet körkérdést intézett a 15 1egerősebb párt képviselőjéhez a várható eredményekről. A válaszok igen tanulságosak: ha összesítjük a pártok által remélt választási eredményeket, akkor látható, hogy minimálisan 190, maximálisan 220 százaléknyi szavazat megszerzésében reménykedtek a pártok. Túlnyomó többségük biztosra vette a parlamentbe jutást, több párt "jelölte" magát az első vagy második helyre, s ilyen megfogalmazások is napvilágot láttak: "Közvélemény-kutatások alapján a Fidesz, pontosabban a liberális blokk a szavazatok több mint ötven százalékát is beszerezheti". Vagy egy másik elvárás: "Mi hiszünk a Független Kisgazdapárt győzelmében, a szavazók ítélőképességében. Meggyőződésünk, a szavazók helyzetbe hozzák a Független Kisgazdapártot, így - az egész ország javára - képes lesz megvalósítani programját." A MIÉP reménye pedig: "Az, hogy pártunk hány százalékot fog kapni, attól függ, mennyire tájékozódhatott a magyar lakosság pártunk programjáról és céljairól. Ha erről a választópolgároknak tudomásuk van, akkor biztosra vesszük, hogy elérjük a 20-30 százalékot és az egyik legerősebb párt leszünk."5

Pedig a közvélemény-kutatások igen jól prognosztizálták a várható eredményeket.6 Csakhogy igen sokan nem vették őket komolyan, vagy egyszerűen nem akartak tudomást venni róluk. Amennyiben egy-egy párt számára kedvezőtlen volt a politikusok népszerűségi listája, vagy a várható eredmény, egyszerűen manipulációval, hazugsággal, csalással vádolták meg a közvélemény-kutatókat. Jellemző, hogy több párt is saját közvélemény-kutató csoportot akart létrehozni, annak reményében, hogy az majd számára kedvezőbb prognózisokat állít elő. Soha annyi botcsinálta, önmagát közvélemény-kutató szakemberré nyilvánító politikus nem nyilatkozott, mint a választást megelőző hónapokban arról, hogy a Gallup, a Medián, a Szonda Ipsos stb. véleménye csak esetleges, rossz mintán alapszik, nem eléggé szakszerű, elfogult, pártoktól, sőt külföldről irányított. (A Szonda Ipsos elleni vádakra - mármint, hogy elfogult - többek közt a cég francia központja volt kénytelen reagálni.)

Természetesen a közvélemény-kutatások eredményeinek negligálása vagy tagadása együtt járt a népre, nemzetre hivatkozással. Mi tudjuk, hogy mit akar a nép, mi kell a nemzetnek, mi fogjuk megmenteni - hangoztatták éppen azok, akiknek a legkisebb esélyt sem jósoltak a közvélemény-kutatók.

Egyik-másik pártvezető még az első fordulóbeli kudarc után is fordulatban reménykedett. Kulin Ferenc például úgy nyilatkozott, hogy csaknem száz helyen vannak még versenyben, ennek fele-egyharmada győztes lehet, így ők lesznek a legerősebb ellenzéki párt. A megszerzett összesen 38 mandátum - egyéniben a százból öt - természetesen mást mutat, viszont a végeredmények ismeretében sem veszítette el Kulin az optimizmusát mondván, az ellenzéki szerep "óriási lehetőség" az MDF számára.

ORIENTÁCIÓS ZAVAROK

Több párt kudarcához hozzájárult saját helyzetének elfogult, rossz megítélése és az önbizalom túltengése. Ebben kétségtelenül a Fidesz járt élen. Az 1992-ben még a legnépszerűbb párt, amelynek elnöke a miniszterelnöki poszt várományosa volt, látványosan rövid idő alatt elveszítette népszerűségét. Zuhanórepülésének természetesen számos oka van, én itt csupán a Fidesz-rejtély egyetlen aspektusára szeretnék rámutatni, s ez a fiatal párt stílustörése. A liberális tartást feladva, ahogy vezetői nevezték, "félfordulatot" vettek a nemzeti-liberális és a nemzeti-konzervatív irányba. (Az más kérdés, hogy a nemzeti-liberális és a liberális-konzervatív számomra dekódolhatatlan kategóriák.) Nagy-nagy flört kezdődött az MDF-fel, s minél népszerűbbé vált az MSZP, annál keményebb kritikával illették a szocialistákat, nem hagyva ki a kommunistázást sem. A nemrég még extravagáns, hosszú hajú, fülbevalós, farmeres fiatalok - ezúttal teljes fordulatot vettek - egyszeriben öltönyben, mellényben, jól fésülten jelentek meg, s szellemes, harsány, kormányt kritizáló hangjukat visszafogva, vele szemben megértően szoliddá, barátkozóvá alakultak át. Kampányukban viszont amerikai kampányfogásokat használtak, polgárpukkasztó ötletekkel éltek, s nem érzékelték, hogy a konzervativitás és a polgárpukkasztás nem fér össze egymással. Nem tudtuk, hogy milyen párt is legyünk, öregnek nem voltunk még elég öregek, fiatalnak nem voltunk már elég fiatalok, nyilatkozta az egyik vezetőjük. S a lényeg alighanem ebben áll: a Fidesz úgy változtatta meg arculatát, hogy közben elveszítette karakterét, tegyük hozzá szavazóinak, szimpatizánsainak jó részével együtt.

Az egyes politikusok választási magatartását szemlélve, még tarkább, színesebb a kép. Nem is kell feltétlenül a szélsőségekre irányítani a figyelmünket, a kiegyensúlyozottabb politikusok is nemegyszer megleptek önhittségükkel identitászavarukkal és nem kevésbé exhibicionizmusukkal. Kezdjük a csúccsal: a miniszterelnök miután bejelentette, hogy szívesen vállalja továbbra is pozícióját, így érvelt: "Nincs is - képzettségben, magyar elkötelezettségben, anyaföldhöz való ragaszkodásban, világképben, stílusban - kinek átadni a kormányt". Ehhez nem szükséges kommentár.

Mások minden alkalmat megragadtak ellenfeleik lejáratására, s hogy nemcsak az MSZP volt célpont, arra álljon itt egy jellegzetes példa. Kiskőrösi nagygyűlésén Torgyán József arról beszélt, hogy az egész úton a "rohadt narancs szagát" érezte és nemzeti színű zászlók helyett a "madárpiszkos zászlókat" látta, nem kis derültséget keltve ezzel párthívei körében.

A saját párt dolgainak elbírálás ára ezúttal is sokan más mércét használtak, mint ellenfeleik megítélésére. A plakátügyekről például Deutsch Tamás így beszélt egy interjúban: "A Fideszt lejáratva heteken keresztül jelentek meg olyan vádak, hogy nekünk közünk van valamifajta állítólagos plakátmonopólium kialakulásához. Aztán megjelentek a hirdetések az országban és ugyanannyi, ha nem több SZDSZ-, meg MDF-, meg MSZP-plakát került utcára, mint Fidesz-plakát. Jó, hogy nekünk háromféle óriásplakátunk volt, de ez nem befolyásolja a reklámfelületek mennyiségét. Ezerszer elmondtuk: valamennyi nagy párt dolgozik bizonyos cégekkel, amelyek segítik a választási kampányt. A Synergy az egyik cég, amelyikkel kapcsolatban állunk, de ez a kft más pártokkal is együttműködik.

- A villanyoszlopokon »lifegő« plakátokon is országszerte a Fidesz az uralkodó.

- Én már láttam nagyon sok helyen MDF-es, SZDSZ-es és MSZP-s elefántfüleket is. Most azt mondhatnám, hogy kérem szépen, akkor valami nagyon zavaros gazdasági összefonódás lehet egy zászlót gyártó cég és az SZDSZ között, mert én csak SZDSZ-es zászlót látok.

- A buszmegállókban viszont csak Fidesz-plakátot lehet látni.

- Ez igaz. Ezzel a céggel másfél évvel ezelőtt kötöttünk opciós szerződést, komoly anyagi kockázatot vállalva, az akkori árakon. Végül azonban nem le-, hanem fölment a plakáthelyek ára. Ha egy másik párt később ébredt, akkor ne illesse minden alapot nélkülöző vádakkal a riválisát, hanem mondja azt, hogy »bocs, fiúk, a párt tele volt belső problémákkal, próbáltam az összeomlást elkerülni, és néhány hónappal ezelőtt sikerült csak a kampánnyal foglalkozni...«

- Jó, ha ilyen »farkastörvények« uralkodnak?

- A kampányban az esélyegyenlőség nagyon sok feltétele garantált. Hogy ez érvényesül-e vagy sem, az más kérdés, és legnagyobb részben a mi rovásunkra nem érvényesül. Sok dolog viszont jogilag vagy nem szabályozott, vagy nem szabályozható. Volt négy év: senki részéről nem hangzott el az az igény, hogy a már meglévő esélyegyenlőséget garantáló szabályokon túl más szabályokat is alkossunk. Ne tessék hát a szabályokat betartó egyik felet azzal vádolni, hogy ő miért nem más játékszabályokat tart be. Ilyen nincs. Szerintem egyébként nem lehet mindent keretek közé szorítani: nem is leltározható fel az összes számba jöhető reklámfelület. Azt lehet szabályozni, hogy egy párt mennyit költsön saját költségvetéséből a kampányra, csak hát igazából más pártoknak vannak pártköltségvetésen kívüli - jogi személyeknél, alapítványoknál, itt-ott lévő pénzeszsákjaik, amelyek simán tudják finanszírozni a kampányt. Ki tilthatja meg azt, hogy egy alapítvány megvásárolja a plakáthelyeket, aztán átadja egy pártnak?"7

Itt kell megjegyeznem, hogy a parlamenti pártok az alábbi összegeket fordították kampánycélokra: az SZDSZ 178, a Fidesz 163, az MDF 141, az MSZP 39, a KDNP 18, az FKgP pedig 11 millió forintot. "Az összeg ismeretében meglepő, hogy nem az SZDSZ-nek, hanem a Fidesznek lehetett több reklámját látni: a fiatal demokratákét 14 ezernél is többször, míg az SZDSZ 12 ezerszer szerepelt a plakátokon vagy a médiában."8

Visszatérve a pártok önértékelésére, csaknem valamennyi párt a centrumba, vagy centrum közelbe helyezte önmagát. Feltehetőleg ráéreztek arra, hogy a szélsőséges megnyilvánulásoknak nem sok sikere lesz, ezért még a MIÉP és a Munkáspárt is előszeretettel hárította el magától a szélsőséges jelzőt. A Zöld Párt vezetője pedig így nyilatkozott: "Nem vagyunk mi sem jobb-, sem baloldaliak, hanem elöl állunk. Mindkét oldalról átvesszük az értékesnek, követendőnek tartott elemeket, így magunkénak valljuk a Munkáspárt szociálpolitikai programját éppúgy, mint a keresztény-nemzeti erők magyarságvédelmi elképzeléseit...

Életvédelmi ideológiánk a mai profitérdekű gazdaság okozta károktól fenyegetett emberiség igazságos háborúját hirdeti. Ez az eszmerendszer egyesíti magában a korábbi irányzatok, az ősközösség, rabszolgatartó társadalom, feudalizmus, kapitalizmus, fasizmus, kommunizmus pozitív mutatóit".9

Ehhez hasonló zavaros programokat bőven lehetett találni a magyar pártok tömegében. Ne feledjük, hogy hazánkban a választásokat megelőzően 130 pártot tartottak nyilván.10

Az önértékelési és identitásbeli zavarokhoz hasonló volt a politikai helyzet megítélésének a zavara is. Már a választás első fordulója előtt várható volt a baloldal előretörése. Ezért egyes jobboldali körök megpróbálkoztak a politikai helyzet leegyszerűsített megítélésével. Lássunk erre egy példát.

"Két tábor alakult ki a politika két pólusán. Az egyikben szinte kivétel nélkül sorakoznak fel azok, akik évtizedek óta szívósan pusztítják, irtják ezt a népet családzüllesztő, családnyomorító politikájukkal. Akik nyíltan tervezgetik idegenek tömeges betelepítését az országba a kipusztított magyarok helyett. A megfizethetetlen dollárkölcsönök elherdálói, a rendszerváltás vámszedői, akik milliárdos magánvagyont harácsoltak össze a Csáki szalmája közvagyonból. Akik sajtószabadságnak hazudják a sajtódiktatúrát, mely a pártállam terhes öröksége, s a sajtót birtokolva, zuhatagban áradó hazugságaikkal, mindennapos félretájékoztatásukkal saját jól felfogott érdekei ellen hangolták balek-magyarok százezreit. Kivétel nélkül ebbe a táborba tartoznak népünk fáradhatatlan becsmérlői, akik világgá kiáltozzák a magyarságot gyalázó, aljas rágalmaikat. Akik évtizedek óta utálkozva leszólják, gúnyolják, irtják néphagyományaink, népművészetünk, kultúránk örök értékeit. Akik megfosztották a hazából kiüldözötteket attól a lehetőségtől, hogy szavazatukkal is erősíthessék hozzánk tartozásukat, miközben kiüldözőik teljes joggal szavazhatnak majd a nekik kedves jelöltekre és pártlistákra: az egypárt rendelkezési állományba vonult őrgrófjai, vörös- és zöldbárói, pufajkás verőlegényei, vérbírái, a sortüzeket vezénylő tömeggyilkosai mind, mind ebben a táborban, ebben a liberálbolsevik pártszövetségben keresik - és meg is találják - képviselőjelöltjeiket.

A másik táborba gyülekeznek - sajnos, nem a kívánatos egységben - a nemzeti megmaradás, függetlenség, az építő demokrácia, a jövő iránt érzett felelősség hívei.

Ez a két erő áll szemben egymással; soha ilyen egyszerű nem volt még választás, ennyire az állampolgári hűségre, a nemzeti lelkiismeretre bízva."

Ez az idézet is önmagáért beszél, tökéletesen ki merítve a negatív kampány szinte valamennyi módszerét a rágalmazástól a bűnbakállításig. Aláírója a Nemzeti Együttműködési Bizottság, amely 28 különböző egylet, társaság, kör nevében adta közre "Honfitársak! Választópolgárok!" című felhívását. A magyar tévé természetesen közölte a szöveget, s hosszan idézte az aláírókat is. (Az megint más kérdés, hogy A Hét és egyéb műsorok által sugárzott sok más nyílt politikai állásfoglalással együtt ez sem tartozott a fizetett politikai hirdetések sorába.)

A bökkenő csupán abban állt, hogy az "aláírók" közül többen - a Magyar Kodály Társaság, a Németh László Társaság, a Rákóczi Szövetség, a Budapesti Székely Kör - tiltakoztak nevük feltüntetése ellen, mivel tudtuk és beleegyezésük nélkül írták társaságuk nevét a fenti felhívás alá.11

Hosszan lehetne idézni még a nagypolitika kampányfogásait. Valószínűleg kötetekre rúgna a negatív kampány teljes feldolgozása.

A VÁLASZTÓPOLGÁROK: DEMOKRATIKUS POLITIKAI KULTÚRA

Nem szóltunk még a kampány főszereplőiről. Ők azok, akikért az egész kampány folyt, akiknek kegyeit kereste valamennyi párt és politikus, azaz a nép, vagy - ha úgy tetszik - a társadalom. A kampány során minden politikai szereplő rá hivatkozott, hol égig emelték, hol pedig félrevezetettséggel vádolták meg, vagy éppenséggel józan ítélő képességét vitatták el, különösen a kisebb, szélsőséges pártok képviselői. S voltak, akik meg is fenyegették, ha nem megy el kellő számban szavazni, vagy ha rosszul választ, akkor megint kénytelen lesz lehajtott fejjel, szégyenérzettel járni-kelni. Néhány párt megismételte a kilencvenből ismert szlogeneket: most, vagy soha!, veszélyben a haza! stb. Egyesek demonstrációkat szerveztek a baloldali veszély elhárítására. A nép, "az Istenadta nép" pedig nyugodtan szemlélte mindezt, nem volt vevő a szélsőségekre, nem volt hajlandó utcára menni, s még kopogtatócéduláit is megtagadta a szélsőséges politikusjelöltektől. Dénes János, Kéri Edit és sok más MIÉP-es társuk ezért nem került föl a szavazólistákra.

A választópolgárok magatartását nyugalom, önfegyelem, felelősségérzet jellemezte országszerte. Politikai kultúrájuk lényegesen magasabb szintű - ha úgy tetszik, demokratikusabb - volt, mint sok-sok profi és amatőr politikusé. Az állampolgárok magatartásából két rendkívül fontos tényezőt szeretnék kiemelni: a szélsőségektől való tartózkodást és a magas részvételi hajlandóságot. Mindkét tényező kifejezetten polgári és demokratikus érték. Ez azért fontos, mert stabilizáló hatást gyakorolhat a társadalmi folyamatokra.

A kilencvenes választási magatartásokkal és politikai kultúrával összehasonlítva ez kétségtelenül előrelépést jelent. Először is azért, mert tisztábbak a politikai erővonalak: kibontakozóban van, vagy talán már ki is alakult, egy szociáldemokrata, egy liberális, és egy konzervatív-nemzeti politikai erőkből álló struktúra, amely hosszú távra meghatározhatja politikai életünket. A piacgazdaság kiépítése, a gazdasági válság leküzdése feltétlenül ilyen tisztultabb, egyértelműbb politikai mozgásteret igényel. Másodszor azért, mert négy év alatt is érzékelhető a demokrácia irányába való elmozdulás. Nem véletlen, hogy a szocialista országok utódállamai közül Magyarországot tekinti sok külföldi megfigyelő is az egyik olyan államnak, amely belátható időn belül kiépítheti és stabilizálhatja a polgári demokráciát. Az 1994-es választás kétségtelenül fölerősítheti ebbéli reményeinket.

Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy más lehetőségek, tendenciák sem kizártak. Nem valamiféle visszarendeződésre gondolok természetesen, hanem arra, hogy kiéleződhetnek ismét a politikai ellentétek, hogy a társadalom megosztottsága számos tekintetben növekedhet, s mindezek következményeként folytatódhat az a politikai iszapbirkózás, amit az utóbbi években tapasztaltunk. Ebben az esetben a polgári értékek elsajátítása és a demokrácia kiépítése sokkal hosszadalmasabb és fájdalmasabb lesz, s több választási ciklusra is kitolódhat.

Mindenesetre 1994-1998 között valószínűleg hosszabb távra eldől, hogy merre is tart Magyarország.

[1] A kifejezést Bihari Mihály használta több írásában, interjújában az 1990-es választások után.

[2] Csepeli György: Mérgezett szavak. Magyar Hírlap, 1994. február 4.

[3] Magyar Hírlap, 1994. június 2.

[4] Sükösd Mihály: Magyarul vagy MDF-ül... Magyar Hírlap, 1994. május 4.

[5] Pártok: kérdések, válaszok. Magyar Nemzet, 1994. április 30.

[6] Elég egyetlen pillantást vetni mondjuk a Magyar Hírlap 1994. április 29-én megjelent cikkeire: Pártpreferenciák április végén, A köznek joga van megismerni a közvéleményt, Pártlistavezetők népszerűsége - ezek a tanulmányok, cikkek egyértelműen és jól jelzik a választás várható kimenetelét.

[7] "Nem jön a politikai világvége", Sümegi Noémi interjúja Deutsch Tamással. Magyar Nemzet, 1994. május 2.

[8] Az SZDSZ költött legtöbbet reklámra. Népszabadság, 1994. június 11.

[9] Nyilatkoznak a listavezetők. Medveczki Zoltán: Az MZP nem bal- vagy jobboldali, hanem elől áll. Magyar Hírlap, 1994. május 4.

[10] Pártok rajtvonalon. Népszabadság, 1994. február 5.

[11] Az ügy kisebb politikai botrányt kavart. Lásd: Meghamisított felhívást tett közzé A Hét – Az aláírások nem léteznek. Magyar Hírlap, 1994. május 3., Fekete Gyula: Egy felhívás viszontagságai. Magyar Fórum, 1994. május 12.

In: Parlamenti választások 1994. Szerk.: Bőhm Antal - Szoboszlai György. MTA PTI, Bp., 1995. 56-69. o.