Tölgyessy Péter

A hosszú átmenet

A választók, a közvélemény-formálók, a hatásos kampány támogatói elvárják az SZDSZ belépését a szocialisták alakította kormányba. A koalíció hívei a szabaddemokratáktól általában az MSZP modernizációs irányának megerősítését, az osztogatási szándékok megfékezését remélik.

A szavazók jelentős része a piaci átmenet költségei és bizonytalansága elől menekült a szocialistákhoz. A közvélemény-kutatások szerint magatartásukat határozott piacellenesség és az állami paternalizmus erőteljes igénye jellemzi. Többségük csupán a személyes részvétellel működő kismagántulajdont fogadja el, és elutasítja a piacgazdasággal járó jelentékeny jövedelemkülönbségeket. A szocialisták politikusai a választási kampányban az átmenet veszteseinek támogatását ígérték. Képviselőik számottevő hányada a Tiszántúlon, az északkeleti iparvidéken nyerte mandátumát. Többen a leépülő iparágak vállalatainak és munkavállalóinak érdekeit jelenítik meg. A piacon sikerrel boldoguló vállalatvezetők, a technokrata, értelmiségi csoportok tagjai számbeli kisebbségben vannak a szocialisták között. Képviseleti demokráciában az MSZP nemigen fordulhat nyomban szembe közönsége legnagyobb létszámú csoportjával.

A polgárosodás piaci versenyt, a magántulajdonba adás felgyorsítását, az állami újraelosztás mérséklését jelenti. Valamennyi párt közül épp a szocialisták szavazói ellenzik legnagyobb arányban egy ilyen program végrehajtását. A szabaddemokraták aligha képesek az átmenet gyorsítását kikényszeríteni az MSZP politikusainak jelentékeny, választóinak java része ellenére. Inkább attól kell tartani, az MSZP képviselői választókerületüknek, egy-egy társadalmi csoportnak törekednek majd többletforrásokat juttatni. Nap mint nap jelenik meg egy-egy újabb, érvekkel jól alátámasztott követelés. A felfokozott osztogatási vágyakat nem lesz könnyű szembesíteni a magyar gazdaság súlyosbodó egyensúlytalanságaival. Osztogatni nincs miből - ellenkezőleg, a kiadásokat kell sürgősen visszafogni.

A modernizációs program előfeltételezi a bérekben és a nagy elosztási rendszerekben meglévő túlelosztás visszavételét. Ez további terhek viselését követeli a választóktól - a néhány év múltán bekövetkező növekedés reményében. Idestova húsz éve minden magyar kormány reformokról beszél, és szerzett jogokat vesz el a jövőbeni jólét ígéretével. Most az SZDSZ-nek és az MSZP kisebbségének kellene az MSZP többségével szemben kikényszerítenie a túlelosztás csökkentését. A feladat az álmok szüntelen ütköztetése a valósággal. Az SZDSZ elviekben majd bizonyára támogatja az államháztartási reformot, de a konkrét döntéseknél alighanem óvatos lesz, kerülni fogja a szakadatlan összetűzést. Nem is tehet igazán mást. Ha az MSZP többsége képviseli majd a mindenkori állampolgári óhajokat, és a szabaddemokraták figyelmeztetnek a lehetőségek határaira, akkor ebben a munkamegosztásban az SZDSZ veszíthet szavazókat.

A vágyakat alapvetően az újraelosztható javak szűkössége és nem a szabaddemokraták politikai bátorsága fogja korlátozni. A tényleges gazdasági helyzet, az ország hitelezői, a nemzetközi pénzügyi intézmények és nem a negyedrésznyi SZDSZ-frakció jelenti majd a kemény költségvetési korlátot. A közvetlen gazdasági kényszer jelöli majd ki, mint eddig is a döntően félreformokból és kis osztogatásokból, a döntések halogatásából, a felemás polgárosodásból álló lassú és hosszú átmenet korszakát.

A polgárosodás, illetőleg az állami újraelosztás erőinek egyensúlya csak kismértékben lesz kedvezőbb, mint a szocialisták egyedüli kormányzása esetén lenne. A szabaddemokraták kormányzati szerepvállalásukkal viszont lemondanak arról, hogy 1998-ban választható vetélytársai legyenek a szocialistáknak. A koalíciókötéssel közéletünkből eltűnhet az önálló szabadelvű pólus. Nagymértékben csökken a parlamenti váltógazdaság esélye, a magyar társadalom hosszabb távra elveszítheti a kormány leválthatóságának lehetőségét.

A parlamenti demokráciában az ellenzék nyilvános nyomásgyakorlással folytonos korrekcióra késztetheti a kormányt. 54 százalékos többség esetén fel sem merül a koalíciókötés, azt a választók is elleneznék. A kormányzati alternatívát felmutató ellenzéki szerep hathatósabb magatartás az akaratérvényesítésre, mint a gyenge kormányzati pozíció. A parlamentarizmus logikája az ellensúlyt nem a lényegében egységes és hierarchizált végrehajtó hatalmon belül keresi, hanem a hatalommegosztás rendszerével, az ellenzék és szabad sajtó működésével garantálja azt. A nyugati demokráciák politikai kultúrája fékeken és ellensúlyokon, a szüntelen versengésen alapul. A magyar választók ellenben az eltérő törekvéseket követő pártok összefogását óhajtják. Nálunk az MSZP 15 fős parlamenti többsége következmények nélküli számadatnak tűnik. A szavazók elvárják a szabaddemokratáktól, hogy koalícióra lépjenek és belülről segítsenek.

A magyar társadalom mindeddig nem tapasztalhatta a parlamenti váltógazdaság előnyeit. A dualizmus korában és a két világháború között is valójában egypólusú volt politikai szerkezetünk. Az ellenzékben tiszteletre méltóan elvhű, vagy éppen harsányan demagóg pártok ültek, amelyek azonban nem számítottak kormányzóképes csoportosulásnak. Nálunk az ellenzék a hatalomnélküliség és a tehetetlenség pozícióját jelentette eddig mindenkor. Az MDF is sokszor semmibe vette az ellenzéki érvelést, és gyakorta szembefutott a közvélemény akaratával - de meg is bukott a kormánya. A parlamenti váltógazdaság logikája történelmünkben tulajdonképpen most először érvényesült, ez az egyszeri élmény még nem változtathatta meg nemzedékek magatartását. A magyar társadalom tartós tapasztalata szerint valamely törekvés akkor lehet igazán eredményes, ha a hatalmon belülre kerülve alkupozícióba jut. A piaci folyamatokban történő érdekérvényesítést is tanácsos az állami újraelosztási mechanizmusok hatalmi szerkezetében való jelenléttel megalapozni. A magyar szavazók jó része továbbra is a késő kádári korszakban sikeres magatartásminták szerint szeretne boldogulni, és ezek követését várja el a pártoktól is.

A választások eredménye, az MSZP-SZDSZ koalíció várható megalakulása átrajzolja Magyarország politikai tagoltságát. A háromosztatú hatalmi szerkezetnek minden bizonnyal vége. A szabaddemokraták kormányba lépése újra egyközpontú berendezkedés kialakulásához vezethet. Az egypólusú, korporatív keretek között alkudozó rendszerek általában kevésbé kényszerítik ki a társadalom megújulását, a politikai szereplők állandó alkalmazkodását, tanulását, mint a versenyző parlamenti váltógazdaságok. Bár rendszerint képesek a politikai konfliktusokat az újraelosztási folyamatokra vonatkozó féltitkos alkudozásokra váltani, stabilitásra törekvő kompromisszumaik rendszerint mégis túlterhelik a gazdaságot, fékezik annak strukturális modernizációját, hozzájárulnak versenyképességének gyöngüléséhez. Körülményeik egyértelműen kedveznek a társadalmat behálózó patrónus-kliensrendszerek terjedésének, a „szürke szférák”, a korrupciós jelenségek megerősödésének. Ezzel szemben a nyilvános verseny mozgékonyabb erőviszonyai erőteljesebben kényszerítik ki a társadalmi változásokat. A versengés hiánya többnyire elkényelmesít, míg a kormányváltás fenyegetése megújulásra késztet. A mindenkori parlamenti többség a gazdasági konjunktúra, az érdekszervezetekbe tömörülő érdekcsoportok akaratának korlátai között esélyt kap programja végrehajtására. A vesztes, ha képes kudarcából okulni, a következő választásokon kormányzati hatalomhoz juthat. Hogy milyen erősek lehetnek az alkalmazkodási kényszerek a parlamenti váltógazdaságban, arra éppen a Magyar Szocialista Párt története példa.

A Fidesz nem egyszerűen súlyos taktikai hibák következtében veszítette el közönségét. A választók legkülönbözőbb csoportjai vágyaik teljesítőjének mindinkább a szocialistákat látták. A szabaddemokraták utolsó másfél hónapban elnyert hétszázaléknyi többletszavazata már nem a liberális közép törekvéseinek, hanem a szocialisták leendő partnerének szólt. Sokan gyorsan csalódnak majd az új kormánytöbbségben. De sem a Fidesz, sem a letűnt kormánykoalíció pártjai nem számíthatnak népszerűségük rohamos és automatikus emelkedésére. Ha az ősz elején lesznek a helyi választások, a fiatal demokraták elveszíthetik jelentékeny szerepüket a városi önkormányzatokban. A hitelében megbicsaklott, anyagi és szervezeti erejében megfogyott Fidesz bajosan ismételheti meg egyhamar 199O-es diadalmenetét. Egy újabb nagy ugrás kísérlete egyenesen a Fidesz létét tenné kockára.

Az MDF-ben még hátravan a népi-nemzeti és a hagyományos középosztály nemzeti-konzervatív irányának erőpróbája a párt jövendő arculatáról. Ha az MDF és a KDNP továbbra is döntően a nemzeti és a keresztény minősítésekkel különbözteti meg magát az MSZP-SZDSZ koalíciótól, akkor nem egykönnyen tud majd törzsközönségén kívül, a Kádár-korszakban felnőtt generációkból új szavazókat meghódítani.

A jobboldali radikalizmus csak a gazdasági helyzet katasztrofális romlásával kerekedhet felül. A magyar társadalom túlnyomó része az egyéni érdekérvényesítésben, az alkuban bízik, és nem az utcai nyomásgyakorlásban. Az ellenzéki oldal megosztottsága, szüntelen rivalizálása viszont teljessé teheti a kormánykoalíció hegemóniáját. A kormánytöbbség 279 fős blokkjával szemben a parlamenti ellenzék tehetetlenül ágáló 2O-3O mandátumos pártocskák gyülekezetének látszhat. A magyar szavazó könnyedén vált pártot, az MSZP-SZDSZ koalíció 1998-ban mégis újra többséget kaphat. Kormányzóképes ellenzék híján az elégedetlenek csupán távolmaradásukkal tüntethetnek.

Kormányképes megoldás alighanem csak a jobbközép erőtérben alakulhat ki. A jobbközép akkor lehet igazán eredményes, ha a jövőben egyetlen párt, vagy hatékony pártszövetség lesz az MSZP-SZDSZ koalíció vetélytársa. A jobbközépnek nem csupán a hagyományos magyar jobboldal maradékaihoz, hanem döntően a mai társadalom mozgékony csoportjaihoz tanácsos címeznie mondanivalóját. Gyakorlatias, gazdaságközpontú arculatával végre létező érdekcsoportokhoz kell fordulnia. Akkor kaphat többséget, ha dinamikus összhangba tudja hozni a nemzeti tradíciót a modernizáció követelményeivel. Az MSZP-SZDSZ koalíció megalakulása nagy kihívás az 1994-es választások veszteseinek. Kérdéses, a jobbközép erői képesek lesznek-e megosztottságukat meghaladva kétpólusúvá tenni a tartósan egyközpontúnak ígérkező politikai szerkezetet?

A választással nehezen leváltható MSZP-SZDSZ koalíció keretei között a magyar társadalom szinte összes érdekcsoportjának akarata megjelenhet. A szocialisták belső tagoltsága lényegesen összetettebb, mint egy baloldali, szociáldemokrata párt szokásos sokfélesége. Az SZDSZ nyugat-magyarországi szavazóival, a liberális közép híveivel, plebejus támogatóival, polgári radikális személyiségeivel csak tovább színesíti ezt a sokféleséget. Az egymással ellentétes érdekű választói csoportok egyike parlamenti váltógazdaságban előbb-utóbb máshova pártolna, az egyközpontú politikai szerkezet logikája azonban még az elégedetlenkedőket is megtarthatja a hatalom klientúrájában.

A döntéseket a jövőben a koalíció belső erőcsoportjainak nem nyilvános egyeztetésein, a kormány ülésein hozzák. A kormány a határozathozatal előtt mindenkivel egyeztet. A szakszervezetek, a munkaadói szervezetek a koalíció tagjaiként minden döntésnél hallathatják hangjukat. A közvéleményt nem zaklatják fel a koalíción belüli vitákról szóló híradásokkal. Tájékoztatást szükségképpen csak a végeredményről, a megegyezésről adnak. A nyilvánosságot csak kivételesen, az ellenérdekű félre történő nyomásgyakorlás céljából, vagy a cselekvésokossági szabályok felrúgásával, súlyos konfliktusok esetén vonják be az akaratkialakítási folyamatokba.

Az állami eszközökkel nagymértékben befolyásolt vegyes tulajdonú gazdaságban lényegbevágó szerepet kapnak a nem piaci alkufolyamatok. A szakszervezetek tagjainak helyzetén forrás hiányában a szocialisták kevéssé javíthatnak, ellenben a szakszervezeti vezetőket bekapcsolhatják a legkülönbözőbb döntésekbe. Az új szakszervezetek az üzemi tanács választásokon általában csekély munkavállalói támogatást kaptak, míg az MSZOSZ-szakszervezetek többnyire képviseleti monopóliumhoz jutottak. Az állami újraelosztás hívei a demokratikus berendezkedésben olyan nyomásgyakorlási lehetőségeket nyertek, amire a hatvanas, hetvenes évek gazdasági reformjainak ellenzői nem is gondolhattak. Fontos, hogy a leépülő ágazatokban dolgozóknak is legyen hathatós érdekszervezetük, de a régi szakszervezetek túlreprezentálják a piacon alulmaradók érdekeit. Szervezetük a gazdaság dinamikusabb felében - a kis- és középvállalkozásoknál, a vegyes vállalatoknál - alig működik. A szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok összefonódása a nyugati demokráciákban is gyakori, de a mi szakszervezeteink tagjaik érdekeit nem annyira a magántulajdonosokkal szemben, mint inkább az állami újraelosztás révén, sokszor a tulajdonosi érdekképviseletekkel együttműködve próbálják érvényesíteni.

Az MSZP konszenzusépítő elképzelései, a hatalomhoz kötődő érdekképviseletek egyeztetései könnyen torkollhatnak korporatív rendszerbe, amely fenntarthatja az állami újraelosztás magas szintjét és befagyaszthatja a magyar gazdaság szerkezetét. Ez kiegészülve a szocialisták által régóta erőltetett, közvetlenül választott, széles jogkörű köztársasági elnöki intézménnyel - az alkudozó érdekcsoportok között egyensúlyozó „semleges közvetítő hatalommal” -, tartósan zárójelbe teheti a pártok nyilvános versenyén alapuló parlamentarizmust. A feszítő gondokkal szemben tehetetlennek tetsző, viszálykodó parlament háttérbe szorulását aligha fájlalná a nyugalomra vágyó magyar társadalom. A magyar politikai kultúra jelenlegi állapotának igencsak megfelelő intézményes formája lenne a korporatív elnöki rendszer. A társadalom ösztöneit követve minden bizonnyal beilleszkedne a nagy alkudozás leválthatatlan hatalmi gépezetébe. Már csak elosztható többletjavak kellenek, és évtizedekig eljár tengelyén ez a szerkezet. De többletjavak nem lesznek. Növekvő jólét csak a piaci viszonyok erősödése által lehetséges. A polgári jólét mindent megelőző állampolgári igénye útját szegheti az egyközpontú hatalmi szerkezet megszilárdulásának.

Magyarország tulajdonképpen már 1953 óta távolodik a szovjet modelltől. Egyre erősebb a piaci koordináció szerepe, előre- és visszalépésekkel, de csökken a hatalmi intézmények jelentősége. Az 1989-es fordulat a parlamenti váltógazdaságot alkotmányba foglalta, egyben szakított a Kádár-rendszer szimbólumaival. Legalizálódott a nagymagántulajdon, tovább épültek a magángazdaság intézményei, de az állami újraelosztás magas szintje nem enyhült, a késő kádári szerkezetek több tekintetben tovább éltek. A személyek nagyban kicserélődtek, de a kliens elvű alkudozás jórészt fennmaradt. A tulajdonváltást hatalmi döntések is alakították. Az Antall-kormánynak akadtak olyan akciói, amelyek az egyközpontú politikai szerkezet felé mutattak, de a kormány nem tudott kommunikálni a késő kádári társadalom nyelvén, és nem teljesítette a jóléti várakozásokat. Mennie kellett.

A dilettánsok után itt vannak a szakértők, az egyedül kormányképesnek gondolt késő kádári politikai elitek. A szocialistákhoz való közeledés évei után az SZDSZ - kormányzati szerepre törekvő vezetőivel és befolyásra váró technokrata, vállalkozói támogatóival – már nem háríthatta el a koalíciós ajánlatot. Az értelmiségi holdudvar már régóta a szociálliberális koalícióról álmodik. A küldöttgyűlésen már csak az egyszerű párttagokat kellett meggyőzni. Ám a szocialisták centrumának bajos lesz a szabaddemokrata elittel együttműködnie. Az SZDSZ vezető csoportja kimagasló intellektusú, de közigazgatási tapasztalatokkal alig rendelkezik, és céljait rendszerint hajlíthatatlanul érvényesíti. Az abszolút többség birtokában nehéz lesz szüntelenül politikai engedményeket tenni egy harcias kisebbségnek.

Mindmostanáig a szabaddemokraták belső erőviszonyai nem tették lehetővé a szorosabb MSZP-SZDSZ együttműködést. A liberális blokk formálódását nem a Fidesz kényszerítette ki, az SZDSZ belső dinamikája a liberális közép megállóján keresztül vezetett a szocialistákhoz. A koalíciókötéssel az SZDSZ-ben a centrumpolitika hívei marginalizálódnak, néhányan lemorzsolódnak a pártról. A szabaddemokraták minden bizonnyal lassan hozzágyalulódnak koalíciós partnerükhöz. Az SZDSZ-nek nehéz lesz magát megkülönböztetnie a modernizációs és értelmiségi arculattal is rendelkező MSZP-től. A szabaddemokraták a koalíció választásával lemondanak arról, hogy a szocialistákkal szemben alternatívaként, nagy váltópártként jelenjenek meg a jövőben. A mérleg nyelve szerepére is csökken az esélyük. Ehhez a funkcióhoz ugyanis nem elegendő kicsinek lenni, hanem középen is kell maradni. Az SZDSZ-t a koalíció vélhetően a magyar baloldal kisebbik pártjává formálja. Az önkormányzati választásokon a szocialisták már jórészt nem a volt kormánypártok, mint inkább a szabaddemokraták és a Fidesz pozícióit nyerhetik el nagyarányban. Nyugat-Magyarországot kivéve az SZDSZ-nek csekély az esélye városi dominanciájának megőrzésére. Az SZDSZ legkönnyebben úgy enyhítheti visszaesését, ha az önkormányzati választásokon már maga kezdeményezi a koalíciót a szocialistákkal. Egy ilyen szövetség szinte valamennyi városban MSZP-SZDSZ önkormányzathoz vezethet, ami helyi szinten is egyetlen tömbbé forraszthatja a két pártot.

Hatalmasnak vélem a választók nyomását a piaci átmenet lassítására, és gyengének az MSZP-SZDSZ koalíció modernizációs csoportjainak erejét a túlelosztás visszavételére, a piaci koordináció szerepének gyors bővítésére. De tévedhetek. A koalíció parlamenti túlsúlya egy örvendetes program teljesítésének hajtóereje is lehet. Hamarosan kiderül, valójában melyik erőcsoport uralja a szocialisták pártját. Ha még a helyi választások előtt sor kerül a szükséges egyensúlyjavító lépésekre, akkor van rá remény, hogy a következő költségvetési évvel elkezdődjék a nagy elosztási rendszerek megújítása, a gazdaság túlterhelésének enyhítése, a hatékonyabb közigazgatás kialakítása. Jó lenne hinni a modernizációs fordulatban. A koalíció következményeinek költség-haszon elemzése azonban szerény eredményt és nagy kockázatot jelez.

Népszabadság, 1994. június 18.