Tölgyessy Péter

Szocialisták a kapuk előtt

Ma már lehetséges: a Magyar Szocialista Párt egyedül megnyeri az 1994-es országgyűlési választást. A szocialisták jelenleg úgy 140-200 mandátumot remélhetnek. A legvalószínűbb, hogy megismétlik a Magyar Demokrata Fórum 1990-es eredményét.

Négy éve az MDF a listás szavazatok 24,7 százalékával, 165 képviselői megbízatással elnyerte a mandátumok 42,7 százalékát. A legutóbbi Szonda Ipsos közvélemény-kutatás szerint a biztos szavazók 37,4 százaléka választaná az MSZP-t. A szocialistáknak nincsenek számottevő szövetségeseik, de erős ellenfelük sincs. A biztos szavazók körében - az SZDSZ, a FIDESZ és az MDF - nagyjából egyformán 12 százalék körül áll. A három párt együtt is elmarad az MSZP-től. Pedig a második fordulóban a szabaddemokraták általában nem számíthatnak a kormánypártiak voksaira, és az MDF sem nagyon bizakodhat a liberálisok támogatásában. A döntő fordulóban a szocialistáknak kedvez a részvétel várható csökkenése és a győzteshez húzás: a bizonytalan választók rendszerint készek a nyertes szavazótáborához csatlakozni. Az MSZP így száznál is több egyéni kerületben lehet első, és ez kiegészülhet 60-70 listás mandátummal.

A kádári ígéretek teljesültét várják

A szocialisták 1990-ben az országgyűlési képviselői megbízatások 8,5 százalékát, a budapesti kerületi önkormányzati mandátumok mindössze 4,2 százalékát kapták. Ma inkább csak győzelmük aránya kérdéses. Aligha lehet előretörésük okait egyedül a politika felhőrégióiban keresni. Ennek mértékét társadalmunk érdek- és értéktagoltsága is magyarázza. A magyar választók - nemzetközi összehasonlító vizsgálatok szerint is - érdekeik érvényesülését erőteljesen a gondoskodó, újraelosztó államtól óhajtják. A magántulajdonon alapuló piacgazdaságot és annak társadalmi következményeit igen sokan csak abban a mértékben fogadják el, ahogy azt a késő Kádár-korszak is elismerte. Tudomásul veszik a személyes részvétellel működő kis magántulajdont, de ellenzik a nagy ipari, pénzügyi és földmagántulajdont. A polgárok többsége hangsúlyozottan egyenlőségpárti. A gazdasági, politikai átmenet következtében emberek sokasága érzi úgy: nincs a helyén, nem érvényesül a teljesítményelv. A változások közepette felértékelődnek a nálunk mindig is erős biztonsági igények. A Kádár-rendszer más okok mellett azért is bukott meg, mert a nyolcvanas években már nem tudta a társadalom majd’ minden tagjára kiterjedő egyenletes életszínvonal-emelkedést nyújtani. A választók számottevő része a demokratikus átmenettől tulajdonképpen a kádári ígéretek - jóléti és biztonsági vágyak - megvalósulását várta.

Minden társadalmi rétegben léteznek olyan csoportok, amelyek a nem rég még sikeres életstratégiáikat kívánják folytatni. A piaci megméretés szigora elől sokan menekülnének vissza a se nem piac-, se nem tervgazdaság alkuihoz. A hiánygazdaság után az új vállalkozók közül többen botladoznak a kínálati piacon. Munkavállalók sokasága szeretné a fiatal korában megtanult szakmáját a megszokott, régi üzemben nyugdíjazásáig folytatni. A középrétegek már másfél évtizede csúsznak lefelé: akik a hatvanas - hetvenes években fölépítették házukat, megszerezték lakásukat, telekhez jutottak, megvásárolták első autójukat, most nem tudják régi életük kereteit megőrizni, miközben mások javai szemlátomást gyorsan és hivalkodóan gyarapodnak. Az 1956 után felnőtt, a kádári konszolidációban családot alapított generációk az MSZP legbiztosabb szavazói. Számukra a létező szocializmus távolról sem totális diktatúra, hanem különalkukra alapozható világ, ahol jobb volt, mint az átmenet bizonytalanságai közepette. A kitágult szabadság, a demokrácia új intézményei korántsem kárpótolhatnak a kiszámítható mindennapokért. Magyarországon a szocializmus emléke lényegesen kedvezőbb, mint bárhol másutt a térségben, így a magyar szocialisták szavazótábora is nagyobb lehet, mint mondjuk a lengyel utódpárté.

Az MSZP esélyeit a politikai szféra történései is alakították. Mértékét növelték a magyar jobbközép sokat elemzett balsikerei. Az MDF-kormánnyal szemben az MSZP arculata már jó ideje a szakszerűség igézetét hordozza. Az MDF választói elutasítása ma olyan erős, hogy jelöltjei csak kivételesen előzhetik meg a szocialistákat.

A helyi választásoktól majd mostanáig a jobbközép kormánykoalíció legyőzőjének a liberális közép tűnhetett. Ma már kevésbé van így. A szabaddemokraták sokáig nem gazdaságorientált politikával jelentek meg a közvélemény előtt. A Fidesz rokonszenvmutatói viszont jó ideig felülmúlhatatlannak tetszettek, jóllehet ezeket az időközi választásokon sehol sem tudták igazán szavazatokra váltani. Az önértelmezésük szerint liberális véleményformálók, a demokráciát fenyegető veszélyeket nagyban eltúlozva a szocialisták partnerségét is feltételező ellenzéki együttműködést követeltek. Módszeresen támadtak minden olyan törekvést, amely a modern Magyarország érdekében egyszerre kívánt ténylegesen riválisa lenni a jobboldali konzervatív kormánynak és a baloldali szocialista MSZP-nek. 1992 októberében még a pártot választók 42,9 százaléka a Fideszt, 12,8 százaléka pedig az SZDSZ-t támogatta, és csupán a közönség 12,3 százaléka vállalta a szocialistákat a közvélemény-kutatók érdeklődésére. Azóta a FIDESZ elvesztette rokonszenvezőinek kétharmadát, de ezzel nem az SZDSZ gyarapodott. (A szabaddemokraták 1994 márciusában 12 százalékon álltak.) Így aztán a választások küszöbén a két közepes támogatottságú, egymást is megelőzni kívánó liberális párt egyike sem látszik esélyesnek egyedül a szocialistákkal szemben, várható szavazataikat viszont csak papíron lehet egyszerűen összeadni.

Megkerülhetetlen MSZP

Ha nem tévedek nagyot, az MSZP legalább kétszer erősebb lesz, mint a második helyen befutó párt. Nélküle - tetszik, nem tetszik - nem alakítható kormány. Vagy ha mégis, csak minden más párt összefogásával. A szocialisták kiszorításukból is előnyt kovácsolhatnak: a törékeny koalíció masszív ellenfeleként a következő választásokon már egyedül is diadalmaskodhatnak. Az SZDSZ véleményformálói semmiképpen sem fogadnának el olyan koalíciót, amely pártjuk részvételével kormányon tartaná a Magyar Demokrata Fórumot. Az MDF-Fidesz-KDNP kiskoalíció nem kaphat többséget. Így aztán, ha nem győz egyedül az MSZP, vagy nem lesz ott elégséges partnernek az Agrárszövetség, akkor a szabaddemokratáknak kell majd dönteniük arról, belépnek-e egy szocialista dominanciájú kormányba, vagy vállalják egy újabb országgyűlési választás kiírásának felelősségét és kockázatát. Az SZDSZ mai vezető iránya chartás politikájával már 1991 óta egy ilyen megoldást készít elő. A szabaddemokrata értelmiség preferenciája nem kérdéses.

A szocialisták az előre látható kínos minősítések kivédésére kísérletet tesznek majd nemcsak az SZDSZ, hanem a Fidesz és a KDNP bevonására is. Csakhogy a fiatal demokraták vezetői aligha tagadják meg múltjukat, és az MSZP sem képes megadni kormányba lépésük árát. A KDNP-nek feltehetőleg felajánlják a jelenlegi kormány egyházpolitikájának továbbvitelét. A szocialisták egy-két vezetője a KDNP megnyerése érdekében az SZDSZ kihagyását is támogatná. A KDNP belső erőviszonyai mégis kevéssé valószínűsítik, hogy a kereszténydemokraták az MSZP-SZDSZ frigy egyszerű szentesítői legyenek. A szocialistáknak pedig nemigen célirányos nyomban szembefordulni a véleményformáló értelmiséggel. Következésképpen valószínűleg MSZP-SZDSZ kiskoalíció alakul szocialista hegemóniával, ami egyáltalán nem zárja ki, hogy SZDSZ-hez kötődő személy legyen a miniszterelnök, vagy hogy az SZDSZ számos kulcspozíciót töltsön be. Ha ez a koalíció nem jön létre, vagy matematikailag nem elégséges, akkor minden bizonnyal újabb választásnak nézünk elébe, akár úgy, mint Görögországban, ahol 1990-ben alig tíz hónap alatt három választást tartottak egymás után.

Bizonyára régi káderek is előkerülnek, mégsem hiszek az egykor volt szocialista rendszer restaurációjában. De képes-e a szocialista dominanciájú kormány a magyar polgárosodás előmozdítására? A válaszhoz aligha elégséges az MSZP választási programját előhúzni. Ennél célravezetőbb a szocialista szavazók összetételét számba venni.

Ütköző érdekcsoportokat egyesít

A Magyar Szocialista Párt egyik nagy szavazóközönsége az átmenet nyertesei közül származik. A közvélemény-kutatások egyértelműen rögzítik kimagasló támogatottságát a vezető, illetőleg az értelmiségi csoportban. Ez így volt már 1990-ben is, sőt ekkor, minden szociáldemokrata frazeológia ellenére, az MSZP még jórészt a késő kádári elitek egy részének politikai képviselete volt. A szocialistákra szavaz annak a gazdasági elitnek jókora hányada, amely évtizedekig tusakodott a politikai nómenklatúrával a vállalatvezetői, tulajdonosi jogok mind teljesebb körű megszerzéséért. Az MSZP pártolói között megtalálhatók a gazdasági mechanizmus reformok technokratái. Ennek a közönségnek egy része továbbra is a gazdaságban alakító funkciókat betöltő államtól reméli jövőjét. De közülük sokan elkötelezettek a magyar modernizációnak, már az MSZMP-ben is a reformok mellett álltak. Az MSZP gazdasági vezető, tulajdonos, technokrata híveinek igényeit fejezi ki a Békesi László nevéhez fűződő program. Ha van pártja a magyar tulajdonosi osztálynak, a technokrata, vállalatvezetői csoportoknak, akkor az kétségtelenül leginkább a Magyar Szocialista Párt.

Az MSZP másik nagy közönsége éppen ellenkezőleg nem a nyertesekből, hanem az átalakulás veszteseiből verbuválódik. Már 1991-ben, az első időközi választáson megfigyelhető volt, hogy az MSZP egészen jó eredményt tud elérni válságövezetben, a lecsúszó alsó középosztály körében. Ez a tendencia később erősödött, fölényesen nyertek az oroszlányi bányavidéken, eredményeik kimagaslóak voltak a lakótelepeken. A vesztesek csoportjának markáns politikusa Nagy Sándor, a lassacskán képviseleti monopóliumhoz jutó MSZOSZ elnöke. Ha van pártja a biztonságukat vesztett munkavállalók és nyugdíjasok tömegeinek, akkor az a Magyar Szocialista Párt.

És ez még nem minden. A szocialistáknak még további közönsége és politizáló iránya is létezik. Az MSZP a baloldali értelmiség nagyobbik pártja. A baloldali társadalomtudomány, kultúra intézményei és sajtója a kormány támadásai ellenére is jórészt fennmaradtak. Az MSZP mögött állnak a népi értelmiség egyes személyiségei, akik eddig leginkább a nemzeti sorskérdések, a határon túl élő magyarok ügyeinek hangsúlyozásával színezték az MSZP arculatát. A szocialisták centrumát mind magabiztosabban azok az egykori párt-, KISZ- és állami apparátusokban iskolázott, pragmatikusan hatalomorientált politikusok foglalják el, akik az elmúlt években hátukon vitték az MSZP-t. Kitartottak a legnehezebb időkben, még akkor is, mikor fél ország tette felelőssé őket a nehézségekért. A hírek szerint sokfelé jelentkeznek szolgálatra revánsra vágyó kiskirályok.

Ennyiben az MSZP olyan, mint a régi MSZMP: több párt is megtalálható benne. A szocialisták tudják maguk mögött a nagyobb pártok közül a legösszetettebb szavazóközönséget. Egyszerre remélik tőlük százezrek a Kádár-korszak mindennapjainak helyreállítását, mások a piaci átmenet gyorsítását. Ez alapozza meg választási sikerüket, egyúttal ez aknázza alá kormányzásukat.

Túllicitálhatatlan ígéret

Az MSZP a maga gyűjtőpártiságával megjeleníti a késő kádári társadalom szinte egészét: benne magukra ismernek a választók. Programjában ezért nem is kell nagyon ígérgetnie. Ma a múlt a túllicitálhatatlan ígéret. Ámde a késő Kádár-rendszer egyszer már megbukott. A roppant gondokon csupán a nyugati szerkezetek térnyerése, a piaci átmenet befejezése segíthet, csakhogy a szavazók egy része épp a modernizáció nehézségei elől menekült a szocialistákhoz. Nem irigylem az MSZP-hegemóniájú kormányban szerepet vállaló politikusokat. Kormányuk létrejötte így téves várakozásokon is alapul. Cselekvőképes politikát ennyire ellentmondó igényekre aligha lehet alapozni. Az MSZP egyik iránya a késő kádári szerkezetek megőrzésében, lehető megerősítésében érdekelt, a másik a lebontásában.

Legkülönbözőbb foglalkozási csoportok tekintik jövedelmüket méltatlanul alacsonynak. Orvosok, tanárok, nyugdíjasok, bányászok és mások érezhetik, eljött az ideje régóta kiérdemelt igényeik érvényesítésének. A nagy osztogatás beindítása megrendítené a gazdasági konszolidáció elért szintjét. A piaci átmenet előrehaladását ellenben nagyban előmozdítaná az államháztartás reformja. A gazdaságot túlterhelő állami költekezés érezhető mérsékelése azonban csupán a nagy elosztási rendszerek átalakításával lehetséges. A túlelosztás enyhítése nem jelent mást, mint a szocializmusban szerzett állampolgári jogosultságok részbeni visszavételét és a piaci megoldások térnyerését. Ez viszont súlyosan sértené az MSZOSZ közönségének érdekeit. A leendő kormánytöbbség csaknem minden döntése ellentétesen érinti majd a szocialista választók rétegeit. A nagyszabású programok kialakítása és végrehajtása választás elé állítja a szocialistákat. Ha következetesek akarnak lenni, akkor valamelyik közönségükkel - a számosabbal vagy a hatalmasabbal - szakítaniuk kellene. Egyiket sem fogják tenni, inkább a szakmai programok végrehajtását fogják feladni. Hathatós cselekvés helyett majd lesznek részreformok, felemás megoldások, kis visszarendeződések, ahogy ezt az elmúlt harminc évben megszoktuk.

Ha egy nagy tömegű testet a ráható erők más-más irányba próbálnak mozdítani, az helyben marad, vagy esetleg elkezd körbe-körbe forogni. Ez mind az elit csoportoknak, mind a lecsúszó középrétegnek csalódást fog okozni. A túlságos várakozások a haladéktalan, egyben eredményes cselekvés hiányában akár az 1990-ben megtapasztalt hirtelenséggel hozhatnak általános kiábrándulást.

A magyar kormány hatásköre közjogi értelemben általában korlátozottabb, mint az Európában szokásos. Ellenben az államszocialista örökség, a ma is kiterjedt állami tulajdon, a gazdaságban meglévő állami szerepvállalás, a kormányzati felügyelet alatt álló elektronikus sajtó kihívása nagy kísértés minden, népszerűségét vesztő végrehajtó hatalom számára. A késő kádári szerkezetek megőrzése, feltámasztása, a régi-új kliensrendszerekre való támaszkodás könnyebb megoldásnak tetszhet, mint a sokféle érdeket sértő, kockázatos modernizációs reformok végigvitele. Az Antall-kormány is a kudarcok, a helyi választások és a taxisblokád után kezdett hatalmi politikába és menekült a pótcselekvések felé.

Kettészakítja a közéletet

A szocialisták ellenzéki pozícióban mutatott magatartásából nem igazán lehet következtetni várható kormányzati tevékenységükre. Az MSZP-kormány néhány hónapos működése nem volt mentes hatalmi intézkedésektől. A médiaháborút épp a Németh-kormány határozata - és nem Pozsgay Imre személyes döntése - indította el. Az MSZP politikusai patrónus-kliensrendszerekben iskolázódtak. Mind gyakrabban hallani egy újabb kizárólagos hatalmi igényről: a dilettánsok után egyedül a késő kádári politikai elitek technokratái segíthetnek Magyarországon. A szocialista dominanciának jelentékenyek a hatalompolitikai kockázatai. Az MSZP-SZDSZ koalíció kettészakítja a hazai politikai szerkezetet, jobbra tolja a Fideszt és a jobbközép pártokat. Ezzel csorbítja a gyakorlatias törvényhozás esélyeit.

A szocialisták túlereje újabb kitérőt jelenthet az átmenet optimumától, de tán végzetes fejleményei sem lennének. Következményeként a választók ismét tapasztalhatnák, a Kádár-rendszer mindennapjai folytathatatlanok. Nincs közvetlen átmenet a szocialista korszak gazdasága és a jóléti piacgazdaság között. Sokan, akik azt képzelik, a régi jó életet az Antall-kormány hibái tették tönkre, majd talán Horn Gyulának elhiszik, nincs más lehetőség, mint igazodni a változásokhoz. A mindenkori kormánynak van befolyása a társadalomra, de távolról sem múlik minden a közhatalmon.

A közvélemény-kutatásokban körvonalazódó választási eredmény bekövetkeztével nem érdemes pánikba esni. A magyar történelem nem fejeződik be az új kormány megalakulásával. Csak most kezdődött el az igazi választási kampány. A polgárok láthatóan nagy arányban utasítják el a Magyar Demokrata Fórum kormányát. De valóban a szocialisták hatalmát akarják?

Népszabadság, 1994. április 16.