Tölgyessy Péter

Itt van Rhodus, most ugorj!
A kisgazdákkal nem lehet kormányozni, de mégis kell

A választások második fordulójában a Fidesz hathatósan egyesítette a kormányváltást kívánó szavazókat, de a jobbközép nem nyerte el az országgyűlési mandátumok abszolút többségét. A Horn-kabinet bizonyosan távozik a hatalomból, a kialakult parlamenti erőviszonyok között mégis kétséges, hogy a győztes párt képes-e eredményes kormányt létrehozni. Az FKgP vezérének állhatatlansága könnyen idő előtti voksoláshoz vezethet. A kisebbségi hatalomgyakorlás a heves hazai politikai versengés közepette kivihetetlennek látszik. A nagykoalíció a változást igénylő szavazók cserbenhagyása lenne. A megismételt választást a közvélemény nehezen fogadná el, és az újabb szavazásért hibáztatott pártot alighanem alaposan megbüntetné. Egy valódi patthelyzet esetén komolyan meg lehetett volna fontolni szakértői kormány felállítását. A Fidesz egyértelmű sikere után azonban egy ilyen megoldás felvetése a nyertes párt megfutamodását jelentené a felelősségvállalás elöl.

Dávid és Góliát

Fél esztendővel ezelőtt még valószínűtlennek látszott a mostani végeredmény. A választók többsége már akkor is örömest bízta volna az ország vezetését egy elfogadhatóbb kormányra, de erős ellenzéki kínálat hiányában messze a szocialisták tűntek a legesélyesebbnek. Ezen a helyzeten elsősorban Orbán Viktor győzelembe vetett hite és a kormánykoalíció súlyos balfogásai fordítottak. A megmásíthatatlannak látszó körülményekbe való fásult beletörődést néhány hét alatt felváltotta a változás reménye. A közönség egyszerre szembefordult a lomhán mozduló, korrupciós ügyletekkel terhelt késő kádári világgal. A szocialisták korántsem a stabilizációs intézkedések „hősies” végrehajtása következtében veszítettek. Elfogadásukat valójában az utolsó pillanatig halogatták, majd rögtönzésszerűen, több ponton alaposan elhibázott formában vezették be azokat. A makrogazdasági egyensúly jelentős javulását eredményező döntésekkel a miniszterelnök voltaképpen nem tett mást, mint a politikai hatalmát védte a fizetésképtelenség fenyegetésétől.

Az 1998-as választásokon az anyagi és szervezeti erőnél fontosabbnak bizonyult az elszánt küzdeni tudás kiváltotta lélektani fordulat. A szavazók csak addig tartottak ki legkisebb rosszként a Horn-kormány pártjai mellett, amíg nem akadt meggyőző kihívó. Ahogyan az 1994-ben is történt, az állampolgárok sokszor még az elkerülhetetlen megpróbáltatásokért is a kormányt tették felelőssé. A Fidesz jobbára azt mondta, amit választói hallani akartak. Nagyobb gazdasági növekedés, felére csökkenő társadalombiztosítási járulék, alanyi jogon járó állami juttatások lehetőségével bíztatta a polgárokat. Az utolsó hónapok szinte hibátlan közszerepléseivel a párt elnöke a jövő évezred miniszterelnökeként szorította defenzívába a kádári félmúlt politikusait. A második forduló Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megyei eredményeinek tanúsága szerint a Fidesz áttörése olyan mértékű, hogy egy újabb választáson, meglehet egyedül is megszerezné a parlamenti többséget.

A távozó koalíciós pártok baklövései nélkül ma aligha alakulna Orbán-kormány. A választók sokáig úgy érezhették: a szocialisták fölényes vezetésük tudatában azt hiszik, bármit megtehetnek. Ismét tapasztalható volt, hogy az MSZP döntéshozói milyen idegenül mozognak a modern tömegdemokrácia feltételei között, mennyire nem képesek hatásos kommunikációs kampányt megtervezni és végigvinni. Előbb inkább megkísérelték érdektelenné tenni a választási vita fórumait, majd megnyilvánulásaik középpontjába mindjobban a Fidesz bírálatát állították. Ezzel pedig nemcsak hogy maguk mellé emelték a jó ideig esélytelennek tűnő kihívójukat, hanem megoldották annak legfőbb gondját, miként lehetséges előnytelen médiaháttérrel és kis szervezettel meghatározni a politikai nyilvánosság tematikáját.

A hatalom gyakorlói mindent megtettek azért, hogy mindvégig a Fidesz mondanivalójáról szóljon a kampány. A vitatható választási kijelentések még gondot okozhatnak a jövendő kormánynak, de a koalíció ellenvetései azért sem voltak eredményesek, mert 1994-ben nagyon is hasonló ígéretek és állampolgári várakozások alapozták meg a szocialisták diadalmenetét. Ahogy felrémlett a hatalom elvesztésének a lehetősége, a kormánypártok véleményformálói nyomban zavarba jöttek, és nem jutott más eszükbe, mint a Demokratikus Charta régi megfogalmazásai. Csakhogy a médiaeliteknek az Antall-kormány ellen még ütőképes fegyverei most alig ejtettek sebet a Fideszen. A negatív kampány a négy évvel ezelőtti „pufajkázás” hatásához volt fogható, a jobbközép és a politikai radikalizmus egybemosása nemigen törte meg a Magyar Polgári Párt lendületét.

A nyertes pártot a szerencse is segítette. A jobboldal hagyományos szervezetei jó ideje önhibájukból öt százalék alá kerültek. Az SZDSZ egyre keservesebben vergődött a kormánykoalíció csapdájában. A kisgazdák nem találhattak megoldást az elitellenes odamondogatás és a kormányképesség igénye közötti stratégiai ellentmondásra. A Fidesz előtt így tágas tér nyílott az MSZP politizálásától ódzkodó szavazók egybegyűjtésére.

A választások második fordulójában teljességgel két pólus köré szerveződött a közvélemény. A Fidesz a szabaddemokratáktól a MIÉP-hívekig nagyarányban magához vonzotta a végső döntésbe beleszólni nem képes pártok szavazóit. A kisgazdajelöltek visszalépése kétségkívül érdemlegesen segítette a jobbközép győzelmét. De nem a pártvezérek mozgatták az állampolgárokat. Több mint másfél tucat körzetben az újra elinduló FKgP jelölt ellenében is győzött a mérsékelt ellenzék. A két kelet-magyarországi megye megismételt listás szavazásán a Fidesz úgy növelte majd’ duplájára választói számát, hogy a kisgazdák voksai csaknem harmadával csökkentek, miközben az SZDSZ támogatottsága alig három százalékra esett.

Már a szavazások első menetében a Fidesz mögé állt az MDF és az SZDSZ 1990-es választóbázisának jelentős hányada. Táborában ott voltak a KDNP régi követői, többek között a nógrádi falvak lakosai. A Fidesz majdnem minden olyan választókerületben első lett, ahol sikeres volt a piaci átmenet. Az Északnyugat-Dunántúl polgárosult városai, a déli közlekedési főútvonal mozgékonyabb települései, Kecskemét, Szeged egyformán a kormányváltást kívánták. A második fordulóban az ország jelentős részét magával ragadta a változás igénye. A Fidesz közönsége számottevő mértékben kibővült az alacsonyabb státusú társadalmi rétegekkel. Végre meghaladva az annyi bajt okozó MDF-SZDSZ megosztottságot a Fidesz egyesítette a polgári szavazók java részét. Ezt a közönséget nem lesz könnyű szilárdan egybetartani, mégis összefogásuk a választások legbiztatóbb fejleménye.

Az MSZP kis híján elérte 1994-es eredményét, megőrizte vezető szerepét a legfelső tulajdonosi, technokrata csoportokban, azonban többséget általában csak a budapesti lakótelepeken, az egykori szocialista iparvárosokban, az Alföld lassan mozduló övezeteiben, továbbá az ország északkeleti vidékein kapott. A szocialistákat minden adat szerint a kádári kisember mentette meg a nagyobb választási kudarctól. A társadalom-földrajzi tagoltság mélyebb meghatározói láthatóan egyre erősebben befolyásolják a választói magatartást. A politikai törésvonal ma nyilvánvalóan nem „Pannónia és Hunnia” magyarjai között húzódik, hanem inkább a valódi polgárosodásra vágyó közönség különül el az államszocialista évtizedek országától.

Maradt a kádári kisember

A Horn-kormány gazdaságpolitikája egyáltalán nem kímélte a válságövezetek szavazóit, mégis a kulturális azonosság ereje fontosabbnak bizonyult, mint a szociális sérelmek súlya. A megszokott arcok és vezetői stílusok többnyire az MSZP táborában tartották a Kádár-korszak fénykorában felemelkedett idősebb alsó középrétegeket. Egy a mainál jelentősen technokratább arculatú MSZP valószínűleg lényegesen kevésbé tudná mozgósítani ezt a közönséget. A szocialisták hívei között nagy számban akadnak magas státusú szavazók, de egyedül általuk nem lenne nagy szervezet az MSZP. Ugyanakkor a döntően a piaci átmenet veszteseinek érzelmeit kielégítő szocialista pártnak sem lennének igazán jók a kilátásai az ismételt hatalomra jutásra. Minden értelmiségi vélemény ellenére még sokáig a szervezeten belüli irányzatok és érdekcsoportok közötti kádári-horni egyensúlyozás adhatná a pártnak a legtöbb esélyt a kormányzás visszavételére.

Az MSZP modern szociáldemokrata párttá formálódása ellen leginkább éppen a kitartó törzsválasztók igényei hatnak. A szocialisták aligha fordulnak szembe a tekintélyes részben a soraikból kialakult új tulajdonosi osztály érdekeivel. A korosodó szavazók tömegei elvárják a kádári osztogatást. A szakmájukban sikeres személyek egyre kevésbé vállalják a népszerűtlen politikusi szerepet. A párt tevékenysége mindjobban a hajdani nómenklatúra másodvonalának munkáján alapszik. A szocialisták régi gárdájában sokkal inkább tapasztalható a szociális értékek iránt elkötelezett magatartás, mint a BIT-es generációban. A fiatalabbak modernebb nyelvet beszélnek, de fő mozgatójuk a karriertörekvések vezette ügyes alkalmazkodás.

A választásokon alighanem a legfájdalmasabb kudarc a véleményformáló értelmiséget érte. Első helyen favorizált pártjuk, az SZDSZ veresége ma nagyobb arányú, mint a dilettánsnak bélyegzett MDF ’94-es fiaskója. A szabaddemokraták olyan kemény feltételeket szabtak a szocialistákkal való együttkormányzásnak, hogy Horn Gyula addig nem érezhette magát az ország miniszterelnökének, amíg meg nem törte őket. Az SZDSZ csak kisebb korrekciókra volt képes, a stabilizációs politika elindításáról a kormányfő határozott. A párt folytonos kifogásai csak örökösen felhívták a közvélemény figyelmét gyöngeségére. Nálunk is igazolódott, hogy a parlamentáris rendszerben a politikai ellensúly helye nem a kormánytöbbségben, hanem az ellenzékben van.

A médiaértelmiség elvárásait követve, az SZDSZ a rendszerváltoztató pártok térfeléről átment az MSZP oldalára. Vezetői egyre inkább igazodtak a kádári hatalmi szerkezet észjárásához, megfeledkezve arról, hogy pártjuk éppen e logika elleni küzdelemben emelkedett nagy szervezetté. Szavazóiknak így nem volt nehéz rátalálniuk a hozzájuk mindig is közelálló Fideszre. A szabaddemokraták katasztrófáját elsősorban nem kommunikációs hibák okozták. A kétpólusúvá formálódó pártszerkezetben az SZDSZ egyre inkább elveszítette politikai funkcióját. Aki „tartani akarta a jó irányt”, az a szocialistákra voksolt. Aki viszont kormányváltozást kívánt, az a Fideszt támogatta. A szocialisták javára történő második fordulós tömeges visszalépésével az SZDSZ a hatalmon maradás csalóka reményéért önszántából fokozta le magát az MSZP segédcsapatává.

Az SZDSZ bajosan tudja megvédeni kiterjedt önkormányzati pozícióit az őszi helyhatósági választásokon. Seregnyi embere kénytelen felhagyni eddigi megélhetésével. Értelmiségi holdudvara sietve indított chartás akcióival csak annak adná tanújelét, hogy a befolyásának elvesztése miatt érzett fájdalmában nem érti az új politikai helyzetet. A párt tagjainak nem lesz könnyű napról napra megélniük kispárti létük következményeit, de az utóbbi évek politikáját alapjaiban megváltoztatni óhajtó irányzatok hiányában a szervezetben nem várható a belső viták elfajulása.  Mindamellett az SZDSZ gyors talpra állására csak a Fidesz-kormány súlyos melléfogásai esetén számíthat.

Ketten a pályán

A kétpólusú politikai szerkezet dinamikája alig hagyott helyet a kisebb pártoknak. A KDNP vezetői feltehetőleg véglegesen kikerültek az érdemleges közéleti tényezők közül. Az MDNP megfelelő szervezettség hiányában az egyéni választókerületek harmadában még csak elindulni sem tudott. Minden médiatámogatás ellenére a Fidesz árnyékában sohasem volt valódi esélye a parlamenti küszöb átlépésére. A volt miniszterek és államtitkárok görcsös akarása az utolsó hónapokban már tulajdonképpen a kormánykoalíciót segítette. A szervezet megkapaszkodásának nincs realitása, viszont amennyiben ezt az érintettek idejében felismerik, országgyűlési képviselői és aktivistái jó részének a Fidesz adhat alkalmat a további politizálásra.

Feltehetőleg az MSZP döntéshozóinál senki sem kívánta kevésbé a Munkáspárt jelöltjeinek parlamentbe kerülését. Ami nagyon is érthető, hiszen az átmenet nyertesei és vesztesei között állandó kötéltáncot járó szocialista vezérkarnak ugyancsak megnehezedne a dolga, ha a kádári kisembert megcélzó baloldali rivális rendszeresen szót kapna a magyar közéletben.

Több körülmény megváltozása kellett ahhoz, hogy az 1994-es másfél százalék után most egyszerre megnyíljon a MIÉP előtt az Országházba vezető út. Egyformán a párt lehetőségeit növelte a szocialista-szabaddemokrata koalíció kormányzása, az FKgP győzelmének valószínűtlenné válása, és a MIÉP szervezeti hálózatának kiépülése. Számos jobboldali szavazó érezhette magától túlságosan is távolinak a Fideszt, és mivel más erős párt nem kínálkozott, vállalta a kockázatot, hogy esetleg haszontalanul voksol a nemzeti radikalizmus mozgalmára. Vezérének hetilapja régóta jelentékeny befolyást gyakorol a történelmi középosztály tetemes hányadára. A MIÉP országgyűlési képviselőinek parlamenti jelenléte még sok problémát okozhat a jövendő jobbközép kormánynak, megnyilvánulásaik jó néhány támadásra adnak majd alapot a leendő ellenzéknek. Ám nem történt nemzeti tragédia, több európai országban a hasonló pártok választói támogatottsága lényegesen nagyobb, mint hazánkban.

Az MDF képviselőjelöltjeit a Fidesz sikere vitte be az Országgyűlésbe. (Közülük mindössze egyetlen kapta mandátumát fiatal demokrata induló ellenében.) A Fidesz az egyéni választókerületek alig több mint harmadában kötött szövetséget az MDF-el. Vezetői inkább csak beszéltek az együttműködésről, de a kampány ideje alatt nemigen mutatkoztak nyilvánosan az egykori legnagyobb kormánypárt politikusaival. Az összefogásra való folytonos hivatkozás mégis jelentősen segítette a szervezetet a jobboldali törzsközönség megnyerésében. De a Fidesz kéttucatnyi egyéni kerület átengedésével, és sok ezer töredékszavazat elveszítésével meg is adta az árát a koalíciónak. Ma az MDF egyedül az új kormány fővonalától való világos elkülönülésével gondolhat arra, hogy legközelebb felülmúlja az öt százalékot. Önálló parlamenti frakció működtetésével a szervezet nagypárti öntudatú véleményformálói a Fidesz, az FKgP és a MIÉP között lavírozva még nem kevés kellemetlenséget szerezhetnek a majdani miniszterelnöknek. A párt döntéshozóinak azonban ennél lényegesen biztosabb jövőt ígér beilleszkedésük a szélesebb jobbközép egységbe. Az új kormánytöbbségnek nagy szüksége van a hagyományos jobboldal és a vidéki értelmiség fontos részét megjelenítő MDF-es személyiségekre és a ma is viszonylag erős helyi csoportokra.

Achilles-sarok

Más régi jobboldali pártokkal egyezően a kisgazdák is lényegesen várakozásaik alatt szerepeltek. A FKgP parlamenti képviselőcsoportja mindössze 4 fővel lesz nagyobb, mint 1990-ben volt. A párt elnöke bizonyára azért beszél olyan sokat szervezete megkerülhetetlen pozíciójáról, hogy ne kelljen magyarázkodnia az annyiszor beígért győzelem elmaradásáért. A kisgazdák azonban ismét középpárti eredményt értek el az önálló gazdálkodói hagyományaikat megőrző területeken. Kifejezik a magyar társadalom tekintélyes hányadának életérzéseit, hangot adnak jelentékeny választói csoportokban meglévő elitellenes indulatoknak. Az általuk képviselt igények létezésével a mindenkori kormánynak érdemes megfelelően számolnia. De az FKgP jó ideje szilárdan Torgyán-párt. A szervezet vezére eddig csak kivételesen tudta a realitásokhoz igazítani követeléseit. Sosem volt vele nehéz kiegyezni, csak azután a következő nap mindig többet akart. A nem kis taktikai leleményességgel elérni kívánt célja maga a főhatalom. Még senkinek sem sikerült kijátszania, vagy partvonalra helyeznie.

Torgyán Józseffel szinte lehetetlen együtt kormányozni, a Fidesznek most mégis meg kell próbálnia. Minden más megoldás működésképtelen a szocialistákkal való folytonos egyezkedés nélkül, így viszont alig változna bármi is az országban. Márpedig a Fidesz a változtatásra kapott megbízatást a szavazóitól. Egyáltalán nem lehet kizárni a kisgazdákkal kötött koalíció gyors összeomlását, mégis szomorú látni, hogy a médiaértelmiség egy része mennyire nem képes elképzelni az ország vezetését a régi politikai osztály nélkül. Pedig a magyar parlamentarizmus jövője, de még az MSZP megújulása szempontjából is a legkedvezőtlenebb változat az lenne, ha a Fidesz hatalmon tartaná a távozásra ítélt szocialistákat. A nagykoalíció nem hozna cselekvőképes kormányt, miközben erkölcsileg felmorzsolná a demokratikus átmenet utolsó, még intakt szervezetét. A két nagy párt közös hatalomgyakorlása ugrásszerűen megnövelné a felelőtlen ellenzékiség, a jobboldali radikalizmus táborát. Általa hosszú évekre elvesznének az ország számára a politikai váltógazdaság előnyei.

A kisgazdákkal történő együttműködés kétségtelenül könnyen vezethet ugyanehhez az eredményhez. Az Orbán-kormány látványos bukását nemigen felejtenék el egyhamar a polgárok. Bekövetkeztével a szocialisták sokáig mondogathatnák: rajtuk kívül nincs más megoldás. Mégis jelenleg csupán ennek a kockázatnak a vállalása adhat reményt a késő kádári viszonyok lehető meghaladására.

A remény kormánya

A Fidesz szervezeti háttere ma nyilvánvalóan gyöngébb, mint a ’90-es MDF és SZDSZ ereje. Az eredetihez képest meghétszereződött létszámú parlamenti frakció többségét az országos politikában gyakorlatot alig szerzett képviselők alkotják. Kérdéses, a hirtelen nagyra nőtt gyűjtőpárt hogyan bírja majd a ráháruló hatalmas terhelést? A választási kampány ígéretei után miként viseli a szűkös költségvetési korlátokkal történő szembesülést? A jobbközép újjáépítése épphogy csak elkezdődött. Az új kormánytöbbség egyelőre számos pártból lazán egymás mellé került, nem is olyan régen még hevesen rivalizáló csoportból tevődik össze. A Fidesz fegyelmezett, de meglehetősen zárt vezetésének kiszélesítése, a továbbélő párttöredékek, az MDF integrálása jobbára hátravan. A győzelem adta lendület, ha kitart az önkormányzati választásokig, azonban még sokat segíthet.

A Fidesznek sosem szabad elfelejtenie, honnét is érkeztek szavazói. Mindenkor érdemes észben tartania, hogy a párt támogatóinak harmada többnyire kétszer is a szabaddemokratákra voksolt, és ha harmadszor is ezt teszi, most nincs kormányváltás. Az új hatalom nem követheti egyedül a tradicionális magyar jobboldal értékeit, nem folytathatja ott, ahol az MDF 1994-ben abbahagyta. A választásokon még csak a Horn-kormány megbuktatására szövetkezett állampolgárokat kizárólag a nagyban különböző kultúrájú társadalmi csoportok valóságos érdekegyesítése őrizheti meg véglegesen a Fidesz mögött.

Az elmúlt évtized tapasztalatai szerint a jobbközép biztosan számíthat ellenfelei heves rohamaira. Politikusainak lehetőleg mégis ki kellene maradnia a fenekedő értelmiségi szekértáborok béka-egér harcából. A polgári korszak magyar miniszterelnökei közül azok bizonyultak igazán eredményesnek, akik megtalálták az üzleti világ számára is elfogadható pénzügyminiszterüket. A parlamenti ciklus legértékesebb első fél esztendeje nem veszhet el a közigazgatás munkaképességét átmenetileg erősen mérséklő minisztériumi átszervezések sorának végrehajtásával. A Fidesznek célszerű világossá tennie, hogy kizárólag a választási eredmény kényszere következtében fogadja kormányába a kisgazdák vezérét. Torgyán József a legkisebb veszélyt talán akkor jelenti, ha a jobbközép nem semlegesíteni, hanem minél jobban bevonni próbálja őt a kormányzati felelősség viselésébe. Így a kisgazda választók majd láthatják mire is képes miniszterként pártjuk szókimondó elnöke. A Fidesz akkor tud hatásosan ellenszegülni a túlzott követeléseknek, és képes kivédeni a parlament idő előtti feloszlását, ha lehetőleg mindenkor készen áll az előre hozott választásokra.

Az új parlamenti többség nem teheti egy csapásra jobbá a magyar társadalom életét. De fordíthat a hatalomgyakorlás eddigi stílusán. A polgárok kormányaként sokat javíthat az emberek közérzetén. A Fidesz 2002-ben a mainál felkészültebb volna az ország vezetésére, a választók bizalmából azonban most kell bizonyítania. A siker esélyei minden bizonnyal kedvezőbbek, mint fél éve a választási győzelemé voltak.

Népszabadság, 1998. június 6.