Gazsó Ferenc

Választók és pártok hármas tükrében.
A választói magatartás szociológiai jellegzetességei

A pártok versenypozícióját és társadalmi beágyazódását elemző hazai kutatások meggyőzően igazolják, hogy a rendszerváltás szituációjában kialakult pártszerkezet túlnyomóan képlékeny választói támogatottságra épül. A jelenség hátterét elemző empirikus és elméleti kutatások többféle magyarázattal szolgálnak. Az uralkodó felfogás szerint a labilis választói viselkedés hazánkban elsősorban azzal függ össze, hogy a társadalmi szerkezet kardinális átalakulásának eddigi, néhány esztendőnyi periódusában eleve nem alakulhattak ki a politikai tagoltság tartós, csoportminőségű szerkezetei. Maguk a pártok identitásproblémákkal, esetenként szakadást előidéző belső válságokkal küzdenek. Az értelmiségi elitcsoportok kulturális-ideológiai megosztottsága mentén kialakult pártszerkezet tehát maga is képlékeny. Ilyen körülmények között a választók túlnyomó többségének magatartását szükségképpen a szituativitás jellemzi. Az instabil és jórészt kiszámíthatatlan választói viselkedés rendkívül komplikált feladat elé állítja a hatalmi pozíciókért versengő pártokat. A megszerzett szavazóbázist egyszerűen lehetetlen tartósan stabilizálni.

Más országokhoz hasonlóan nálunk is kialakult az állampolgároknak egy olyan csoportja, amely következetesen elzárkózik a formális politikai részvételtől, folyamatosan távol tartja magát a politika világától. A "politikai névtelenek" kategóriájába sorolható állampolgárok – úgy tűnik ­

nem mozdíthatók ki a közélettől való totális elfordulás állapotából. Ezek a konzekvens elzárkózók egyetlen alkalommal sem vettek részt a parlamenti választásokon, tehát nem mutatnak semminemű részvételi hajlandóságot. Az empirikus tapasztalatok szerint a választópolgárok mintegy egytizede sorolható ebbe a csoportba. Zömük a társadalom alsó rétegéhez tartozik, a felsőfokú végzettségűeknek csupán egy százalékát találjuk ebben a csoportban. Ugyanakkor a legfeljebb az általános iskolát befejezettek közül majdnem minden nyolcadik választópolgár ide sorolható. A szóban forgó csoport egyik szembetűnő sajátossága a népesség átlagától eltérő generációs összetétel. A fiatalok a mintaátlagnál jóval nagyobb arányban fordulnak elő benne. A 30 évesnél fiatalabb választók körében például kétszer akkora az aránya azoknak, akik az eddigi választásokon nem vettek részt, mint az idősebb kohorszokban. A fiatalok csoportjában megfigyelhető, az átlagosnál nagyobb érdektelenséget és elfordulást közvetlenül a politika iránti közöny motiválja.

Az állampolgárok egy másik – az előbbinél nagyobb méretű – csoportját a pártoktól aktuálisan elfordulók képezik. Az e csoportba tartozókra az a jellemző, hogy esetenként részt vesznek ugyan a parlamenti vagy önkormányzati választásokon, ám tartósan nem kötődnek semmilyen párthoz, sőt, állandó dilemma számukra az is, hogy egyáltalán részt vegyenek-e az éppen aktuális választásokon. A pártoktól jelenleg eltávolodottak mintegy fele sorolható ebbe a csoportba, amelyben főként az MSZP egykori szavazói, továbbá az SZDSZ-ben és az MDF-ben csalódott szavazók dominálnak. Az empirikus felvételek azt mutatják, hogy ebben a csoportban a politikától teljesen elzárkózók aránya semmivel sem kisebb, mint a valamilyen pártot preferálók körében. Ugyanakkor erre a csoportra főként az jellemző, hogy szélsőségesen elégedetlenek a demokratikus intézmények működésével, sőt, magával a kialakuló társadalmi berendezkedéssel is.

A választói magatartás empirikus vizsgálatának hazai tapasztalatai a következőképpen összegezhetők:

1. A társadalmi-demográfiai változók szerinti tagoltság szignifikánsan differenciálja a választói magatartást. A hatás leginkább pregnáns jellegzetessége az, hogy a társadalmi rétegződés mentén alulról felfelé haladva egyre inkább nő a részvételi hajlandóság, egyre biztosabbak, megalapozottabbak a részvételi indítékok, a tudatos motívumok. A társadalmi-demográfiai tényezők tehát egyértelműen és igen erőteljesen érvényesítik hatásukat, mindenekelőtt a választási részvételi hajlandóság tekintetében. Nem ennyire egyértelmű azonban az összefüggés a pártpreferenciák és a szocioökonómiai státusz között.

Természetesen nem arról van szó, hogy a társadalmi státusz vagy akár az objektív létviszonyokat jellemző dimenziók együttes hatása mechanikusan érvényesülne az állampolgárok politikai orientációiban és magatartásában. Valójában az említett tényezők mindenkor átszűrődnek az egyénekre jellemző politikai attitűdök, értékelések és orientációk rendszerén, és általuk módosítva érvényesítik differenciáló hatásukat. Nincs tehát valamiféle egyértelmű megfelelés a társadalmi helyzet, az azt kifejező státusz, a társadalmi rétegződés és tagoltság, illetve a választói magatartás között.

2. Megkülönböztetett jelentőségű az egyénre jellemző politikai érdeklődés, beállítódás, aktivitásigény tartalma és fejlettségi szintje. A politika iránt egyáltalán nem érdeklődő, közömbös állampolgárok igen nagy része a választásokon sem vesz részt, míg az erős érdeklődéssel jellemezhetők túlnyomó többsége (az empirikus tapasztalatok szerint hazánkban több mint négyötöde) aktívan részt kíván venni a választásokon és nyomon követi a politikai fejleményeket. Más kérdés, hogy az aktív és érdeklődő állampolgárok csoportjába a hazai felnőtt lakosságnak csupán kisebbsége tartozik, míg a minden szempontból passzív érdektelenek a hazai felnőtt népességnek mintegy negyedét teszik ki. A politikai érdeklődés és az állampolgári részvételi hajlandóság szoros összefüggése tehát szociológiai tény. Természetesen nem arról van szó, hogy a politikai érdeklődés egy az egyben meghatározná a választói viselkedést, vagy a részvételi aktivitás mértéke jelezné a politikai érdeklődés szintjét. Határozott részvételi szándékkal ugyanis nem csupán azok az állampolgárok jellemezhetők, akik többé-kevésbé fejlett politikai érdeklődést mutatnak, hanem azoknak egy része is, akik közömbösen viseltetnek a politika napi történései iránt. Az összefüggés tehát ez esetben is meglehetősen bonyolult, annyiban azonban egyértelmű, hogy a politika iránti érdeklődés az esetek többségében határozott választói aktivitással párosul.

3. Az empirikus kutatásokból egyértelműen kirajzolódik az összefüggés a választói magatartás és a hatalmi-uralmi szisztéma működésére adott állampolgári reflexiók között. Ha az állampolgár elégedetlen a hatalmi intézmények működésével, akkor ezt az elégedetlenséget – igen gyakran, de nem kizárólag – választói passzivitással fejezi ki. Valójában a passzív, illetve aktív választói magatartás a társadalmi közérzület egyik megnyilvánulása. A szóban forgó tényező a hazai kutatások egybehangzó tapasztalata szerint kifejezetten nagy jelentőségű, talán az is megkockáztatható, hogy a választói magatartást a legerőteljesebben és legközvetlenebbül a hatalmi rendszer működésének és teljesítményének állampolgári minősítése befolyásolja. Bár a hatalmi intézményekkel szembeni elégedetlenség aktivitást és passzivitást egyaránt generálhat, hazánkban mégis az tapasztalható, hogy a parlament, a politikai pártok, a kormányzat tevékenységének negatív megítélése csökkenti a politikai aktivitást. Mindehhez társul az a tapasztalat is, hogy az állampolgárok gyakorta elégedetlenül szemlélik a hatalmi működés, a politikai döntések befolyásolásának korlátozott lehetőségeit. E kényszerűnek mondható passzivitás nehezen törhető át a választói jog négyévenként kínálkozó gyakorlásával.

4. A választói aktivitás és passzivitás állapota sok tekintetben a demokratikus létformák fejlettségének függvénye. Ha a társadalomban fejletlen a kollektív cselekvés készsége és az állampolgári önszerveződések kezdetlegesek, ha a mindennapi érdekkifejezés és érdekérvényesítés intézményei nem működnek az állampolgárokat meggyőző eredményességgel, akkor olyan szituációról beszélhetünk, amely határozottan kedvez a passzivitás kialakulásának és rögzülésének Az ilyen szituáció azt a tapasztalatot sugallja az állampolgárnak, hogy a társadalom egészétől elkülönült hatalmi-uralmi rendszer és a döntési folyamat állampolgári részvétellel számottevően nem befolyásolható.

5. A kutatások általános tapasztalata, hogy az állampolgárok aktivitásigényét, részvételi szándékát a pártokhoz való viszony önmagában is rendkívül erőteljesen befolyásolja. A pártokhoz erőteljesen kötődő állampolgárok választási részvételi hajlandósága magától értetődő. Ha viszont az állampolgárnak nincsenek pártkötődései, ha a pártkínálatot nem tartja eléggé vonzónak, akkor a kötődéshiány – valójában a pártok csekély vonzereje és megtartóképessége – a részvételi hajlandóságot mérséklő faktornak bizonyul. Megkülönböztetett figyelmet érdemel tehát, hogy a politikai pártok mennyiben képesek többé-kevésbé tartós állampolgári kötődést generálni, vagy, más szóval, milyen szavazatgyűjtő és szavazatstabilizáló képességekkel rendelkeznek.

TÁRSADALMI TAGOLTSÁG, POLITIKAI TAGOLTSÁG, PÁRTPREFERENCIÁK

A társadalmi makroszerkezet és a pártrendszer összefüggéseit vizsgáló kutatókat régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a társadalom osztály- és rétegszerkezete miképpen befolyásolja a pártokhoz való viszonyt, a szavazóbázisok szociológiai karakterét. Az eddigi kutatások tapasztalatai úgy foglalhatók össze, hogy a választói aktivitás, illetve passzivitás és a szocioökonómiai státusz között szignifikáns összefüggés fedezhető fel. Ugyanakkor a pártkarakterek és a szavazóbázisok társadalmi szerkezete tekintetében a kutatások csupán gyenge és szituatív összefüggést észleltek. A rendszerváltás időszakában kézenfekvő magyarázatként kínálkozott, hogy az államszocializmus körülményei között a magyar társadalom homogenizálódott, az érdektagoltság latens maradt. Ennélfogva nem mutatkozhatott egyértelmű összefüggés a pártkarakterek és a szavazóbázisok társadalmi szerkezete között. Ilyenformán a nyugati politikai szociológiában axiómaként kezelt tézis a politikai magatartás és a társadalomszerkezet összefüggéséről hazánkban csak töredékesen érvényesül.

Az e témakörben az 1990-es parlamenti választásokat követően lefolytatott Kolosi–Szelényi-analízis arra a feltevésre épült, hogy az alapvetően háromosztatú magyar társadalmi szerkezetnek valamiképpen érvényesülnie kell a politikai mező tagolódásában, és bizonyos transzformációk eredményeként a pártok szavazóbázisának társadalmi karakterében (Kolosi–Szelényi–Szelényi­–Western, 1991). A felvett minta azonban a fenti hipotézist csak részben igazolta. A társadalmi szerkezetben elfoglalt hely és a pártpreferenciák között gyenge összefüggés mutatkozott. Ennek megfelelően a kutatás egyik legfontosabb konklúziója az volt, hogy a szocioökonómiai státusz gyenge változó a pártpreferenciák előrejelzésében. A politikai tagoltság elemzése pedig ahhoz a konklúzióhoz vezetett, hogy Magyarországon létezik ugyan a társadalmi státusszal is összefüggésben lévő baloldali mező, ám ez kevéssé befolyásolja a pártválasztást. Magyarázatként az szolgált, hogy az úgynevezett kommunista utódpártnak abban a periódusban nem lehetett igazi esélye a baloldali szavazatok integrálására, a szociáldemokraták pedig belső konfliktusaik és a párt szavazatszerző potenciáljának gyengesége miatt nem lehettek versenyképesek. A kutatók nyitottnak tekintették azt a kérdést, hogy a szóban forgó szavazói réteget a jövőben milyen politikai aktorok fogják megmozgatni, és a baloldali orientációval jellemezhető társadalmi csoportok milyen párthoz fognak kötődni.

Az általunk végzett kutatássorozatban magunk is többször teszteltük azt a kérdést, hogy miként függ össze hazánkban a politikai magatartás a társadalmi tagoltsággal, közelebbről: mennyire magyarázza a szocioökonómiai státusz a pártpreferenciákat. A magunk részéről abból a feltevésből indultunk ki, hogy a társadalmi státusz és a pártválasztás között nem tételezhető fel közvetlen megfelelés, a pártpreferenciákat ugyanis a társadalmi helyzeten kívül számos más tényező is alakítja. Nem tételeztük fel továbbá azt sem, hogy a magyar társadalom szerkezetében rétegidentitáson alapuló szavazói magatartás érhető tetten. Sokkal inkább az a hipotézis látszott termékenynek, mely szerint a választópolgárok politikai viselkedését és pártorientációit különböző szociológiai faktorok együttesen, sőt egymást keresztező módon befolyásolják. Feltehető, hogy az egyének társadalmi státuszának különböző metszetei hatást gyakorolnak a politikához és a politikai aktorokhoz való viszonyra. Nem kizárt, hogy a társadalmi státusz valamilyen mértékben befolyásolja az állampolgárok pártokhoz fűződő viszonyát, sőt, az is elképzelhető, hogy a pártok szavazóbázisainak összetétele rétegspecifikus jellegzetességeket is mutat. Mindez azzal függhet össze, hogy a lényegében azonos szocioökonómiai státusz a politikai magatartás dimenziójában egymáshoz hasonló orientációkat produkál. Az ilyen meghatározottság ugyan nem csoportmotivált, hanem a nagyjából hasonló helyzetű egyének individuális mérlegelésére épülő politikai döntései és választásai adódnak össze. A társadalmi tagoltság tehát hazánkban nem eredményez csoportminőségű politikai tagoltságot, hanem csupán atomizált cselekvők csoportokba rendezhető viselkedéséről van szó. Megjegyezzük azonban, hogy felfogásunk szerint a társadalom politikai tagoltsága nem csupán csoportminőségű képződményként létezik, hiszen a politika hordozója a kollektív cselekvők körén kívüli individuum is. Végeredményben tehát az empirikus felvételek igazolják azt a hipotézist, mely szerint a társadalmi tagoltság valamilyen módon befolyásolja ugyan a pártokhoz való viszonyt, egyáltalán nem bizonyos azonban, hogy rétegspecifikus választói bázisok alakulnak ki, hiszen a társadalmi rétegek magatartását hazánkban nem vezérlik integratív politikai eszmék és értékek, sajátos rétegideológiák. Másrészt maguk a pártok is néppártként identifikálják magukat, tehát nem lépnek fel azzal az igénnyel, hogy meghatározott társadalmi csoportok érdekeit képviseljék.

A társadalmi helyzet és a pártválasztás közötti összefüggések tesztelésére kiváltképp alkalmasnak ígérkezett az egyének társadalmi önbesorolására épülő, úgynevezett osztályidentifikációs megközelítés. Az osztályidentifikációs csoport az individuális léthelyzetek szubjektív átélése alapján képződik, sokkal inkább kifejezi a társadalomnak a politikai magatartást motiváló releváns tagoltságát, mint a különböző változók mentén képzett társadalmi csoportosítások. Az 1994-es választásokat követően főképpen azt vizsgáltuk, hogy mennyire volt szoros az összefüggés az osztályidentifikáció és a pártválasztás között. Az empirikus tesztelés alapján úgy találtuk, hogy az összefüggés világosan kivehető. Az önmagukat a munkásosztályhoz sorolók elsősorban az MSZP szavazóbázisát gyarapították, olyannyira, hogy a párt szavazóinak 46 százaléka ebből az osztályidentifikációs csoportból rekrutálódott. Ahogyan haladtunk az önbesorolás szerinti hierarchián felfelé, úgy csökkent az osztályidentifikációs csoportok kötődése a szocialista párthoz, olyannyira, hogy a középosztály körében ezt a pártot messze a mintaátlag alatt támogatták. Ugyanakkor az SZDSZ és az MDF a középosztályok körében kapta a legtöbb szavazatot. Az elemzés végső konklúziója az volt, hogy az osztályidentifikáció alapján kirajzolódó társadalmi szerkezet érezhetően tagolja a parlamenti pártok szavazóbázisát.

Ugyanakkor az 1994-es és az 1998-as parlamenti választásokat követő empirikus felvételek és a legutóbbi parlamenti választásokat követő post-election kutatás bizonytalanságot keltettek a tekintetben, hogy a társadalmi tagoltság és a pártkarakter, illetve a szavazóbázisok szerkezete között kimutatható-e tartós, szignifikáns kapcsolat. A longitudinális reprezentatív felvételek sokkal inkább arra engednek következtetni, hogy a szocioökonómiai státusz alapvetően gyenge magyarázó elv a pártpreferenciák tekintetében. Ez összefügg azzal, hogy a választói viselkedés túlnyomórészt labilis, a két választás közötti időszakban a választópolgárok nagy része eltávolodik a korábban támogatott párttól. Ez elsősorban az alsó társadalmi rétegek magatartására jellemző, hiszen azok a remények, amelyeket a pártválasztásukhoz fűztek, többnyire nem teljesülnek. A pártok és a választók viszonya tehát kevéssé stabil. Ennélfogva a szavazóbázisok társadalmi karaktere, szocioökonómiai jellegzetességei is igen gyorsan és erőteljesen módosulnak. Az úgynevezett osztályszavazat-elv tehát Magyarországon igen kevéssé érvényesül.

IDEOLÓGIAI-POLITIKAI TÖRÉSVONALAK ÉS PÁRTORIENTÁCIÓK

Ami a magyar társadalomban megfigyelhető ideológiai-politikai orientációknak a pártválasztást befolyásoló hatását illeti, e vonatkozásban a kutatások azt a nemzetközi tapasztalatokkal is egyező trendet erősítik meg, hogy a bal-jobb skálán kifejezett választói identifikáció és a pártok deklarált ideológiai karaktere között szignifikáns összefüggés észlelhető. Ráadásul ez a meghatározottság erősödik, tehát a pártválasztás és az ideológiai önmeghatározás egybekapcsolódása és szignifikanciája ma jóval egyértelműbb, mint az 1990-es vagy az 1994-es választások idején. Amíg ugyanis 1990-ben a baloldali szavazatok szétszóródtak a pártok között, s az önmagukat baloldaliként meghatározó szavazók a baloldalt reprezentáló MSZP-t jóval kevésbé támogatták, mint a jobbközép pártokat, a legutóbbi két választáson egyértelművé vált a kapcsolat a baloldali identifikáció és a szocialisták támogatása között.

Hasonló a helyzet a jobboldali identifikációval jellemezhető választók körében is. Amíg azonban szavazataik az elmúlt két választáson megoszlottak a jobbközép pártok között, az utóbbi időben a Fidesz bázisát erősítik. A legutóbbi választásokon a jobboldali szavazóbázis integrációjának eredményeként a Fidesz már az MSZP egyenrangú ellenfeleként, a jobboldali mező domináns pártjaként szerepelt. Ezáltal alapjaiban változtak meg a politikai játékteret domináló korábbi erőviszonyok. Immár nem egyetlen, nagy integráló képességű baloldali párt és számos kisebb, egymással is szembenálló jobboldali párt versenyéről van szó, hanem a választói támogatottságot tekintve azonos nagyságrendű, a politikai mező ellentétes pólusait integráló két nagy párt határozza meg a politikai erőtér történéseit.

Végeredményben a bal-jobb megosztottság empirikus vizsgálatának tapasztalatai alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy az önmagukat baloldali, illetve jobboldali orientációjúnak mondó választópolgárok deklarált irányultságuknak megfelelő választói magatartást és pártpreferenciákat produkálnak. Természetesen a pártválasztást az ideológiai irányultság sem határozza meg kizárólagos érvénnyel. A pártpreferenciák számos dimenzió mentén szóródnak, és ezek közül csak az egyik az ideológiai dimenzió, amelyet – úgy tűnik – más motívumok többé-kevésbé keresztezhetnek. Az összefüggés azonban az ideológiai identitáscsoportok deklarált irányultsága és a pártválasztás között statisztikai értelemben egyértelmű.

Bizonyos tehát, hogy hazánkban léteznek csoportidentitás-generáló ideológiai és politikai törésvonalak, és ezek igen erőteljesen differenciálják a pártpreferenciákat. Ezt igazolja a vallási identitás szerinti tagoltság hatásvizsgálata is. Több empirikus kutatás keretében is bemért összefüggés tapasztalható a vallásosság jellege és a pártpreferenciák között. A kutatások arra vetettek fényt, hogy nem általában a vallásosság, hanem annak meghatározott formája differenciálja a pártpreferenciákat. A vallási identitással jellemezhető csoportban egyértelmű a pártválasztás és a vallásosság közötti összefüggés: a választópolgárok mintegy 16 százaléka esetében a pártpreferenciákat ez a faktor befolyásolja a legnagyobb erővel. Ugyanakkor az tapasztalható, hogy a vallási törésvonal pártpreferenciákat befolyásoló szerepe nem erősödött az elmúlt években. E faktor hatásában sokkal inkább az úgynevezett tendenciátlan ingadozás figyelhető meg. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kutatások egybehangzó tapasztalata szerint a gyenge vallási identitással jellemezhető választói csoportok pártpreferenciáit a valláshoz való viszony nem differenciálja számottevően. E nagy létszámú, a választók csaknem 60 százalékát reprezentáló "maga módján vallásos" csoport pártok szerinti szavazatai rendszerint a mintaátlagoknak megfelelően szóródnak. Ugyanakkor a vallási identitás minden formáján kívül helyezkedő, deklaráltan nem vallásos választók pártpreferenciái igen egyértelműen differenciálódnak a pártok ideológiai karaktere szerint. Természetesen az eddigi tapasztalatok alapján nehéz prognosztizálni, hogy a vallási törésvonal a jövőben veszít-e pártválasztást befolyásoló szerepébő1, avagy éppenséggel az eddiginél is szorosabb összefüggés alakul ki a pártorientáció és a vallási irányultság között. Miután a hazai pártszerkezet képlékeny és a pártok arculata is változik, egyszerűen megítélhetetlen, hogy a társadalom vallási tagoltsága és a pártok társadalmi beágyazódása között miféle összefüggések és kapcsolatok bontakozhatnak ki.

A PÁRTOK TÁRSADALMI BEÁGYAZÓDÁSA

A tranzitológiai irodalom egybehangzó felfogása szerint virulens képviseleti demokrácia elképzelhetetlen jól beágyazott, stabil társadalmi bázisra támaszkodó pártrendszer nélkül. Ám ilyen pártrendszer – a nemzetközi szakirodalom szerint (Lipset–Rokkan, 1967) – csak akkor létezhet, ha a pártok tevékenysége, a párttagoltság tartós társadalmi törésvonalakhoz kötődik. Mindezt mérlegelve számos kutató osztja hazánkban azt a felfogást, mely szerint a demokrácia kiteljesedésének esélyét rendkívül erőteljesen befolyásolja, hogy nagyobb késedelmek nélkül kialakulnak-e olyan pártok, illetve létrejön-e olyan pártszerkezet, amely a magyar társadalom törésvonal-struktúráival összhangban működik.

A magyar társadalom politikai szerkezetéről, a társadalmat tagoló törésvonalak jellegzetességeiről számos elméleti konstrukció és empirikus argumentációra hivatkozó hipotézis született az elmúlt néhány esztendőben. A politikai folyamatok makroszintű magyarázatának igényével fellépő

elméleti konstrukciók azonban egyelőre kevés támpontot kínálnak az empirikus folyamatok megértéséhez.

Feltehetően arról van szó, hogy a politikai tagoltság hazai jellegzetességei eleve rendkívül beszűkítik a klasszikus törésvonal-elméletre épülő makromagyarázatok lehetőségét. Olyan társadalomról van szó ugyanis, amelyben az állampolgárok politikai orientációi jórészt kialakulatlanok, ahol fejletlen a pártpreferenciákat erőteljesen befolyásolni képes, csoportminőségű integrációk hálózata, ahol az állampolgárok többsége tartósan nem kötődik semmiféle politikai párthoz vagy más kollektív aktorhoz, s ráadásul a pártok identitásgeneráló-képessége is fejletlen, esetenként maguk a pártok is szakadást előidéző belső konfliktusokkal küzdenek. Így nehezen lehetséges olyan releváns törésvonal-elméletet konstruálni, amely az empirikus tesztelés próbáját is kiállja.

Bár kétségtelen, hogy hazánkban a pártok erősorrendjét a tartósan egyik párthoz sem kötődő labilis választók támogatásának elnyerése dönti el, a pártok versenypozícióját, a szavazatgyűjtés esélyeit rendkívül erőteljesen befolyásolja a stabil szavazóbázis mérete és kohéziója, ami a pártok társadalmi beágyazottságának empirikusan megragadható megnyilvánulása. A két választás közötti ciklusban elvégzett országos reprezentatív felvételek és a legutóbbi post-election vizsgálat egyaránt arról tanúskodik, hogy az utóbbi néhány esztendőben a parlamenti pártok nem gyarapították stratégiai szavazóbázisukat. Az empirikus felvételek szerint jelenleg egyedül az MSZP rendelkezik olyan méretű tartósan kötődő szavazóbázissal, amely önmagában is biztosíthatja a szóban forgó párt parlamenti részvételét. Az összes többi párt esetében az erős kötődésű szavazóbázis mérete jóval alatta marad a parlamenti küszöbértéknek.

Valamely párt szavazóbázisának nagymérvű instabilitását a társadalmi beágyazottság hiányának pregnáns jeleként értelmezhetjük. A labilis támogatottság azzal függhet össze, hogy az adott párt nem kínál nagyobb választói csoportokat tartósan vonzó programot, világosan körvonalazott társadalompolitikai elképzelést és vonzó célokat a választók számára. A pártkarakter tehát inkább taszító, mint vonzó, a jövőígéretek megalapozatlanok, a szavahihetőség pedig kérdéses. Az ilyen párt szükségképpen korlátozott vagy éppenséggel jelentéktelen identifikációs bázissal rendelkezik. Ugyanakkor a nagymértékben képlékeny választói támogatás az adott párt erőpozíciójának jórészt prognosztizálhatatlan méretű átrendeződését vetíti előre.

A pártok társadalmi beágyazottságának fejletlensége a demokratikus hatalmi működés egészét érinti. A választásokon győztes párt vagy koalíció rendkívül gyorsan elveszítheti társadalmi támogatottságát, ami gyengíti a kormányzóképességet. Az 1994-es választások alapján úgy tűnhetett, hogy tartós parlamenti pártszerkezet alakul ki. Jelenleg azonban sokkal inkább az konstatálható, hogy a társadalmi beágyazottság hiánya magát a parlamenti pártszerkezetet is gyökeresen módosító változásokat eredményezett, sőt, némely, korábban stabilnak tűnő párt parlamenti státuszát is elveszítette.

Tanulságos tehát, ha az empirikus kutatások ismeretanyagára támaszkodva megkíséreljük összegezni, hogy voltaképpen milyen folyamatok zajlottak le a parlamenti pártok szavazóbázisaiban az 1994-es parlamenti választásokat követően. Miközben a korábban esetleg igen szilárdnak tűnt parlamenti pártszerkezet nagyon is cseppfolyóssá vált, az egyes pártok társadalmi támogatottságában drámai változások következtek be.

A VERSENYPOZÍCIÓK ALAKULÁSA

A szocialisták versenyelőnye

Egyértelmű empirikus tapasztalat, hogy a Magyar Szocialista Párt a hazai pártszerkezet leginkább beágyazott, legnagyobb stratégiai szavazóbázissal és stabil választói támogatottsággal rendelkező aktora. Az MSZP megkülönböztetetten kedvező pozícióját elsősorban annak köszönheti, hogy a hazai pártkínálatban mindmáig nem lépett a színre igazi konkurenciát jelentő versenytárs, amely elhódíthatná tőle a választók mintegy egynegyedét reprezentáló baloldali szavazók egy részét. Ez a nagyszámú baloldali szavazóbázis sajátos szociológiai előnyöket kínált a szocialista párt számára: az átlagot meghaladó részvételi hajlandósággal jellemezhető, minden más választói csoportnál konzekvensebb politikai orientációk jellemzik, ennélfogva csak a legvégső esetben hajlandó más orientációjú pártokat támogatni, illetve csak akkor, ha téves azonosítás folytán illuzórikusan ítéli meg valamely párt politikai karakterét, miként azt az első parlamenti választások idején az MDF esetében, később – 1990 és 1994 között – pedig a Fidesz támogatottságának növekedése kapcsán tapasztalhattuk. E jól definiálható választói csoport meghatározó módon alakította a pártok közötti erőviszonyokat, s a szocialista pártot potenciális versenyelőnyhöz juttatta.

E sajátosság az elmúlt négy esztendőben szokatlan körülmények közepette érvényesült. A szocialisták az ország gazdasági és pénzügyi stabilitásának megteremtését célzó kormányzati program kényszerére hivatkozva hosszú időre totálisan elfordultak a hagyományos baloldali orientációjú, a szociális érzékenység bázisára épülő társadalompolitikai koncepciótól, holott látványos választási győzelmüket éppenséggel a társadalmi igazságosság érvényesülését kívánó választópolgárok támogatása segítette elő. Az MSZP politikai vonalvezetése és a szociális érzékenység kritériumai közötti távolságot az elmúlt ciklus során maguk a választók is érzékelték. A csalódott választópolgárok nagy tömegben hagyták el a szocialisták szavazóbázisát. A visszaáramlás akkor indult el, amikor a szocialisták a makrogazdasági növekedés bázisán az elosztási rendszer szociális, jóléti elemeket is magában foglaló átformálásának lehetőségét is óvatosan kilátásba helyezték, jóllehet az életfeltételek valamelyes javításának programját csupán a nyugdíjasok számára hirdették meg. A gazdaság növekedési pályára állása és az életszínvonal drasztikus csökkenésének lefékezése a baloldali orientációval jellemezhető választói csoportokat újra az MSZP felé fordította, ilyenformán a jelzett társadalompolitikai fejlemények és a szavazóbázisba történő visszaáramlás között az empirikus kutatások szoros időbeli kapcsolatot mutattak ki. Ez arra utal, hogy a baloldali szavazóbázis és az MSZP közötti viszony nem a párt szociális érzékenységének materializálódására, hanem sokkal inkább egy meghatározott és társadalmi értékek által generált csoportazonosság-tudatra épül. A baloldali orientáció integráló ereje tehát kétségtelen. A szocialisták minden korábbi időszakot meghaladó támogatottsági fölénnyel zárták az 1997-es évet.

Bármely időpontban vizsgáljuk az MSZP szavazóbázisának összetételét, mindenkor azt tapasztalhatjuk, hogy a választók többsége a baloldali orientációjú szavazók köréből érkezik. Az 1990-es parlamenti választásokat követően a Tárki által elvégzett országos reprezentatív felvétel alapján megállapítható volt, hogy a szocialista szavazótábor 70 százaléka a baloldali orientációjú szavazók köréből rekrutálódott. Miként a kutatást vezető Kolosi Tamás és szerzőtársai megállapították, a szocialista párt volt az egyedüli parlamenti párt, amelynek szavazói a hagyományos bal-jobb alternatívában gondolkodva voksoltak (Kolosi, 1990). A baloldali orientációjú szavazók nagy részét azonban az MSZP-nek akkor még nem sikerült maga felé fordítania. Ezek a szavazatok szétszóródtak a pártok között, illetve a szóban forgó csoport mintegy kétötöde távol tartotta magát a választásoktól. Ugyanakkor az MSZP 1994-es győzelmének egyik alapvető oka, hogy – a megelőző választástól eltérően – a baloldali orientációjú szavazók túlnyomó többsége (66 százaléka) az MSZP-re voksolt. A párt szavazóinak mintegy fele ebből a politikai környezetből érkezett (Gazsó­–Stumpf, 1995).

Az eddigi trendeket figyelembe véve megalapozottan állítható, hogy a szocialista párt alapvető szociológiai jellegzetessége a baloldali beágyazottság, továbbá az, hogy a kialakult pártszerkezet keretei között a baloldali identifikációval jellemezhető nagyszámú szavazótábor számára ez a párt a kézenfekvő kínálat. A párt társadalmi beágyazottságának fentebb körvonalazott jellegzetessége egyúttal azt is jelenti, hogy az MSZP sorsa, erőpozíciójának alakulása a baloldali szavazótábor támogatásának függvénye. Ez a támogatás azonban feltételekhez kötött. A stratégiai szavazóbázis megőrzése annak függvénye, hogy a szocialisták képesek-e meggyőzően bizonyítani a baloldali értékek képviseletét. Az elmúlt néhány esztendőben a párt baloldali karaktere a stratégiai szavazóbázishoz tartozók körében is kérdésessé vált. Ez azt eredményezte, hogy az 1994-es baloldali szavazók mintegy kétötöde átmenetileg elfordult az MSZP-től. A közeledő parlamenti választások hatására a baloldali identitású csoport csalódott tagjai is egyre inkább a szocialista párt felé fordultak; és, főként a kisebb rossz elve alapján, a legutóbbi parlamenti választásokon ismételten a szocialistákat választották. A baloldali szavazók 62 százaléka szavazott a szocialistákra, és a szavazóbázis 52 százaléka ebből a körből érkezett.

Az MSZP társadalmi beágyazottságának további jellegzetessége, hogy az imént körvonalazott "természetes" szavazóbázis még két pillérrel kiegészül. Egyrészt az egykori állampárti tagság mindenkor szignifikánsan nagyobb mértékben támogatja az MSZP-t, mint más pártokat. Ez a bázis az elmúlt két választáson 3-5 százalékkal növelte a szocialisták globális támogatottságát. Feltehető, hogy az egykori párttagok a családi-társadalmi környezet választói viselkedésének orientálásában is jelentős szerepet játszanak. Ennélfogva indokolt, hogy az egykori párttagságot a szocialista szavazóbázis egyik pillérének tekintsük. Az empirikus tények nem igazolják azonban azt a feltevést, hogy az MSZP szavazóbázisát vagy akár a szavazóbázis tartós kötődésű csoportját túlnyomóan az egykori párttagok alkotnák. A felvételekből kontrollálhatóan kideríthető, hogy az MSZP szavazóbázisának összetételét mindenkor az állampárthoz tagsági viszonnyal nem kötődő választók túlsúlya jellemezte: arányuk az 1990-es parlamenti választásokon 68, 1994-ben 78, 1998-ban pedig 80 százalék volt.

Az MSZP azért lehetett a negyedik legerősebb parlamenti párt az 1990-es választásokat követően, mert megszerezte az állampárthoz tagsági viszonnyal soha nem kötődő szavazók mintegy 8 százalékának támogatását. Csupán az egykori párttagság egyharmadának szavazatával még a parlamentbe való bekerülés is kérdéses lett volna. Nyilvánvaló az is, hogy a szocialista párt 1994-es fölényes győzelme elsősorban nem az egykori párttagok mintegy kétharmadának szavazói támogatásával függött össze, hanem azzal a ténnyel, hogy a kommunista párthoz soha sem tartozó választók mintegy 29 százalékának támogatását sikerült megszereznie. Számításba veendő, hogy az egykor párttagsággal rendelkezők aránya csökken a választópolgárok körében; tulajdonképpen olyan stratégiai pillérről van szó, amely egyre inkább veszít jelentőségéből. Ennek a jellegzetes tünete, hogy a 40 évnél fiatalabb választók körében az egykori párttagok aránya mindössze 3 százalék. Jelenleg azonban a baloldali orientációjú szavazók és a velük részben átfedésben lévő egykori párttagok két olyan pillérnek tekinthetők, ahonnan a legrosszabb esetben is mintegy 10-12 százalékos globális szavazói támogatás érkezhet a szocialistákhoz.

Ráadásul mindez kiegészül az államszocializmusból érkezett és ma is pozícionált vezetők és menedzserek jelentős mérvű támogatásával, ami a választói réteg számszerű arányát messze meghaladó mértékben befolyásolhatja a pártok közötti versenyt. A menedzserréteget érdekazonosság és a kapcsolathálózatok finom szövedéke köti a szocialistákhoz, hiszen a párt szavazóbázisának éppen az az egyik igen fontos jellegzetessége, hogy a rendszerváltozás haszonélvezőit igen nagy mértékben reprezentálja.

Bár a szocialista párt szavazóbázisát kifejezetten néppárti jellegzetességek uralják, kétségtelen,

hogy a párt a választók jelentős részét egyértelműen taszítja. Az MSZP az egyik leginkább elutasított párt a hazai választók körében. Ez kétségkívül gyenge pont, miként az is, hogy a másodlagos pártpreferenciák rangsorában az utolsó helyek egyikét foglalja el. Felfedezhetők azonban további rejtett hátrányok is. Ilyennek nevezhető például a baloldali orientációjú szavazók sajátos korfája, amely azt tükrözi, hogy a fiatal nemzedékek körében a baloldali orientáció meglehetősen gyenge. A párt stratégiai szavazóbázisa tehát a szülők és a nagyszülők nemzedékére korlátozódik. Ez stratégiai problémákat jelez a szocialisták számára. A baloldali orientáció kedvezőtlen arányú nemzedéki reprodukciója a domináns párt státuszának megőrzését egyértelműen veszélyezteti.

A Fidesz-Magyar Polgári Párt felzárkózása

A Fidesz hosszú időn keresztül nem csupán a magyar, hanem az európai pártpolitikai színtérnek is unikális szervezete volt. Generációs indíttatású pártként, olyan zárt politikai alakzatként működött, amelynek tagjai közé a 35 éven felüliek nem kerülhettek be. Korosztályi zártsága párosult a rendszerváltás legfiatalabb generációjának radikális politikai aktivizmusával, ami erősen megosztotta a társadalmat. A Fidesz az 1990-1994-es parlamenti ciklus első felében óriási népszerűségre tett szert. A párt generációs karaktere és ilyen értelmű zártsága azonban alapvető korlátját képezte a tágabb társadalmi beágyazódásnak. A párthoz nem sorakoztak fel olyan jelentős társadalmi érdekcsoportok, korporációs és gazdasági erők, amelyek bennük látták volna érdekeik és céljaik megvalósításának garanciáját. A Fideszre tehát elsősorban a fiatal szavazók tekintettek kitüntetett szimpátiával, akiknek választói hajlandósága közismerten rendkívül képlékeny. Az 1990-es választások után a Fidesz gyorsan felszökkent népszerűsége szinte teljesen szertefoszlott. Az 1994-es parlamenti választásokat követően azonban a Fidesz megsokszorozta szavazótáborát, és az ellenzék meghatározó pártjává vált. A pártok körüli társadalmi klíma alakulása, a parlamenti pártszerkezetben végbemenő változások egyaránt annak kedveztek, hogy a mérsékelt, ám ugyanakkor kormányváltást, elitcserét és a politikai vonalvezetés lényeges korrekcióját óhajtó választópolgárokat a Fidesz integrálja. Ez a folyamat odáig vezetett, hogy a Fidesz felszívta az MDF és a KDNP korábbi szavazóbázisának nagy részét, integrálta az SZDSZ-ből kiábrándult választókat, köztük az önmagukat liberális orientációval jellemzők mintegy kétharmadát, sőt, az MSZP korábbi szavazóbázisának mintegy 10 százalékát is magához vonzotta. Jellemző, hogy még az egykori MSZMP-tagság 12 százaléka is a Fideszt támogatta a legutóbbi választásokon.

A Fidesz fő erőssége a rendkívüli szavazatgyűjtő képesség. Jelenlegi szavazóbázisának mintegy 70 százaléka más pártoktól érkezett. A másodlagos pártpreferenciákat tekintve pedig minden párt szavazóbázisában a Fideszt tekintették a leginkább vonzónak. Új mozzanat azonban, hogy a Fidesz iránti szimpátia nem egyszerűen az érzelmekre épült. A Fidesz feltételezett kormányzóképessége egyre több szavazót vonzott. A parlamenti választásokat megelőző hetekben a választópolgárok elsősorban a Fideszt nyilvánították érettnek és alkalmasnak az ország irányítására. A reprezentatív mintákba bevont választóknak több mint fele ebben a dimenzióban a Fideszt helyezte a rangsor élére.

A hazai politikai mezőt a jobbközép szavazótábor tartós dezintegráltsága jellemezte. Ennek fontos komponense volt, hogy hosszú ideig nem tudott kialakulni az a pártformáció, amely szociológiai jellegzetességei folytán a jobbközép szavazóbázis integrátorává válhatott volna. Ilyen törekvések megnyilvánultak ugyan az MDF, a KDNP, majd a Kisgazdapárt részéről is, a jobbközép szavazóbázis azonban nemigen reagált ezekre a kezdeményezésekre. Az FKgP átmeneti, protest jellegű, erősen az alsó rétegekből eredő támogatottságnövekedése nem ennek az integrátori szerepnek volt a kifejeződése. Az áttörést a Fidesz jobbközép irányultságú formációként történő választói elfogadása jelentette. Egy új, nagy szavazatszerző potenciállal rendelkező erő megjelenésével a jobbközép mezőben reálissá vált az integrációs tendenciák felerősödésének esélye. A Fidesz ilyen értelmű funkcióvállalása és beágyazódása távolról sem volt zökkenőmentes, a különböző indíttatású ellenreakciók azonban nem tudták megakadályozni a Fidesz választói támogatásának dinamikus növekedését.

A Fidesz jobbközép gyűjtőpárttá fejlődésének üteme az MDF-fel 1997 őszén megkötött szövetségi megállapodás után látványosan felgyorsult. Komolyabb támadások ettől az időszaktól kezdve leginkább az MSZP felől érkeztek. A szocialista ellenkampány azonban – szándékával ellentétben – maga is katalizálta ezt a folyamatot. E retorika kulcseleme volt, hogy a szocialistákon kívül Magyarország számára – legalábbis az 1998-as választásokon – nem kínálkozik más alternatíva. Az empirikus kutatások azonban hosszabb ideje jelezték, hogy a magyar választók megoszlása a bal-jobb orientáció szerinti önbesorolás tekintetében kiegyenlítetté vált, vagyis megszűnt a balközép orientáció korábban tapasztalható túlsúlya. Másrészt a "nincs alternatíva" szlogenje feltehetőleg akkor működhetett volna a szocialisták számára kedvezően, ha a jobbközép mezőben nem állt volna fel egy széles választói réteget integráló párt. Minthogy e két feltétel egyike sem állt fenn, a Fidesz erőgyűjtését és versenypozíciójának fokozatos javulását a szóban forgó eszközökkel nem lehetett visszafogni.

A választásokon a jobboldali szavazó bázis integrálódásának beteljesülését figyelhettük meg. A Fidesz a jobb-jobbközép mező domináns és egyértelműen támogatott pártjaként nyerte meg a választásokat. Egyúttal kirajzolódtak egy kétpólusú párt rendszer alapjai. E struktúra dichotóm jellegét a választói magatartás empirikusan is jól nyomon követhető módosulása határozza meg. A két pólust a Fidesz, illetve az MSZP dominálja. A választásokat követő felvétel arra utal, hogy az újonnan szerzett támogatók igen pozitív várakozással tekintenek az új kormányzati ciklus elé, sőt, a jobboldali politikai térfélen osztozó két másik párt, az FKgP és a MIÉP támogató csoportjaiból is egyértelmű áramlás figyelhető meg a Fidesz szavazóbázisa felé. Hasonló a helyzet az SZDSZ szavazóbázisát illetően is. A választási eredmények elemzéséből kitűnik, hogy az SZDSZ korábbi fellegvárának tekintett nyugat-magyarországi megyékben a szabad demokrata szavazóbázis jelentős részét felszívta a Fidesz. Természetesen e pillanatban nem adható mértékadó válasz arra az alapvető kérdésre, hogy az elmúlt néhány esztendőben és a legutóbbi választásokon megfigyelt folyamatok eredményeként kialakult óriási szavazóbázist mennyiben sikerül a Fidesznek stabilizálnia és főképpen integrálnia. Ez a feladat távolról sem befejezett, sőt, a Fidesz további versenypozíciója éppen attól függ, sikerül-e legalább a jobbközép orientációval jellemezhető választókat megtartania.

A Fidesz-szavazóbázis szociológiai karakterét markánsan jellemzi a középrétegektől érkező támogatás. Külön is kiemelendő az értelmiség viszonyának módosulása. Amikor a Fidesz látványosan szakított az SZDSZ-hez fűződő szatellitstátuszával, jórészt elveszítette az úgynevezett véleményformáló értelmiség támogatását. A Demokratikus Chartával történt politikai konfrontációt követően pedig az akkor még jórészt liberális befolyás alatt álló értelmiség nagymértékben diszpreferálta az önálló utat kereső pártot. A helyzet mára megváltozott. Az elmúlt években elszenvedett folyamatos sérelmek hatására számos értelmiségi csoport elsősorban a Fidesztől várta a sokak által elutasított neoliberális értelmiségi és tudománypolitika korrekcióját. Mint ahogy a társadalompolitika egészé­nek változását igénylő középrétegek is jórészt a Fideszt tekintették a társadalmi változások letéteményesének.

Az FKgP protest karaktere és a kormányzati pozíció

A rendszerváltozás kezdetén a Független Kisgazdapárt nehezen rekreálódó, ugyanakkor történelmileg beágyazott pártként jelent meg a hatalomért versengő politikai aktorok körében. A párt legújabb történeti periódusának főbb szakaszait jelzi az alárendelődő partneri viszony az Antall-kormányban, az egyre éleződő belső megosztottság, a felemás szakítás a jobbközép koalícióval, majd a torgyáni vezetés felülkerekedése és az erőteljes antielitista szerepvállalás, továbbá az alsó osztályok életérzéséhez igazodó radikális retorika. A párt túlélte a "harminchatok" kiválásával járó szakadást, a két választás között pedig társadalmi támogatottságát megduplázva az ország egyik jelentős pártjává nőtte ki magát. Ez főként annak a konzekvens magatartásnak a következménye, amely a társadalmi támogatás gyarapítását elsősorban a hatalmat gyakorló kormányzó elit teljesítményének és erkölcsi állapotának az állampolgárok széles körében elterjedt megítélésére, az úgynevezett protest attitűdökre építette.

A Kisgazdapárt azonban azon kevés pártok egyike, amely jól körvonalazható, erős kötődésű stratégiai szavazóbázissal is rendelkezik. A szilárd mag a falun élő, jobbára idős, alacsony iskolázottságú és főként önálló mezőgazdasági termeléssel foglalkozó népesség köréből rekrutálódik. Ez a közeg a Kisgazdapárt szűkebben vett társadalmi bázisa. Innen meríti versenyhelyzetének egyik alapvető pillérét, azt a támogatottságot, amely szinte biztosra vehető 5-6 százaléknyi globális szavazatot jelent. Ez a stratégiai bázis ahhoz ugyan kevés, hogy a kisgazdákat versenyképessé tegye a kormányzati pozíció megszerzésében, arra azonban mindenképpen elegendő, hogy parlamenti részvételüket garantálja. Megemlítendő, hogy pusztán demográfiai okok miatt is elkerülhetetlen a szóban forgó szilárd szavazóbázis fogyatkozása. A magas átlagéletkor, továbbá a generációs folytonosság szembetűnő hiánya egyaránt veszélyezteti a vázolt méretű szilárd szavazóbázis megőrzésének esélyét.

Az FKgP makroszociológiai státusza tehát kettős jellegű. Előnynek tekinthető a viszonylag jelentős méretű stratégiai szavazóbázis, amely egy parlamenti kispárt státuszát alapozza meg. Ugyanakkor igen nagy gond a szavazóbázis gyarapítása, továbbá a párthoz csapódó bizonytalan és illékony szavazók támogatásának stabilizálása.

A párt szavazatgyűjtő stratégiája az 1994-es választásokat követően elsősorban a rendszerváltozás folyamatában halmozott érdeksérelmet és státuszvesztést elszenvedő és ezzel jórészt kilátástalan helyzetbe sodródott állampolgárok szavazatainak begyűjtésére épült. Ez a stratégia kézzelfogható eredményeket hozott, hiszen a Kisgazdapárt átmenetileg megduplázta támogatottságát. Bár a felduzzadt szavazóbázis is túlnyomóan a falusi népesség köréből rekrutálódott (arányuk 51 százalék volt), a párt jelentősen növelte befolyását a városi alsó rétegek, főként az alacsony iskolázottságú kékgallérosok, a munkanélküliek, az alkalmi munkából élők körében is. Jelentős számú szavazót hódított el, főként a kormánypártoktól: a beáramlók többsége (52 százalék) a szocialistáktól és az SZDSZ-től érkezett. A tömeges belépés következtében módosult a szavazó bázis demográfiai-szociológiai szerkezete. Szembetűnően megnőtt a 18-25 éves korosztályhoz tartozók aránya, ami az új belépők körében hatszorosa volt a stabil szavazóbázisban megfigyelhetőnek.

Áttekintve a társadalmi támogatottság és beágyazottság mostanáig terjedő folyamatait, megállapítható, hogy az FKgP kevéssé tudta gyarapítani szilárd kötődésű szavazó bázisát. Az új támogatók közül csak a hagyományos szavazóbázis demográfiai-szociológiai karakterével rendelkezők kapcsolódnak szorosabban a párthoz. Ilyenformán a szavazóbázist a képlékeny kötődésűek túlsúlya jellemzi, arányuk a parlamenti választásokat követően mintegy 60 százalékra tehető.

A társadalmi beágyazottság és a szavazatgyűjtő stratégia jellegzetességeit vizsgálva feltárulnak a párt erőpozícióját potenciálisan gyengítő tényezők is. A szavazatgyűjtő képesség elemzése alapján kiderül, hogy a szavazóbázis extenzív növekedésének szinte egyedüli felhajtóereje a protest attitűd és a pártpropaganda előterébe állított antielitista retorika volt. Ezen a bázison a Kisgazdapárt a riválisokkal szembeni ütközőzónák kialakítására, továbbá a folyamatos és nyilvános küzdelemre rendezkedett be. Ez a polarizált helyzet azonban a megszerzett erőpozíció destabilizálásának esélyét is magában hordozta. Amikor a kormányzat tevékenységének negatív megítélése enyhült, a kisgazdák társadalmi bázisát összetartó kohézió erőforrásai is apadni kezdtek. Az FKgP elitje a társadalmi elégedetlenség folytonos növekedésével kalkulált. Kevéssé mérlegelte, hogy mi történik akkor, ha a kormányzat lakossági megítélése különböző folyamatok és hatások következtében szignifikánsan javul, illetve nem alakul ki a kormányt mindenáron leváltani kívánó közhangulat. Bizonyára nem vették számításba azt sem, hogy a jobb-jobbközép szavazóbázisban új integráló erő jelenhet meg, amely a párt szavazóbázisának jelentős részét is maga felé fordítja. Az FKgP a választásokat követően teljesen új helyzetben találta magát, amelyben eddigi szavazatszerző stratégiája egyszerűen hatását veszítette. A kormánykoalíció tagjaként a párt támogatóit kizárólag a kormányzó képesség reprezentálásával tudná megőrizni, illetve gyarapítani. A valóságos társadalmi problémák kezelésére és megoldására vonatkozó konkrét és szakszerű elképzelések területén azonban a Kisgazdapárt korábban nem mutatott fel a választók nagyobb csoportjának érdeklődését és támogatását kiváltó teljesítményt.

POLARIZÁCIÓ A PÁRTSZERKEZETBEN

1997 első felére mind az SZDSZ, mind az MDF elvesztette a versenyképesség megőrzéséhez szükséges szavazói támogatást. Az SZDSZ-t nem segítette a kormánypolitikát övező társadalmi légkör pozitív változása sem. A választásokon elért mintegy 8 százalékos támogatottság egy parlamenti kispárt szerepét jelölte ki számára. Az SZDSZ egyébként mindkét kormányzási ciklus időszakában gyenge szavazatmegtartó képességet produkált. Szavazatgyűjtő stratégiája arra a feltételezésre épült, hogy a pártnak nincs ugyan nagyobb méretű identitástípusú szavazóbázisa, léteznek azonban olyan, viszonylag jól körülhatárolható választói csoportok, amelyek a valóságos választási szituációban kitartanak mellette. A választások egyértelművé tették, hogy a párt ezeknek az úgynevezett stratégiai szavazóknak a bizalmát is jelentős mértékben elveszítette. Mindenekelőtt az egyetemi végzettséggel rendelkező korábbi SZDSZ-es szavazók elpártolásáról, valamint a fiatalok körében elszenvedett népszerűségvesztésről van szó. A párttal szimpatizálók elsősorban továbbra is a magasan kvalifikált értelmiségi csoportok, ám ezek vonzódása az SZDSZ-hez – az empirikus kutatások tapasztalatai szerint – drasztikusan csökkent. Az értelmiség körében valaha legerősebb párt a legutóbbi választásokon a diplomások 9 százalékának támogatását szerezte meg, míg 1994-ben a kétötödükét.

Az eddigieket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy SZDSZ-nek nem sikerült javítania társadalmi beágyazottságán. Ellenkezőleg: azoknak a szavazóinak a bizalmát is elveszítette, akik korábban nem szoros kötődéssel, hanem racionális megfontolások alapján támogatták. Ha a potenciális szavazóbázis változásait több más dimenzió bekapcsolódásával szemléljük, akkor azt tapasztaljuk, hogy az SZDSZ szavazóinak elpártolása elsősorban az értelmiség, valamint a fiatalok körében figyelhető meg. A leginkább megrendítő erejű azonban az egyetemi végzettséggel rendelkező korábbi SZDSZ-es szavazók jó részének elpártolása. A liberális identitású választóknak csupán egyharmada állt a magát liberálisnak deklaráló párt mögé a legutóbbi parlamenti választásokon.

Az SZDSZ társadalmi pozícióját valójában a koalíció fennmaradása menthette volna meg. Nem megalapozatlan az a feltételezés, hogy az SZDSZ (bármilyen kicsire is zsugorodott volna a szavazótábora) a választásokat esetleg megnyerő szocialisták jóvoltából a kormányzás részeseként megerősíthette volna erőpozícióját. Előfordulhatott volna olyan szituáció is, hogy az ellenzék domináns pártja, a Fidesz csak az SZDSZ mandátumainak bevonásával biztosíthatta volna kormányzóképes mandátumtöbbségét. Az események azonban másként alakultak.

Az 1990-es választások óta egyfolytában csökkenő támogatottságú Magyar Demokrata Fórum hosszú időn át parlamenti státuszának megőrzéséért folytatott kilátástalan küzdelmet. A párt társadalmi beágyazottsága megszűnt, stratégiai szavazóbázisa 2-3 százalékra zsugorodott, szavazatgyűjtő képessége pedig a minimálisra csökkent. Az empirikus kutatások alapján a stabil mag szociológiai karaktere nehezen körvonalazható. A párt szilárd szavazóbázisa elsősorban a viszonylag jól iskolázott, konzervatív városi középrétegek köréből rekrutálódott, akik a történeti folytonosságot a nemzeti-konzervatív, illetve a nemzeti-liberális tradíciókban látják. Az empirikusan tesztelhető kitartó szavazóbázist elsősorban a falusi értelmiség meghatározott köre alkotja, továbbá a fővárosi fehérgallérosok és egyéb középosztálybeliek, kisebb mértékben a vállalkozók-menedzserek meghatározott csoportja. Összességében kis számú, a jelenlegi összezsugorodott szavazóbázis mintegy kétötödét reprezentáló magról van szó, amely ugyanakkor a végsőkig kitart a párt mellett. Az MDF versenypozícióját azonban ez a szilárd mag az elmúlt években nem tudta megerősíteni, ennélfogva a pártot az a veszély fenyegette, hogy társadalmi támogatottsága a parlamenti küszöb szintje alá csökkenhet. A negatív folyamatok hatására a pártelit körében általánossá vált az a törekvés, hogy a politikai túlélést a Fidesszel megkötött szövetség segítségével, annak felhajtó erejét felhasználva biztosítsák. Ez a stratégia eredményesnek bizonyult. A Fidesz-szavazóbázis jóvoltából az MDF önálló frakciót működtet a parlamentben, miközben a pártelit tagjai a hatalmi pozíciók egész sorát foglalják el.

A valamikor igen szilárd szavazóbázisra épülő KDNP-nek a parlamenten kívüli párt státuszával kell megelégednie. A párt társadalmi térvesztése és megroppanása a lehető legszorosabban összefügg azzal, hogy a belső konfliktusokat képtelen volt lokalizálni és minimalizálni. Az éleződő válságok szakadáshoz vezető küzdelembe torkolltak, és a szó szoros értelmében tönkretették ezt a valamikor jelentős szavazóbázissal, határozott ideológiai karakterrel és jelentős koalíciós potenciállal rendelkező pártot.

A KORMÁNYPÁRTOK ÉS AZ ELLENZÉK A MEGVÁLTOZOTT SZITUÁCIÓBAN

A rendszerváltás eddigi menetében olyan tendenciák érvényesültek, amelyek messzemenően korlátozták az állampolgárok kormányzati hatalommal szembeni elvárásainak és reményeinek megvalósulását. Ennélfogva a kormányra segített hatalmi aktorokkal szemben permanens állampolgári elégedetlenség bontakozott ki. Ez a szituáció kétségkívül megkönnyítette a mindenkori ellenzék helyzetét, hiszen a kormányt konzekvensen bíráló pártok és a változást kívánó csalódott állampolgárok szükségképpen egymásra találtak. Az események az ellenzéki pártokhoz sodorták a választókat. Nyitott kérdés, hogy ez a trend folytatódik-e, avagy esetleg olyan helyzet alakul ki, amelyben a hatalmi-kormányzati erőcsoportok a korábbinál jóval inkább megfelelhetnek az állampolgári várakozásoknak.

Tény, hogy az állampolgárok csak olyan kormányzati tevékenységet támogatnak, amelynek ők is haszon élvezői lehetnek, ami a többség tapasztalata szerint a Horn-kormány működésének utolsó periódusában, tehát a beinduló gazdasági növekedés és a restrikciós szorítás enyhülésének időszakában sem következett be. A Fidesz éppen azért válhatott nemcsak a protest szavazatok gyűjtőpártjává, hanem az olyannyira kívánt szociális érzékenység feltételezett hordozójává is a választópolgárok jó része szemében, mert kilátásba helyezte a javak igazságosabb elosztását. Ha tehát a lakosság élethelyzetének javítását célzó lépések a választási ciklusban valóban realizálódnak, miközben a gazdaságot is kiegyensúlyozott növekedési pályán lehet tartani, akkor a mostani ellenzék a korábbinál jóval kevésbé építhet a kormánypolitikából kiábrándult és csalódott állampolgárok protest szavazataira. Egy ilyen szituáció magát az ellenzéki cselekvést is új követelmények elé állítaná, hiszen a puszta elutasítás, a kormány lépéseinek monoton elvetése feltehetőleg jórészt elveszítené felhajtóerejét. Szükségképpen az olyan, úgynevezett konstruktív ellenzéki magatartás kerülne előtérbe, amely nem korlátozódik a kormányzati lépések puszta elutasítására, hanem esetenként azok elvi elfogadásával az alternatívák felmutatására és képviseletére helyezné a hangsúlyt. Hiszen mondjuk a tandíj eltörlésének, az alanyi jogú családi pótlék bevezetésének vagy a lakásépítést sújtó áfa-terhek könnyítésének elutasításával ebben a szituációban nemigen lehetne a választói támogatottságot gyarapítani. Természetesen a kormány és az ellenzék viszonyára vonatkozó fenti megállapítások, az ellenzéki szerepkör módosulására vonatkozó feltételezések e pillanatban pusztán hipotetikus jellegűek. Azt, hogy a valóságos folyamatok miként alakulnak, a választási ciklus további részében milyen módosulások következnek be a pártok viszonyában, továbbá a kormányzati és az ellenzéki szerepkörökben, szisztematikus kutatásokkal szükséges nyomon követni.

IRODALOM

Andorka Rudolf – Lehmann Hedvig: Az átmenet politikai következményei. In: Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport, 1996. Tárki, Budapest, 1996.

Angelusz Róbert – Tardos Róbert: Pártmobilitás – választások között. In: Andorka Rudolf és mások (szerk.): Társadalmi riport, 1992. Tárki, Budapest, 1992.

Angelusz Róbert – Tardos Róbert: Bizonytalan választók vagy rejtőzködő nem választók? In: Gábor Luca – Levendel Ádám – Stumpf István (szerk.): Parlamenti választások, 1994. Osiris­Századvég, Budapest, 1994.

Angelusz Róbert – Tardos Róbert: A közvélemény-kutatás mint a választói döntés motívuma. Jel-Kép, 1995/1.

Angelusz Róbert – Tardos Róbert: Választási részvétel Magyarországon, 1990-1994. Politikatudományi Szemle, 1996/4.

Angelusz Róbert – Tardos Róbert: A választási részvétel néhány szociológiai-ökológiai összefüggése. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Benoit, Kenneth: Az 1998-as parlamenti választások előrejelzése. Századvég, 1997 nyár.

Bokor Ágnes: Az MSZP-szavazótábor három rétege. In: Kurtán Sándor – Sándor Péter – Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve, 1995. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest, 1995.

Bőhm Antal – Gazsó Ferenc – Szoboszlai György: A választói magatartás: szavazók és nem szavazók. In: Bőhm Antal – Szoboszlai György (szerk.): Parlamenti választások, 1994. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1995.

Enyedi Zsolt: Tekintélyelvűség és politikai tagolódás. Századvég, 1996 ősz.

Fábián Zoltán: Szavazói táborok és szavazói hűség. Századvég, 1996 nyár.

Fischer György: Pártok és választók. Századvég, 1994/1.

Gazsó Ferenc: Pártok és választók két választás között. In: Gábor Luca és mások (szerk.): Parlamenti választások, 1994. Osiris-Századvég, Budapest, 1994.

Gazsó Ferenc: Volt egyszer egy állampárt. Társadalmi Szemle, 1996/11.

Gazsó Ferenc: Nómenklatúra és törésvonalak. Társadalmi Szemle, 1997/6.

Gazsó Ferenc: A Magyar Szocialista Párt versenyhelyzete. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Gazsó Ferenc – Gazsó Tibor: Választói magatartás és pártpreferenciák Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 1993/4.

Gazsó Ferenc – Stumpf István: Pártbázisok és választói magatartástípusok. In: Kurtán Sándor és mások (szerk.): Magyarország politikai évkönyve, 1995. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest, 1995.

Gazsó Ferenc – Stumpf István: Pártok és szavazóbázisok két választás után. Társadalmi Szemle, 1995/6.

Gazsó Ferenc – Stumpf István: Pártok és szavazóbázisok In: Kurtán Sándor és mások (szerk.): Magyarország politikai évkönyve, 1997. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest, 1997.

Gazsó Tibor: A Független Kisgazdapárt szavazói. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Juhász Gábor: Pénzképviselet. HVG Rt, Budapest, 1996.

Kolosi Tamás – Kovács Róbert – Tóka Gábor: A választók társadalmi és politikai arculata. In: Andorka Rudolf és mások (szerk.): Társadalmi riport, 1990. Tárki, Budapest, 1990.

Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Szelényi Szonja – Western, Bruce: Politikai mezők a posztkommunista átmenet időszakában. Osztályok és pártok Magyarországon, 1989-1990. Szociológiai Szemle, 1991/1.

Körösényi András: Bal és jobb. Az európai és a magyar politika paletta. Politikatudományi Szemle, 1993/3.

Körösényi András: Nómenklatúra és törésvonalak Válasz Gazsó Ferenc bírálatára. Társadalmi Szemle, 1997/2.

Lipset, Seymour Martin – Rokkan, Stein: Cleavage, structures, party systems and voter alignments: An introduction. In: Uők (szerk.): Party systems and voter alignments: Cross-national perspectives. The Free Press, 1967.

Mészáros József - Szakadát István: Magyarország politikai atlasza. Konrad Adenauer Alapítvány, Budapest, 1995.

Stumpf István: Vallásosság és választói magatartás. In: Gábor Luca és mások (szerk.): Parlamenti választások, 1994. Osiris-Századvég, Budapest, 1994.

Stumpf István: Választói magatartás a generációs és a vallási törésvonalak mentén. In: Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1994.

Stumpf István: A választói magatartás hullámzása. In: Andorka Rudolf és mások (szerk.): Társadalmi riport, 1996. Tárki, Budapest, 1996.

Stumpf István: Választói magatartás - félidőben. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Stumpf István: A Fidesz-Magyar Polgári Párt választói táborának jellegzetességei. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Szaboszlai György: A választási rendszer reform irányai. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Terestyéni Tamás: A politikai diskurzus válfajai, avagy választási hirdetések az országos napilapokban. In: Gábor Luca és mások (szerk.): Parlamenti választások, 1994. Osiris-Századvég, Budapest, 1994.

Tóka Gábor: A kakukk fészke. Pártrendszer és törésvonalak Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 1992/2.

Tóka Gábor: A kelet-közép-európai pártrendszerek oldalnézetből. In: Andorka Rudolf és mások

(szerk.): Társadalmi riport, 1992. Tárki, Budapest, 1992.

Tóka Gábor: Pártok és választóik 1990-ben és 1994- ben. In: Andorka Rudolf és mások (szerk.): Társadalmi riport, 1994. Tárki, Budapest, 1994.

Varga Károly: A választói magatartás értelmezésének Újabb empirikus módszerei. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Wiener György: A választási magatartás történelmi meghatározottsága és dinamikája. In: Stumpf István (szerk.): Két választás között. Századvég, Budapest, 1997.

Parlamenti választások 1998. MTA Politikai Tudományok Intézete–Századvég, Bp., 2000., 50-66.