Tölgyessy Péter

Mi az, ami változott?
Kiegyenlített erőviszonyok az önkormányzati választásokon

A pártok mindegyike egyszerre nyertese és vesztese a helyhatósági szavazásoknak. A demokratikus átmenet kezdete óta a jobbközép még soha nem kapott ekkora részt a helyi hatalomból, ám a Fidesz távolról sem érte el céljait, tavaszi sikereinek színhelyén most sokfelé szocialista vagy SZDSZ politikust választottak. Az MSZP hiába szerezte megint a legtöbb szavazatot, ha Budapesten és több más jelentős városban a szabaddemokrata polgármester mellett ismét a másodhegedűs szerepébe kényszerül. Az SZDSZ nagy párt maradt a fővárosban, ellenben másik végletként listájára Somogyban mindössze 1830 ember szavazott, és így egyetlen képviselője sem jutott be a megyei közgyűlésbe. A kisgazdák Szabolcs-Szatmárban kevés híján utolérték az MSZP-t, viszont az egész országban csupán öt városi polgármesterük lesz.

Az ismert arcok diadala

Az állampolgárok szemlátomást szívesen adtak újból bizalmat a hosszabb ideje hivatalban lévő polgármestereknek. A hagyományosan állam- és pártellenes politikai kultúránkban a közvélemény lényegesen megértőbb a hozzá közelebb álló önkormányzatok bajaival szemben, mint a központi hatalom gondjai iránt. A helyhatóságok nehézségeinek végső okaként a szavazók többnyire elfogadják a nem utolsó sorban a mindenkori kormány szűkkeblűségével magyarázott pénzhiányt. Így a súlyosabb baklövésekkel, botrányokkal összefüggésbe nem hozott településpolitikusok már jó közepes teljesítménnyel is számíthatnak újraválasztásukra. Míg a nagypolitika vezérelte országgyűlési voksolásokon néha kifejezetten előnyt jelent a képviselőjelöltek ismeretlensége, addig az önkormányzati szavazásokon döntő lehet a pártok helyi beilleszkedése. Kaposváron ezért személyes teljesítménye szerezhetett a Fidesz polgármesterének nyolcvanszázalékos többséget. Feltehetőleg erős társadalmi beágyazottságának köszönhetően tudott az MSZP májusi kudarcai helyein is nemegyszer győzedelmeskedni. Az SZDSZ-t pedig egyenesen a két ciklust végigdolgozó, sikeresnek gondolt polgármesterei mentették meg a minden eddiginél komolyabb bukástól.

A kisebb községek irányítói túlnyomórészt pártokon kívüli személyek. A seregnyi gonddal küszködő, egyik napról a másikra élő falusi önkormányzatokban rendszerint nem igazából vonzó a közéleti megbízatás. A gyakran évtizedek óta a közigazgatásban munkálkodó polgármestereket meggyőző kihívók hiányában sokszor szinte rutinszerűen erősítik meg a szavazók újabb négy esztendőre. Az apró településeken a pártok alig vannak jelen, a helyi viszonyokat a rokoni és munkahelyi kapcsolatok, esetenként egyfajta klánszerű csoportosulások formálják.

A nagyobb helyeken egyértelműen növekedett a nem párt jellegű szerveződések szerepe. Számos közülük valódi civil kezdeményezés, ám sokfelé léteznek felülről mozgatott, a hivatalban lévő vezetők bázisául életre hívott tömörülések. Esetenként a formálisan függetlenként bejelentett jelöltek mögött is pártok állnak. Az 1994-es törvénymódosítás a listás választás bevezetésével lényegében kizárta a független polgármestereket a megyei közgyűlésekből, akik válaszul az ország majd minden vidékén létrehozták a maguk pragmatikus szövetségeit. Ezek a társulások feltétlenül hasznos teendőket látnak el, de működésükben az állampolgárok közvetlen részvétele rendszerint kisebb, mint a pártok szervezeti életében.

A helyi hatalom döntően a jelentősebb városokba koncentrálódik. Az önkormányzatok nem csupán lélekszámuk alapján különböznek egymástól, hanem az eltérő súlyú települések hierarchikus térszerkezetbe szerveződnek. A városok alapvető közfeladatokat töltenek be a környékükön elhelyezkedő kisebb települések lakói számára is. A nagyobb helyhatóságok kiterjedt intézményrendszert működtetnek, az egy főre jutó saját bevételeik, fejlesztési kereteik esetenként több százszorosan meghaladják a falvak eszközeit. Az önkormányzati erőforrások fölött így javarészben pártok irányította testületek határoznak.

Elmaradt áttörés

A Fidesz szövetségesei támogatásával többnyire első párttá emelkedett a kifejezetten szerény hatáskört gyakorló megyei önkormányzatokban. Ellenben ellenzékbe került a fővárosban, alulmaradt olyan dinamikusan gyarapodó városokban mint Győr, Sopron, vagy Veszprém. Két fideszes polgármester működése után, ha kis különbséggel is, de veszített az ország egyik legnagyobb gazdasági növekedést felmutató helyén, Székesfehérvárott. Tetemesen előretört viszont Debrecenben és Szegeden, meggyőző a fölénye Budán, és a pesti belvárosban. A 22 megyei jogú városból kilencben a Fidesz adja a polgármestert. Mindent egybevetve mégis az ellenzék kezében maradt az önkormányzati hatalom nagyobbik fele. Ez pedig mind a tavaszi sikerekhez, mind a jelenlegi közvélemény-kutatásokhoz képest kétségtelen fiaskó a jobbközép részére. Az országgyűlési választásokkal ellentétben a Fidesz ezúttal inkább a Dunán innen szerepelt kedvezően. Könnyen lehet, hogy a mozgékonyabb településeken ismét némileg korábban megmutatkozott a közvélemény irányának készülő változása.

A párt várakozásainál rosszabb eredmény első számú előidézője alighanem a Fidesz vetélytársainál gyengébb társadalmi beágyazottsága, de mértékében biztosan szerepet játszottak politikai hibái is. Orbán Viktor határozottan szakított a kádári kivárás, óvatos egyensúlyozás gyakorlatával, lendülete azonban esetenként már az akarat kultuszába csapott át, ami minden kommunikációs erénye mellett is sokakat elbizonytalanított támogatói közül. A körültekintő indítás után az utolsó másfél hónapban egyre gyakoribbá váltak megnyilvánulásaiban az aránytévesztés jelei. Semmi jóvátehetetlen nem történt, de akadt néhány védhetetlen személyi döntés, fenyegető kijelentés. Az új kormány az örökölt társadalmi szerkezetek lehető átalakítására kapott választóitól felhatalmazást, ami szükségképpen ütközésekkel jár. Ám a Fidesz döntéshozói sokszor nem cselekedtek, hanem csak beszéltek. Egyre több konfliktusba bonyolódtak, fellépésük visszatérően volt feleslegesen provokatív.

A szervezet vezetői rendszerint pontosan kimunkált tervek alapján, teljességgel egybehangzóan nyilatkoznak. Huzamosan ugyanazokat a kifejezéseket sulykolják. A piaci hirdetések szabályai szerint jobbára nem létezik más számukra, mint pozitív üzenet. Ez a Magyarországon újszerű kommunikációs stratégia kezdetben roppant hatásosnak bizonyult, azonban örökös túlzásai egy idő után alaposan kikezdhetik hihetőségét. Szakadatlanul ismétlődő fogásai gyorsan eltékozolhatják a párt jellegadó személyiségeinek évek alatt felhalmozott közéleti tőkéjét. Az Orbán-kormány aligha tehette meg, hogy az államháztartás bevételeinek várhatóan 3 százalékos növekedésénél háromszor nagyobb arányban, reálértéken 9 százalékkal emelje a nyugdíjakat. De időzítésével, és még inkább sikerként való bejelentésével a miniszterelnök maga nehezítette meg a döntés állampolgári elfogadását. Az eset világosan megmutatta a marketing eszközök használatának korlátait. A reklámmódszereknek óriási a szerepe a modern tömegdemokráciákban, de nem lehetnek egyedüli meghatározói egy párt megnyilatkozásainak.

Az egyetlen mintára szabott véleménynyilvánítással a Fidesz maga mond le arról, hogy valódi gyűjtőpártként többféle arculattal lépjen ugyancsak összetett választóközönsége elé. A sikeres pártok a világon majd mindenütt jobb- vagy baloldalon állnak, de a politikai közép felé irányítják közlendőiket. A Fidesz éppen ellenkezőleg, inkább a közép felől fordul jobboldalra. A miniszterelnök az ős-Fidesz és a volt SZDSZ szavazók igényei előtt elégíti ki a hagyományos jobboldal elvárásait. Ezzel maga enged teret riválisainak a kulcsfontosságú politikai centrumban. A nagyszámú személyi és tartalmi elhatározásban érzékelhető irányválasztást mintegy megszemélyesítette a párt budapesti főpolgármester aspiránsa, aki sem a közép, sem a radikális jobboldal szavazóit nem igazán mozgósította. Egy a Fidesz arculatába inkább illő jelölt alighanem a politikai paletta lényegesen szélesebb körét tudta volna elérni. Tavasszal nyilvánvalóan az egykori SZDSZ szavazók százezrei billentették a mérleget a szocialistáktól a Fidesz felé. Nélkülük a választókerületek jelentékeny részében a jobbközép nem képes a többség megszerzésére.

A kisgazdák továbbra is jó eredményeket értek el az önálló gazdálkodói hagyományokkal bíró vidékeken, de visszaesésük tekintélyes csaknem valamennyi városban. Torgyán József korábbi hódításai mára sokfelé elvesztek. A törzsközönségére visszaszorult FKgP újból féloldalas agrárpárt. A szervezet az első önkormányzati ciklusban sem jutott be a fővárosi közgyűlésbe, pozíciói akkor is gyengék voltak a nagyobb településeken. A fiatalabb korosztályokat a Fidesz, a nemzeti radikalizmus híveit a MIÉP, a lecsúszó városi rétegeket pedig a kormányzati felelősség terheitől szabaduló szocialisták vehették el a kisgazdáktól. A szerényebb teljesítményt nem pusztán kampányhibák, hanem inkább az erős riválisok okozták, így azután bajos lesz rajta javítani. A kisgazdák véleményformálói vagy beletörődnek abba, hogy nélkülözhetetlen, de valójában alárendelt szövetségesei lesznek a Fidesznek, vagy inkább az SZDSZ útját járják, és elkezdenek örökösen vetélkedni koalíciós partnerükkel. Önállóságuk szakadatlan bizonyításából még sok gondja lehetne a miniszterelnöknek, de általa aligha tudnának megerősödni, viszont annál könnyebben találhatnák magukat kispártként újfent ellenzékben.

Féltucatnyi városban választottak MDF-es személyiséget polgármesternek, ám minden adat arra utal, hogy a szervezet a Fidesz szavazóinak támogatása nélkül már nem számít jelentős politikai tényezőnek. A legnagyobb kormánypártnak nem érdeke a csendben építkező jobbközép integráció sietős felgyorsítása. Az idei két választás tapasztalatai alapján bizonyos: csupán az egység formája kérdéses. A KDNP itt-ott még részese lehetett különböző összetételű jobboldali pártszövetségeknek, az MDNP viszont hovatovább eltűnt a helyi választásokon. A MIÉP igazi városi pártként mindössze 6 megyei listán lépte át a most 4 százalékos küszöböt. Mindamellett Budapesten megőrizte májusban kivívott pozícióit, de csak elvétve szerezte meg a mérleg nyelve szerepét. A Munkáspárt továbbra is állhatatosan folytatta egyre reménytelenebbnek látszó küzdelmét a megkapaszkodásért.

Nem tudtak visszavágni

Az MSZP hozta szokásos formáját, karakter nélküli kampánya balfogásait ismét ellensúlyozta a párt szervezettsége és híveinek fegyelmezettsége. A szocialisták ugyan elveszítették elsőségüket Budapesten és a megyei közgyűlések többségében, mégis rangos településekkel gyarapították a vezetésük alatt álló önkormányzatok számát. Tavaszi eredményeikkel ellentétben ezúttal szép sikereket értek el a Dunántúl polgárosult városaiban. Ez azonban még egyáltalán nem jelenti, hogy megtalálták volna válaszukat stratégiai problémáikra.

Az MSZP bázisa rohamosan idősödik, négy év múlva a pártnak jelenlegi támogatottsága megőrzéséhez is új választók sokaságára lenne szüksége. A gazdasági átalakulás alapjaiban forgatta fel a régi munkahelyi viszonyokat. A foglalkozási szerkezet gyökeres megváltozásával egyre szűkösebb a közönsége a hagyományos szocialista mondandónak. A hajdani apparátusokban iskolázott hatalomtechnikusok változatlanul nem eléggé versenyképesek a Fidesz ütőképes csapatával szemben. A párt ifjabb nemzedéke sokszor eredményesnek bizonyult a személyes vagyona gyarapításában, de ismert alakjaira a fiatalabb korosztályokat elérő szociáldemokrata politika nem könnyen alapozható. A szocialisták aligha építhetik ellenzéki szerepüket egyedül a kormánytöbbség baklövéseire. Ha most megpróbálják elhitetni magukkal, hogy voltaképpen jól állnak, ismét kihasználatlanul marad a lehetőség egy megnyerő balközép váltópárt megformálására.

Demszky Gábor újabb négy esztendőre töltheti be országos jelentőségű hivatalát. Kommunikációs teljesítményével messze felülmúlta valamennyi kihívóját. A Fidesztől és a szocialistáktól egyformán több tízezer szavazót elragadva kivételesen nagy arányban vitte sikerre pártja fővárosi listáját. Hasonlóan ragyogó eredményt ért el Jászberénytől Kalocsáig számos nyolc esztendeje tevékenykedő szabaddemokrata polgármester. Ahol ellenben a pártnak nem voltak elismert önkormányzati vezetői, és ezért a szavazók magára az SZDSZ-re voksoltak, a szervezet sokszor szinte megsemmisítő vereséget szenvedett. Mezővárosi önkormányzatok sorában és két megyei közgyűlésben egyetlen képviselője sem lesz a pártnak, de például a régi egyetemi városban, Szegeden is csupán két jelöltje került be a 42 fős testületbe. Nem egy településen így kérdéses az SZDSZ-szervezetek puszta fennmaradása is.

Következésképpen korántsem bizonyos a párt talpra állása, mégis az SZDSZ esélyt kapott helyzete megszilárdítására. A magyar politikai szerkezet azonban aligha válik megint háromosztatúvá. Polgármesterei kizárólag a szocialistákkal közösen tudják működtetni a vezetésükre bízott önkormányzatokat. A szervezet sikerei ezért csak megerősítik a hazai politika kétpólusú jellegét. A szabaddemokratáknak ettől még lényeges szerepe lehet az MSZP oldalán. Ha képesek lesznek mérsékelni értelmiségi önteltségüket, és el tudják hitetni a választókkal, hogy ismét érdemes rájuk voksolni, még jelentékeny vonzerőt gyakorolhatnak a fiatalabb középrétegekre.

1990 őszével szemben a múlt heti önkormányzati választások nem változtatták meg alapvetően a politikai erőviszonyokat. Minden állítással ellentétben egyetlen pártnak sincs igazán alapja az elégedettségre. Az ilyenkor valószínűleg elkerülhetetlen győzelmi nyilatkozatok után a közélet valamennyi részvevőjének érdemes az év végi költségvetési hajrá előtt egy pillanatra megállni, és elgondolkodni a szükséges korrekciókon.

Népszabadság, 1998. október 24.