Kéri László

Egyszerű- és bonyolult...

Látszólag minden egyszerű. A jövő hét végén az országnak lényegében A és B között kell választania. Az ország pedig éppen eleget látta és hallotta mind A-t, mind pedig B-t ahhoz, hogy eldönthesse: melyiküket is szeretné kormányon látni. Megnyugtatónak látszik minden, ha a szocialisták kapnának több szavazatot, hiszen akkor nagyjából azt várhatjuk, amit az elmúlt négy évben már megtapasztalhattunk.

Lesznek személycserék, a frakcióból néhányan bemennek a kormányba, lesznek heves kamarilla-küzdelmek a párt-kormány-frakció háromszög legfontosabb 20-25 helyéért; egyharmadában mindenütt új arcokat fogunk látni, akik csak annyira újak és ismeretlenek, mint amennyire az eltűnők azok.

Őszre már a helyén lesz mindenki, és folytatódhat a csatlakozás. Aki már eddig beverekedte magát a klientúra valamelyik pontjára, az megnyugodhat, mert újabb négy évre biztosak lesznek a tájékozódási pontjai. Aki pedig nem (lehetnek vagy kilencmilliónyian), az tovább építgetheti e fura, régi–új renddel elkezdett modus vivendiét, szóval nekik sem lesz részük túl nagy meglepetésekben.

Az is egyszerűnek tűnik, ha a többség meggondolja magát, és úgy dönt, hogy most már jöjjön a Fidesz. Ki ne szeretne végre polgár lenni, legalább egy vasárnap délutánnyi időre? Ha a többség időben beletanul a polgári alternatíva intenzív sulykolása révén bemutatott összefüggésbe, akkor miért is ne hinné el, hogy e kapcsolat megfordítva is működtethető? Azaz nemcsak a Fidesz a polgári út, hanem a polgárosodásnak is az a leggyorsabb és legkevésbé problematikus, személyes útja, ha a polgár őket választja.

Bizonyára magamra maradtam széles e hazában azzal a dilemmával, hogy a polgári alternatíva egyoldalú képviseletéhez elegendő-e annyi, ha az ember újra meg újra azt állítja, hogy ő az egyedüli megoldás, és nem tartja szükségesnek bebizonyítani: vajon a többiek miért nem azok? Ad abszurdum: mindenki, aki esetleg nem a Fideszre szavaz, az egyúttal elveszti az esélyét arra, hogy valaha polgár lehessen? Továbbá mi van azokkal, akik nem tavaly előtt fedezték fel magukban a polgári értékeket, hanem tíz-húsz éve esetleg gyakorolják is ezeket? Maradhatnak-e ők polgárok anélkül, hogy majdan egy párttal kellene szentesíteniük ebbéli létformájukat – megannyi ostoba kérdés, egyik sem nyújt komoly segítséget a hatalomhoz vezető úton. (Aztán majd mehetünk polgárőrséget állni.)

Az alapvető választások szintjén tehát minden egyszerű: vagy-vagy döntéseket kellene hoznunk. A gondok csak akkor kezdődnek, ha töprengeni kezdünk. Kiderülhet ugyanis, hogy az A nem is egy esély, hanem legalább négy. De B is szintén legalább négy. A vagy-vagyokon túl is még legalább négy újabb variációt vázolhatunk föl. Lássunk néhányat a tisztánlátás (összezavarása) kedvéért.

Győznek a szocialisták. A megszerzett mandátumszám azonban nem elég a kormányzáshoz. Jöjjön tehát az SZDSZ a kéttucatnyira apadt székeivel! S ha nem jön? S ha ez sem lesz elég? Akkor újabb variációk rajzolhatók föl, s egyik bizarrabb, mint a másik. Ezért még az is elképzelhető, hogy győznek ugyan a szocialisták, de nem tudnak kormányt alakítani. A B változat esetében sem biztatóbbak a kilátások. A Fidesz vezérkara kifele ugyan azt a víziót mutatja, mintha egyedül is megnyerhetnék a választásokat olyan arányban, hogy ezért nincs is szükségük nyilvános, előzetes alkukra. Mondjuk ezt finomabban inkább úgy, hogy az alkuk teremtette kényszerű személyi kapcsolódások kétes hírére nincs szükségük. Érdekes az a kettős beszéd, amely egyrészt összeadja a koalíció elleni szavazatokat és homogén, jobboldali szavazótömbként számolja egybe azokat. Másrészt viszont nap mint nap kinyilvánítja, hogy nem akarja ugyanezen táborokhoz tartozó különböző politikusok meglehetősen nagy nehézségekkel való egybefűzését. Ha ezt a trükköt a jövő vasárnap a magyar választók többségének tapsai között lehet majd bemutatni, akkor el kell ismernünk, hogy a század egyik legügyesebb politikai bűvészmutatványát kell megünnepelnünk.

Legalább annyi okunk van föltételezni, azonban, hogy a B változat tiszta kivitelezése még inkább aggályos, mint az egyszerű szocialista többségé. Vagyis a Fidesznek is halványak a reményei arra, hogy maga kormányozzon. S ha így nem, akkor kivel? Természetes szövetségesek széles választéka található, jobbra egészen a MIÉP-ig, balra pedig a szabaddemokratákig legalább négyféle koalíciós változat rajzolható fel. Egyik sokszínűbb, mint a másik. Ezért a B esetben is fel kell tételeznünk azt, hogy a Fidesz ugyan megnyerheti a választásokat, de nem biztos, hogy kormányt is tud hozzá alakítani.

Most gondoljuk végig azt, hogy mi történik akkor, ha mind az A, mind pedig a B variációk kudarcba fulladnak. Vagy azért, mert nem sikerül többséget teremteni, vagy pedig azért, mert mindegyikük csak a MIÉP mandátumaival volna biztosítható. Mindezen esetek nyomán a két nagy párt a kanyar után szembetalálkozhatna egymással, és valószínű, hogy külön-külön is, meg együttesen is válaszolniuk kellene a következő három egyszerű kérdésre:

1. Lehetséges-e Magyarországon kisebbségi kormányzás, van-e, lesz-e elegendő bizalom a küzdő felekben egymás iránt ahhoz, hogy kölcsönösen kiszolgáltassák magukat a másiknak? Tudnak-e, képesek-e olyan megállapodásokat kötni, amelyeknek a megtarthatóságát is garantálni tudják, és ezt el is hiszik a másiknak?

2. Lehetséges-e megtalálni a megfelelő közvetítőket és tárgyalási alapot egy esetleges nagykoalícióhoz? Megvannak-e a megfelelő politikai technikái annak, ahogyan az érintett szavazótáborokkal is elfogadtatják azt, hogy a választások előtti konfrontációhoz képest bekövetkezett az együttműködés kényszere? Egy ilyen nagykoalíció nem verné-e szét azt az egyébként egészségesnek látszó fejleményt, ahogyan a hazai pártrendszer fokozatosan eljutott a balközép–jobbközép váltógazdálkodás kapujába?

3. Végiggondolta-e már bárki is annak a bel- és külpolitikai következményét, hogy mivel járna az új választások kiírása? Ezt még nem próbáltuk, ezért nem is tudhatjuk, hogy mi lenne az uralkodó érzelmi mozzanat. Esetleg a csalódás és az apátia övezné az újabb próbálkozást – mondván, hogy ezek még az elemi megegyezésre is képtelenek, és a mostaninál is alacsonyabb részvétel botrányát kellene vállalniuk. Avagy éppenséggel a megismételt választások tudatosítanák az alternatívák valóságos különbségeit, és meglehet, hogy sohasem látott részvétel kísérné az újabb mérkőzést. Nem tudhatjuk. Annyit azonban bizonyosan állíthatunk, hogy az a külföldön elért és ápolt kép – hogy ti. Magyarország a politikai stabilitás szigete a térségben – gyorsan szertefoszlana, és lehetne elölről kezdeni mindennek a felépítését.

Ha jövő szerdán a nagy mérkőzés vitavezetője lennék, akkor egyértelműen kísérleteznék azzal, hogy a két miniszterelnök-jelölt véleményét e kérdésekben is részletekbe menően hallhassuk. Még akkor is, ha ezek őket nem túlzottan érdeklik, avagy föl sem készültek a válaszokra. A választóknak mindenesetre könnyebb dolguk lesz, nekik nem kell bíbelődniük „ha akkor" – szerkezetekkel. Nekik azt kell eldönteniük, hogy az MSZP vagy a Fidesz vezette variációt akarják-e kormányon látni. Választásukhoz segítséget a helyi, szemben álló jelöltek összehasonlíthatósága nyújt. Ami ugyan sok mindenhez elegendő – csak éppen az itt fölsorolt dilemmák megértéséhez nem. Jövő vasárnap tehát a következő abszurd játék részesei lehetünk: vagy szavazunk valakikre, akiknek nem sok közük van az igazi alapkérdésekhez. Vagy pedig alapkérdéseket döntünk el, de olyan személyek révén, akiknek e kérdések eldöntésében aligha lesz szavuk. Jó estét, jó szurkolást!

Népszabadság 1998. május 16., 25.o.