Szoboszlai György

Van-e hiteles politológiai magyarázat az 1998-as választás eredményeire?

A modern politikai akaratképzés elképzelhetetlen a szakértői tudás mo­bilizálása nélkül. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy megjelenik-e a po­litikai döntésekben a szakértelem, hanem az, hogy az miképpen szerveződik meg és hogyan válik a politikai döntési folyamatok részévé.1 A politikai pártok sajátos értékrendekre épülve közelítik meg a szakpolitikákat is és válogatnak közöttük, miután a szakértelem sem mentes az érték-előfeltevésektől. A szaktudás ugyanis állandóan mozgó közeg, a kemény és a puha tudás határvonalai szüntelenül változnak. Különösen a társadalomra vonatkozó ismeretek terén tapasztalható a nagyfokú ide­ológiai befolyásolhatóság, az értékek esetleges uralkodóvá válása, ami már a szaktudományos objektivitást is megkérdőjelezi.

A fejlett polgári demokráciák elsősorban a szakbürokrácián belül biz­tosítják a szakértői tudást. Kiterjedt állami szakapparátusokban a jogalkalmazásban és jogalkotási folyamatokban jelenik meg a szakmai alter­natívák sokasága, amelyek közül a politikai döntéshozók az általuk pre­ferált érdekek alapján választanak, illetőleg korábbi döntéseket korrigálnak. Maguk a politikai szervezetek is a szakmai tagoltságnak megfelelő­en szerveződnek, mintegy leképezik az állami közigazgatásban megjele­nített tematikát. A tudás intézményes tagozódása azonban nem köti a politika világát, mivel a politikai döntést a szakértői tudás befolyásolja ugyan, de nem határozza meg.

Amikor a pártok programjaikat kialakítják, a mögöttük álló, ideológi­ailag elkötelezett szakértők által nagymértékben kötöttek, ami azt jelen­ti, hogy a politika tartalmát a pártban uralkodó, érdekkötött, szakmailag is megfogalmazott politikai törekvések határozzák meg.

Megfogalmazódik az a kérdés, hogy milyen súlya van a politikai prog­ramoknak a pártok választási szereplésében, vagyis hogy mivel magya­rázható az egyik párt látványos sikere, a másik bukása vagy visszaesése?

A koalíció választási veresége nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy a szavazók számottevő része nem fogadta el a szocialista-liberális kor­mány társadalomképét és nem volt megelégedve a hatalomra került pár­tok eredményeivel, teljesítményeivel. Nem hiszem, hogy a pártok szak­értőinek bármi köze is lenne a választási eredményekhez.

Csizmadia Ervin négy elemet említ a koalíció 1998-as választási vere­ségének magyarázatára: az elbizakodottságot, a rossz kampányt, a koalí­ción belüli rivalizálást és a jobboldali összefogás sikerét. Ezek mind va­lós okok lehetnek, legalábbis racionálisnak tűnnek, és valószínűleg nem állnak messze az igazságtól. Ezt a tényt nyugtázva a szerző másfelől kö­zelíti meg a kérdést: azt a hipotézist fogalmazza meg, hogy a magyaror­szági választások kimenetelében kulcsszerepet játszottak a politikai agy­trösztök, "pontosabban az agytrösztök kimutatható koncentrálódása a jobbközép pártok holdudvarában", e nélkül a jobboldal nem tudott vol­na ütőképes alternatívát állítani a hivatalban levő kormánnyal szemben.

>Az állításnak már az első felét sem találom teljesen igazolhatónak, va­gyis kételkedem abban, hogy az úgynevezett politikai agytrösztök a jobb­oldalon koncentrálódtak, és hogy kulcsszerepet játszottak volna a válasz­tási eredményben.

A második állítást pedig végképp tarthatatlannak vélem, ugyanis két­lem, hogy az ütőképes alternatívát a jobbközép-jobboldali koalíció a szakértői stáboknak köszönheti. Ezzel szemben úgy gondolom, hogy a döntő elem politikai okokban és a mai magyar társadalom sajátos meg­osztottságaiban található meg, és a szakértők csak abban játszottak szerepet, hogy megalapozták a jobboldal számára a célravezető politikai stratégia és viselkedés kereteit. A bíráló alapvelő tézise az, hogy egyfelől nem szabad misztifikálni a mai magyar politikában a szakértői szerep hatékonyságát, másfelől pedig a választást nem a jobboldali koalíció nyerte meg, hanem a balközép koalíció veszítette el. Akkor beszélhetnénk a jobboldal győzelméről, ha a társadalom meggyőző erejű politikai irányváltása következett volna be, erről azonban szó sincs. Ha a parlamenti háttérrel rendelkező pártokra leadott listás-preferenciális szavazatokat, szemügyre vesszük, azt látjuk, hogy a hazai választók pártokhoz kötődése ad hoc jellegű.

A számok azt mutatják, hogy választásról választásra nagymértékű a szavazók átáramlása a pártok között az 1990. évihez képest. Ez azt jelen­ti, hogy a választók keresik a nekik megfelelő pártot, és minden alkalom­mal az adott politikai szituáció szerint döntenek. Akár többszázezres nagyságrendben is megváltoztatják szavazatukat, mivel az adott párthoz való kötődésük nem stabil, és a szavazásukat nem motiválják erős ideo­lógiai elkötelezettségek. Ez azzal is összefüggésben van, hogy a társada­lom szerkezetének átalakulása miatt a pólusok még nem alakultak ki markánsan, ez csak évtizedek múltán lesz megfigyelhető. Csupán a kis­gazdapárt rendelkezik viszonylag állandó támogatottsággal, ami magya­rázható a párt réteghomogenitásával és periferikus jellegével.

Le kell szögezni, hogy a jelenlegi pártstruktúrát alapul véve egyetlen párt csak kivételes körülmények között szerezheti meg a parlamenti mandátum-többséget, és ez a lehetőség is csak abból adódik, hogy a vá­lasztási rendszer aránytalansági hajlama számottevő. Ha a mandátumok elosztása a listás támogatottságot követné, a párttáborok jelenlegi megoszlása alapján csak koalíciós kormány alakulhat. A kormányzás kérdése a mai választási rendszerben az egyéni kerületekben dől el, és kiegyenlített erőviszonyok közepette ennek eredményei nagymértékben függnek a pártok közötti együttműködéstől, a visszalépésektől.

Ha az egyes párttáborok listás támogatottságát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy nincs a választásoknak egyértelmű győztese. Ezt a tényt az mutatja meg világosan, hogy listás választások esetén, öt százalékos küszöb mel­lett ma olyan ötpárti parlamentünk lenne, amelyben a mandátumok megoszlása az alábbiak szerint alakulna (százalékban %): FIDESZ 33,16, FKGP 14,77, MIÉP 6,22, MSZP 37,30, SZDSZ 8,55. Ebben a fel­állásban a MIÉP támogatása nélkül tehát nem jöhetne létre a FIDESZ-FKGP koalíció. De nem kell ilyen messzire mennünk: a mai Fidesz-FKGP-MDF koalíció sem tudhatja maga mögött a ténylegesen szavazó választópolgárok többségét, mivel a három párt támogatóinak együttes aránya csupán 45,43 százalék. S ha ide is sorolnánk a KDNP­ szavazókat, a többség akkor sem lenne meg. Azt persze nem tudjuk, hogy a parlamentbe nem jutott pártok szavazói egy kormány-ellenzék viszonylatban melyik oldalra állnának, ám feltételezhető, hogy minden­képpen a szélsőjobboldali MIÉP lenne a mérleg nyelve és billentené át a kormányzati hatalmat a jelenlegi koalíció felé.

Mindez azonban természetesen nem nélkülözi a spekulatív felhango­kat. Mindössze arra utalok, hogy a választások megnyerésének kérdése nem egyértelmű a jelenlegi választási rendszerben. A mandátumok szá­ma persze eldönti a kormányzás kérdését, de e mögött a pártok társadal­mi támogatásától nem lehet eltekinteni.

Innen szemlélve a szakértői háttér kérdését, azt mondhatjuk, hogy a jobboldal kettős potenciális eséllyel indult a kormánnyal szemben: egyfelől hitelessé tudta tenni, hogy a kormány egyes területeken kifejezet­ten alulteljesített, másfelől pedig az erők egyesítésével felmutatta a kor­mányzásra való képességet. A FIDESZ és a kisgazdák szakértői ez utób­bi komponens fontosságát ismerték fel, és ami még ennél is fontosabb: a politikus vezetők belátták, hogy az együttműködéssel járó kényszerű ki­sebb áldozatokat meg kell hozni ahhoz, hogy eséllyel induljanak a man­dátumversenyben. Egyébként az erőviszonyok nagyon kiegyenlítettek voltak, és az döntött, hogy a szabaddemokraták elveszítették korábbi szavazótáboruk csaknem 70 százalékát. Nem kirívóan magas ez az elván­dorlás eddigi rövid választástörténetünkben 2, de a liberálisok térvesz­tése eldöntötte a második fordulós MSZP-FIDESZ verseny végső kime­netelét. A választások igazi talánya voltaképpen az, hogy milyen mozga­tói voltak annak, hogy az SZDSZ szavazói átvándoroltak a FIDESZ-hez. Úgy is fel lehet tenni azonban a kérdést: miért nem az MSZP-hez csat­lakoztak a csalódott SZDSZ-szavazók? Ez utóbbi kérdésre a másodla­gos választói preferenciák megadják a választ, de a mögöttes magyaráza­tokat a választói vonzódások önmagukban nem árulják el. A választók - valószínűleg "igazságtalanul" - a kormányzás sikereit az MSZP javára könyvelték el, a kudarcokért pedig az SZDSZ-t tették felelőssé.

Döntő komponens volt a választási eredményekben a Fidesz-FKGP vi­szony és a második fordulós választási együttműködés. Már a választások előestéjén is világosan érzékelhető volt, hogy a két párt fegyverszünetet kötött, és noha kerülték a koalíciónak még a lehetőségét is, programja­ik összeegyeztethetőek voltak. A két párt a nyilvánosság előtt nem dek­larált szövetséget kötött az első forduló után azzal, hogy a kisgazdák 82 egyéni választókerületben visszaléptették jelöltjeiket. Ha nem ezt teszik, bizonyos, hogy a FIDESZ nem képes megszerezni a mandátumelsőséget.3

Az itt kifejtettek miatt túlzottnak vélem a szakértőstáboknak tulajdo­nított meghatározó szerepet. Az kétségtelenül igaz, hogy a FIDESZ tudatosan törekedett a jobboldal integrátori szerepének betöltésére, ami az MDF 1994-es nagyarányú vereségét követően szinte tálcán kínálko­zott. Ennek érdekében a párt markáns jobboldali fordulatot hajtott vég­re és látványosan elfordult a hagyományosan liberális értékektől. Ilyen például a népesedéspolitikai felfogás gyökeres átalakulása, vagy az állam és az egyház viszonyára vonatkozó nézetek radikális irányváltása.4 A FIDESZ térnyerését azonban nem az igen esetleges "think-tank"-jeinek, hanem jól összekovácsolódott, a parlamenti pártharcokban megedző­dött szűk politikusi gárdájának, egyénileg is igen felkészült, kommunikáció- és vitaképes vezető pártpolitikusainak köszönheti. A "konkrét hely­zet konkrét elemzése" vezetett ahhoz a felismeréshez is, hogy a FIDESZ-nek szakítania kell a paternalista-pragmatista antalli-borosi örökséggel, mert a liberális túlsúlyú koalíció megválaszolatlanul hagyja a "nemzeti kis- és nagyburzsoázia" igényeit és az európai integrációval kapcsolatos súlyos identitási és gazdaságpolitikai kérdéseket. A törekvés kinyilvánítása, az elhatározás azonban önmagában kevés lett volna. Szá­mos körülmény szerencsésen alakult a FIDESZ számára ahhoz, hogy a tudatosan felvállalt szerepet ténylegesen is be tudja tölteni. Ezek közül a következőket tartom meghatározónak.

1. A jobboldali pártszerkezet átalakulása. Az MDF-en belüli szakítás, a mérsékelt polgári szárny kiválása megpecsételte a párt sorsát, és nyil­vánvalóvá vált, hogy a pártszakadás a parlamentből való kieséshez vezet. Nem kellett különösebb politológusi éleslátás annak felismeréséhez, hogy az ideológiailag megtépázott, kormányzásban sikertelen, pártszakadással sújtott párt, amely ráadásul nem a centrumba igyekszik, hanem hidat keres a radikális jobboldali csoportosulásokhoz, kevés esélyt hagy magának a parlamenti küszöb eléréséhez. Amikor a pártszakadás után már a közvélemény-kutatási eredmények is egyértelműen jelezték a hanyat­lást, a szervezetileg túlélt párt a Fidesz-szel való beismerten alárendelt választási együttműködésbe menekült. Látni való ugyanis, hogy nem két egyenrangú párt kötött szövetséget, amit kifejezett a töredékszavazatok 2/3-1/3-os előzetes elosztása a FIDESZ javára. Az MDF-et ez az aláren­delt együttműködés juttatta egyéni kerületi mandátumokhoz, ugyanak­kor előre kódolta, a párt listás vereségét. Az MDF pártérdekei szempontjából talán bölcsebb lett volna, ha az MDNP-vel való kiegyezést keresve és választási szövetséget kötve a második fordulóra tartották volna fenn a polgári koalíció kialakítását a Fidesz-szel. A megfelelő vezetés hiányában az MDF eleve elveszítette versenyképességét a Fidesz-szel szemben.­

A KDNP 1994-ben több szavazatot - igaz, mindössze 179 voks volt a különbség – és kettővel több mandátumot szerzett, mint a FIDESZ. A párt integrációs képessége azonban generációs jellege, a katolikus vallá­súakhoz való erős kötődése és ideológiai zártsága miatt eleve igen kor­látozott volt. A ciklus közbeni pártpolitikai események, a "belső ellenség" felfedezése, szisztematikus üldözése, majd kizárása végképp megpecsételte a párt sorsát. A markáns jobboldali ideológiai irányváltás mi­att a KDNP maga morzsolta fel parlamenti képviseletét, és a nevesítetten keresztény politikai irányzatot - ki tudja, milyen hosszú időre - diszkreditálta.

A FIDESZ egyik potenciális vetélytársa a jobbközép pólusfoglalásban az FKGP volt. A kisgazdák történelmi beágyazottsága azonban önmagában kevés a szélesebb integráció megteremtéséhez. A bázis paraszti-fa­lusi dominanciája, a premodern politikai nyelvezet, a párt antidemokra­tikus felépítése és működése, a pártvezér személyének populista attribútumai és harsány média-megnyilvánulásai elzárták az utat a másodlagos preferenciák elől. A modernizálási kísérletek hiányát, csak szimptómaként jelezte az e párton belül is végbement "kis szakadás", a radikális po­pulista ellenzék választásközeli kiválása-kizárása.

A FIDESZ másik - talán igazi - riválisa az MDNP lehetett volna, de a pártnak - bár komoly szakértői holdudvar alakult ki körülötte - nem volt ideje a maga megszervezésére és nem rendelkezett olyan pénzügyi háttérrel sem, amit a FIDESZ két cikluson keresztül szívós munkával­ - máig nem tisztázott körülmények között - felhalmozott.

A szélsőjobboldali - nemzetiszocialista és zöld - mozgalmakkal azért nem kell foglalkoznunk, mert támogatottságuk a magyar történelmi jobboldali szubkultúrába ágyazódik. Létük elsősorban a társadalom anómiás jelenségeiből táplálkozik, nem rendelkeznek kitágítható bázis­sal, koalícióképtelenek, és ezért politikai integrálásra eleve alkalmatla­nok, ami nem jelenti azt, hogy az általuk megfogalmazott kritika és par­lamenti szerep elhanyagolható lenne.

Az itt röviden vázolt jobboldali pártpolitikai körképből okszerűen kö­vetkezik, hogy a FIDESZ dolga viszonylag egyszerű volt, ha nem is kön­nyű: tartózkodnia kellett az integrációt veszélyeztető hibák elkövetésé­től. Lényegesnek vélem - és egyetértek Csizmadia Ervinnel e tekintet­ben -, hogy a FIDESZ a koalíció pártjai közül elsősorban az SZDSZ-t vette célba. Felismerte, hogy az SZDSZ eredendően nem balközép párt­ként vált sikeressé és elfogadottá és hogy a párt erős kötődései ellenére féloldalassá vált a Tölgyessy-szárny kiszorítása után. Az SZDSZ bázisá­nak komoly részét képezte a vidék kispolgári-középosztályi-értelmiségi antiszocialista vonulata, amelynek politikai habitusa közelebb állott a FIDESZ szabadelvűségéhez, mint a doktriner liberalizmushoz. A Tocsik-botrány éppen a legérzékenyebb ponton, a politikai erkölcsi fedd­hetetlenség megingatásával találta el a pártot. Igaz ugyan, hogy az MSZP és az SZDSZ erős kötődésű értelmiségi holdudvara a Demokra­tikus Charta-mozgalomban fegyverszünetet kötött egymással, ez az SZDSZ vidéki bázisához nem hatott el, és a két párt eredeti szembenál­lását a kormányzás sem enyhítette. A közvélemény előtt a FIDESZ sike­resen hangsúlyozta alternatíva-jellegét az SZDSZ-szel szemben.

A FIDESZ az MSZP-vel szemben kevésbé offenzív taktikát választott, és akár tudatos, akár ösztönös volt ez a döntés, az egyedüli sikerrel ke­csegtető megoldásnak bizonyult. Tanulva az MDF kudarcából, a FIDESZ-vezérkar mindenekelőtt szakított az éles antikommunista-anti­szocialista retorikával, és igyekezett az MSZP-vel folytatott polémiát er­kölcsi és szakpolitikai területre áthelyezni.

2. A kormányzás hibái. Ki-ki össze tudja állítani azt a listát, ami végül is a kormánykoalíció bukásában tetten érhető szerepet játszott. Itt ezek közül jó néhányat megemlítek, ám részletes taglalásuknál fontosabbnak tartom, azt kiemelni, hogy a kormány megelégedett a kétségtelen nagy­ politikai sikerek hangsúlyozásával (makrogazdasági egyensúly, infláció, külföldi eladósodás, európai integráció, nemzetközi elismertség, NATO­ csatlakozás stb:) és szinte vakon figyelmen kívül hagyta az elégedetlen és egyúttal politikailag aktív rétegek (elsősorban pedagógusok, vidéki al­kalmazotti középrétegek, jövedelmileg leszakadt, a munkanélküliséggel fenyegetett szakmunkások stb.) érdekeit, elégedetlenségi potenciálját. Egyértelműen politikai hibaként kezelhető a társadalmat erősen meg­osztó földkérdés napirendre tűzése, a bős-nagymarosi konfliktus hibás, egyoldalú kezelése, az SZDSZ-szel való kormányzati együttműködés megoldatlansága, és a pártpolitikai versengés hangsúlyozott bipola­rizálása, a FIDESZ fő riválisként való megjelenítésével, a koalíciós alter­natívák túl korai lezárásával és a kétpárti tévévita felvállalásával. E kér­dések megítélése azonban nagyon különböző lehet és nem tudjuk, hogy melyiknek milyen súlyú szerepe volt - ha egyáltalán volt - a választási kudarc kialakulásában. A konkrét politikai balfogások elkerülhetőek vagy enyhíthetőek lettek volna, ha nem párosulnak mélyebb gyökerű po­litikai stratégiai hibával, a programnélküliséggel. A "tartsuk a jó irányt" szlogen meghirdetése olyan körülmények között, amikor a szervezett bűnözés látványos megnyilvánulásai egymást követték, amikor az ellen­zék egy sor komoly lépést helyezett kilátásba a kormányzás átalakítása és a gazdaságpolitika radikális korrekciója érdekében, több mint taktikai félresiklás. Arra utalt, hogy a koalíciós kormány valójában nem érzékel­te vagy nem vette komolyan azokat a súlyos erkölcsi és intézményi defi­citeket, amelyekre legalább részleges magyarázatot és korrekciós prog­ramot kellett volna adnia. E mögött az önkritikátlan politikai attitűd mö­gött valójában a szociáldemokrácia valóságos politikai szerepének tisztá­zatlansága húzódott meg, az az ellentmondás, hogy a szocialista túlsúlyú kormányzat egyoldalúan liberális gazdaságpolitikát hirdetett meg és an­nak egyoldalúságait meg sem kísérelte programszerűen kiigazítani. A látványos programnélküliség szembekerült egy jövőbe tekintő attitűddel, amely - tartalmi összefüggéseitől függetlenül - az önhitelesítés erejével elsősorban az ingadozókat és a kormányzati mikro-ökonómiai teljesít­ményekkel szemben elégedetleneket vonzotta magához, anélkül, hogy a FIDESZ mellé állás különösebben erős identifikációt jelentett volna. ­

3. A katolikus egyház szerepe. A katolikus alsópapság nyilvánvalóan nem a szocialista-liberális koalíció mellett állt ki a kampány idején, amennyiben egyáltalán megnyilvánult a politikai vitákban, és ezen nincs okunk sem csodálkozni, sem megütközni. A balközép értékrendet valló nem kifejezetten evangelizált rétegeket amúgy sem befolyásolja a szek­tás propaganda, sőt, az visszafelé is elsülhet. Újszerű volt azonban a rendszerváltás utáni politikai fejlődésünkben a katolikus főpapi közösség egyértelmű kiállása és kinyilvánított politikai támogatása a FIDESZ és - kisebb mértékben - az FKGP mellett. Mert miképpen lehet értékel­ni azt a körülményt, hogy a püspöki kar a híveket az esélyesek támoga­tására szólította fel, és arra agitálta őket, hogy a hibás politikai gyakor­lat elutasításával a nép érdekeinek megfelelő programmal jelentkező pártokat támogassa? Az egyház fellépése jelezte, hogy a mérsékelt jobb­oldal Orbán Viktor vezetésével komoly erkölcsi és politikai támogatást élvez, és érdemes is a kormányzásra. Egyéb körülményekkel együtt en­nek a faktornak nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk.­

4. A hálózatok szerepe. Nem fogadom el a "think-tank" fogalom ha­zai alkalmazhatóságát. A szerzővel szemben úgy vélem, hogy a mai Magyarországon nem beszélhetünk intézményes "think-tank szféráról", még csökevényes formában sem. A FIDESZ-t segíthette a Századvég Po­litikai Iskola égisze alatt megszervezett színvonalas kormányzati kutatás - amiért az iskola vezetője el is nyerte jól megérdemelt jutalmát -, mind­ez azonban nem avatja az iskolát politológiai értelemben vett agytröszt­té. Nemcsak azért nem, mert az iskola jobbára egyszemélyes vállalkozás­nak tekinthető, hanem mert egyáltalán nem integrált olyan általános po­litikai szakértői tudást, ami egyértelműen köthető a FIDESZ ideológiai irányváltásához és politikai öndefiníciójához. Azok a közvélemény-kuta­tások és választási előrejelzések, amelyek az iskola és a TÁRKI együtt­működésében elkészültek, nyilván befolyásolták a szavazók egy részé­nek, elsősorban a bizonytalanoknak a végső döntését, de nem inkább, mint a Szonda Ipsos felmérései és elemzései. A felmérések eredménye­inek tálalása az írott és az elektronikus sajtóban már nem nélkülözi a tendenciózus elemeket. Ezen a ponton tetten érhető a Századvég Politi­kai Iskola- TÁRKI együttműködés politikai semlegességének hiánya, ­amit egy pártsemleges társadalomtudományi kutatói műhely nem en­gedhetne meg magának. Ezen a ponton - de csak ezen - találhatunk utalásszerű hasonlóságot a politikai pártok mögött megszerveződő hagyo­mányos "think-tank"-ek és a hazai agytröszt-kezdemények között.

A választásokban szerepet játszó intellektuális műhelyek közül a hi­vatkozott cikk kiemelt jelentőséget tulajdonít a Századvég Politikai Isko­lának, de nem említi a többi párt mögött tevékenykedő hasonló szerepet betöltő intézményt, pedig ezeket is érdemes lenne áttekinteni a teljesség kedvéért, még akkor is, ha inkább a különbségeket lehetne hangsúlyoz­ni, mint az azonosságokat. Az MSZP nem elhanyagolható eszmei bázis­sal rendelkezik a Politikatörténeti Alapítvány kutatói műhelyében, és hasonló kapcsolat fedezhető fel az SZDSZ és a Politikai Tanulmányok Intézete között is. Ezek a szervezetek eltérő jogi keretben működnek, és a referencia-párthoz kapcsolódásuk is igen különböző. A két utóbbi in­tézmény kifejezetten törekszik a többoldalú kötődésre és elhárítják a di­rekt pártpolitikai orientáció vádját, ugyanúgy, mint ahogy a választások előtt a Századvég Politikai Iskola is pártsemlegességét hangsúlyozta, nem túl meggyőző erővel.

Összegezve a fentieket az a meggyőződésem, hogy a legfejlettebb pol­gári demokráciákban működő, a tudomány és a politika határán tevé­kenykedő agytrösztök a hazai politikai folyamatokban még nem jelentek meg: A társadalomtudományokkal foglalkozók tapasztalataim szerint nem rejtik el politikai értékpreferenciáikat, és némelyikük nyíltan is po­litikai karriert vállal, ha időlegesen is. A nagy többség azonban - az ér­tékek, vagy akár a szakértői kapcsolatok vállalása mellett is – igyekszik távolságot tartani a napi politikai csatározások világától, és ebben legin­kább az értéksemlegesség hangsúlyozása segíti őket. A politikai publi­cisztikai elemzések és a politikai stratégia építését segítő politikai analízisek általában magányos kutatói teljesítmények, és nem beszélhetünk arról, hogy az egyetemi oktatás és a tudományos kutatás prominens sze­replői jól körülhatárolható, ideológiailag elkülönült intézményekbe, "think-tank"-ekbe tömörülnének. Ez nem is látszik könnyen kialakítható alternatívának, mert nincsenek meg a legális pénzügyi finanszírozási fel­tételei. A tudományos igényű politikai stratégiai elemzés mint tartós te­vékenység drága vállalkozás, ma jószerével meghaladja a nagy pártok teherbíró képességét is. Arról nem is beszélve, hogy az intézményesen füg­getlen agytrösztök finanszírozása a pártok mögötti magángazdaságtól várható el, ennek feltételei azonban nálunk kialakulatlanok. Járhatóbb és követendőbb megoldásnak látszik a német minta meghonosítása: a pártok tudományos műhelyeinek alapítványi keretek közötti működteté­se költségvetési forrásokból. Ennek hiánya különösen akkor látszik vilá­gosan, amikor az egyik intézmény rejtett, nyilvánosan nem ellenőrizhető, forrásokból támogatást élvez, a rivális párt intellektuális bázisát pedig megfosztják legális költségvetési forrásaitól, ellehetetlenítve kutatási tevékenységét.

Politikatudományi Szemle. 1999/1. 97-106. o.

[1] Ez az írás hozzászólás Csizmadia Ervin: Pártok és agytrösztök. Think-tank szervezetek - Nyugat-Európában és Magyarországon c. tanulmányához, ám nem elsősorban a szerző egyes részmegállapításaival és a think-tank-ek elméleti kérdéseivel kapcsolatban kifej­tett nézeteivel kíván polemizálni, hanem a cikkben felvetett néhány - a hazai választási eredmények magyarázatára utaló - hipotézisre reflektál.

[2] Az MDF 1994-ben elveszítette korábbi tábora 47%-át, a FIDESZ szavazótábora pedig 1998-ra az előző ciklushoz képest több mint 3,5-szeresére duzzadt; az MSZP szavazótá­bora 1994-re növekedett több mint háromszorosára.

[3] A FIDESZ lényegesen több egyéni kerületi mandátumot szerzett, mint az MSZP (90 v. 54), de a két párt között - az MSZP első fordulás preferenciális győzelme következté­ben - mindössze 14 mandátumkülönbség alakult ki a végső kiosztáskor (148 v. 134). Ez azt jelenti, hogy 8 egyéni kerületi mandátum elhódítása esetén az MSZP nyerte volna el a kormányalakítási megbízást. A szoros eredmény átbillenése a FIDESZ javára egyér­telműen a kisgazdák visszalépésével magyarázható. A kisgazdák nélkül semmiképpen nem lehetett volna kormányt alakítani, mert listás eredményük alapján ők a mérleg nyelve. Ha azonban nem döntenek a nagyarányú visszalépések mellett, az MSZP nyerte vol­na meg a választásokat, és ez a körülmény - ha nem is ők alakítanak kormányt - döntően befolyásolná a kormányzati viszonyokat.

[4] Emlékezetbe idézem itt azt a gúnyos rigmust, amelyet korábban FIDESZ-aktivisták skandáltak a jobboldali-populista népesedés politikai elképzelésekre: "Fekete Gyula agyalágyula: fogyik a magyar."