Bőhm Antal

A harmadik választás politikai kultúrája

A politikai elit választási kultúrája

1998 tavasza a rendszerváltás harmadik szabad parlamenti választását hozta, új reményekkel, új ígéretekkel és a korábbi választásoktól lényegesen különböző politikai kultúrával. Korábban, mint emlékezetes, a tagadás dominált, a hatalmon lévők leváltásának igénye, amelyben a negatív kampány meghatározó szerepet játszott. Az országos politikai játszmában az érdekeltek előszeretet­tel nyúltak a politikai arrogancia eszköztárához, ott és abban mocskolták az ellenfelet, ahol és ami­ben lehetett, s kifogyhatatlanok voltak a populista ígéretekből. Mindkét választás előkészítésében komoly szerepet kapott a média, amely ugyancsak nem maradt mentes a szélsőséges megnyilvá­nulásoktól. Az előzmények alapján 1998-ban is folytatódhattak volna a korábbi tradíciók, azonban - szerencsére - nem így történt. A harmadik választás egészen másként alakult, mint az előzőek, minden bizonnyal azért, mert más volt a választás tétje, mások voltak a kampányfogások, a szlogenek, más volt a légkör és a választás politikai kultúrája.

A tét ezúttal nem a rendszerváltás befejezése volt, mint 1990-ben, vagy a dzsentroid allűröktől sem mentes ókonzervatív hatalom leváltása, mint 1994-ben, hanem a szociálliberális útkeresés folytatása, avagy egy gyorsabb ütemű gazdaság- és társadalomfejlesztés ígérete. A kapitalista átalakulás (a piacgazdaság kialakulása, a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás lehető­sége) immár irreverzíbilisnek bizonyult, s ezért lényegében csak a továbblépés eszközrendszerének megválasztásában alakult ki markáns nézetkülönbség az egyes pártcsoportosulások között. Ez a korábbiakhoz képest szolidabb tét nyilvánvalóan más politikai magatartást s más politikai kultúrát involvált.

A választásokat megelőzően lényegében háromféle politikai stílus dominált: a hatalmat gyakorló szociálliberális koalíció stílusa, az ellenzéki erőket mindinkább összefogni képes Fidesz stílusa, és a kisebb pártoké, amelyek számára a "nagyokhoz" való betagolódás a lét-nemlét kérdéseként fogalmazódott meg. Az előző kettő markánsan különbözött egymástól, a harmadik pedig afféle kiegészítő szerepet kapott.

A szociálliberális koalíció egészen sajátosan értelmezte a választásra való felkészülést. Számukra mintha nem is lett volna tétje a választásnak, hiszen minden előre lefutottnak látszott, minthogy az ellenzék egy jelentős része (MDF, KDNP) gyakorlatilag felszámolta önmagát, a Fidesz pedig a poli­tikai prognózisok szerint majd csak 2002-ben "érik be", s lehet belőle komolyabb rivális. 1997 őszétől 1998 februárjáig a szociálliberális koalíció egyértelmű győzelmét prognosztizálták a köz­vélemény-kutatások, s ezt - az előre lefutott választást - az MSZP és az SZDSZ vezetése el is fo­gadta. A választásra való felkészülés helyett ezért tovább folytatódtak a koalíciós csetepaték, a pár­tok irányítói megfeledkeztek arról, hogy ezek a koalíciós "belső ügyek" alaposan megtépázhatják mindkét párt tekintélyét.

Meg kell jegyeznünk, hogy a két választási ciklus koalíciós kormányzatainak feszültségei egyértelműen arra vallanak, hogy a pártok politikájában a koalíciós kapcsolatok a legkevésbé kidolgozottak, s a tartalmi együttműködés helyett gyakran az emocionális megfontolások a meghatározóak. Annak idején az Antall-Torgyán viszony - kölcsönös rivalizálásuk - döntően befolyásolta az MDF és az FKgP kapcsolatát, amely végül is a Kisgazdapárt szakadásához vezetett. Az MSZP és az SZDSZ koalíciója nem vezetett ugyan szakításhoz, de mindkét párt belső erőviszonyait alaposan átformálta. A szükséges alkuk és kompromisszumok mögött (sokszor he­lyett) mindig fölvetődött az alapkérdés, mire jó ez a koalíció, kell-e nekünk egyáltalán. S az már a két párt politikai kultúráját minősíti (ebben az esetben is), hogy szinte kivétel nélkül minden részletkérdésben, a legkisebb konfliktusban is azonnal a koalíció egésze kérdőjeleződött meg. Az MSZP érvelésében visszatérő motívum volt, hogy "nélkülünk nem jutottatok volna be a hata­lomba", a liberálisok pedig előszeretettel hivatkoztak arra, hogy a népszerűtlen döntések nagy részének felelősségét kénytelenek átvállalni a szocialistáktól, s ezért minimum hálát érdemelné­nek. A kompromisszumkészség s a kölcsönös felelősségvállalás ezért ebben a koalíciós kapcsolat­ban is gyakorta szorult háttérbe. Az állampolgár pedig, mivel - külső szemlélőként - nem értette a szüntelen civakodást, gyakran hátat fordított ennek a politizálásnak. A választásokon derült ki, mindez hova vezetett.

Az 1998-as választásokat megelőzően a koalíciós tárgyalások, puhatolózások a korábbi tradíciót folytatták. A MIÉP-pel csak a kereszténydemokraták és a kisgazdák, valamint néhány MDF-es vezető szándékozott koalícióra lépni, a Fidesz pedig csak az MDF-fel kívánt együttműködni. A választások második fordulójára azonban megváltoztak az eredeti elképzelések, és a Fidesznek sikerült maga mellé állítani a jobboldali erőket. Ez kétségtelenül eredményes politikai húzásnak minősült; kér­déses azonban, hogy ebben egy új minőségű koalíciós kapcsolat kialakulása rejlik, vagy a hatalom­gyakorlás során a jobboldali erők is úgy fogják folytatni koalíciós együttműködésüket, ahogy elődeik.

A kormánykoalíció választási kampányára visszatérve, az MSZP a kampány során ugyan megpróbálkozott egy langyos sikerpropagandával, amelynek lényege: nem tehettünk mást, de így is ko­moly eredményeink vannak. Hibákról, tévedésekről nem esett szó, s nem is eshetett, hiszen - s ezt számtalanszor hallhattuk - nem volt és nincs más alternatíva. Ennek túlzott hangsúlyo­zása súlyos hiba volt, nemcsak azért, mert a kádári mentalitást idézte föl, amelyben - a hetvenes években - még az alternatíva kifejezés is tabunak számított, hanem azért, mert a demokratikus választások alkalmával mindig van alternatíva: ugyanis a hatalmon lévővel szemben mást is lehet választani, ez a demokrácia eszenciája. A Fidesz egyébként erre nagyon jó érzékkel figyelt föl, és eredményesen kontrázta meg a "nincsen alternatíva" koncepcióját.

Az MSZP-t különben is túlzott magabiztosság jellemezte, bizonyosfajta hatalmi gőggel, megelégedettséggel tetézve. Választási program helyett a "mások sem tehetnék másképpen" mentalitás jellemezte a vezetést. Érdemes összevetni ezt a politikai stílust az 1994-essel, amikor egy négy évig karanténba zárt, megalázott párt reálpolitikusi szakszerűséget, szociális érzékenységet hirdetett meg, s szolid, ám kidolgozott programjával maga mellé állította a többséget. Az akkori győzelem és a mostani vereség kulcsfigurája a pártelnök, Horn Gyula volt, aki 1994-ben még képes volt arra, hogy túltegye önmagát a pufajkázásokon, az életveszélyes baleseten, s felnőjön a miniszterelnöki feladathoz, 1998-ban viszont öntelt, mindennemű kritikára érzéketlen politikusként monomániá­san darálta, hogy "úgysem lehetne másként csinálni", s igen gyakran improvizált véleményeiben s döntéseiben, amelyek után holdudvara nem győzött magyarázkodni. Ezekben a megnyilvánulások­ban nemegyszer populista eszközöket is felhasznált, ilyennek bizonyult például a 65 éven felüliek utazási kedvezményeinek nagy visszhangot keltő kiterjesztése a repülőjáratokra is. A miniszter­elnöki ötletek azonban gyakran nem voltak előkészítve, s nemegyszer bumerángként hatottak. Az MSZP egész vezetését felelősség terheli abban, hogy korábban nem tudtak megválni Horn Gyulá­tól. (Mindez a Kádár-szindrómát idézi föl.) A pártelnök lecserélésének elmulasztása mellett más durva politikai baklövések is alaposan megtépázták a párt korábbi népszerűségét. Súlyos politikai hibának minősíthető, hogy a párt nem tudott (nem akart?) megszabadulni a koncep­cióban, vagy legalábbis a korrupció vádjában érintett személyektől. Ez a közbiztonság romlásá­val párhuzamosan növelte a társadalom érzékenységét, s nagyon sok választópolgárt a szociál­liberális kormány ellen hangolt. Az MSZP-nek kétségtelenül meg kellett volna válnia gyanúba keve­redett reprezentánsaitól.

Az MSZP hatalmi gőgjével magyarázható a Bős-Nagymaros kérdésben tanúsított makacs állásfoglalása, pedig tudhatták volna az érdekeltek, hogy ez az ügy már évtizedek óta súlyos politikai konfliktusok forrása. A durva hibák betetőzése minden bizonnyal a Postabank 24 milliárdos állami megsegítésének időzítése volt. Egy-másfél hónappal a parlamenti választások előtt csak egy öntelt, a hatalma megtartásában kétség nélkül bízó kormány képes ilyesmire. A bűnözés kiszélesedése, a robbantásos merényletek, a maffiózóleszámolások különben is alaposan erodálták a kormány iránti bizalmat. Külön elemzést érdemelne az MSZP értelmiségpolitikája, azaz az a kérdés, hogy miért nem sikerült a négyéves hatalomgyakorlás idején maga mellé állítania az értelmiséget. A választási eredmények alakulásában ez is meghatározó volt.

A közvélemény-kutatások 1998 februárjától különben nagyjából pontosan regisztrálták az MSZP és a kormánykoalíció iránti bizalom csökkenését, s már korábban ugyancsak baljós előjel volt a nagyarányú távolmaradás a NATO-szavazástól. Ez utóbbit akkor azzal a magyarázattal kom­penzálták, hogy a szavazáson részt vevők nagy többsége a csatlakozásra adta voksát. Minderre, s minden más negatív jelenségre is érzéketlen maradt a kormány. Jellemző, hogy az MSZP veze­tése még a választás eredményeinek ismeretében is sokáig hezitált, nyíltan elismerje-e a vereséget. Pontosabban azt ismételgették, hogy ez nem a párt veresége, hiszen ezúttal is elérték az 1994. évi választási arányt. Az arányokat tekintve ez valóban igaz, a különbség "csupán" az, hogy az akkori 0994-es) arány fölényes győzelmet jelentett,. ez utóbbi viszont csak a második hely megszerzésé­hez volt elegendő. S arról is előszeretettel megfeledkeztek, hogy az alacsony részvétel miatt alakul­tak így az arányok, valójában az MSZP 1998-ban 280 ezer szavazattal kevesebbet kapott, mint négy évvel korábban. Ezek a választók minden bizonnyal nem szavaztak át másik pártra, egyszerűen "csak" nem mentek el a választásokra.

A koalíciós partner, az SZDSZ veresége ennél sokkal súlyosabb volt, 1994-hez képest több mint 700 ezer szavazót veszítettek el. A vereség valószínűleg azért volt ennyire súlyos, mert a válasz­tók többsége számára a liberálisok kötözködők, türelmetlenek voltak, s ezúttal a párt egésze jellegtelennek bizonyult. Az SZDSZ-nek sem volt kidolgozott programja, szlogenjük pedig ("Hogy tartsuk a jó irányt!") a választás egyik legrosszabbul megválasztott jelszava lett. A pártelnöki teen­dők ellátása és a belügyminiszteri pozíció alaposan próbára tette Kuncze Gábort, s minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy egyik szerepében sem tudott maradandót alkotni. Ebben kétségtele­nül közrejátszott a bűnözés drámai növekedése, a szervezett bűnözés beépülése a rendőri és a politikai apparátusba, s a szokatlan bűnözési formák (robbantások, utcai leszámolások) elszapo­rodása. Minderre nemegyszer a bűnözési statisztikák szépítése, valamint az volt a válasz, hogy ná­lunk még mindig jobb a helyzet, mint jó néhány nyugat-európai országban, Kelet-Európáról nem is beszélve. A liberális párt egészére jellemző volt - és a koalíciós kormányzás tevékenységét is végigkísérte - az ambivalencia: kell-e nekik a koalíció, nem lenne-e jobb kiválni és önállósodni, a határozott válasz azonban elmaradt. Ez az ambivalencia tükröződött a választási kudarc magyará­zataiban is. Többen úgy fogták föl a vereséget, mint az MSZP-vel való kapcsolat árát, mások arról nyilatkoztak, hogy a koalíciós kormányzás sikerét az MSZP aratta le, a kudarcok következményeit pedig az SZDSZ-nek kellett viselnie. A kudarcok áthárítása és a bűnbakkeresés nem éppen liberális mentalitásra vall, ez azonban keveseket zavart.

Az ellenzékre másfajta stílus volt jellemző. Egy évvel a választások előtt még úgy tűnt, hogy az ellenzék teljesen szétesett, s szétesettségének következménye a szociálliberális koalíció újabb biz­tos győzelme lesz. Az MDF kettévált; elitje az MDNP-ben új pártot alapított, ám bázis nélkül ma­radt, míg a többséget alkotó maradék vezetőit elveszítve jellegtelenné szürkült. A KDNP-t saját hata­loméhes elnöke forgácsolta szét, s távolította el a parlamenti pártok közül. Az FKgP populizmusa, elnöki hatalmának túlburjánzása taszította a választókat, ezért a vele való szövetség keresése több párt számára sokáig problematikusnak látszott. Meg kell azonban jegyezni, hogy a választások közeledtével a kisgazdák, pontosabban elnökük stílust váltott, visszafogottabb hangnem s felelős­ségteljesebb politizálás jellemezte őket, jóllehet remélt győzelmüket továbbra is hangoztatták.

Ebben a szétesett, dezintegrált ellenzéki táborban lépett föl az 1994-es súlyos vereségét ki­heverő Fidesz, azzal a szándékkal, hogy maga mellé állítsa s integrálja az ellenzéki pártokat. Mérsé­kelt populizmusa elegendő volt arra, hogy az MDF-fel szövetségre lépjen, s befogadja a KDNP reni­tens politikusait. Programját új stílusban fogalmazta meg, s bár kérlelhetetlen kritikával illette a kormánykoalíciót, annak eredményeit azért elismerte. Felvállalta az antalli örökséget, azon­ban egészen más politikai kultúrát alakított ki. Programja előterében a polgári ország és a pol­gári társadalom állt, amire az ország polgáriasultabb részeiben élő állampolgárok valószínűleg fo­gékonyak is voltak. Aligha véletlen, hogy Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém, Zala, Bács-Kiskun és Csongrád megyében arattak győzelmet a választások első fordulójában. Ígéreteikben - többek közt - a 7 százalékos gazdasági növekedés, a tandíjak eltörlése, az autópályadíjak csökkentése (a kapuk helyett - "A kapu a foci pályára való" - a matricás módszer bevezetése), a privatizációs szerződések nyilvánosságra hozatala, a korrupció és a bűnözés elleni kérlelhetetlen harc szerepelt. Ezekre - különösen az utóbbiakra - a lakosság érzékenyen reagált. Egyik-másik ígéretük kampányuk elő­terébe került, például abban a hirdetésben, amelyben egy nagymama "unokái továbbtanulásának lehetőségét" várja a tandíjak eltörlésétől.

A választásokat megelőző hónapokban a Fidesz így képessé vált arra, hogy maga köré gyűjtse az ellenzéket (a kisgazdákat is beleértve), s versenyképes legyen az önhitt koalícióval szemben. Kam­pányából ezúttal elmaradtak az amerikai választási fogások, s nem került sor "polgárpukkasztó" megnyilvánulásokra sem, mint korábban. A Fidesz most a jól fésült, jól öltözött, a nemzet sorsát magára vállalni képes, felelősségteljes, a kormányzásra is felkészült nemzedék nevében és képé­ben lépett föl.

A Fldesz tehát 1998-ra megtalálta identitását, kialakította sajátos konzervatív-nemzeti (jobboldali) politikai kultúráját, s ezzel párhuzamosan egy új generációt jelenített meg a ma­gyar politikai életben. Mindez új színt hozott a politikai kultúrába, amelynek újdonsága leginkább a választásokat közvetlenül megelőző Horn-Orbán vitában nyilvánult meg. Két generáció, kétfajta politikai kultúra, két ideológia ütközött meg egymással a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egye­temen. A vitában meglepően toleránsak voltak egymással a partnerek, kerülték a kényes ügyeket s nem vagdalkoztak, annak ellenére, hogy sokáig halogatták ezt a párbeszédet. Horn Gyula korábbi szerepléseihez képest igen összeszedett, átgondolt, jól replikázó partnernek bizonyult. Ő az idő­sebb, tapasztaltabb, a kádári politikai kultúrán szocializált politikust testesítette meg. Orbán Viktor viszont egy fiatal, européer, Oxfordban is iskolázott politikust jelenített meg, korábbi önmagához képest meglepően illedelmes, visszafogott, udvarias polgárt alakított. Hornnak a koncepciójával szemben, azaz, hogy a szociálliberális kormánynak nincs alternatívája, Orbán a Fidesz-Magyar Polgári Párt programját fogalmazta meg, amelyből az is kiderült, hogy a két politikai erő választási felkészülésében és felkészültségében nagy különbségek vannak. Pontosabban: a Fidesznek van programja, az MSZP részéről viszont csak a "nincs alternatíva" szlogenje fogalmazódott meg.

Ez a vita szokatlan a magyar politikai életben, az Egyesült Államokból adaptáltuk, ami egyben azt is jelenti, hogy jobban megfelelt az angolszász iskolán nevelkedett fiatalabb generáció kép­viselőjének, mint a rosztovi "előképzésben" részesült idősebb politikusnak.

A vitát a kommentárok többnyire eldöntetlennek minősítették, s kiemelték annak nagyon kul­turált, toleráns, polgári légkörét. Ez azt is jelenti, hogy a koalíciós kormány miniszterelnöke nem aratott győzelmet ebben a vitában, s így az új, feltörekvő nemzedék képviselője nyilvánvalóan ked­vezőbb helyzetbe került. (Az más kérdés, hogy mindkét résztvevő politikai bázisa győzelemként könyvelte el a vitát, valószínűleg azért, mert mindkét tábor talált olyan mozzanatokat benne, ame­lyek elnöküket kedvezőbb színben tüntették föl.)

A választási kampány politikai stílusának harmadik típusát a kisebb pártok képviselték, közöttük is elsősorban a MIÉP és a Munkáspárt. A többiek a választásokat megelőzően is nyilván­valóan esélytelenek voltak.

A meghatározó pártok elzárkóztak e kisebb pártokkal való együttműködéstől, az MSZP a Munkáspárttól, a Fidesz a MIÉP-től, jóllehet mindkettő igyekezett a nagy pártok közelébe kerülni. A MIÉP korán indította kampányát, a választásokat megelőzően sokáig csak az ő szlogenjük volt hallható: "Ha legény kell a gátra...", akkor itt vagyunk; most valóban le kell váltani a nemzetáruló szociálliberális kormányt, s ennek érdekében minden ellenzéki erőt támogatni kell. Bár kampá­nyuk korábbi megnyilvánulásaiknál lényegesen mérsékletesebb volt, Csurka karlendítése (tévés reklámjukban) rossz emlékű asszociációkra adott alkalmat, s ugyancsak visszatetszést keltett egyik plakátjuk, amelyen a nemzet nagyjainak kicsinyített képmása mellett a jobb alsó sarokban megje­lent Csurka teljes életnagyságban. A Munkáspárt szolidabb, "Öntsünk tiszta vizet a pohárba!" jel­szava azt sugallta, hogy a kormánykoalíció nemzetközi sikerei (NATO-tagság, EU-integráció) ko­rántsem tekinthetők egyértelműen pozitívnak, mert az ország újabb elkötelezettsége és alávetése következik ebből. A MIÉP és a Munkáspárt NATO-ellenessége és integrációs fenntartásaik így szink­ronizáltak egymással. Végül is a két párt a szavazatok mintegy tíz százalékát szerezte meg, a MIÉP parlamenti párt lett, a Munkáspárt pedig csak alig maradt le erról.

Mint említettük, sajátosan alakult a kisgazdák választási stílusa. Kezdetben erős populizmus jellemezte őket (ingyenes autópályák, a fiatal generáció első lakáshoz juttatása, a forint csúszó leértékelésének megszüntetése stb.), később azonban ez mindinkább átadta helyét egyfajta reáli­sabb politikának. 1997 telén Torgyán még kisgazda győzelmet remélt, a választásokat megelőzően azonban már a "mérleg nyelve" szerepre aspirált, majd az első választási forduló után egy reál­politikusi gesztussal egyéni jelöltjeiket tömegesen - több mint 80 esetben - visszavonta a Fidesz ­jelöltek javára. Ez a gesztus kétségtelenül hozzájárult a Fidesz győzelméhez, cserébe pedig a kis­gazdák négy miniszteri széket kaptak.

A politikai elit választási magatartása tehát lényegesen különbözött a megelőző választásokon tapasztaltaktól. A korábbi harsány kampányt ezúttal az antikampány, az "altatás" váltotta föl, amelynek okait csak részben lehet a takarékosabb kampánnyal magyarázni. A kisebb költségek mellett bizonyára szerepet játszott a kampány visszafogottságában a korábbiakhoz képest kisebb tét és a szociálliberális kormánykoalíció elbizakodottsága.

A szolidabb kampány egyúttal mérsékeltebb populizmust és kevesebb nacionalista megnyilvánulást hozott, s ebben a tekintetben a három választás közül ez volt a leginkább kiegyensúlyozott.

A két választási forduló között ugyan valamelyest felélénkült a kampány, a pártok egymással versengve rohantak például az első fordulóban az alacsony részvétel miatt érvénytelen választási terepre: Szabolcs-Szatmár-Bereg, valamint Hajdú-Bihar megyébe. Ezalatt a rövid idő alatt minden bizonnyal több politikus fordult meg ezekben a megyékben, mint a megelőző négy évben.

A kampány eme szakaszának volt néhány, a korábbi rosszízű kampányokra emlékeztető moz­zanata, például a BIT plakátja, amely Orbán Viktort a kisgazdák és a MIÉP marionett figurájaként ábrázolta, vagy az az anonim kiadó (és szerkesztő) által nyomtatott plakát, amelyen narancssárga Orbán-Torgyán-Csurka felirat ismétlődött többször. Az érintettek tiltakozása miatt mindkét pla­kátot bevonták.

A lakosság választási kultúrája

A korábbi választásokhoz képest a lakosság (az állampolgárok) választási magatartásában is komoly változásokat tapasztalhatunk, amelyet mindenekelőtt az alacsony részvételi arány jelez. A korábbi 63 és 68 százalékos részvétel után a szavazásra jogosultak alig több mint 55 százaléka, vett részt a választásokon. Az eddigi, rendszerváltás utáni parlamenti választások esetében ez a mélypontot jelentette és a társadalom jelentős részének depolitizáltságára utal. A részvételi ará­nyok regionális megoszlása is azt mutatja, hogy elsősorban azokon a területeken volt alacsony a részvétel, vagy végződött eredménytelenül az első forduló, ahol igen nagy a lecsúszott rétegek, munkanélküliek, marginalizálódott csoportok aránya.

A rendszerváltás óta - mint ismeretes - erőteljesen polarizálódik a magyar társadalom, s 30-40 százalékosra tehető az elszegényedettek aránya. Ezek a rétegek nemcsak a gazdasági tevé­kenységből, hanem többnyire a társadalmi cselekvésből is kiszorulnak. Jelentős részük társadalom alatti helyzete miatt érdektelenné vált a választásokon való részvételben. A távolmaradók másik csoportját azok alkotják, akik az elmúlt évek változásainak vesztesei, a korábbi egzisztenciájukat elveszítő, lecsúszott rétegek. Jelentős részük a választások bojkottálásával fejezte ki elégedetlensé­gét. S hozzájuk sorolhatók mindazok, akik csalódtak a kormánykoalícióban, ám nem akartak az ellenzékre sem szavazni. Számukra valóban egyetlen alternatívaként a távolmaradás fogalmazódott meg. Összességében tehát mintegy három és félmillió lakos (szavazásra jogosult állampolgár) maradt távol, s ez hatalmas tömeg.

Ugyanakkor minden társadalmi polarizálódás ellenére ez a lecsúszott tömeg nem radikalizá­lódott, azaz többnyire távol tartotta magát a szélsőségektől is. A MIÉP választói például nem a legszegényebb rétegekből kerültek ki, ellenkezőleg, inkább a jómódú konzervatív rétegek adják szavazóik zömét (a fővárosban a II., XI. és a XII. kerületben), a Munkáspárt pedig voksait leginkább az ortodox kommunistáktól és az idősebbek egy részétől kapja.

A nagyarányú távolmaradásban természetesen a kampány lagymatagsága is közrejátszott. Iga­zán maradandó szlogen 1998 választását megelőzően nem hangzott el. A "Hogy tartsuk a jó irányt!", "Biztonságot a mindennapoknak!", "Többet ésszel!", és hasonló stílusú jelszavakra, közmondásokra nem volt vevő a magyar választó, s nem hozta lázba az "Aki magyar, velünk tart!" 1956 óta (amikor még volt tartalma) számtalanszor lejáratott jelszava sem.

A lakosság olyannyira nem hangolódott rá a választásokra, hogy még a korábban gyakran megjelenő plakátgraffitik, plakátragasztások is csak ritkán fordultak elő. (Egy-egy liberális plakátra, amelyen az SZDSZ három vezetőjének képe volt látható, ráírták, hogy "Az ördög három arca", a Fidesz négyszemélyes plakátjára pedig azt, hogy "Olsen és bandája", de ezúttal elmaradtak a plakátháborúk.)

Új jelenség volt viszont a katolikus egyház erőteljes választási fellépése. A katolikus püspöki kar március 20-án megfogalmazta a választásokkal kapcsolatos körlevelet, amelyet április 19-én (vasárnap) minden katolikus templomban kötelezően felolvastak és a helyi plébános szándékától függően kommentáltak. A körlevélben többek közt ez állt:

"Mint az Egyház vezetői, tiszteletben tartjuk híveink szabad döntését, ezért nem nevezünk meg személyeket és pártokat. A magyar választási rendszer ismeretében azonban felelősséggel mond­hatjuk a következőket: Ne vesztegessük el szavazatunkat esélytelen jelöltekre. Az első választási fordulóban próbáljuk megtalálni azt az egyéni képviselőt, akit leginkább alkalmasnak tartunk, és akinek van esélye a bejutásra, Ugyanígy döntsük el, hogy már az első fordulóban melyik párt listá­jára szavazunk. Ha olyan pártot választunk, amelyik nem éri el az öt százalékot és nem jut be a Parlamentbe, akkor szavazatunkat más pártok kapják meg. Így esetleg olyan pártot juttatunk előnyhöz, amelyik akaratunkkal ellenkező nézeteket képvisel. A második fordulóban pedig a leg­esélyesebb jelöltet kell támogatni azok közül, akik értékeinket képviselik vagy elfogadják."

Az idézett szöveg eléggé egyértelmű, s aligha véletlen, hogy még a KDNP vezetősége is "proble­matikusnak" ítélte meg. Helyi szinten a plébánostól függő kommentárok hangzottak el, s jó né­hány helységben meg is mondták, hogy a hívők kire szavazzanak. A korábbi választásokon ilyen egyházi beavatkozásra nem találunk példákat. Az persze már más kérdés, hogy ez az egyházi "su­gallat" a hívőket nyilvánvalóan az "értelmes" választásra ösztönözte, viszont másokban - más hitűekben, ateistákban - averziót keltett.

A MIÉP és a Munkáspárt választási eredményei egyértelműen a lakosság politikai polarizálódá­sára utalnak. Kérdés, hogy ez a két párt - mint a társadalom politikai tagoltságának jobb- és bal­oldali szélsősége - képes lesz-e arra, hogy tömegeket állítson maga mellé tartósan, vagy akár csak egy-egy politikai demonstráció erejéig. A MIÉP parlamenti párt lett, s ez is nóvum a politikai palet­tán, hiszen hasonló jellegű párt korábban nem volt a magyar parlamentben. Arról sem feledkezhe­tünk meg, hogy 1990 győztese, az MDF, még gyűjtőpártként foglalta magában Csurkáékat s számos más szélsőjobboldali politikust.

1998 parlamenti választásai végül is azt mutatják, hogy a politikai erőviszonyok tisztultabban jelennek meg, a politikai kultúra a stabil demokráciák politikai kultúráját idézi föl, s kialaku­lóban van egy nemzeti-konzervatív és egy szociáldemokrata-liberális politikai váltógazdaság. Ugyan­akkor a politikai palettán egyre erőteljesebben jelennek meg szélsőséges pártok is. S hogy mindez milyen politikai konstellációt eredményez az ezredforduló magyar társadalmában, azt a jövő fogja eldönteni.

Az 1998. évi választásoknak másfajta nóvumuk is van, s ez a politikai merényletek megjele­nése. A közvéleményt különben is sokkolták a robbantásos merényletek, s a közhangulatot min­den bizonnyal alapvetően befolyásolta a bűnözés drámai terjedése. Mindez alaposan megtépázta a választópolgárok biztonságérzetét. A rossz hangulatot, közérzetet tovább növelték a pártok és a politikusok ellen elkövetett merényletek; a Kisgazdapárt székházánál talált, s szerencsére kellő időben hatástalanított robbanószerkezet, a Torgyán, majd Szájer József lakása előtt robbantott bomba, majd a Fidesz-székház ellen elkövetett merénylet, közvetlenül a választások második fordulója után.

Nem tudhatjuk, hogy ezek az események miként befolyásolták a választói magatartást. Mind­egyik merénylet esetében felderítetlen maradt a merénylők szándéka, mint ahogy a tettesek is ismeretlenek maradtak, de mindez egy másfajta politizálás stílusát vetítette előre a választópolgá­rok számára, s a választások politikai kultúrájáról alkotott képünket is árnyalja. Azaz tény, hogy 1998 parlamenti választásai egy kiegyensúlyozottabb, toleránsabb politikai kultúrát hoztak, ebben a viszonylag megnyugtató képben azonban szokatlan, irritáló előjelek is megjelentek.

In: Parlamenti választások 1998. Szerk: Bőhm Antal - Gazsó Ferenc - Stumpf István - Szoboszlai György. MTA PTI – Századvég, Bp., 2000. 67-74.o.