Csizmadia Ervin

Az 1998-as választások értelmezése

Az 1998. évi, harmadik demokratikus parlamenti választás sokak számára meglepő eredményt hozott: a Fidesz (szövetségeseivel) győzött és kormányt alakíthatott. Az eredmény különösen azok után volt meglepő, hogy 1998 eleji közvéleménykutatások (bár már jelezték a Fidesz népszerűségének növekedését), nem prognosztizálták a párt választási győzelmét. Talán csak márciusra és áprilisra fordult meg a trend, amikor a Századvég-Tárki-vizsgálat már fej-fej melletti versenyt valószínűsített a két párt között.1

Ha azonban nem az 1998. januári állapotokat nézzük, azt mondhatjuk, hogy a Fidesz győzelmi voltaképpen beleilleszkedik a magyar demokrácia elmúlt közel tíz éves trendjébe. Ennek a trendnek az a lényege, hogy valamennyi eddigi választáson az addig ellenzékben lévő erők győztek és az addig kormányzók kerültek ellenzékbe. 1990-től kezdődően Magyarországon a váltógazdálkodás rövid ciklusai érvényesültek, azaz egyetlen kormányzó koalíciónak sem adatott meg eddig négy évnél hosszabb kormányzati periódus. Ennek a jelenségnek a vizsgálata külön dolgozat témája lehetne, már csak azért is, mert az elmúlt évtizedek nyugat-európai fejleményei inkább a váltógazdálkodás hosszabb ciklusait mutatják.2 A német kereszténydemokraták vagy az angol toryk is négy parlamenti cikluson keresztül kormányoztak, ami egyáltalán nem számít ritkaságnak.

Ebben a tanulmányban mégsem elemezhetem a rövid váltógazdálkodási ciklusok politikai, társadalmi és strukturális okait. Sokkal inkább arra teszek kísérletet, hogy a Fidesz győzelmének lehetséges okait keressem. Az okok persze nagyon szerteágazóak, és jelen vannak közöttük - mint majd igyekszem bemutatni - az előző kormánykoalíció hibái is. Mégis úgy gondolom, hogy öt meghatározó körülmény leírása mentén kielégítő választ adhatunk arra a kérdésünkre: miért nyert a Fidesz-vezette jobbközép tömörülés, illetve miért veszített a szocialista-liberális oldal. Az öt ok a következő: 1. A kormánypártok belső megosztottsága és kormányzati hibái; 2. A Fidesz szövetségeskeresési törekvéseinek átgondoltsága és sikere; 3. A társadalom bizonyos rétegeinek kulturális identitáskeresése, illetve eme szándék "letapogatása" a Fidesz részéről; 4. A politikailag apatikus, bizonytalan társadalmi csoportok megszólítása a kampányban és a választás idején; 5. A Fidesz általában véve is sikeres önépítkezése, szervezeti és kommunikációs megújulása, professzionális arculatformálása.

Az MSZP-SZDSZ-kormány belső megosztottságának hatása a választásokra

Bár a szocialista-liberális kormány kezdettől kényszerkoalíciónak volt tekinthető3, 1996 második feléig a kormányzás azért volt viszonylag - de csak viszonylag - zökkenőmentes, mert addig az ellenzék képtelen volt arra, hogy hatékony alternatívát állítson a kormányzattal szemben. 1996 őszétől azonban alapvetően megváltozott a helyzet, amit több okkal magyarázhatunk.

1. Az MSZP-SZDSZ-kormány az egyik legfontosabb feladatát elvégezte. Az 1995. márciusi Bokros-csomaggal alapvetően belenyúlt a gazdaság szerkezetébe és elvégezte a gazdaság stabilizálását. Az akkori ellenzék (közte a Fidesz) természetesen kezdettől fogva erőteljesen bírálta a csomagot, tény azonban, hogy az ellenzék - bár az Alkotmánybíróság több ponton alkotmányellenesnek minősítette a csomagot - nem igazán tudott profitálni a csomag kritikájából.

Ugyanakkor viszont a koalíciót sem erősítette meg a csomag sikere. Azt kell mondjuk, hogy a Horn-kormány legnagyobb gyengesége tükröződik e jelenségben: sem az elmaradt, sem a meghozott döntések nem teremtettek egységet a kormányon belül. A Bokros-csomaggal tulajdonképpen megszűnt a "kényszerkoalíció" alapja. Hiszen a felek kezdettől fogva hangoztatták, hogy értékeik, elveik nagyon távol vannak egymástól, ellenben a pragmatikus cselekvés szintjén találnak egymásban közös pontokat. 1996 őszétől már a pragmatikus cselekvés szintjén sem maradtak ilyen közös pontok. Ez az az időszak, amikor az SZDSZ elkezdte fontolgatni a koalícióból való kilépést.

2. A Tocsik-botrány kirobbanása alapvetően rávilágított a közös elvek hiányára épülő kormányzás tarthatatlanságára.  Hiába védekeztek ugyanis a kormánypártok az ellenzék "nemtelen” támadásaival szemben, hiába foganatosítottak bizonyos személycseréket (gondoljunk csak Suchmann Tamás menesztésére), a kormány ettől kezdődően már a nyilvánosság előtt is belülről meghasonlott testület képét mutatta. Az volt az új elem a korábbiakhoz képest, hogy míg 1996 ősze előtt a belső vitákat (bár nem kis erőfeszítéssel) sikerült lokalizálni, addig 1996 ősze után a koalíció belső egyet-nem-értése a nyilvánosság számára mindennapos tapasztalattá vált. Még ez sem lett volna baj, ha a koalíciónak lett volna stratégiája a belső ellentétek kezelésére és kommunikálására. Csakhogy a koalíciónak ilyen stratégiája nem volt. Igazából egyáltalán nem tudta megmagyarázni, hogy miért gondolnak a koalíciót alkotó pártok szinte minden kérdésben mást és mást. Márpedig a magyar választópolgárok - sok kutató leírta már - szeretik az egységes képet mutató pártokat és koalíciókat. Az MSZP-SZDSZ-koalíció nem ilyen volt.

3. Meg kell említenünk a koalíciós kormány politikájának tartalmi problémáit, amelyek szorosan összefüggtek a belső megosztottsággal. Az egyik nagyon lényeges vetülete volt a kormány kudarcainak a korrupció és a feketegazdaság elleni küzdelem. A Központi Bűnüldözési Hivatal terve 1996 tavaszán merült fel, és azonnal késhegyre menő koalíciós vita tárgya lett. Az SZDSZ-es belügyminiszter nem vette jó néven, hogy a miniszterelnök lényegében ki akarta venni a Belügyminisztérium kezéből a legsúlyosabb korrupciós ügyek utáni nyomozást és egy új nyomozóhatóságot kívánt létrehozni. A nyomozóhivatal létrehozását végül elejtették (a koalíció számos válságának egyikét élte át ekkor).  A korrupcióellenes fellépés elmaradása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ellenzék megerősödhetett, hiszen - emlékezzünk - 1998 elejétől az egyik legnagyobb támadást ezen a területen indította az ellenzék a koalíció ellen. Ma már nem tudhatjuk, mi lett volna, ha sikerül Horn Gyula terve, és feláll a Központi Bűnüldözési Hivatal. Nagy valószínűséggel ez kihúzta volna az ellenzéki támadások egyik méregfogát, de a koalíciós viszony bizonyára ez sem javította volna meg.

Ugyancsak tartalmi hibának kell tekinteni - noha ebben megvolt az egyetértés a két koalíciós párt között - a kormányzás egyoldalúan makrogazdasági irányát. A koalíció ugyan végig arra hivatkozott, hogy az egyetlen lehetséges stratégiát folytatta, amikor meghozta a megszorító intézkedéseket, mégis a makrogazdasági retorika folyamatos hangoztatásával maga teremtette meg a lehetőségét egy másfajta - nevezzük mikrogazdasági - retorika előtérbe kerülésének.4 Ez az utóbbi retorika pedig kifejezetten társadalomvédőként tüntette föl magát. A koalíció nem tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a társadalom széles rétegei (gazdaság)politikáját társadalomellenesnek tekintik. Hiába próbáltak a kormány képviselői amellett érvelni, hogy a Bokros-csomag révén nyílik igazán mód a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére, a társadalom széles rétegei ezt éppen ellenkezőleg percepiálták.

4. Végül pedig a koalíció hibákat követett el a közvetlen kampány időszakában. Az MSZP abból a téves helyzetértékelésből indult ki, hogy a társadalomnak hálásnak kell lennie az előző négy évért, a stabilizációért és a nyugati integráció felé tett lépésekért. Nem számolt azonban azzal, hogy a hála nem politikai kategória, sőt a választók a legkomolyabb makropolitikai eredmények idején is képesek büntetni, ha mikroszinten romlónak látják a helyzetüket.5

Ebből a logikából következett az MSZP egész kampánystratégiája, amelynek középpontjában a "nincs más alternatíva" szlogenje állott. Az ellenzék nagyon pontosan kihasználta a rosszul megválasztott MSZP-stratégiából számára adódó lehetőségeket, és azzal kampányolt, hogy "van más alternatíva".

Ami az SZDSZ-t illeti, lényegében nem folytatott választási kampányt , lemondva ezzel arról a tőkéről, amellyel mindig is azonosították a pártot. Hipotézisem szerint a kampányhiány utólagos korrekciója volt annak a döntésnek, hogy az SZDSZ nem lép ki a koalícióból. Bár a párt vezetői ezt érthető okokból nem mondták ki, az elemzőnek mégis az a benyomása, hogy az SZDSZ nem akarta folytatni a koalíciót.

A Fidesz szövetségeskeresési stratégiája

Az MSZP és az SZDSZ hibái, illetve a kormány megosztottsága önmagában még távolról sem garantálta, hogy a koalíció megbukik és az ellenzék alakíthat kormány. Az ehhez szükséges talán legfontosabb tényező az ellenzéki egység megteremtésének szándéka, majd valóra válása volt.

Az ellenzéki egység gondolata már az 1994-es parlamenti választások után fölmerült, nem kis részben abból fakadóan, hogy a Fidesz saját magát egyértelműen a jobbközép oldalra helyezte át. Az MDF katasztrofális visszaesésével, a KDNP és a Kisgazdapárt stagnálásával, a Fidesz joggal gondolhatta, hogy ő lehet a jobbközép pólus kovásza.

Az, hogy 1994 decemberében, az önkormányzati választások idején a Fidesz a többi ellenzéki párttal szövetségben indult, már ebből a felismerésből táplálkozott. A polgári szövetség létrehozásának gondolata azonban nem pusztán elvi elhatározás volt; nem is lehetett az, hiszen a Fidesz, az MDF és a KDNP az előző ciklusban még ellentétes oldalon álltak. Sokkal inkább beszélhetünk arról, hogy a magyar választójogi törvény gondos tanulmányozása volt az elsőszámú kiváltó ok. A Fidesz vezető politikusai azt ismerték föl, hogy amennyiben nem kívánnak közeledni az MSZP-SZDSZ-koalícióhoz (márpedig nem kívántak), akkor csak úgy van esélyük ellenük, ha egyesítik az ellenzéki szavazatokat. Közismert, hogy ez közös listaállítást jelent. Nagy valószínűséggel nem következett volna be az ismételt kormányváltás, ha 1998 tavaszán, majd pedig a két forduló között nem állítanak közös ellenzéki listákat, majd pedig a kisgazda jelöltek nem lépnek vissza a Fidesz jelöltjei javára.

A Fidesz tehát azért is nyerhette meg a választásokat, mert 1994-től kezdődően számolt azzal a lehetőséggel, hogy szüksége lesz a többi ellenzéki pártra, ugyanis a körülbelül egyharmadnyi konzervatív, jobboldali liberális, kisgazda és bizonytalan szavazót csak egy jobboldali szövetség keretében lehet egyesíteni. "Csak" a saját vezető szerepét kellett elfogadtatnia egy majdani polgári szövetségben.

Ebben a vonatkozásban a Fidesz felemás sikert ért el. A polgári szövetség ugyan nem jött létre (az ezt leginkább ellenző KDNP lényegében marginalizálódott és ugyanerre a sorsra jutott az MDF-ből kiváló MDNP is), de saját vezető szerepét maximálisan érvényesíteni tudta. Megítélésem szerint nem azért, mert a Fidesz "ifjú törökjeiben" volt a legerősebb a hatalmi ambíció. Hanem két másik okból. Az egyik szellemi-intellektuális. A jobbközép oldalon a Fidesz-en kívül nem volt más olyan erő, amely az integrálás, az ideológia- és stratégiaalkotás feladatát elvégezhette volna. Másodszor a kihívás valójában strukturális volt: egy versenyképes politikai pólust kellett képezni. Erre - mint azt az előző ciklus példája mutatja - a hagyományos konzervativizmus képviselői nem voltak képesek. A Fidesz hasonló szerepet töltött be, mint a 70-es évek angol neokonzervatívjai: új életre kellett keltenie a versenyképtelen jobbközép oldalt.6   

 A szövetségeskeresés mindezeken túl ideológiai és szervezeti integrálódást is jelentett. A Fidesz-nek egyfelől meg kellett fogalmaznia az általam jobboldali  liberálisnak tekinthető új ideológiát; másrészt új együttműködési fórumokat kellett teremtenie. Ami az előbbit illeti, a párt megalakulásától kezdődően eltérő liberalizmusfelfogást képviselt, mint a Szabad Demokraták Szövetsége. Ugyanakkor a közvélemény gyakorlatilag a 90-es évek első éveiig nem tett különbséget a két liberális párt között. 1994 után a Fidesz végérvényesen deklarálta ezeket a különbségeket: mindenekelőtt a nemzetre, a vallásra, az egyházra és a családra vonatkozóan. (Külön fejezetben térek ki a kormányzásra mint az új Fidesz-stratégia lényegére). 1994 és 98 között a Fidesz nagyon sokat tett a jobboldali liberális elvek és ideológia kimunkálására és közvélemény elé tárására.

Hasonlóképpen sok történt a szervezeti-mozgalmi integrációban. Mint ahogy az 1994-es MSZP-SZDSZ-kormányt is megelőzte a Demokratikus Charta7, ugyanígy a mai, Fidesz-vezette kormánykoalíciót is megelőzte különféle integratív mozgalmak és szatellit-szervezetek létrehozása. A Polgári Demokraták Társasága, a Professzorok Batthyány Köre, a Polgári Együttműködés Fórum és más hasonló szerveződések tartoznak ebbe a körbe. Valamennyinek az volt a funkciója, hogy egyfelől bizonyítsa a korábban ellentétes oldalon állók egymásra találását; másfelől jelezze a nyilvánosság felé a jobbközép oldalon gyülekező szellemi kapacitást. Ennek a tágan értelmezett szövetségeskeresési folyamatnak a választásokon lett meg az eredménye.

A kulturális identitáskeresés mint a beágyazottság pótléka

A Fidesz választási sikeréhez nagymértékben hozzájárult nagy társadalmi rétegek egzisztenciális és kulturális elbizonytalanodása, csalódottsága. Ahhoz, hogy ennek a körülménynek a jelentőségét megértsük, utalni kell arra, hogy a Fidesz társadalmi beágyazottsága a rendszerváltás kezdetétől csekély. Már az első parlamenti ciklusban is antipártnak nevezték ellenfelei, olyan pártnak, amely abból meríti népszerűségét, hogy lefölözi a pártokkal és a politikával elégedetlen választók szavazatait. Másfelől ugyancsak gyakran illette olyan kritika a Fidesz-t, hogy szervezeti kiépítettsége is gyenge, lényegében a legkevesebb helyi szervezettel és országos infrastruktúrával rendelkezik.

A Fidesz tudatosan átgondolt stratégiájának része volt, hogy mind a két említett körülménnyel számolva határozta meg új céljait 1994-től kezdődően. Először is belátta, hogy a társadalmi beágyazottság tekintetében nem tud versenyre kelni az MSZP-vel, azaz értelmetlen kitűznie - legalább is rövid távon - beágyazottsága alapvető növelését. Másodszor azt is felmérték, hogy hagyományos értelemben a Fidesz nem fog nagy párttá válni, azaz nem lesz ezernél is több helyi szervezete, több tízezres tagsága és szervezeti infrastruktúrája. Azaz az építkezést nem azon a szinten akarták lebonyolítani, amelyen garantáltnak látszott a vereség: nem akartak mélyen beágyazódni a magyar társadalomba és nem akartak tömegpárttá válni.

A felismerésekből az következett, hogy a Fidesz-nek mindezektől függetlenül kell vonzó és támogatható párttá válnia. Mivel pontosan fölmérték, hogy az MSZP oldaláról nem számíthatnak többletszavazókra, orientációjuk a hagyományos jobboldali pártok, valamint az SZDSZ potenciális bizonytalankodói felé fordult.

Mind a hagyományos jobboldalon, mind pedig az SZDSZ táborában találtak elbizonytalanodott és csalódott szavazókat. Olyanokat, akik nem pusztán az elmúlt ciklusban bizonytalanodttak el, hanem elveszítették a rendszerváltás előtti kulturális identitásukat. Ez nagyobb részt volt jellemző a jobboldal szavazóira, míg az SZDSz-es szavazók inkább a kormányzás időszakában váltak csalódottá.

A Fidesz ebben a vonatkozásban tudta igazán kamatoztatni a korábban említett mikrogazdasági-mikrotársadalmi retorikát. A Bokros-csomagot ugyanis úgy interpretálta, mint amelyik éppen az emberek egyéni életét, ha tetszik: kulturális identitását sérti és alacsonyítja le az embereket "gazdasági cselekvőkké". Ezzel szemben fogalmazta meg a Fidesz a maga új "identitásteremtő programját". Ennek lényege az volt, hogy rehabilitálni kell a nemzet és az erkölcs, az államszocializmus évtizedei alatt elfeledett, visszaszorított értékeit. Már 1996-tól megkezdődött annak a retorikának a kialakítása, amely úgy mutatta a Fidesz-t, illetve új politikáját, mint amelyik újrafogalmazza az elfeledett polgári értékeket. Az 1996-os vitairat, A polgári Magyarországért már a "polgár" szlogenben sűrítette össze mindazt, ami jobbközép oldalt a baloldaltól elválasztja. A polgár kifejezés és a polgári Magyarország megteremtése lett az a hívószó, amellyel integrálni kívánták a kulturálisan csalódottak és elbizonytalanodottak széles rétegeit.

Azaz a Fidesz voltaképpen előnyére fordította mindazt, ami korábban a hátránya volt. Korábban ugyanis a társadalmi beágyazottság hiánya a szavazatnövelés komoly korlátjaként aposztrofálódott. 1994 után a párt stratégái olyan kiutat kerestek, amely maximálisan figyelembe veszi a Fidesz sajátosságait, ideológiai újraorientálódását, szervezet- és tagsághiányos helyzetét. A polgári Magyarország programja tehát azért fogalmazódott meg (s azért lett a polgár kifejezés szándékoltan olyan homályos), mert a párt egyetlen biztos társadalmi réteget sem tudhatott maga mögött. Mivel beágyazottsági alapon nem köthetett meg szavazókat, ezért szüksége volt olyan szavazatszerzési stratégiára, amely eséllyel kecsegtetett a választások megnyerésére.

A Fidesz stratégia sikere ebben a vonatkozásban azon múlott, hogy sikerül-e elfogadtatnia a megcélzott legszélesebb közönséggel: a Fidesz az a párt, amely képes "a megalázottak és megszomorítottak" megszólítására és képviseletére. Ahhoz, hogy a Fidesz hiteles legyen a hagyományos jobboldali, valamint a leszakadó baloldali liberális szavazók megnyerésére, szükség volt a fentebb már kifejtett mozgalmi-szervezeti integrációra a hagyományos jobboldal pártjaival. A szervezeti integrálódás mintegy eszköze volt a társadalom identitásválsággal küszködő részének megszólítására. A Fidesz-nek elképzelései hitelesítéséhez át kellett mennie a régi konzervatívok jóváhagyásán.

Fölmerül persze a kérdés: e folyamat során a Fidesz mennyiben adta föl korábbi liberális elveit? A hazai elemzők jelentős része ezt az ideologikus átalakulást egyértelműen a konzervativizmus felé tett lépésként és a liberalizmus föladásaként értelmezi. Ritkán fogalmazódik meg azonban az a kérdés, hogy a Fidesz "fordulata" mennyiben következik a fent említett beágyazottság hiányából. Megítélésem szerint azért nem helyes a Fidesz változásáról pusztán ideologikus dimenzióban beszélnünk, mert ezzel elfedjük azt a m másik dimenziót, amit strukturálisnak nevezhetünk. Vagyis arról van szó, hogy a Fidesz "fordulata" strukturális értelemben a beágyazottság-hiány kompenzációjának penzációjának tekinthető. Még pontosabban arra való válasznak, hogy a Fidesz pártépítése nem követheti azt a mintát, amelyet például a Magyar Szocialista Párt képvisel. Ha pedig mély társadalmi beágyazottság híján is arra törekszik a Fidesz, hogy kormányra kerüljön, akkor ezt az ellentmondást valahogy fel kell oldania, ha csak nem akar maga is - hasonlóan az SZDSZ-hez - kis liberális párttá válni.

Megvannak persze ennek a stratégiának a súlyos kockázatai (a gyűjtőpártok mindig magukba foglalnak egymáshoz csak nagyon lazán kapcsolódó elemeket), de - a párt szempontjából - az előnyei is. Hiszen a Fidesz pusztán a középosztály képviselőinek szavazataival nem nyert volna. A csalódottak, identitásvesztők, a "vesztesek" szavazatai nélkül a párt nem alakíthatott volna kormányt.

A bizonytalan szavazók meghódítása

Akármennyire is jól szerepelt a Fidesz a kulturális identitásukat elvesztő középrétegek vagy a más pártokból kiábrándultak magához kötésében már a választásokat megelőzően is, neki is szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy mit tud kezdeni a mindenkori bizonytalanok nagy tömegével. Közismert, hogy a bizonytalanok száma 1994 és 98 között 30-40 százalék körül mozgott, azaz a választók igen tekintélyes rétegéről van szó. Ez az a réteg, amelyet a megszokott jelszavakkal, programokkal egyáltalán nem lehet megközelíteni. Olyannyira így van ez, hogy a közvéleménykutatások egyenesen úgy fogalmaztak, hogy a bizonytalanok fogják eldönteni a választások kimenetelét.8 Kétségtelen, hogy a Fidesz győzelmében közrejátszott, hogy ezt a rétegek más pártokhoz képest nagyobb hatásfokkal szólította meg.

Óvatosan megfogalmazhatjuk azt a hipotézist: a kampányban alkalmazott tematikák és a használt retorika nem kis részben éppen a bizonytalan szavazókban rejlő tartaléknak szólt. Az, hogy az 1998-as választási kampány döntően a "van más alternatíva”", a korrupció, a bűnözés és a robbantások körül zajlott, nem kis részben azzal magyarázható, hogy mozgósítható szavazói tömeg már csak ezen a területen volt. Hiszen azok a szavazók, akik beágyazottsági-, érdek-, vagy értékalapon hozták meg döntésüket, a kampány időszakára lényegében már világosan elrendeződtek egyik vagy a másik párt szavazói táborában. A bizonytalan tömegek meghódításáért folyt a harc a kampányban, de lényegében már a kampányt megelőző hónapokban-hetekben is.

Ebben a vonatkozásban az MSZP azt a taktikát választotta, hogy a bizonytalan szavazókat nem akarta túlterhelni. Úgy vélte, a "kampány nélküli kampány", az elért eredményekre való hivatkozás, az "ugyanúgy csak kicsit jobban" szlogen elegendő mozgósító erőt rejt magában a bizonytalan szavazók számára is. Ez az elgondolás nem is volt megalapozatlan. Hiszen jól tudjuk, hogy például az 1994-es választási kampányban a túl erős és agresszív antikommunista kampány bumerángként ütött vissza az akkori kormánypártokra, mindenekelőtt az MDF-re. Az MSZP tehát - föltételezésem szerint - arra számított, hogy egy visszafogott, csöndes kampány  arra ösztönzi majd az ellenzéket, hogy agresszívan, nagyotmondóan lépjen föl és ez (abból a társadalomlélektani okból, hogy az emberek nem szeretik a durvaságokat) az MSZP számára lesz kedvező.

Azt állítom tehát, hogy az MSZP önmagában nem számított rosszul. Csakhogy a Fidesz kampánya ezúttal egyáltalán nem követte az 1994-es mintát, hiányzott belőle az antikommunizmusnak még az írmagja is, sőt Orbán Viktor ahol csak tehette (például az emlékezetes közgazdasági egyetemi vitában) önmagát és pártját mint jó tanulót állította be, aki és amely voltaképpen azt kívánja megvalósítani, amit az előző kormány csak eltervezett. Azaz a Fidesz ahelyett, hogy kemény kampányt folytatott volna, visszafogottan és egy fiatalabb nemzedék önbizalmával vett részt a kampányban.

Ma már tudjuk9, hogy ez a kampánystratégia miként formálódott ki a Fidesz agytrösztjeiben. Hatása mindenekelőtt az volt, hogy semmiféle elidegenítő hatása nem volt. Márpedig a kampány finisében ez döntő tényezőnek számított. A bizonytalan szavazók megnyerése szempontjából annak a pártnak volt nagyobb esélye, amely jobban el tudta magáról hitetni, hogy a jövő pártja.

De azt, hogy egy párt a jövő pártja, a választók csak akkor hiszik el, ha az adott párt tekintélyesnek, befolyásosnak mutatkozik. Az 1994 előtti Fidesz népszerűsége fénypontján sem volt tekintélyes. Népszerűsége a már említett pártellenes légkörrel függött össze. 1998 tavaszán a Fidesz tekintélyét, ha tetszik: kormányképességét az alapozta meg, hogy az általa kívánatosnak tartott témákat, napirendeket be tudta vezetni a közgondolkodásba. Ez a folyamat 1996 őszén, a Tocsik-ügy parlamenti kirobbantásával kezdődött, majd folytatódott a földügyről szóló népszavazással, a korrupcióval, a bűnözéssel vagy Bős-Nagymarossal. 1998 tavaszának nagy vitatémái mind kötődtek a Fidesz-hez. A párt a választások előtti hónapokban el tudta hitetni magáról, hogy nem csupán tehetséges és fiatal politikai elitje van, de ez az elit verseny- és kormányképes is.

Ennek a folyamatnak kétségkívül legjelentősebb eseménye volt az Orbán-Horn-vita megrendezése és nyilvános televíziós közvetítése. Egy tekintéllyel nem bíró párt nem tudta volna elérni, hogy a miniszterelnök négyszemközti vitára álljon ki ellene. Tudjuk, hogy a kampány időszakában a politikai viták az elmúlt nyolc év koreográfiája szerint zajlottak: minden párt képviselője részt vett azokon, függetlenül erőpozíciójától, befolyásától. A kampány legnagyobb, sorsdöntő fordulata az volt, amikor - némi kormányzati ellenállás után - a Fidesz elérte, hogy az Orbán-Horn-vita létrejöjjön. A bizonytalan szavazók (de a magyar állampolgárok összessége) láthatta, hogy ha a politikában számít valamit a személyiség, akkor melyik fél győzött.

Arculatformálás és szervezeti építkezés

A Fidesz választási győzelmének ötödik okaként az új, professzionális pártépítési elvek megjelenését említhetjük meg. A nemzetközi szakirodalom alapján e tekintetben külön is kiemelném az agytrösztök (think-tank-szervezetek) szerepét. Nagy-Britanniában mind Margaret Thatcher 1979-es (majd azt követő), mind pedig Tony Blair 1997-es választási győzelmének egyik meghatározó összetevője az agytröszt-szervezetek nagyfokú innovativitása, informális befolyásuk növekedése és új politikai normák megfogalmazása volt.10  Az agytröszt-szervetek Nyugat-Európában az utóbbi két évtized fontos döntésbefolyásoló ágensei, ami nem azt jelenti, hogy átvennék a formális pártstruktúrák szerepét, de azt igen, hogy a közéleti-politikai viták és napirendek formálásában kitüntetett szerephez jutnak. Az angol példában a hetvenes évek neokonzervatív think-tank szervezetei három tekintetben  is új helyzetet teremtettek: először is a toryk a segítségükkel szorították vissza a szakszervezeteket; másodszor az agytrösztök dolgozták ki számukra a monetáris alapokon nyugvó piaci kapitalizmus doktrínáját; végül harmadszor még a toryk 1979-es kormányra kerülése előtt az agytrösztök munkája nyomán megkísérelték az addig a baloldal által artikulált közjó fogalmának újradefiniálását.11 

Magyarországon 1994 után a Fidesz tekintette a leginkább fontosnak szakértői hátországának intézményes kiépítését. Az akkori kormánypártok szintén megkísérelték, hogy valamiféle laza tanácsadói hálózatot hozzanak létre (emlékezzünk csak Horn Gyula néhány napot megért tanácsadó testületére), de a koalíción belüli (korábban elemzett) permanens feszültségek miatt ezek a törekvések elvetéltek. A Demokratikus Charta pedig kormányzati körülmények között - érthető okokból - folytathatatlan volt. Az MSZP-SZDSZ-kormány vereségét - ebből a szempontból - az is okozta, hogy míg ellenzéki körülmények között rendelkeztek a Charta által nyújtott folyamatos szellemi-intellektuális és médiatámogatással, addig  kormányon nem tudták megteremteni a további folyamatos háttértámogatás infrastrukturális feltételeit. A szocialista-liberális kormány túlságosan bízott programja és politikája helyességében és kevés figyelmet fordított arra, hogy a sikeres kormányzás szervezeti feltételeit megteremtse.

A Fidesz ellenben pontosan arra vállalkozott, hogy ellenzéki periódusa alatt olyan intézményi-szervezeti hátteret teremtsen magának, amely a kormányzás periódusára is konvertálható. Amíg a Demokratikus Charta mozgalmisága használhatatlan volt az 1994-98 közötti kormány számára, úgy az 1998-ban hatalomra került Fidesz olyan szellemi háttérbázist teremtett magának, amely zökkenők nélkül átvehető volt 1998 után is.

A fent említett integratív szervezeti formákon kívül a párt saját szakértői apparátust is felépített. Ez volt az az agytröszt-hálózat, amely a korábban kifejtett ideológiai-elvi, valamint gyakorlati újraorientálódás lépéseit megtervezte. Nem utolsósorban azt mondhatjuk, hogy a Fidesz-holdudvarba tartozó háttérszervezetek dolgozták ki a jelenlegi kormányprogramot, amely számos elemet átvesz az MSZP által korábban meg nem valósított elképzelések közül. Ilyen például a Miniszterelnöki Hivatal létrehozása, illetve valódi stratégiai tervező központtá fejlesztése. Ezt az elképzelést már a Horn-kormány szakértői is szorgalmazták, de nem kis részben az SZDSZ ellenállásán meghiúsult.12  A jelenlegi Miniszterelnöki Hivatal (és vezetője) működése persze sok mindenért bírálható, de azt kritikát mégsem tartom jogosultnak, hogy ami ma történik, az ne fogalmazódott volna már meg a választások előtt, illetve a kormányprogramban.13 

Végül is a Fidesz azért is nyerhette meg a választásokat, mert ellenzéki periódusát nem csupán ideológiai értelemben használta fel a kormányra kerülés előkészítésére, hanem szervezeti értelemben is. Létrehozott egy olyan mobilizálható szakértői apparátust, amely az államigazgatási-miniszteriális munkát karrierpályának tekinti.

Joggal merül föl a kérdés, hogy milyen politikaszemlélet, politika-felfogás áll az agytrösztökre, szakértőkre való erőteljesebb támaszkodás hátterében. A Fidesz ebben a vonatkozásban talán elsőként ismerte fel a hazai pártok közül a közpolitika (public policy) fontosságát. Miközben az előző ciklus kormánypártjainak politika-felfogásában még mindig a politics vagy a polity játssza a meghatározó szerepet, a Fidesz nem pusztán a pártstruktúra háromosztatúságát redukálta lényegében kettőre, de az elmúlt négy év során olyan mértékű tekintélyt halmozott föl, amelynek révén normává tette Magyországon a policy-alapú politikaformálást.14   Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a magyar belpolitikában jelenleg tapasztalható konfliktusok csak részben magyarázhatók ideológiai alapon, például a liberalizmus és a konzervativizmus ellentétében. Legalább ilyen lényeges konfliktusforrásnak tekinthető a közpolitika-centrikus politizálás centrumba állítása. Ez utóbbival kapcsolatban az ellenzék jószerivel semmilyen kritikát nem fogalmaz meg: az ellenzéki kritika iránya inkább a konzervatív társadalomkép antiliberális jellege ellen irányul. 15 

  A szervezeti újraépítkezésből következik a Fidesz kommunikációérzékenysége. Nyilvánvaló, hogy a párt már a választások előtt is nagy súlyt fektetett az általa képviselt új szándékok hatékony kommunikációjára, tanulván ebben is elődjétől. A Horn-kormány ugyanis - saját értékelése szerint is - nagyon gyenge teljesítményt nyújtott eredendően jó céljai lakossági elfogadtatásában. Ebben a kudarcban azonban nem pusztán az az érdekes, hogy a Horn-kormány rosszul kommunikálta a jó célokat. Hanem az, hogy az előző kormány voltaképpen nem ismerte föl a kommunikáció stratégiai szerepét, azt gondolta, hogy a kormányzás és a politika kimerül a programok megvalósításában. A Fidesz ezt a vélekedést kezdettől opponálta, amikor a kommunikatív állam szlogenjét  a programmegvalósítással  egyenrangú célnak tekintette.16 

Építkezésével a Fidesz elérte azt, amit mai kritikusai a szemére vetnek: összehangoltan képes kormányozni. Megítélésem szerint az 1998-as választásoknak az a tanulsága, hogy a többi magyar parlamenti pártnak is célszerű lesz a jövőben nagyobb gondot fordítani a kormányképesség feltételeinek előzetes fölhalmozására, a rögtönzések minimalizálására.

Következtetések

Ebben a dolgozatban megkíséreltem számba venni az 1998-as választások sokak számára váratlan kimenetelének okait. Szándékosan nem tértem ki a Fidesz által elkövetett hibákra. Az, hogy ezt nem tettem meg, nem azt jelenti, hogy ne lennék tisztában azzal, hogy ilyen hibákat szép számmal elkövetett a Fidesz.17  Célom mégsem az volt, hogy ezeket a hibákat lajstromozzam, illetve, hogy ítéletet mondjak a Fidesz állítólagos pálfordulásáról. Szándékom sokkal inkább az volt, hogy szempontokat találjak annak értelmezéséhez, hogy milyen tényezők vezettek egy látszólag sikeres kormány bukásához.

Az elemzésben arra a következtetésre jutottam, hogy a Fidesz választási győzelmét egyaránt megalapozták az MSZP-SZDSZ-kormány hibái és belső torzsalkodása, mint a Fidesz szövetségi politikája és önálló arculatépítése. Mindezek alapján azt a következtetést kívánom megfogalmazni, hogy a harmadik szabad választás mégsem volt ugyanolyan, mint az előző kettő. Ha érvényesült is a bevezetőben említett rövid váltógazdálkodási ciklus, mégsem ugyanolyan tartalommal, mint korábban. Az 1994-98-as időszak ellenzéke ugyanis nem csupán a jószerencsére várt, hanem tudatosan törekedett arra, hogy megalapozza szerencséjét. Minden lehetséges forrásból (így kormányzati elődjétől és a nemzetközi példákból is)  tanult. Egyetértek azokkal az elemzőkkel, akik a magyar rendszerváltás politikusainak tanulóképességét jónak tartják. A Fidesz kormányra kerülése azt jelzi, hogy a tanulóképességnek van megtérülése. Ugyanakkor a Fidesz-kormány időszakában lehetőség nyílik a jelenlegi ellenzék tanulóképességének növelésére is. Lehet, sőt bizonyos, hogy nem ugyanúgy fogják csinálni, mint ahogyan a Fidesz, de egészen biztos, hogy nem kerülhetik el ideológiájuk, szervezeti rendszerük, szellemi-intellektuális hátterük újragondolását. Talán nem túlzok, ha azt mondom: ez az egész magyar demokrácia és pártverseny hasznára válhat.  

Jegyzetek

1 Fej fej mellett az MSZP és a Fidesz. A Századvég Politikai elemzések Központja elemzése. Magyar Hírlap, 1998. április 29.

2 A rövid és a hosszú politikai váltógazdálkodási ciklusok értelmezéséhez  döntően német aspektusból lásd a German Politics 1998. áprilisi számát: The Kohl Chancellarship.

3  A kényszerkoalíció kifejezést ismereteim szerint Bauer Tamás használta először egy interjújában. A koalíciókötés elméletéről lásd: Körösényi András: Kényszerkoalíció vagy természetes szövetség? Szocialista-szabaddemokrata koalíciókötés, 1994. In: Kérdőjelek: a magyar kormány 1994-1995. Korridor Politikai Kutatások Központja, Budapest, 1995. 260-280.o.

4 A makro- és mikropolitikai dimenzió megkülönböztetéséről és retorikájáról lásd Csigó Péter: A Bokros-csomag jelentősége a politikai diskurzusban. Politikatudományi Szemle, 1997. 4. szám

5 A politikai háláról, illetve elmaradása okairól részletesen írtam a Churchill és szelleme című dolgozatomban. Népszava, 1998. május 16.

6 Felföldi Zoltán: Hittérítők és neofiták - neofita hittérítők. Régi és új konzervatív apostolok a hetvenes évekbeli Nagy-Britanniában. Valóság, 1998. március. Csizmadia Ervin: Pártok és agytrösztök. Think-tank szervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 1998. 4. szám, valamint a tanulmány végén lévő irodalomjegyzék.

7 Bozóki András: Mozgalmi-értelmiségi politika a rendszerváltás után: a Demokratikus Charta. Politikatudományi Szemle, 1997. 1. szám

8 A végeredmény a bizonytalan választókon múlik. A Századvég Politikai elemzések Központjának elemzése. Magyar Hírlap, 1998. április 30.

9 Az egyik legtöbb háttérinformációt tartalmazó írás: Kóczián Péter-Ószabó Attila-Vajda Éva: Arccal a kamerák felé. képmutatók a médiában. Élet és Irodalom, 1999. február 5.

10 Diane Stone: Margins of Politics. The Influence of Think-tanks in Britain. West European Politics, 1996. október, 675-692. o.

11 Felföldi id. tanulmány, Csizmadia id. tanulmány (1998), valamint Richard Cockett: Thinking Unthinkable. Think-tanks and the Economic Counter-Revolution 1931-1983. London, Harper Collins .

12 Az MSZP-kormány számára elég részletes csomagtervet dolgozott ki Sárközy Tamás. Ebben szerepelt a Miniszterelnöki Hivatal megerősítésének igénye is. Lásd: A kormány kezdeti működése és az államapparátus. In: Kérdőjelek: a magyar kormány 1994-1995. Korridor Politikai Kutatások Központja, 1995. Budapest, 281-306.o.

13 Vö. Az ezredforduló küszöbén. A polgári jövő kormányának programja (Tervezet). Magyar Hírlap, 1998. június 30.

14 A közpolitika mibenlétéről lásd Ágh Attila: Az amerikai közpolitika. Politikatudományi Szemle, 1994. 1. szám. A policy-szemlélet eredetéről és a policy-értelmiség kialakulásáról alapmű James Allen Smith: The Idea Brokers. Think Tanks.and the Rise of the New Policy Elite . Free Press, 1991.

15 Az antiliberalizmus és a demokrácia kapcsolatáról Magyar Bálint: Keleti építőkockák. Az önkorlátozás nem a gyöngék és a buták illemtana. népszabadság, 1999. január 9. Az antiliberális demokrácia veszélyéről: Fareed Zakaria: Az antiliberális demokrácia kibontakozása. Európai Szemle, 1998. nyár.

16 Csizmadia Ervin: Leviathán megtanul kommunikálni? Népszava, 1998. augusztus 22. Az állam kommunikációs szerepéről igen fontos áttekintés: Jean-Guy Lacroix-Gaetan Tremblay: The ,Information Society, and Cultural Industries Theory. Különösen a 93-115.o. Current Sociology, 1997. október.

17 A hibák egy jelentős része a Fidesz elnagyolt Kádár-rendszer-szemléletéből egyenesen következik. Ennek kibontása azonban nem e dolgozat feladata.

: A politika és az értelmiség. Pártok, agytrösztök, hálózatok. Századvég, 2003. 141-152.