Csizmadia Ervin

Szabad demokraták: választási mélyrepülés

Az 1998. évi tavaszi parlamenti választásokon a Szabad Demokraták Szövetsége kifejezetten gyengén szerepelt. Egyáltalán nem tudta megismételni még 1994-es eredményeit sem, a négy évvel korábbiról nem is beszélve. A valaha milliós szavazói bázissal rendelkező pártból a parlamenti kü­szöböt alig átlépő párt lett.

Vajon mi történt az SZDSZ-szel? Mi magyarázza a korábbiakhoz képest katasztrofálisnak tűnő választási szereplést?(1) Magyarázható-e a kudarc a párt kormányzati szerepvállalásával, illetve azzal, hogy – mint oly gyakran elhangzik – a választók a megszorító gazdasági intézkedések miatt a két kormánypárt közül csak az SZDSZ-t büntették? Egyszóval: törvényszerű volt-e az, ami bekövetke­zett, avagy történhetett volna a szabad demokraták szempontjából jóval kedvezőbben is?

JELÖLTÁLLÍTÁS

Az SZDSZ az 1998-as választási kampányban nem talált ki új jelöltállítási metódust; a párt azo­kat a módszereket és technikákat alkalmazta, amelyek az 1994-es választási kampányban – részle­ges – sikerre vezettek. Az 1993-ban kialakított és 1998-ban ismét alkalmazott jelöltállítási metódus lén) ege az, hogy a párt igyekezett olyan szűrőrendszert alkalmazni, amelynek segítségével egzakt módon megállapíthatók a képviselői alkalmasság minimális feltételei. A jelölteknek írásos, szóbeli, valamint szituációs feladatokat kellett megoldaniuk, amelyek során bizonyságot tehettek alkalmas­ságukról.

Az SZDSZ Ügyvivői Testülete több mint egy évvel a választásokat megelőzően (1997. március 24-én) döntött a jelöltállítás menetrendjéről, illetve a képviselőkkel szemben támasztott elvárások­ról. Május végén már megkezdődött a „jelöltjelöltek” alkalmasságának mérése, majd a mérések után megszülettek a választókerületi döntések.(2)

A párt konkrétan is megfogalmazta a képviselőjelöltekkel kapcsolatos elvárásait, mégpedig há­rom területen: politikai, szakmai és személyes síkon. E követelmények szerint a leendő képvise­lőknek nem elegendő szabadelvű elkötelezettséggel rendelkezniük, legalább ilyen fontos, hogy alapvető politikai készségeik és ismereteik is legyenek (például tájékozottnak kell lenniük a többi parlamenti párt céljait illetően vagy az SZDSZ képviselőcsoportjának működésével kapcsolatban stb.).(3)

A jelöltállításban a párt erősen támaszkodott a korábbi, 1994-1998-as ciklusban már szereplő képviselőkre. Az SZDSZ 69 fős frakciójából több mint ötvenen újraindultak 1998-ban is, mutatván azt, hogy a pártnak szüksége volt az országosan ismert politikusokra.

Talán a jelöltkiválasztási szűrő alaposságának, sokrétűségének is betudható, hogy az 1998-as választásokon a párt egyéni jelöltjeire több szavazatot adtak le a választók, mint a párt listáira. Ezen a jelenségen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen nem pusztán a választások idején volt ez így, hanem lényegében a ciklus egész időszakában. A napisajtóban és a közvélemény-kutatásokban az MSZP–SZDSZ-kormány megalakulásától kezdődően figyelhetjük meg azt a tendenciát, hogy míg a párt számos vezetője (Demszky Gábor, Magyar Bálint, Kuncze Gábor) tartósan előkelő helyen sze­repelt a politikusok népszerűségi listáján, addig a párt népszerűsége – különösen az 1996. őszi Tocsik-ügy után – látványosan és visszafordíthatatlanul csökkent. Hiába állított tehát igen magas követelményeket az SZDSZ a képviselőjelöltjei elé (s ezeknek a kritériumoknak hiába felelt meg a "jelöltjelöltek" túlnyomó része), a párt nem tudott megbirkózni azzal az ellentmondással, ami az SZDSZ-politikusok népszerűsége és a párt fokozódó népszerűtlensége között feszült. Hiába kerül­tek 1998 tavaszán a párt országos listára népszerűnek tekinthető politikusok, a személyek nép­szerűsége nem összegeződött.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a jelöltállítás 1994-ben sikert hozó, 1998-ra begyakorlottnak tekinthető formái és technikái a megváltozott politikai kondíciók miatt csak mérsékelten hatottak a párt választási szereplésére. A párt minden korábbinál gyengébb szereplése nem azért következett be, mert a jelöltállító stábok rossz jelölteket választottak ki, hanem azért, mert az SZDSZ általános politikai pozíciója gyengült meg. Ugyanakkor érdemes rámutatni arra, hogy még nagyobb is lehe­tett volna az SZDSZ választási kudarca, ha az egyéni jelöltek szavazatszerző képessége nem lett volna jóval magasabb, mint a párté. Ez az összefüggés pedig arra utal, hogy az egyéni jelöltek kiválasztá­sának gondossága, többlépcsős jellege (önéletrajz, tesztkitöltés, szituációs játék stb.) szinte kom­penzálni is hivatott a párt, illetve a pártlisták gyenge szavazatszerző képességét.

KÜLDÖTTGYŰLÉSEK A MEGVÁLTOZOTT POLITIKAI TÉRBEN

A fenti ellentmondást természetesen a párt vezetői is érzékelték. Szinte az egész ciklus idején óriási dilemmát okozott az SZDSZ számára, hogyan növelhetné népszerűségét, vagy másképpen: hogyan kamatoztathatná a párt frontembereinek stabil népszerűségét. A küldöttgyűlések visszatérő témája volt ez, csakl10gy 1996 őszét követően éppen a párt népszerűségének növekedése előtti kapuk zárultak be. A Tocsik-ügy kirobbanása olyan fordulópontot jelentett a magyar politikai köz­életben, amely után az SZDSZ többé nem volt képes arra, hogy liberális értékeit elfogadtassa a ma­gyar közvélemény jelentős részével.

Máig vitatott kérdés, hogy a pártnak ki kellett volna-e lépnie a koalícióból, miután kiderült, hogy az SZDSZ holdudvarába tartozó személyek érintettek a Tocsik-botrányban. Az 1996-os őszi küldöttgyűlésen felerősödött a kilépést pártolók hangja, s Pető Iván pártelnök fel is ajánlotta le­mondását, de végül is azok véleménye került többségbe, akik szerint a koalícióból való kilépés nem lenne megfelelő megoldás, ráadásul az ellenzék malmára hajtaná a vizet, hiszen Pető Iván lemon­dása és az SZDSZ kilépése azt a gyanút keltené, hogy az SZDSZ tényleg érintett a Tocsik-ügyben.

A párt végül is bent maradt a koalícióban, de népszerűségi mutatói rohamosan csökkenni kezdtek. Az akkori felmérések szerint 1996 ősze után az SZDSZ bázisában volt a legnagyobb a párt­hoz gyengén kötődők aránya, s a potenciális szavazótábornak csupán egyharmada volt biztos ab­ban, hogy részt kíván venni az 1998-as választásokon.

Erre a több szempontból beszorított helyzetre reagált úgy az SZDSZ, hogy egyrészt 1997. májusi küldöttgyűlésén Kuncze Gábort választotta meg pártelnöknek, másrészt pedig ettől kezdődően nagyobb súlyt próbált helyezni a párt iránti érzelmi azonosság helyreállítására. Ennek a változás­nak átmenetileg voltak is pozitív jelei: a párt népszerűsége – különösen a párt által felkarolt NATO-­kampányt követően – valamelyest nőtt. Bár a párt támogatottsága még mindig messze volt 1994-es eredményétől, de vezetői 1997 őszén (a sikeres NATO-kampány után) egyáltalán nem tartották el­képzelhetetlennek, hogy elérjék vagy legalább megközelítsék azt.

A párt 1997. őszi, majd 1998. februári küldöttgyűlése már kifejtetten a programalkotás, illetve -elfogadás jegyében gyűlt össze, és mind a kettőnek az volt az üzenete, hogy az SZDSZ 1998 után is benne szeretne lenni a kormányban. Azonban a párt több hibát is elkövetett ekkoriban. Először is nem vizsgálta meg behatóbban azt a (fentebb említett) ellentmondást: mi lehet az oka, hogy a párt vezetői népszerűbbek, mint maga a párt. Megelégedtek azzal a magyarázattal, hogy 1997 őszén a koalíció (és az SZDSZ) népszerűsége javul és nincs leváltó hangulat.(4) Másodszor, abból az axiómá­ból indultak ki, hogy közeledvén a választások, egyre inkább beindul az SZDSZ „legendás” kampánygépezete, ami komoly szavazatmennyiséget hozhat a párt számára. Itt azonban az a probléma tornyosult a párt és a kampánystáb előtt, hogy vajon hogyan lehet „éles” kampányt foly­tatni kormányzati pozícióból, az elért eredményekre való hivatkozással. Harmadszor, az 1997. őszi küldöttgyűlés koreográfiája túlságosan optimistára sikerült. Az SZDSZ – érthető okokból – erőt akart mutatni, és vezető politikusai az utóbbi évek legsikerültebb küldöttgyűlésének nevezték, mi­közben tudjuk – mégpedig maguktól a párt prominenseitől –, hogy az SZDSZ továbbra is a belső bizonytalanság állapotában maradt.

Az 1996 ősze és 1998 tavasza közötti küldöttgyűlések tehát nem tudtak úrrá lenni azon a belső erjedésen, amit a Tocsik-ügy kiváltott. Hozzá kell tennünk azonban, hogy a Tocsik-ügy önmagában nem lett volna képes az SZDSZ-en belüli bizonytalanság tartósítás ára, a belső erjedés meggyorsítá­sára. Ahhoz, hogy az SZDSZ elmúlt másfél éves politikáját érdemben értékelni tudjuk, nagyon rövi­den ki kell térnünk a riválisok álláspontjára is.

Mindenekelőtt arra, hogy 1997-től kezdődően alapvető fordulat állott be a magyar politikai köz­életben. Addig a 72 százalékos parlamenti többséggel rendelkező kormánypártok teljes mértékben dominálták a politikai vitákat; az ellenzék jószerivel jelentéktelen szerepet játszott. A Tocsik-ügy volt talán az első komolyabb jelzés arra, hogy a politikai viták súlypontja nem a koalíción belül, hanem azon kívül van. A ciklus első két évében a nagy horderejű viták a kormánypártok között zaj­lottak (gondoljunk csak a majdnem kenyértörései végződő központi bűnüldözési hivatal ügyére); az ellenzék viszont 1996 őszéig nemigen tudott nagy horderejű vitákat gerjeszteni, és különösen nem volt képes azokból népszerűségét növelni.

1996 végén, 1997 elején azonban a Fidesz egy olyan ügyet robbantott ki, amely átértékelte (mondhatni lefokozta) az SZDSZ szerepét. Lényegében a kétpólusú pártrendszer felé való elmoz­dulás kezdőpontja volt ez, s az SZDSZ számára olyan kihívást jelentett, amilyennel a ciklus addigi részében nem találkozott. A Tocsik-ügy ugyanis nem elsősorban az MSZP, hanem – bármily furcsa is – az SZDSZ ellen irányult, s voltaképpen a koalíciós kormányzás addigi intézményét kívánta megkérdőjelezni. Az SZDSZ elbizonytalanodását tehát semmiképpen sem lehet pusztán csak az MSZP-vel való viszonyából értelmezni. Ez a viszony 1996 ősze előtt is súlyosan ellentmondásos volt, a koalíció mégis működőképes maradt. 1996 ősze után viszont az SZDSZ elbizonytalanodását legalább annyira okozta az ellenzék (mindenekelőtt a Fidesz) offenzívabb fellépése, mint saját koa­líciós partnerének viselkedése.

PÁRTPROGRAMOK ÉS KAMPÁNYSTRATÉGIA

Az SZDSZ 1998 februárjában elfogadott választási programjának középpontjában a gazdaság, az oktatás és az európai integráció kérdése állt. Az oktatást szabad demokrata miniszter fel­ügyelte az 1994–1998-as ciklusban, a másik két területen pedig a párt szerint nem jöhettek volna létre átütő eredmények az SZDSZ hatékony közreműködése nélkül.

A prioritások kijelölésén túlmenően az SZDSZ programjának kulcseleme a modernizáció és a polgárosodás céljának együttes hangoztatása volt. A párt úgy gondolta – és a kampányban is nagy súlyt fektetett erre –, hogy mindkét irányban elhatárolja magát: a (polgárosodás nélkül) moderni­zálni akaró MSZP-től éppen úgy, mint a (modernizáció nélküli) polgárosodást hirdető ellenzéktől.(5)

Másodsorban, az SZDSZ – tartva magát 1994-es programjához is – önmagát a biztonság és a konszolidált jövő pártjaként jelenítette meg.(6) Demszky Gábort idézve: „Kormányzó pártként ne­künk is erőt kell mutatnunk ahhoz, hogy a választó elhiggye: ha biztonságot, konszolidált jövőt és európai Magyarországot akar, akkor ránk kell szavaznia.”(7)

Harmadszor, az SZDSZ programjának elementárisan fontos része volt az alkotmányosság vé­delmének követelménye. A párt 1998-as választási programja részletesen foglalkozott az emberi jo­gok (s nem utolsósorban a romák jogainak) védelmével, de az alkotmányosság védelmét tágabban is megfogalmazta. Némileg magyarázatot is adva az MSZP-vel való szakadatlan viszályokra, Demszky Gábor így fogalmazott: „A koalíció fennmaradásához fontos a koalíciós lojalitás. De szá­munkra ennél is fontosabb volt a jogállamiság, az alkotmányosság védelme.”(8)

Végül a programnak egy olyan elemét említjük, amelyet ritkábban szokás kapcsolatba hozni az SZDSZ-szel: ez pedig az, hogy a párt önmagát mint az új "internetes" generációnak vagy más­képpen a XXI. századnak a pártjaként is aposztrofálta.

A választási program legfontosabb elemei tehát a makro- és mikrogazdaság (ez utóbbival, a kis- ­és középvállalkozások felkarolásával részletesen foglalkozik a program), az oktatás fejlesztése, az európai integráció, a biztonságos változás és az alkotmányos keretek védelme.(9)

Az SZDSZ azonban természetesen nem csupán ezeket a kérdéseket emelte ki a választási kam­pányban. A kampány egyébként némileg más szervezeti keretek között zajlott, mint az 1994-es. Akkor Magyar Bálint volt a kampányfőnök, aki 1998-ban (többek között miniszteri elfoglaltsága miatt) nem játszott a korábbihoz hasonló szerepet. Az 1998-as kampány vezetője (kampány­igazgatói tisztségben) Varga Kristóf, a párt korábbi sajtófőnöke volt.

A kampányban – több más mellett – öt tényezőnek jutott kiemelt szerep.

1. Az SZDSZ akkori koalíciós partnerével együtt képzelte el a folytatást, minden vele való vita ellenére.(10) Ezt az álláspontot azonban járulékos elemek egészítették ki. Az új koalíció ugyanis egy­részt nem nyugodhat az MSZP abszolút többségén, másrészt valódinak kell lennie. Ez utóbbi nyilvánvalóan önkritika is, hiszen az 1994-ben megkötött koalíciós szerződés nem vagy csak cse­kély mértékben váltotta be a hozzá fűzött reményeket, azaz hiába volt precíz intézményes szabályo­zás, a koalíciós együttműködés – különösen a ciklus második felében – egyre inkább formálissá vált.

A párt vezetői azonban a „valódi” koalíció megteremtésére igen bonyolult kampányretorikát alkalmaztak. Demszky Gábor például így fogalmazott: „...világossá kell tennünk, hogy az MSZP-re le­adott szavazat nem feltétlenül a koalícióra leadott szavazat.”(11) Kuncze Gábor pedig azt hangsú­lyozta, a választók hozzák olyan helyzetbe az SZDSZ-t, hogy valódi koalíciót köthessen.(12) A retorika persze nem volt új, hiszen 1994-ben hasonlóképpen érveltek: arra szólították fel a választókat, teremtsék meg a lehetőséget arra, hogy az SZDSZ-nek ellensúlyozó szerepe lehessen a kormányon belül.

2. A kampány másik meghatározója az SZDSZ-nek a kormányzásban játszott szerepe volt. A „Hogy tartsuk a jó irányt” szlogennel a párt egyszerre akarta kiemelni saját miniszterei jó telje­sítményét (Magyar Bálintén és Kuncze Gáborén kívül Lotz Károlyét is), illetve azt, hogy a kormány­zás "európai" irányához általában is szükség van az SZDSZ kormányzati részvételére. Mindezzel azonban két probléma is volt. Egyrészt Kuncze Gábor belügyminiszter teljesítménye – enyhén szólva – vitatott volt mind a párton belül, mind azon kívül. Emlékezetes, hogy az emberi jogok iránti elkötelezettség nevében számos kritika érte a belügyminisztert a párt értelmiségi holdudvara részéről. Ugyancsak támadta a belügyminisztert a miniszterelnök.(13) Hiába terjesztett elő az SZDSZ a parlamentben közbiztonsági törvénycsomagot,(14) Kuncze Gábor működésének megítélését ez nem igazán javította.

S ezzel kapcsolatos a második gond: a hordozó személyiség problémája. Lotz Károly teljesít­ménye ugyan jelentékeny volt az infrastrukturális átalakítás területén, de a kampányt mégsem le­hetett az ő személyiségére építeni. Előállt az a helyzet, hogy miközben a párt a kampányt a kor­mányzásban elért sikerekre építette, a sikerek hordozóit, megtestesítőit – különböző okokból – ­nem lehetett a kampány centrumába állítani.

3. A kampány harmadik központi üzenete az volt, hogy az SZDSZ az egyetlen liberális párt Magyarországon. Kis János, a párt korábbi elnöke és mindmáig meghatározó teoretikusa, ideoló­gusa a választások tétjének egyenesen azt nevezte, hogy lesz-e erős liberális közép a politikai pa­letta két széle (az MSZP és a Fideszt is magában foglaló jobboldal) között.(15) Mindez igen kétélűfegyvernek bizonyult, hiszen például a nemzetközi politikai élet, illetve a nemzetközi liberális pártcsalád prominensei továbbra is arról beszéltek, hogy Magyarországon két erős liberális párt van.(16) A párt vezetői a kampányban végig arra helyezték a hangsúlyt, hogy „leleplezzék” a Fidesz jobbracsúszását, azt, hogy a Fidesz szinte „jobbról előzi Torgyánt”, de elmulasztották tisztázni a Fidesz-féle szabadelvűség eredendő különbségeit az SZDSZ liberalizmusához képest.(17)

4. További része volt a kampánynak az ellenzéki pártok közötti különbségek „eltüntetésének” szándéka. A párt 1998. február végi, programelfogadó küldöttgyűlésén Demszky Gábor a Fideszt „a tegnapi MDF-fel” azonosította, nem hagyván kétséget afelől, hogy az összekötő kapocs a két párt között „a rendies Magyarország” megteremtésének szándéka.(18) A kampány időszakában az SZDSZ számos alkalommal érvelt azzal, hogy aki a Fideszre szavaz, az a Kisgazdapártra, sőt a MIÉP-re is adja a voksát. Abból kiindulva, hogy a mérsékelt jobbközép – szerintük – nyitott a radikális jobb­oldal felé, azzal a retorikával éltek, hogy a legszélesebb alapon létrejövő esetleges Fidesz vezette koalíció letéríti az országot a stabilizáció és a makrogazdasági egyensúly útjáról. A választásokat megelőző hónapokban szinte teljesen lekerült a napirendről az a párton belül korábban meg­fogalmazódó igény, hogy az SZDSZ-nek törekednie kell a kapcsolatok rendezésére a Fidesszel.(19)

5. Végül megemlítjük, hogy az SZDSZ választási kampányának fontos része volt a liberális el­kötelezettség gyakorlati felmutatása. Az 1997. őszi NATO-népszavazástól kezdődően a párt több alkalommal is megpróbálta a széles közvélemény számára bemutatni liberális meggyőződését. Ennek talán két legjelentősebb példája a székesfehérvári roma ügyben játszott szerepe, amelynek nyomán elrendeződött a cigánycsaládok helyzete,(20) valamint a bős-nagymarosi vízlépcső ügye, mi­kor is Nemcsók János szocialista államtitkár „különalkuja” miatt az SZDSZ ultimátumot adott a

nagyobbik kormánypártnak, s Kis János úgy fogalmazott, hogy amennyiben a miniszterelnök – az SZDSZ akarata ellenére – megállapodik a szlovák féllel, azt pusztán mint az MSZP elnöke, nem mint miniszterelnök teheti meg.(21)

Ezek az akciók a „régi” SZDSZ-t idézték, de alapvetően nem tudtak szavazatokat hozni a párt számára, sőt – például a székesfehérvári ügy kapcsán – a párt számos hívét veszítette el. Hiába akart tehát kitörni a párt a kormányon belüli „másodhegedűs” szerepéből, ez nem sikerült. Hogy végül is miért nem, azt írásunk záró részében próbáljuk megválaszolni, de ezt megelőzően röviden ki kell térnünk az SZDSZ kommunikációs stratégiájára, vizuális kampányára.

A PÁRT KOMMUNIKÁCIÓS STRATÉGIÁJA

Az SZDSZ a fent kifejtett kampánycélokat nem túl erőteljes kommunikációs stratégia keretében igyekezett megvalósítani. Nem ismétlődött meg az 1994-es helyzet, azaz a kampány finisében az SZDSZ nem bizonyította be, hogy még ellenfelei által is elismerten a „legprofibb kampánypárt”, ami mindenekelőtt a párt helyzetértelmezésével magyarázható. E helyzetértelmezés döntő eleme volt, hogy 1998 elején a koalíció és az ellenzék versenye eldőlt, s az SZDSZ a pesszimista szcenárió szerint is 15 százalék körüli eredményt érhet el a választásokon.(22)

Ebből a szcenárióból az következett, hogy nincs szükség különösebben „felpörgetett” kampányra, hiszen a választások eredménye nagy valószínűséggel kiszámítható. Februárban és már­ciusban ugyan világossá vált, hogy az ellenzék (például a bizonytalan szavazók megnyerésével) jelentős tartalékokkal rendelkezik, de az SZDSZ ekkor sem volt képes stratégiaváltásra.

Ebben közrejátszott az is, hogy a ciklus során megváltoztak a párt korábban nagyon erősnek vélt médiapozíciói. A sajtóban és az elektronikus médiában jóval kisebb mértékben kapott nyilvá­nosságot az SZDSZ, mint korábban, és a párt a legkevésbé sem tudta kezelni ezt a helyzetet. Kampányüzenetei túlságosan bonyolultak voltak ahhoz, hogy világosan „átjöhettek” volna. Külön fejezetet lehetne annak szentelni – s ennek taglalás ára ismeretek híján nem vállalkozunk –, hogy vajon a kereskedelmi televíziók megindulása mennyiben módosította az SZDSZ médiabeli hely­zetét. Hipotézisünk szerint jelentősen, de ez csak feltételezés, amely egyelőre nem igazolható. Mindenesetre úgy tetszik, a párt az új médiaszerkezetben kevéssé formálta meg a helyét, mint pél­dául a Fidesz; a média tulajdonképpen maga is elfogadta azt a megközelítést, amit a Fidesz kínált, hogy tudniillik a választások két nagy párt között dőlnek el. Az SZDSZ-nek az az elgondolása, hogy a választások igazi tétje a liberális közép megmaradása, nem tükröződött vissza igazán a média je­lentős részében. Az SZDSZ olyan terepen is vereséget szenvedett, ahol pedig mindig is nagyon otthonosan mozgott.

Vitathatónak bizonyult, hogy a párt kommunikációs és vizuális stratégiáját nem külső reklám­cégek, ügynökségek tervezték, hanem a feladatot belső erőforrásokkal oldották meg. A párt ebben a tekintetben is követte az 1994-es (számára sikeres) kampányt, s talán kevéssé vette tekintetbe, hogy a rivális ok háza táján alapvető változások zajlottak le. Azt persze nem tudjuk pontosan, hogy más pártok milyen külső cégeket, imázsszakértőket stb. foglalkoztattak, de a látottak alapján meg­állapíthatjuk: nem pusztán az SZDSZ üzeneteinek tartalmi közvetítése, de azok kommunikációja is hatástalannak bizonyult. A párt vizuális kampányának nem voltak váratlan fordulatai; azt mond­hatjuk, a párt voltaképpen a „két nagy” mögötti tartományba kényszerült, és lépéseit ez a kény­szerű pozíció határozta meg.

Örök vita, hogy egy kampány mennyiben pénzkérdés. A mindenkori vesztesek nyilván úgy ér­zik: a győzteseknek jóval több pénz állt rendelkezésükre kampánycéljaik megvalósításához. Pontos információk híján nem állapíthatunk meg többet, mint azt, hogy az SZDSZ választási kudarcában az anyagiakkal való ellátottságnak az 1994-esnél alacsonyabb szintje is szerepet játszhatott. Az 1994-es kampányban a párt körül működő alapítványok is részt vettek(23) de nem tudjuk, hogy pontosan mi lett velük a választások, még inkább a Tocsik-ügy után. Megkockáztatható az a felte­vés, hogy a Tocsik-botrány után a párt – talán elővigyázatosságból, talán más okból – nem igazán vette igénybe a hagyományos támogató csatornákat. Megváltozott a párt és a Hit Gyülekezete közötti viszony is, ami a választások után komoly konfliktusforrásnak látszik.(24)

Összefoglalva azt mondhatjuk: az SZDSZ a fent említett okokból nem volt abban a helyzetben, hogy hatásos kommunikációs stratégiára legyen képes. Vizuális és kommunikációs stratégiája kis­párti jellegű volt, amiből nem is következhetett más, csak az, ami bekövetkezett. A fent említett tartalmi üzeneteket (amelyek a kormánypárti jellegből adódtak) nem is igen lehetett másként közvetíteni. A pártnak szembe kellett néznie azzal, hogy legerősebb „fegyverét”, az ellenzékiséget kormánypártként nem tudja gyakorolni.

AZ SZDSZ VÁLASZTÁSI KUDARCÁNAK OKAI

Mindezek után arra a kérdésre kell válaszolnunk: történhetett-e másként? Törvényszerű volt-e a szabad demokraták kis párttá zsugorodása?

Az SZDSZ új elnöke, Magyar Bálint a választások után a vereség magyarázataként – többek kö­zött – két tényezőt említett meg. Egyrészt a párt nem vált a koalíciós partner ellensúlyává, nem töl­tötte be a kormány egész tevékenységét átható garancia szerepét; másrészt a párt megragadt a mozgalmi politizáláson túl és a modern politikai párton innen.(25)

Ami ez utóbbi megállapítást illeti, az elen1ző egyetért: valóban úgy tetszik, hogy az SZDSZ szer­vezeti értelemben nem tett meg egy fontos lépést az értelmiségi politizálás felől a professzionális pártpolitizálás felé. Az előbbi megállapítás azonban – megítélésünk szerint – nem állja meg a helyét, és elvezet bennünket az SZDSZ vereségének mélyebb okaihoz.

Korábban már említettük, hogy a párt felszínes választ adott az 1996 végétől érkező kihívásra, és saját szerepét lényegében a koalíciós partnerrel szemben határozta meg. Ezt most azzal egészít­jük ki, hogy az SZDSZ vereségének egyik markáns determinánsa a politikai játéktér átalakulása és ezen belül az MSZP számára a valódi rivális megjelenése volt. A Fidesz ugyanis pontosan abba a részbe nyomult be, amelybe az SZDSZ is benyomult volna, ha nem korlátozza saját kormánypárti­sága. Az SZDSZ nem abban hibázott, hogy nem képviselte hatásosabban a liberális értelmiség (tehát saját hívei) érdekeit, hanem abban, hogy elmulasztotta tisztázni: hogyan van mód a politikai napirend formálására. Demokratikus politikai rendszerben vagy kormányon, vagy ellenzékben le­het a napirendet formálni, hol így, hol úgy nem.

Azzal, hogy az SZDSZ nem tudta eldönteni, milyen pozícióból politizáljon, voltaképpen maga járult hozzá ahhoz, hogy kis párttá zsugorodjék. Azok a stratégiai célok és kommunikációs techni­kák ugyanis, amelyeket fentebb bemutattunk, tipikusan olyanok, amelyeket kis pártok választanak maguknak. Ilyen értelemben, a párt vezetői nem csodálkozhatnak az elért szerényeredményen.

A párt kispárti imázsát erősítette az SZDSZ teljes kormánypolitikai „készlete” is. A már emlí­tetteken kívül hadd mondjunk egy újabb példát ennek alátámasztására. A politikai értékek és a politikai érdekek (ál)konfliktusáról van szó. A párt kampányában rengetegszer elhangzott, hogy az SZDSZ az elvek pártja, szemben az MSZP-vel, amely az érdekeké. Ugyanakkor a vesztes választások után a párt vezetői elismerték, a vereségben közrejátszott az is, hogy a párt egyetlen nagy érdek­csoporthoz sem tudott közelebb kerülni. Elhangzottak olyan vélemények is, hogy a Fidesz azért győzött, mert átvette a klientúraépítés módszerét az MSZP-től.

Úgy véljük, a modern párttá válás előfeltétele az értékelvű és az érdekelvű politizálás merev

szembeállításának feladása. Ha ezt nem teszi meg az SZDSZ, megmarad kis pártnak. Igazat kell adnunk Kóródi Máriának, a parlament volt SZDSZ-es alelnökének: át kell értékelni a klientúra fo­galmát, amely az SZDSZ választási kampányában végig pejoratív elemként jelent meg. Más szóval: érdekalapú alkukat kell kötni.(26)

A volt alelnöknő – úgy véljük – az egyik leglényegesebb problémára tapintott rá. Természetesen kitűzhet maga elé egy párt olyan célt, hogy harcol a klientúra, a bürokrácia stb. ellen, de ebben az esetben tisztában kell lennie az ebből származó következményekkel. Például azzal, hogy az érde­kek felvállalásától való irtózat önmagában is korlátozza a nagy párttá válást.

Nem az MSZP-vel való „kényszerkoalíció” (Bauer Tamás kifejezése) volt tehát a legnagyobb baj, még csak nem is az, hogy az SZDSZ bizonytalan volt önmagával szemben,(27) hanem az, hogy az SZDSZ kizárólag értékelvű politikája légüres térbe került. Ahhoz, hogy az SZDSZ liberális közép­pártként ismét számottevő tényező legyen – nézetünk szerint – legelőször is azt kell megválaszol­nia: tud-e mit kezdeni az érdekekkel a politikában.

JEGYZETEK

1 A „katasztrofális” jelző talán nem túlzás: a párt vezetői maguk is igen kritikusan viszonyultak a párt választási szerepléséhez. Lásd például Magyar Bálint elnökjelöltként elmondott beszédét a párt tisztújító küldöttgyűlésén, 1998. június 20-án. 4x4, 1998. június 25.

2 A párt külön füzetet adott ki Jelöltállítás 1998 címmel, amelyben a szerzők részletesen számba

vették a jelöltállítással kapcsolatos valamennyi tudnivalót.

3 Jelöltállítás 1998. 9-10. o.

4 Demszky Gábor például több beszédben is így vélekedett. Lásd például a beszámolót 1998. január 26-i sajtótájékoztatójáról (4x4, 1998. január 29.), vagy beszédét a február végi küldött­ gyűlésen (4x4, 1998. március 5.)

5 Lásd Demszky Gábor beszédét az 1997. november 22-23-i küldöttgyűlésen. 4x4, 1997. novem­ber 27. Ez a gondolat azonban egyáltalán nem új: a párt vezetői a ciklus során gyakorta hangoztatták.

6 A párt 1994-es programja a Fordulat, biztonság, felemelkedés címet viselte. Akkor a párt a biztonságot – érthető okokból, hiszen ellenzékben volt – fordulattal tudta csak elképzelni. 1998-ban ellenkezőleg: a biztonság a folytonossággal kapcsolódott össze.

7 4x4, 1997. november 27. 11. o.

8 Uo.

9 A párt 1998 áprilisában közzétett tízpontos programja – amelyet már az új kormánynak kellett volna megvalósítania – lényegében ezeket a témákat foglalja magában. 4x4, 1998. április 23. 7-9. o.

10 Ilyen viták bőven akadtak 1998 első hónapjaiban is, gondoljunk a Bős–Nagymaros-ügyre, vagy

Horn Gyula kritikájára az SZDSZ-es belügy- és kultuszminiszterrel szemben.

11 4x4, 1997. november 27.11. o.

12 4x4, 1998. március 5. 7. o. Márciusban a Medián felmérése azt mutatta, a választók fontosnak tartják az SZDSZ-t az új koalícióban. 4x4, 1998. április 9.

13 Emlékezetes, hogy Horn Gyula a Fenyő-gyilkosság után tette ominózus kijelentését: „Ami

Magyarországon van, az nem közbiztonság.”

14 A csomag „Fegyverezzük le az alvilágot” címen vált ismertté. Lásd 4x4, 1998. február 19.

15 4x4, 1998. március 5. 8. o.

16 Lásd például a német szabaddemokraták elnökének levelét az SZDSZ 1997. májusi küldöttgyűléséhez. 4x4, 1997. május.

17 Erre a problémára próbáltam rámutatni „Az egyetlen meg a másik” című írásomban. Nép­szabadság, 1997. december 15. (Lásd Csizmadia Ervin: Két liberalizmus Magyarországon. Századvég, Budapest, 1999. 139-141. o.)

18 4x4, 1998. március 5. 10. o.

19 Ezek az igények a ciklus közepétől nyomon kísérhetők a párt belső sajtójában. Hipotézisünk szerint a Fidesszel való kapcsolatok normalizálódásának háttérbe szorulása "az SZDSZ az egyet­len liberális párt Magyarországon" szlogen megjelenésével párhuzamosan történt.

20 A székesfehérvári Rádió u. 11. alatti roma családok kilakoltatásáról van szó. Az ügyben igen határozottan állást foglalt az SZDSZ és maga Kuncze Gábor pártelnök is.

21 4x4, 1998. március 5. 8. o.

22 Lásd Demszky Gábor 1998. január 26-i sajtótájékoztatóját. 4x4, 1998. január. 29. 5. o.

23 Juhász Gábor: Pénzképviselet. HVG Rt., Budapest, 1996. 56-64. o.

24 Dobszay János: Új Szövetség. Szakad a Hit Gyülekezete? Heti Világgazdaság, 1998. szeptember 12. 25 Elnökjelölti beszéd. 4x4, 1998. június 25.

26 Kóródi Mária beszéde. 4x4, 1998. június 25.

27 Fodor Gábor beszélt arról, hogy a választók mindig azt látták, „magunk sem tudjuk, mit aka­runk”. 4x4, 1998. június 25. 8. o.

In: Parlamenti választások 1998. Politikai szociológiai körkép. MTA PTI - Századvég, 152-160.