Ágh Attila

A pokoljárástól a purgatóriumig: Választás 2002

A 2002-es választások után eljött a mérleg elkészítésének és a következtetések levonásának, úgy is mondhatni, hogy a mindennapos, zűrzavarosan kavargó kampányüzenetek helyett a józan politikatudományi elemzésnek az ideje. Kevesen tagadnák, hogy a 2002-es választás és a kampány nagyon markánsan különbözött a korábbiaktól, leginkább a kétpólusú pártrendszer és a kétoldalú professzionális kampány révén. De mindenekelőtt a választás óriási tétje miatt, hiszen a magyar demokrácia egész jövője és az EU csatlakozás forgott kockán. A 2002-es választás ezért megintcsak nem pusztán kormányváltás, hanem a magyar demokratikus fejlődés második nagy önkorrekciója az újraéledő tradicionalista-nacionalista autoriter törekvésekkel szemben.

Amikor azt hangsúlyozzuk, hogy Magyarországon ezt a nagy történelmi korrekciót kétszer is a baloldalnak kell végrehajtania, azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a magyar tárgyalásos átmenetben és fokozatos rendszerváltásban maga a baloldal is többször rászorult nagy belső korrekciókra és még most is rászorul. A baloldali önkorrekció avagy megújulás szükségességét éppen a győzelem pillanatában kell a legjobban hangsúlyozni, mert ilyenkor túlságosan is könnyűnek tűnik a Fidesz kritikájával megelégedni és az MSZP-ében a „győztes csapaton ne változtass” elvét alkalmazni. Csak emlékeztetőként és elvi kiindulópontként mondom, hogy az MSZMP feloszlatásával és egy új párt megszervezésével radikális átalakulást végrehajtó MSZP mégis nagyon rászorult az Első Parlamentben a további keserves megújulásra az 1994-es győzelem előtt. Ma már az is belátható, hogy 1998-ben az MSZP mennyire képtelen volt önerőből a belső reformokra. A Horn-féle vezetéstől és az egész korszaktól való megszabaduláshoz nagyon is kellett a Fideszes pokoljárás a Harmadik Parlamentben. Sajnos, a pártok általában csak a vereségből tanulnak, de jó lenne, ha egyfelől most az MSZP képes lenne erre rácáfolni, akárcsak az, ha másfelől a Fidesz viszont megerősítené ezt a történelmi tapasztalatot.

A Harmadik Parlament a pokoljárás időszaka volt az MSZP számára, de a Negyedik Parlamentben is csak a purgatóriumba jutott el. A választók az MSZP-ét nem az „egekbe” juttatták, hanem legfeljebb csak a megtisztulás és megújulás helyére, mert „bűnei” még tetemesek. Igaz viszont, hogy most a Fidesz érzékeli majd pokoljárásként az előtte álló négy esztendőt. A komparatív kitekintésű politikatudományi elemzés számára ezért a 2002-es magyar választások után két nagy téma kínálkozik. Az egyik a magyar pártrendszer átalakulása nemzetközi összehasonlításban, a két nagy párt reformjára koncentrálva. A másik pedig a többségi és konszenzuális demokrácia immár örökzöld vitájának folytatása a választás utáni új helyzetben és az EU csatlakozás összefüggésrendszerében.

Pártok a purgatóriumban

A magyar pártrendszer fejlődésének alaptendenciája a pártrendszer koncentrálódása és a történelmi pártok kiszelektálódása. Az első szabad választáson még 28 párt indított jelöltet, amelyek közül 19 tudott területi listát és 12 párt országos listát állítani, s végül hat párt került a parlamentbe. A negyedik szabad választáson 20 párt indult, 13 területi és 8 országos listával, s csak négy párt került a parlamentbe. 1990-ben 199 független jelölt indult, 2002-ben 40, s akkor 11 független jelölt jutott a parlamentbe, most egy sem. A koncentrálódás polarizációvá fordult 1998-ben, ami most van a csúcson, két nagy párttal, amelyek az első fordulóban 2,3-2,3 millió szavazattal maguk mögött tudhatják a választók nagy többségét (elvileg 83 százalékát, de az MDF-re leadott listás szavazatok nem felbecsülhetőek).

A nagy balközép és jobbközép gyűjtőpártok kialakulása a magyar pártfejlődés nagy eredménye, példátlan az új demokráciákban és egy nyugat-európai politikai szerkezetet előlegez. Jelenleg Magyarországon ötpárti pártrendszer van, mert a négy parlamenti párton túl a MIÉP is fontos politikai tényező maradt, míg a Munkáspárt teljesen marginalizálódott és a Centrum még nem bizonyított. Az Új Baloldal a maga országosan háromezer szavazatával mesterséges képződmény volt, akár Fideszes tervezőasztalon is születhetett. Ez az erős polarizáció azonban 2002 – vagy 2006 - után visszafordulhat, mert a modern társadalmak érdekstruktúrái bonyolultabbak annál, hogy két nagy párton keresztül politikai kifejezhetők legyenek. A választások után azonban bizonyos, hogy mindkét nagy párt stabilizálta a helyzetét, azaz a Fidesz is megmarad, nem roskad össze a vereség súlya alatt mint a lengyel megfelelője a legutóbbi választások után.

Közhely persze, hogy ezek a pártok még nincsenek „készen”, amit a pártok kölcsönösen egymás fejéhez is vágnak. A Fidesz szerint az MSZP még nem egy valódi szociáldemokrata párt. Az MSZP szerint a Fidesz viszont távolabb van egy mérsékelt nyugat-európai jobbközép párttól, mint Makó Jeruzsálemtől. E tekintetben azonban nem vigasztalhatják magukat azzal sem, hogy a helyzet még mindig jobb mint a többi közép-európai új demokráciában. Ez tényleg így van, ám a magyar többpártrendszer sokkal korábban jött létre, sokkal hamarabb kialakult a nyugatias, kétpólusú szerkezete és sokkal gyorsabban letisztult a történelmi pártok terhétől, ezért még nagyobb szükség van a pártok mély belső reformjára, európaizációjára. A pártoknak az EU csatlakozáshoz, a pártok nagy európai családjaihoz való igazi befogadásához belsőleg mélységesen meg kell újulniuk. A választási harc keservei közepette az MSZP vezetése legalább látja a problémát. Ahogy Lendvai Ildikó nyilatkozta a minap, „Nem örülök, hogy ellenzékbe kellett vonulnunk, de tény, hogy mi ma egy rokonszenvesebb, nyitottabb párt vagyunk, mint amikor 98-ban leköszöntünk. Persze, még ma is hibákkal tele.” (Hetek, 2002. április 12). A Fidesz még nyilvánosan nem fogalmazta meg annak beismerését, hogy radikális reformra szorul, de a Fidesz megszokott bezárkózó stílusa miatt ez nem is volt várható, bár annyi bizonyos, hogy a belső szobákban a beavatottak szűk körében már megindultak a tárgyalások.

De a 2002-es választások azt is nyilvánvalóvá tették, hogy Magyarországon - erősebben mint másutt - visszatért a múlt, s ez a múlt keservesebb és veszélyesebb mint más közép-európai új demokráciákban. Még kísért a múlt az „új autoriter” rendszer formájában mint a két világháború közötti politikai szerkezet részleges restaurációjának a veszélye. A kisiklásra Magyarországon kétszer is sor került és a demokrácia torzulása, defektje is nagyobb volt mint másutt Közép-Európában. Ez a veszély most is elhárult, de lehet, hogy még nem véglegesen. Ezért is nagy szükség lenne a Fidesz reformjára, demokratikus és európaizált pártként való megújulására, a magyar történelem negatív tradícióitól való megszabadulására. Nem véletlen, hogy a választások után készült első átfogó elemzések mint Tölgyessy Péter „Borús ég alatt” (Népszabadság 2002. április 27) és Dessewffy Tibor „Illő alázattal” (Élet és Irodalom, 2002. április 26) című átfogó elemzést nyújtó esszéi is előtérbe állítják a pártok mély reformjának szükségességét. Tölgyessy határozottan kiemeli, hogy a választók „nemet mondtak a formálódó Orbán korszakra”, mert a hatalmat gyakorló Fidesz markánsan eltért a demokrácia normáitól: „Nem szívlelték a piacgazdaság, de más autonóm szervezetek önmozgását sem. Egyetlen szándék megvalósításának próbálták alávetni az állam valamennyi intézményét. (...) A miniszterelnök módszeresen korlátozta az országgyűlési kontrollt. Kormányzati gyakorlata lényeges pontokon eltért az alkotmányba foglalt parlamentáris berendezkedéstől, és mindjobban a kelet-európai elnöki rendszerekére emlékeztetett.” Dessewffy azt hangsúlyozza, hogy a kormányváltással „egyidejűleg mindkét pártnak komoly belső reformot kell keresztülvernie önmagán”, illetve kiterjesztve ezt az igényt azt írja, hogy „az új koalíció mindkét pártja komoly belső reformok előtt áll.”

Korántsem biztos, hogy az érintett pártok érzékelik ezt a reformkényszert. A pártoknál ugyanis már természetessé vált, hogy bármi történik, akkor is a győzelemről nyilatkoznak. Ezt tette a Fidesz is, amikor a második forduló győztesének és – néhány napig – a legnagyobb parlamenti frakciónak nyilvánította magát. Az MSZP is hamar győztesnek kiáltotta ki magát, de még hosszú ideig érezni fogja a választások hajrájában elszenvedett relatív vereség keserű ízét. A győzelemről nyilatkozva mindkét nagy párt a vereség okain töpreng, mert az MSZP-ének mint pártnak sincs oka triumfálni, s a Fideszt sem boldogítja a PR-jában állandóan emlegetett 2,5 millió szavazó, ha egyszer elvesztette az annyira áhított hatalmat. Az első látásra az MSZP mentségére szól, hogy a 2002-es választásokon a maga szerény eszközeivel a megnyomorított ellenzék pozíciójába szorítva nagy hátránnyal indult a kormányzati túlhatalommal és annak erőforrásaival szemben. De a hátrányát jelentős részben magának is köszönheti, számos okból. Először is az MSZP rossz ellenzéki teljesítményt nyújtott az 1998-2002-es parlamenti ciklusban, amelyhez nem elengedő magyarázat az a méltatlan helyzet, amibe a Fidesz az ellenzéket, azaz az MSZP-ét és az SZDSZ-t beleszorította. Az MSZP inaktivitása inkább a Horn korszak öröksége, amelyet lapos pragmatizmus, az elmélet megvetése és a programkészítés marginalizálása, az intézményépítés és káderfejlesztés elhanyagolása, valamint a párton belüli egészséges, a valódi politikai alternatívákról szóló viták helyett Horn paternalista vezetési stílusa és tematizálása jellemzett. Az MSZP-ét megrázta az 1998-es vereség, de ezután sem indultak meg eléggé mély átalakulási folyamatok a pártban. A passzivitásra is mindig lehetett mentséget találni a Fidesz agresszív politikájában, a parlament visszaszorításában és a sajtó – főleg a közmédia - kormányzati lenyúlásában.

Pedig a közmédia kormányzati propagandaeszközzé változtatása az MSZP tartós kommunikációs kudarcának csak egyik, s feltétlenül csak a kisebbik oka. Tölgyessy a sikertelenség fő okát abban látja, hogy „Az ellenzék pártjai sohasem tudtak igazán mit kezdeni a nemzeti szimbólumvilággal. A jobboldal megérezte, hogy mekkora szükség lenne a közösségi lét szertartásaira”, s közvetlen pártpolitikai eszközzé formálta a meghirdetett álmokat. Desewffy az MSZP kommunikációs gyengeségét a reformok oldaláról nézi és azt várja, hogy a Fidesz múltba forduló konzervatív mítoszával szemben az MSZP egy új, mozgósító víziót teremtsen: ”Az új kormány feladata az, hogy egy felemelkedő, mindannyiunk számára az értelmes élet lehetőségét kínáló szótárat, gondolat- és érvrendszert alakítson ki, és ebből vezesse le a mindennapi cselekvéseket és döntéseket. E víziónak érzelmileg is mozgósító erejűnek kell lennie. (...) A lehetséges érzelmi azonosulást kívánó értékek mind a baloldalon, mind a liberális táborban számosak. Ezeket kell egy működő mítosszá gyúrni.”

A párt nagyarányú belső reformjához az MSZP-ének mindenekelőtt tudomásul kell vennie, hogy a rendszerváltás első évtizede után a gazdaság és a politika világa el kell váljon egymástól. Mindenkinek el kell döntenie, hogy a vállalkozás vagy a politika világára koncentrálja az energiáit, azaz sikeres üzletemberré vagy professzionális politikussá kíván válni. Hosszú távon a kettő együtt nem megy, mert a rendszeresen ülésező parlament és a közügyek fokozódó bonyolultsága a nyugati demokráciákban a politikát professzionális foglalkozássá teszi. A gazdaság és a politika szétválasztása tehát nemcsak a korrupció felszámolásának, hanem egyre inkább a politika hatékony működésének a kérdése. Az a képviselő, aki egész nap a vállalkozása ügyeiben szaladgál, az rossz képviselő, mivel nem látogatja a parlamenti üléseket, nem dolgozza fel a szükséges anyagokat, nem kezdeményez politikai akciókat és ideákat a pártjában. Az elmúlt parlamenti ciklus kellő tanulsággal kell szolgáljon az MSZP számára ahhoz, hogy ez a modell tarthatatlan. Az MSZP képviselői ritkán látogatták a parlamenti üléseket és igen gyakran kiszavaztak a frakcióból. Ezt új parlamenti frakcióként követni többé nem lehet, mert ezt tiz fős kormányzati többségnél biztosan nem lehet csinálni. Akkor viszont újra kell gondolni a képviselő feladatkörét, munkájának megszervezését és szavazási fegyelmének biztosítását. Az MSZP belső reformja irányába mutat, hogy Kovács László egy, a választás utáni helyzetet értékelő interjújában (Népszabadság, 2002. április 24) a „vasfegyelem” bevezetését szorgalmazta az MSZP frakcióban.

Az erőteljes ellenzéki tevékenység hiánya miatt az MSZP választási felkészülését is a késői start jellemezte. Emlékezetes a „három tenor” versengésére elpazarolt idő, a Horn improvizációival eltékozolt közfigyelem és egészében véve a párt elöregedett élmezőnye belső vitáinak és versengésének kiúttalansága. A hiányzó intézmények és a vízió avagy mozgósító jövőkép hiánya komoly választási hátrányt jelentettek. De voltak további súlyos tehertételek is a kampányban. Mindenekelőtt kitűnt, hogy az MSZP igen gyenge a „szimbolikus javak” termelésében, pedig az embereknek nemcsak érvekre és adatokra, hanem identitásuk megerősítésére is szükségük van a szimbólumok révén. Az egyébként célirányos és jól szervezett választási kampány ezért szürke volt és fakó, hiszen hiányzott a kampány emocionális dimenziója, amely lehetővé tette volna az érzelmi azonosulást és mozgósítást a vonzó látvány, a közös érzemény és a mozgósító zene és dal révén. Ez a mozzanat viszont fontos szerepet játszott Fidesznél, különösen a második forduló előtt a falusi lakosság megnyerésénél. Egészében véve és nagy túlzással azt lehet mondani, hogy a tanácstalanság és a pangás állapotából „deus ex machinaként” Medgyessy Péter és csapata mozdította ki az MSZP-ét és dinamizálta a kampányt. Az utolsó év nagy hajrájában viszont szinte mindenki a legjobb formáját hozta, így Kovács László is megtalálta a maga szerepkörét és egészen rendkívüli teljesítményt nyújtott a kampányban, s különösen annak zárószakaszában. De azért érdemes lenne megfontolni, hogy szabad-e 2006-ban megint a csodára számítani, valamint arra, hogy három millió ember magától is nagyon akar a Fidesz ellen szavazni.

Most új teendők sokasága zúdult rá a nagyobbik kormánypártra és hosszan lehetne felsorolni, milyen nehézségekkel néz majd szembe a Medgyessy kormány a demokratizációs, modernizációs és jóléti rendszerváltás végrehajtásában. Valójában azonban sokkal könnyebb lesz a kormányprogramot végrehajtani mint az MSZP-ét megújítani. Márcsak azért is, mert most mindenki „kormányozni” akar és nem látni egy olyan kiformálódó pártvezetést, amely az MSZP alapvető átalakítását ambicionálná, sőt megint a pártvezetés kiürülése és leértékelődése fenyeget mint 1994 és 1998 között. Pedig feltétlenül új MSZP kell, most is a kormányzáshoz és még inkább a négy reformmal eltöltött év után a 2006-os választáshoz. Mert ennek a négy évnek arról is kell szólnia, hogy a lakosságnak 2006-ban ne kelljen megint két félidőt eltöltenie a választások poklában. Az MSZP számára a legfontosabb feladatok az intézményépítés, a nemzedékváltás és a politikai professzionalizálódás, de ez a három feladat voltaképpen ugyanaz, csak más-más nézőpontból.

Az intézményépítés főleg a párt társadalmi kapcsolataira, külső bolygórendszerére vonatkozik, de persze a saját belső szervezettségére is. A nemzedékváltás főleg az egy évtizedig elhalasztott teendőkre, a fiatalabb generációk helyzetbehozására, az új személyiségek felépítésére és egy innovatív, a 21. század problémáira nyitott középgeneráció határozott előtérbe állítására. De ez egyben a politikai professzionalizálódás kérdése is, hiszen az MSZP-nek alig van politikailag tapasztalt és jól képzett középgenerációja, akik nyelveket tudnak, valamint nemzetközi tapasztalatokkal és kapcsolatokkal is rendelkeznek. Márpedig ilyen követelményeket állít az élet az új vezetés elé, amelynek legkésőbb a 2006-os választások előtt a pártnak a teljesen új arculatát, vonzó imázsát kell megmutatnia. A politikai professzionalizálódás igénye természetesen jóval túlmegy a pártvezetés körein, sőt a parlamenti frakción is, s jóval szélesebb generációs és aktivista rétegeket kell átfogjon. Megjegyzendő, hogy a professzionalizálódás a képviselőkkel szemben általános igény, de egyben lehetőség is, hiszen ciklusról-ciklusra nő az újraválasztott képviselők aránya. 1998-ban még csak mintegy a fele volt a bennmaradó képviselő, 2002-ben már 251 képviselő, azaz mintegy kétharmad folytathatja a parlamentben a munkáját. Ebben a professzionalizálódó parlamentben mégis nagy lehetőség, hogy az MSZP képviselőinek mintegy fele kicserélődött, mert ezek az új képviselők már hivatásos, szakértő politikusként szocializálhatóak.

Itt azonban visszatér az intézményesítés szempontja is, hiszen annak egyik legfontosabb dimenziója a szakértői háttérintézmények kiépítése és aktív felhasználása, jóval túlmenően a legszűkebb gazdasági és pénzügyi kérdéseken, amelyeket már most is kezelni képes szakértői szinten az MSZP. Az intézményépítés másik aspektusa a civil társadalommal való kapcsolatrendszer, hiszen az MSZP mint párt jelenleg az űrben lebeg, mert a baloldalnak szinte teljesen hiányzik a civil társadalmi háttere. Olyan civil szervezetek rendszeréről van szó, amelyeknek nincs pártelkötelezettségük, de van erős baloldali értékelkötelezettségük és kultúrájuk. Sőt, minél távolabb esnek ezek a bolygóintézmények magától a párttól, annál hasznosabbak és tartósabbak, mert nem vethetők alá a mindennapos pártpolitizálás kénye-kedvének, hanem a civil társadalom adott szférája igazi belső világát fejezik ki és képviselik. Ide tartozik az is, hogy az MSZP-nél megkezdődött a nők és a fiatalok pozitív diszkriminációja, előnyös helyzetbe juttatása, de ez még sokszor mesterséges vagy elégtelen. Nincs még a megfelelő civil szervezetekre és mozgalmakra épített szerves fejlődés, amely egyben felgyorsítaná ezt a folyamatot. Nagyon pozitív előrelépés, hogy az MSZP-ében már 18 35 év alatti képviselő van, de ez legfeljebb csak előjele az ifjúságpolitika megújulásának vagy egyáltalán, a kialakításának. Hasonlóképpen a hazai keretek között példamutató ugyan, hogy a Negyedik Parlament 32 női képviselőjéből (8,5 százalék) 22 képviselő a 178 fős MSZP frakcióhoz tartozik, de ez is még olyan messze van a társadalmilag kívánatos reprezentációtól, hogy nemzetközi összehasonlításkor jobb nem emlegetni.

Ha lehet a Fidesz belső pártreformja még ennél is nehezebb képlet, hiszen mindazt meg kellene változtatni, ami a második Fideszt olyan sikeressé tette. Egy dolog persze magától megváltozott, mivel a Fidesz sikere jelentős részben a klientúra kiépítésén alapult, a közpénzekhez való privilegizált hozzájutás lehetőségei pedig most négy évre lezárultak, s ezért a pártépítés és a pártfegyelem más eszközeihez kell fordulni. A Fidesz sikerének másik nagy titka az antidemokratikus pártszerkezet, a kevesek uralma a pártban és a végső soron érvényesülő vezérelv. Ezt fellazítani nagyon nehéz lesz, mert a párton belüli szabad mozgás és kritikai attitűd hamar átcsúszik káoszba és a kritikus megnyilvánulások megbüntetése is sokkal nehezebb ellenzékben, lásd fentebb a közpénzek elvesztését. A siker harmadik nagy forrása a jobboldal egységesítése volt, nyilvánvaló konfliktusokkal mindkét irányban, azaz a centrum és a szélsőjobb felé egyaránt, de azért mégis tartósan egybetartva ezt a rendkívül heterogén mezőnyt. Kétséges viszont, hogy mennyire tekinthető a siker új forrásának az utcai politizálás, de nyilván a választások tapasztalatai alapján annak tekintik, hiszen az április végi Fidesz nyilatkozatokból egy „népmozgalmi”, aktivista párt képe rajzolódik ki előttünk, Orbán Viktorral az élén, aki lebeg a politikai élet felett mint a mozgalmi párt karizmatikus vezetője.

A Fidesz eddig az igen heterogén jobboldalt három alapvető diskurzus kidolgozásával és összekapcsolásával egyesítette. Az első az antikommunista-nacionalista diskurzus, amely a megelőző korszakot egyetlen hosszú totalitáriánus rendszerré primitivizálta, s ez mozgósító erővé vált a frusztrált tömegek mindkét fajtája, a volt úri középosztályok és a szegény, nincstelen falusi tömegek számára egyaránt. Ez egy mélyen, világosan tagolt történelmi diskurzus, amelyet a Fideszes ideológiában a Terror Háza testesít meg. A technokrata-klientelista diskurzus a modernizáció és a gyors meggazdagodás ígéretével a fiatal farkasokat és a mindenre elszánt új vállalkozói rétegeket szólította meg, mert a gyors meggazdagodás fejében csak feltétlen politikai lojalitást kért. Ez egz rendkívül markánsan globalista és modernista diskurzus, amely az egész pályás letámadás stratégiájának jegyében közvetlenül is a pártépítést és a fiatalság megnyerését szolgálta a minél fiatalabb és minél újabb, annál jobb egyszerű filozófiáját sugallva. Végül a keresztény-tradicionalista diskurzus lehívta a régi történelmi reflexeket, az autoriter hagyományokat és a barokkos közéleti nosztalgiákat, s az egyház és az állam összekapcsolásával a hagyományos legitimáció és „vezéri” karizmatikus szerepkör eszközrendszerét használta fel az új jobboldali kurzus stabilizálására. Ez a diskurzus a történelemfeletti, transzcendentális értékekre és Európa évezredes keresztény tradícióira koncentrált, illetve annak barokkosan édeskés magyar változatát kívánta feleleveníteni.

Most mindhárom alapvető Fidesz diskurzus erodálódhat, mégpedig a törésvonalaik mentén, hiszen egymást nemcsak alátámasztják és kiegészítik, hanem éles ellentétben is állnak egymással, főleg a modernizmus-tradicionalizmus ellentétpártja mentén. A fiatal farkasok csak addig viselik a vallásos köntöst, amíg az pótideológiaként kifizetődő, s a középrétegek-középkorúak is főleg promóciót várnak a Fidesztől és nem szentbeszédet. Ezért a Fidesz csak óvatosan haladhat a belső reformmal, bár a vezetés átszervezése rövidesen megtörténik, de a magáé a pártté sokkal lassabban, ha viszont elmarad, akkor mégiscsak szétesés vár a Fideszre. Most nyílt terepre érkeztek, ahol például MDF-fel való konfliktusok sorozata várja őket. A Fidesz azonban nem az a párt, amelyik könnyen feladja. Most se bénítja le a Fideszt a vereség érzése, sőt tucatnyi új konfliktust keresve a választások után is megőrizte jellegzetesen agresszív kommunikációs stílusát. Igaz, hogy csak néhány hónap múlva lesz mindent átható a csalódás, amikor a kormányzati gépezetet kihúzzák mögüle és a Fidesznek egyedül a parlamenti frakció erőforrásaira – meg az elrejtett tartalékokra - kell támaszkodnia.

A két középpártról most – méltatlanul – csak röviden szólnék, mert a „tájkép csata után” mégiscsak a két főszereplőre és a pártrendszer leírására kell koncentráljon. Az SZDSZ egyszerre a választás nagy vesztese és nyertese. Az SZDSZ szavazótáborának ugyanis 1998-ban és 2002-ben nem változott a nagysága, vagyis a remek kampány sem változtatott azon a tényen, hogy az SZDSZ egyszólamú párt, mivel a politikai piac egy szűk szegmensére – mintegy 300,000 emberre - tud csak vonzóerőt gyakorolni. Nyertes annyiban, hogy rendkívül megnőtt viszont a „zsarolási potenciálja” avagy diplomatikusan szólva az alkupozíciója. Félő, hogy önmaga túlértékelése viszi zsákutcába, s a koalíciós tárgyalásokon kompenzál azért, hogy nem nőtt a szavazótábora, márpedig ezt a mutatványt nem díjazza a politikai közvélemény. Még mindig félúton van egy kifinomult értelmiségi szubkultúra és egy modern párt között, s lehet, hogy a kormányalakítás és koalíciós tárgyalás során elért „győzelem” majd igazolja és boldogítja az értelmiség szubkultúra hordozóit, de nem visz közelebb egy modern párttá átalakuláshoz, szélesebb társadalmi rétegek megszólításához.

Az MDF ugyancsak a nyertes és a vesztes együttes pozíciójában van. Vereségét mutatja a sebezhetősége, nem tudni, hogy képes-e bejutni a parlamentbe önállóan és ezt a bent is vagyok, kint is vagyok trükköt a Fidesszel nem tudja rendszeresen eljátszani. A frakció meghatározása a Házszabályban és az Alkotmánybíróságnál ugyancsak fog még az MDF-nek fejfájást okozni, hiszen nem bizonyítható, hogy önállóan elérte a parlamenti küszöböt, s elég nyilvánvaló, hogy pártként nem tud magának egy 250-300,000-res szavazótábort biztosítani. Egyelőre inkább úgy tűnik, hogy csupán az eredeti MDF tehetséges politikusainak egyéni teljesítményéről, szólótáncáról van szó a 2002-es választásokon, amely mögött nem látszik igazán egy valódi párt. Az MDF előtt ugyanakkor megnyílt a hosszabbtávú fennmaradás lehetősége akkor, ha hihetően be tudja mutatni a közvéleménynek - mindenekelőtt kulturáltabb-európaizáltabb politikai stílusával -, hogy a Fidesztől markánsan különbözik. Mindenesetre nem kizárható, hogy az MDF és az SZDSZ sikeres szereplésével a jelenlegi polarizáltan pluralista pártrendszer 2006-ra mérsékelten polarizálttá válik és ezzel megjelenik a koalíciós szerepcserék lehetősége is.

Korai még válaszolni arra a kérdésre, hogy kijöhetnek-e a pártok a következő kormányzati ciklusban a purgatóriumból, azaz képesek lesznek-e hatékonyan működő és EU konform szervezetekké válni. Mindenesetre az előttünk álló négy év arról szól, hogy az EU Magyarországon is „belpolitikává” válik, ami megköveteli a dekonszolidáció folyamatának leállítását és visszafordítását, s a demokratizálás és európaizálás főútvonalára való visszatéréssel a konszenzuális demokrácia kiépítését.

Dekonszolidáció vagy konszenzuális demokrácia

A többségi demokrácia 2002-ben vereséget szenvedett. Együtt bukott meg a Fidesszel, amelynek ellenzéki helyzete most a konszenzuális demokrácia követelményrendszerét sugallja és ezért partnerséget vár el az új kormánytól. A Fidesz kormányával az Európai Unión belül a görög út várt volna ránk - ennél udvariasabban nem lehet mondani a „balkánit” -, amit ezúttal sikerült elkerülni, de az még nagyon nyitott kérdés, hogy mennyire sikerül majd a következő ciklusban a modern és hatékony, EU konform konszenzuális demokráciához közeledni. A megelőző kormányzati ciklusban a konszolidáció részleges visszájára fordítása, azaz dekonszolidáció ment végbe, amelyet destabilizáció kísért, azaz a társadalmi béke és rend megzavarása, amelyet olyan markánsan jelzett a választás két fordulója mint „két félidő a pokolban”.

A hazai szakirodalomban éles vita folyt a többségi és a konszenzuális demokrácia perspektivájáról, amelyet most az új helyzetben - már a dekonszolidáció és destabilizáció veszélyének elhárítására is – tovább kell folytatnunk. A többségi és konszenzuális demokrácia vitájának három szorosan összekapcsolódó dimenziója különböztethető meg. Az első metszet az alternatív elit s vele a nagy jobbközép párt kialakulásának szükségessége, amit akár a kérdéskör pozitív dimenziójának is nevezhetünk, bár komoly negatív következményei, súlyos „mellékhatásai” is vannak. Magam kezdettől, azaz a kilencvenes évek elejétől fogva azon a nézeten voltam, hogy a demokrácia csak úgy működhet, ha legalább két elit versengésére van alapozva, s ennek megfelelően két nagy – nyugati típusú - gyűjtőpárt alakul ki. Ez manapság már egy elterjedt álláspont, de itt egyúttal két nagy, súlyos elméleti kérdés is felvetődik. Egyrészt mennyire igazolja a cél az eszközt, azaz mennyire jogosult a feltörekvő alternatív elit a maga felépítéséhez a „jakobinus diktatúra” egész eszköztárát igénybevenni. Másrészt rendkívül kérdéses, hogy az a párt, amelyik erre a szervezési elvre épül fel, képes lesz-e az antidemokratikus születési folyamatát kinőni és a saját struktúráját az ellenkezőjébe átfordítani.

A második dimenzió a kormányzati hatalom és jogkörök növelésének a kérdése, ami a modern demokráciákban mindenütt felmerül, de ez önmagában véve nem igazolja a hazai hatalommániákusok négyéves regnálását, vagyis azoknak a gyakorlatát, akik betegesen imádták a hatalmat, szerettek élni és méginkább visszaélni vele. Ahogy a nemzetközi politikatudomány „látleletei” bizonyítják, valamennyi demokratikus országban fontossá vált a „kormányzati központ” (a COG, vagyis a center-of-goverment OECD terminussal kifejezve) mint gyors reagálású döntéshozatali központ kiépítése még a szűkebb kormányzaton belül is. A gyors központi döntések fontossága mindenütt drasztikusan jelentkezik a viharos sebességgel változó világhelyzet és a vezető politikai személyiségek közvetlen szereplésére épülő médiademokrácia következtében. Nálunk ráadásul a központi kormányzatnak az EU csatlakozásban játszott döntő fontosságú szerepe is a gyors központi döntéshozatal szükségessége irányában hat. De a fejlett demokráciákban nem új jelenség a megnövekedett kormányzati hatalom, s ezt mindig, újra meg újra kiegyensúlyozzák – ha előbb nem, akkor utóbb – a többi hatalmi centrum akcióival, a „fékek és ellensúlyok” (checks and balances) rendszerének megváltozott működésével. A hazai demokrácia azért vált defektessé a Fideszvilág idején, mert éppen azokról a kiegyensúlyozó és ellenőrző intézményekről van Nyugaton szó, amelyeket nálunk a Fidesz igyekezett minél inkább lebénítani és kiiktatni. A Miniszterelnöki Hivatal kiépítése fontos volt és előrelépést jelentett, de a miniszterelnöki túlhatalom „zászlóshajójából” és propagandagépezetéből vissza kell helyezni az államigazgatás legfőbb koordinátorának józan és hatékony szerepkörébe.

A harmadik dimenzió a pilléresedés, ami eredetileg a konszenzuális demokrácia kifejlett, holland formáját jelenti, számos - de náluk a tetőszinten a „tárgyalásos demokrácia” rendszere által összekötött – párhuzamos intézményi oszloppal. Nálunk azonban úgy merült fel a pilléresedés mint a Fideszvilág eredménye, a párhuzamos baloldali és jobboldali intézmények kialakításának szükségessége, pontosabban szólva némi baloldali intézményépítés követelménye a Fidesz robosztus intézményrendszerének kiegyensúlyozására. A nagy pártok kialakulásával ugyanakkor felmerülhet az osztrák típusú „proporz-demokrácia” lehetősége is, amely a pozíciók egyenlő, kiegyensúlyozott elosztását tartalmazza a két nagy tábor között. De se ennek, se annak nincs reális lehetősége a dinamikusan változó világban, s az EU-hoz sem lehet csatlakozni két ellenséges tábor erődítményeit megtestesítő párhuzamos intézményekkel. Nem kétséges persze, hogy minden párt jogosan építi ki a maga intézményi bolygórendszerét, de ezek egy demokratikus országban éppen a pártoktól való relatív távolságtartás révén viszonylag nyitottak és párbeszédre alkalmasak kell legyenek minden irányban, illetve horizontálisan is erős kapcsolatrendszerekkel kell rendelkezniük, mondjuk például az ifjusági avagy a környezetvédő szervezeteknek.

A többségi demokrácia kiépítésére és a kormányzati túlhatalomra való törekvésében a Fidesz 1998-ban dekonszolidációs folyamatokat indított el magyar demokrácia fejlődésében. A Fidesz az egész pályás letámadással fokozatosan visszavette a korábbi konszolidációs folyamat vívmányait, felrúgta a demokratikus játékszabályokat és lerombolta vagy marginalizálta a demokrácia normális és hatékony működéséhez szükséges intézményeket. Ugyanakkor destabilizálta a társadalmi életet, mert csökkent a biztonság és előreláthatóság, s benne a jogbiztonság is. A közélet radikalizálódott, dehumanizálódott és polarizálódott. A destabilizáció a választás előtt és alatt mindenre, még a szokványosan békés hétköznapokra is kiterjedt, mivel a Fidesz nagy köztéri demonstrációi és „rohamcsapatai” által indukált utcai konfrontációk és zaklatások jellemezték ezt az időszakot, vagyis feszült légkörben és pattanásig feszült idegekkel játszódott le a „demokrácia nagy ünnepe”.

Magyarán, hosszú és rövid távon egyaránt az ország dekonszolidációja és destabilizációja volt az ára a Fidesz pártként és kormányként való konszolidációjának és stabilizációjának, s még nem vagyunk a folyamat végén. Magukat azzal kivánták legitimálni, hogy megkérdőjelezték a rendszerváltás legitimációját, holott eredendően a MIÉP alapelve volt az, hogy úgymond, „nem volt igazi rendszerváltás”. Kormányzati ideológiaként viszont a Fidesz is nyíltan hirdette, hogy tulajdonképpen csak velük kezdődött a rendszerváltás. Ennek a célzatos történelemhamisításnak a jegyében félresöpörték a korábbi demokratizációs folyamat számos vívmányát, főleg a demokratikus jogszokásokat és a demokratikus politikai kultúra kompromisszumkereső és tárgyalásos technikáit. Ehelyett pólusképző erőket és ellenségkép gyártására alkalmas modelleket kerestek. Most könnyű egy pozitív forgatókönyvet felvázolni, abból kiindulva, hogy az ellenzéki lét nevelő idő és mivel szükség van a Fideszre mint mérsékelt jobbközép pártra, ezért várjuk a „harmadik” Fideszt. Nem lehet azonban kizárni egy negatív forgatókönyv lehetőséget sem, amely szerint a dekonszolidáció és destabilizáció folyamata folytatódik, s a Fidesz első akciói a választások után ebbe az irányba is mutatnak.

A negatív forgatókönyv szerint a Fidesz a radikális jobboldali pártoknak a választások alatt átvett, „permanens forradalomra” irányuló stílusát megtartja. Végbemegy a politika és a közélet további radikalizálása utcai „általános mozgósítással” és „nemzetgyűlési” demagógiával – azaz a parlament előtti tömegek felvonultatásával a „népakarat” közvetlen kifejeződéseként - mint a direkt népképviselet meghirdetésével egy vezérrel az élén. Ilyen „mobilizációs” pártot, utcai „rohamosztagokkal” vagy rendbontókkal, felhevült és hiszterizált tömegekkel, vagyis a szélsőjobbtól kölcsönzött szervezeti formákkal és mozgalmi módszerekkel csak a fasiszta puccsok előjátékaként ismertünk eddig, s a Fidesznél nyilvánvalóan nem erről van szó. De a jelenség mégis aggasztó, mert a Fidesz is jelentős mértékig „militarizálta” a civil társadalmat, szándékosan félelmet keltett a csendes többségben és ezzel súlyosan megrongálta a demokratikus politikai kultúra kezdeményeit.

A negatív forgatókönyv reális veszély, bár mivel Európa nem tűr ilyet, csak legyengített formában valószínű a felbukkanása, ami előkészítheti persze erőteljes visszatérését is a 2006-os választások idején. Világosan látnunk kell, hogy az utcai mozgósításnak és egyáltalán az agresszív politizálásnak megvannak a társadalmi alapjai is: a „pozitive dekonszolidált”, azaz agresszíven nyomuló tömegek fent, és a „negative dekonszolidált”, a létfenntartás peremén tengődő tömegek lent. A közélet Fideszes radikalizálásának és a demokratikus rend dekonszolidációjának tehát széles, kettős társadalmi bázisa van, amelyeket a 2002-es választáson képes volt összekapcsolni. Az elemzők közül többen – például Gombár Csaba - a társadalmi csoportok kemény megosztása és szembenállása miatt a hideg polgárháború, majd választások alatt a felkorbácsolt indulatok nyomán az érzelmi polgárháború kifejezéssel írták le ezeket a folyamatokat.

Magyarországon végső soron mindenki frusztrált, hiszen a történelem kegyetlen fordulatai és a külső uralom már számos generáció életét keserítették meg és tették tönkre. A családok ezt a frusztrációt mint politikai mintát adták át generációról generációra. A frusztráció átörökítése és közvetlen megtapasztalása minden generációban a történelmileg ismert „sérelmi” politika helyett a „sértettségi” politikának adott teret és társadalmi támogatást. Legalább egy millió ember érzi „fent”, hogy többszörösen is Trianon áldozata. Az úri vagy keresztény középosztály örököseként – vagy bármi más okkal és ürüggyel – a régi rendszernek is áldozata volt, mert megakadályozták érvényesülését és előrejutását. Mivel ez egy reális és mélyen gyökerező életérzés, ezért érvekkel nehezen oldható fel, viszont antikommunista hisztériával könnyen mozgósítható és egy „akcionista” jobboldali párttá szervezhető, mert egyben minden bajra és sikertelenségre teljes és önfelmentő magyarázatot ad. A Fideszhez csapódtak minden társadalmi rétegből a fiatal farkasok, akik valósággal megrészegedtek a gyors meggazdagodás lehetőségétől. Ez úgy hatott rájuk mint a nehéz drog, „az álmok álmodóinak” először „könnyű álmot”, azaz „ingyen” szép jövőt igért, de aztán vezér-függőséget és szellemi hanyatlást hozott. Sajnos, ez a politikai drogfüggőség és infantilizmus a családban könnyen átörökíthető, különösen az új egyházi iskolarendszer időnként felvillanó erkölcsi terrorja segítségével.

Még rosszabb a helyzet egy másik milliónyi, szomorú nyomorba taszított, mindennapos létfenntartási problémákkal küszködő emberrel „lent”. Mert körülbelül egy millió ember él a vidéki Magyarország peremén, a kisvárosokban és a falvakban, a mezőgazdaságba visszaszorultan és nagyrészt őstermelői helyzetben, akik versenyképtelenek és reményvesztettek. Ők nyitottak a nacionalista propagandára, a baloldali szociális és a jobboldali nemzeti populizmusra egyaránt, s egyben vevők a negatív kampányra, az átpolitizált szentbeszédekre és a primitív kommunistázásra is. A nyugati szakirodalom „underclass” néven ismeri ezt a réteget, ami Közép-Európában igen széles mint a zsákutcás történelem és a megtorpant modernizációk hordaléka. A rohamos, de féloldalas modernizáció „társadalmi törmelékeként” már másfél évszázada velünk van, bár történelmileg változó formákban. De a falusi szegénység különösen akut problémává vált a téeszek szétverése után, mert ezek az emberek képzetlenek és kiszolgáltatottak, s mivel nem versenyképesek, nem is képesek a piacgazdaságba integrálódni. A politikai kommunikáció széles spektruma nem éri el őket és nem is tudják annak bonyolult üzeneteit dekódolni. Beszorultak a falusi mikrovilágba, ahová jobbára csak a „királyi” tévé ért el, ráadásul itt kampányoltak intenzíven a papok és itt zúdultak rájuk tömegével az ijesztegető-lejárató röplapok. A szociális felzárkóztatás tehát nemcsak erkölcsi és gazdasági kérdés, hanem a politikai verseny kérdése is a baloldal számára, mert ezek peremlétre szorult emberek a jobboldal kimeríthetetlen tartalékát jelentik, míg a baloldal egyelőre képtelen volt megszólítani őket. A politikailag némák megszólítására és megnyerésére a baloldal a kampány során sem tett érdemleges erőfeszítést, bár a közvéleménykutatás és az elemzők erre a fehér foltra többször rámutattak, ahogy erre magam is felhívtam a figyelmet, például „A Viharsarok panasza” című cikkemben (Magyar Hírlap, 2002. március 2).

A Fidesz a 2002-es választásokon tehát kétféle improvizált „hálózati társadalmat” hozott létre, fent és lent, amelyek nagyon fontosak voltak a kampány szempontjából. Fent a modern elektronika teremtett sohasemlátott kapcsolatrendszert a milliónyi mobiltelefon és az SMS-ek révén, amihez az internetes kampányolás is csatlakozott. Lent pedig szinte érintetlenül megmaradt a „face to face”, a közvetlen személyi kapcsolatok világa, amelyben a helyi társadalom hagyományos notabilitásai – főleg a papok – „véleményvezetőkként” léptek fel. Minden hír a kis közösségekben személyi találkozások révén gyorsan terjed és a személyes hitel, szavahihetőség révén minden negatív kampány megállíthatatlanul sikeres. Ehhez még hozzáadódott a „vezérrel” való személyes találkozás lelkesítő mozzanata is, hiszen Orbán Viktor számos olyan választókerületben járt, ahol szoros volt a küzdelem és ezek többségében a maga populista szónoklataival képes volt megfordítani az eredményt. Orbán a második forduló előtt 25 választókörzetet keresett fel, s ezeken a helyeken a pártja 15-20 százalékkal jobb eredményt ért el mint az első fordulóban és végülis 25 körzetből 19-et megnyert.

A választások elemzése így kinyitja perspektívát a magyar társadalom kórképe, teljes látlelete felé. Az MSZP és az SZDSZ egyébként már 1998-ban is azt a tipikusan technokrata, mentalitásbeli hibát követte el, hogy a javuló gazdasági makro-adatok alapján vonta le azt a következtetést, hogy az ország velünk van és mindenki elégedett. Nem tekintett szét az országban, amely felülről nézve ugyan még megvolt, de lent már és még a maguk mikrovilágában milliók érezték elveszettnek magukat. Nem tudhatjuk, hogy az MSZP 1998-ban hozzálátott volna-e az ország „újraegyesítéséhez”, de az bizonyos, hogy pragmatikus vakságában 1998-as választások előtt még nem is érzékelte a problémát és így nem is nyújthatott vonzó jövőképet a sikeres, európaizált Magyarországról. A Fidesz viszont tudatosan elhanyagolta a leszakadtak felzárkóztatását, mert az agresszív győztesek nemcsak a politikában, hanem a gazdaságban és a társadalomban is a „győztes mindent visz” elvét alkalmazták. A történelem fintora – vagy talán bosszúja -, hogy a Fidesz ezzel a „szegényellenes” gazdaságpolitkával éppen saját magának teremtett széles választói bázist. A kirekesztettek, a politikailag „némák” ugyanis nem ellene fordultak, hanem minél szegényebbé és gazdaságilag kiszolgáltatottabbá váltak, egyben annál védtelenebbé váltak politikailag is a nemzeti és szociális populizmus ötvözetével és a „rágalom árjával”, a negatív kampánnyal szemben.

A történelem iróniája továbbá, hogy  korábban az MSZP állandóan az ellenzéki lét szűk keretei és lehetőségei miatt panaszkodott, addig a Fidesz már potenciális ellenzékként is rendkívül agresszívnak bizonyult a választások után. A választási eredmények megkérdőjelezésével folytatta dekonszolidációs – az alapvető játékszabályokat megkérdőjelező - és destabilizációs – az intézmények működését elbizonytalanító - hadjáratát. Előreláthatóan a következő ciklusban állandóan offenzívában lesz, azaz állandó teherpróba avagy nyomáspróba alatt tartja majd a kormányzó pártokat és kormányzati szervezeteket, s ezzel megpróbálja kifárasztani, lebénítani és destabilizálni őket. A destabilizációs hadjárathoz a „hálózati társadalom” révén képes lesz mozgósítani a „talpasait” fent és lent, hiszen mind a városi privilegizált, mind pedig a vidéki diszprivilegizált rétegekhez rendre el tudja juttatni azt az üzenetét, hogy az új kormány miatt váltak vesztesekké. Ahogy Orbán Viktor megkockáztatta a nagytőke és a multinacionálisok elleni kirohanásokat a választási hadjáratban, úgy most a permanens destabilizációs kampányban azt is meg fogja kockáztatni, hogy támadja az EU-t és mindenért az EU csatlakozást okolja, illetve az emberek keserves haragját a kormányra zúdítsa rá a csatlakozás elkerülhetetlen nehézségei miatt.

Az ország újraegyesítése tehát politikailag is halaszthatatlan, s csak a közszféra helyreállítása, azaz minden állampolgárnak közszolgáltatások révén a társadalomba való visszaintegrálás révén lehetséges. Csak így tudja egy kormány bebizonyítani a marginalizált rétegeknek, hogy „a politika törődik velünk”, hiszen ők egy évtizeden keresztül éppen az ellenkezőjét érezték, hiszen a közszféra összeomlott körülöttük és az „Isten se törődött velük”. Nem pusztán, s főleg nem szociálpolitikáról, hanem átfogó regionális gazdaságfejlesztési politikáról van szó, amit Medgyessy megígért április 16-án a budapesti Városházán rendezett önkormányzati konferencián tartott beszédében, valódi eurórégiók létrehozatala révén. De mégis félő, hogy ez a mélyrehatoló gazdaságpolitika mint a nemzet egyesítése idegen maradt a neoliberális elvek gyors átvételében jeleskedő közgazdász holdudvarnak az MSZP és az SZDSZ körül. Jogosan veti fel Tölgyessy, hogy „Az MSZP számtalan áramlata közül túlságosan is azonosítható a pénzügyi racionalitást elsődlegesnek tekintő közgazdászcsoporttal.” De amennyire korábban jogos és szükséges volt az a kemény gazdasági válságkezelés, amelyet ez a két párt nagy nemzetközi elismerés mellett és jó eredménnyel levezényelt, annyira káros lenne most beleragadni ebbe a szűk perspektívába. Végtére is, ennek a két pártnak el kell döntenie, hogy vissza akar-e vonulni a Budapest Erőd jól védhető falai mögé, átadva a vidéki Magyarországot hosszabb távon a populizmusba belesüllyedt konzervatív ideológiának, vagy képes lesz-e tízmillió magyar felemelkedésének perspektívájában gondolkozni, politizálni és kommunikálni. A magyar fejlődés többek között éppen abban különbözött más országok demokratizálásától, hogy a rendszerváltás veszteseit nem mozgósították, s a választásoktól való távolmaradás révén gyakorlatilag – a gazdasági és társadalmi után - politikai kizárásukra került sor. Most óriási viszont a tartós populista veszély, ha a vesztes tömegek a szavazáskor 2006-ban megint csak politikailag jönnek vissza és előtte nem integrálódnak a gazdaságba és társadalomba, mert akkor újra csak jajszavuk fordul át szavazatokká.

A helyzetet csak nehezíti és a megoldást még jobban sürgeti az, hogy - amint mindnyájan tudjuk - ez a 2002 és 2006 közötti időszak igen nehéz kormányzati ciklus lesz. Az EU csatlakozás keservei szembekerülnek a jóléti várakozásokkal, s bár a csatlakozás pozitív hozadékai feloldhatják a feszültségeket „fent”, de a negatív következményei még inkább növelik „lent”, jóllehet az MSZP ígéretei és programja szerint a tűrés és a békesség hosszú évtizede után a társadalmi mobilizáció és „inkluzió” évtizede következik. Egyre többen emlegetik manapság, hogy az MSZP-nek vissza kell találnia baloldali gyökereihez, de ez a törekvés veszély és egyben lehetőség is. Veszélyes annyiban, hogy a baloldaliság korábbi, konzervatív fogalmához való visszatérés végzetes lehet, mint a klasszikus baloldal visszaálmodásának kísérlete, a hagyományos munkásosztállyal és annak nem-modernizált szakszervezeteivel. Ez a múltbafordulás ellehetetlenítené az MSZP-ét, mert eltávolítaná modernizációs társadalmi bázisától és mentalitásától. De a baloldaliság újrafogalmazása egyben nagy történelmi lehetőség is, ha a Blair-féle Harmadik Út irányában történik, eltekintve persze magától a Magyarországon tömeghasználatra alkalmatlan terminustól. Medgyessy a választási kampány kezdetén már próbálkozott is vele, s ide kellene most visszatérni, mert a kormányzati feladatok és az MSZP hosszútávú önmeghatározásának feladatai itt konvergálnak. Ha a tízmilliós Magyarország „egyesítését” tekintjük fő feladatnak – nem megfeledkezve persze az ugyancsak megígért 15 millió magyarért való „felelősségről” sem -, azaz a gazdasági és társadalmi kirekesztés megszüntetését és a vesztesek visszaintegrálását (az EU nyelvén exclusion illetve social cohesion), akkor ezzel megoldható a hagyományos baloldali osztálybázis integrálása is egy jóval szélesebb és dinamikusabb keretben. A társadalmi integrációt viszont nem lehet végrehajtani aktív állásteremtés nélkül, mert Magyarországon közismerten nem a munkanélküliség magas, hanem a foglalkoztatottság mértéke igen alacsony, ami azt jelenti, hogy nagy tömegek lappanganak és őrlődnek a gazdaságilag inaktívak között. Az aktív állásteremtés egyben esélyteremtés is, ami nem lehetséges infrastruktúrafejlesztés, a peremvidékeknek az ország vérkeringésébe való bekapcsolása nélkül. Ez a legjobb kampány 2006-ra, mert nemcsak az emberek gazdasági-társadalmi kiszolgáltatottságát szünteti meg - akik a fellendülést az új kormány támogatásával fogják viszonozni -, hanem az emberek politikai és kommunikációs védtelenségét is a populizmus pestisével szemben.

Az első száz nap alatt - s méginkább azután - vannak persze egyéb, a 2002-es választásból és az agresszív ellenzék fellépésével adódó sajátos teendők is. Először is a mindennapos jogi visszaélések, zaklatások és rágalmak miatt meg kell mutatni a jogállam erejét. Nemcsak politikai, hanem jogi kérdés is, hogy ne lehessen ingyen, jogi következmények nélkül hazudni és rágalmazni, a társadalom életét elbizonytalanítani, destabilizálni. Mind visszatekintve az előző négy év jogsértéseire, mind pedig előretekintve a várható verbális agresszióra megfontolandó Dessewffy javaslata egy olyan külön parlamenti vizsgálóbizottság felállításáról, amelynek „vezetője komoly szakmai és erkölcsi respektussal bíró személy, aki mindkét tábor el tudni fogadni” mint például Sólyom László. Másodszor, a baloldalnak el kell érnie a versenyképességet a politikai kommunikációban és fel kell nőnie a hírverseny nehéz feladatához. Ehhez azonban a kormányzati feladatokon túl az MSZP-nek ki kell alakítania közeli terveit és hosszútávú történelmi vízióját is mint a maga markáns három diskurzusát a demokráciáról, a modernizációról és a jóléti rendszerváltásról, ami össze kell álljon a sikeres európaizált Magyarország Nagy Narrációjává. Harmadrészt, az MSZP-ének meg kell szerveznie a saját intézményeit és a társadalmi hátterét, mégpedig széles intézményépítés kell, nem csupán egy saját „pillér”. Azaz nemcsak megerősödni kell a megosztott társadalom egyik felében, hanem egyesíteni kell a nemzetet és ezzel megszerezni 2006-ban a többséget. A gyökeresen új feladatok révén sok szocialista politikus szorul „szoftvercserére”, vagyis nem egyszerűen és pusztán nemzedékváltás és nem elitváltás kell – bár részben persze ez is -, hanem kemény tanulás, hiszen a pártokat se lehet négy évenként leváltani, de aki nem tud belépni a 21. századba, az a kormányzati ciklus végén vonuljon vissza és ne zavarja meg az MSZP imázsát, a „családi fotót”.

Ennek a hármas feladatnak a végrehajtásától függ, hogy lesz-e további dekonszolidáció és destabilizáció. A dekonszolidáció visszafordításában és a destabilizáció megállításában azonban nem is annyira a pártok szerepe és viszonya fontos, hanem sokkal inkább az autonóm társadalmi szereplők erőteljes színrelépése, vagyis a mezopolitika megszerveződése és ereje, s ez kell az EU csatlakozáshoz is. A 2002-es választások drámai hevülete a vesztesek és nyertesek tragikus életérzésével éppenséggel az ellentéte annak, ami egy fejlett, normális demokráciában lejátszódik, ahogy ezt a nyugati megfigyelők és elemzők vagy itt élő nyugati állampolgárok sokasága is észrevételezte. Náluk ugyanis nem élet-halálharc, hanem tisztességes politikai verseny folyik a kormányzati hatalomért, s ettől 2002-ben távolabbra kerültünk, mint a korábbi választások idején. Pedig a demokrácia csak akkor konszolidálódik, ha a megválasztott kormányt az is a magáénak érzi, aki nem arra szavazott. Ha 2006-ig megszüntetjük a demokratikus rendszer dekonszolidációját és a társadalmi élet destabilizációját, akkor talán 2010-ben már így lesz.

A kritikai értelmiség szerepe avagy az írástudók felelőssége

A kritikai értelmiséget folyton búcsúztatják azzal, hogy véget ért a régi szerep, de másfelől folyton szólongatják és szidják, hogy miért nem teszi a dolgát. Közhelyként tér vissza állandóan az is, hogy Nyugaton már végetért ez a sajátos szerep, illetve talán soha nem is volt, mert ott rendes, tisztességes és szerves polgárosodás zajlott le. Anélkül, hogy ebbe a vitába most részletesen belebocsátkoznánk, elegendő azt látni, hogy a régóta konszolidált demokráciában élő Németországban milyen óriási a kritikai értelmiség szerepe és az írástudók felelőssége. Ha erre gondolunk, akkor korai a magyar értelmiség sajátos szerepét elparentálni és a kritikai értelmiség nekrológját megfogalmazni. A 2002-es választás súlyos emlékeztető volt ebben a kérdésben, a kritikai értelmiség szerepét és szükségességét illetően is. Az MSZP-ének pedig különösen fel kell figyelnie az egybehangzó kritikai véleményekre, mert 1998-ban részben azért volt a „győztes vesztes”, 2002-ben pedig a „vesztes győztes”, mert képtelen volt felfigyelni és reagálni az értelmiségi holdudvara oldaláról erőteljesen jelentkező reformkihívásra. Nyilván ez közvetlenül összefügg azzal is, amit Tölgyessy Péter az új világhoz való alkalmazkodás hiányaként jellemez, s egyben erőteljesen rámutat az MSZP és a Fidesz közötti markáns különbségre a politikai kommunikáció hatékonyságában is. Tölgyessy intő szavára oda kellene figyelni az MSZP-ének, ha már a baloldali értelmiség reformkoncepcióit, ahogy korábban, most is elutasítaná: „A szocialisták most újra azt tehetik, amihez értenek: rutinszerűen dönthetnek és kijáró emberek lehetnek, de magatartásmintáik átalakulása ismét lelassulhat. Pedig a kormányváltással az MSZP és a Fidesz közötti eltérés még kiáltóbb lesz. A szocialisták értelmiségi barátai álmodhatnak ugyan maguknak egy megújult pártot, de a szükséges változtatások zöme még nagyon is hátra van.”

Mielőtt azonban az értelmiség szerepének és felelősségének bármiféle taglalásába belebocsátkoznánk, számot kell vetni az értelmiségi helyzet radikális változásával az utóbbi évtizedben. A rendszerváltás első éveiben szabályosan összeomlottak az értelmiségi lét intézményi feltételei, s a gazdasági válságkezelés csak az utolsó csapás volt ebben a sorozatban. Nem pusztán, sőt nem is elsősorban a bérekről van szó, bár azok radikális csökkenése, a munkaerő elértéktelenedése is egyik fontos tényezője az értelmiség hatalmas presztizsveszteségének és deklasszálódásának. Az alapvető változás maga a közszféra meggyengülése, sőt részleges szétesése volt, aminek következtében az értelmiség vált a rendszerváltás egyik legnagyobb szociális áldozatává. Az összes olyan intézmény ugyanis, amelyik értelmiségieket foglalkoztatott a súlyos költségvetési korlátozások következtében nem volt képes többé számukra a normális munkafeltételeket biztosítani. Ráadásul a kilencvenes évtized a gyors technikai fejlődés, a komputerizáció időszaka volt, amelyben a drága berendezések úgyszólván kötelező munkafeltételekké váltak, főleg nemzetközileg, de hazailag is. Ez pedig erős polarizációt eredményezett és a minimálisan szükséges munkafeltételek híján széles értelmiségi tömegek leszakadására vezetett, nem is beszélve a külföldi kapcsolatok, utazások és könyvtári beszerzések beszűküléséről és az általa kiváltott széleskörű frusztrációról.

A végeredmény egy legyengült, végsőkig fragmentálódott és individualizálódott értelmiség, amelynek az új világban minden munkahelyen a teljesítménykényszerről papoltak, de nem biztosították hozza az elemi feltételeket. Aki tehette vagy a magánszektorba menekült vagy az egyházi intézményekbe. Ott persze másféle kiszolgáltatottság keserűségét tapasztalta meg, s anyagi jóléte és biztonsága ellenére kikerült a kritikai értelmiség mindjobban fogyatkozó táborából. A munkafeltételeit elvesztett, a munkanélküliségtől fenyegetett, karrierjében elbizonytalanodott és a nemzetközi mintát csak nagy kínok árán követni képes közszférához kötődő értelmiség pedig teljesen magára maradt. Egyrészt függővé és kiszolgáltatottá vált, másrészt állandóan szólongatták baloldalról, hogy álljon készenlétben, tegye a dolgát, mintha mi sem történt volna, anélkül, hogy akár kormányon, akár kormányon kívül a legkisebb lépést is megtették volna a helyzete rendezésére. Az MSZP mindig úgy vélte, hogy a tehetséges és közszereplést bátran vállaló baloldali értelmiség az isten adománya, mindig volt és mindig lesz, mert ez az értelmiségi létből eleve adódik, ezért semmit se kell tenni érte, csak szólítani kell, ha szükség van rá. Lassú felfogása ellenére egy évtized multán az MSZP is észrevette, hogy megfogyatkozott a baloldali értelmiség, s ekkor bekövetkezett az áldozat megvádolása, miszerint az értelmiség gyáva, passzív és nem teljesíti a kötelességét, mivel kritikai értelmiségként nem képezi a Fideszes kormányhatalom egyik ellensúlyát.

Az elmúlt kormányzati ciklusban tényleg megritkult és meggyengült, s főként elöregedett a baloldali értelmiség. Az értelmiségi tevékenységhez nemcsak sajátos munka- és életfeltételek kellenek, hanem vonzó életlehetőségek, izgalmas kihívások, karrierpályák és projektek is, amelyek mobilizálják az ambíciókat és felserkentik az innovatív gondolkodást. Márpedig ilyen lehetőségek idehaza a baloldali értelmiségiek számára az elmúlt évtizedben egyáltalán nem adódtak, ezért a baloldalhoz fiatal értelmiségiek szinte egyáltalán nem csatlakoztak, hanem jogos karriervágyból inkább az intézményépítő Fidesz táborába sodródtak. Most az MSZP-ének szembe kell néznie több mint egy évtized csődtömegével, óriási adósságával, hiszen korántsem pusztán az elitértelmiség tragédiájáról van szó, hanem a széles értelmiségi rétegek marginalizációjáról. Ezzel együtt ment végbe a baloldal meggyengülése és alakult ki a megmaradott baloldaliak lappangása valamennyi értelmiségi közegben, a pedagógusok körében is. Itt persze visszatér a szimbolikus nemzeti és baloldali javak termelésének krónikus hiánya is, mert „nemcsak kenyérrel él” az értelmiség sem, de jó szót, bátorítást és szimbolikus, érzelemgazdag azonosulást pedig egy évtizedig nem kapott.

Rengeteg volt tehát a politikailag rejtőzködő értelmiségi a legkülönbözőbb munkahelyeken, mivel a baloldalról nem kapott semmi támogatást vagy akár szimbolikus együttérzést, de komoly nyomás érte a kormány részéről a nagy nyilvánosságban és a munkahelyén egyaránt. A rejtőzködő MSZP-és szavazat tömegessé válását már jóval a választások előtt jeleztem a „Bujkálók és önelégültek” című cikkemben (Magyar Hírlap, 2001. december 6), azt is kifejtve, hogy a kormánypárthoz átzúduló „önelégültek” az értelmiségi közegben még inkább megtestesítették a kormányzati nyomást és a szellemi elnyomást a „bujkálókkal” szemben mint másféle társadalmi közegben és komoly méreteket öltött a kevésbé tehetséges „konzervatív” értelmiség nyomulása is. A kritikai értelmiségi magatartás még az elitértelmiségben is ellehetetlenült, hiszen nagyon kevesen engedhették meg maguknak a nyilvános kritikai szereplést és a véleményük akkor is jobbára csak az újra kialakult „második nyilvánosságban” visszhangzott. Sokakból feltört a nosztalgia a nyolcvanas évek iránt, amikor csak bátorság kellett a kiálláshoz, a kritikai értelmiségi szerep betöltéséhez.

Most, a Fideszvilág utáni sajátos helyzetben, a nemzet és benne az értelmiség mély megosztottsága állapotában a kritikai értelmiség szokásos nagy feladata, a kormány kemény politikai és szakmai bírálata, az ígéretek számonkérése mellé egy új feladat, a hídépítés feladata is társult. A baloldali értelmiség a megosztottság áldozata volt, most mégis kezdeményező szerepet kell játszania az egész értelmiség összebékülésében is. Az elmúlt kormányzati periódusban sokan hiányolták a kritikai értelmiség erős hangját, de arról is megfeledkeztek, hogy ha kiált, akkor se hallják meg a hangját, mert ahhoz független, a közügyekre érzékeny média is kell. A hármas rendszer csak együttesen működik: független értelmiségi közintézmények – a civil társadalom szervezetei – független és felelős média, mert csak ezek összjátékában képes a kritikai értelmiség a kormányzati kontrollban a maga szerepét betölteni. Meglátjuk. Magunknak a költő szavaival csak azt kívánhatjuk, hogy „Szép jövőnk, ne légy oly sivár”.