Ágh Attila

IV. Végjáték - A Fideszvilág vége
Vezetésváltás az MSZP-ében avagy Tony Blair Budapesten

A Fideszvilág vége, a vég kezdete 2001. június 9-éről datálódik, amikor az MSZP kongresszusa Medgyessy Pétert választotta a párt miniszterelnökjelöltjének. Június 12-én Medgyessy Péter vezetésével megalakult az MSZP országos választási bizottsága, amely június 30-án teljes felhatalmazást kapott az Országos Választmánytól az MSZP kampányának irányítására. Július elsején Medgyessy már bemutatta választási csapatát, a Tizek Társaságát, s meghírdette a jóléti rendszerváltást és a nemzeti megbékélést mint programjának alapelveit. Ezzel az erős starttal az MSZP ezzel lényegében behozta a hátrányát a Fidesz mögött, ami a „három tenor” – Kovács László, Horn Gyula és Németh Miklós – hosszantartó versengéséből és a választáshoz szükséges, ámde elmaradt intézményesítésből adódott. Medgyessy szerepe döntő fontosságú volt a választásokra való felkészülés és a választási siker szempontjából, ami erőteljesen mutatja a személyiség szerepét a politikában. Medgyessy fokozatosan felnőtt a feladathoz. Markáns szereplésével Tony Blair alakja jelent meg Budapesten, s ez kellett ahhoz, hogy az MSZP-ét kimozdítsa a szürkeségből és pangásból, s „felfedezze” az intézményeket és a csapatmunkát. Ahogy közeledtek a választások, úgy egyszerűsödött le mindjobban a két nagy párt versengése Medgyessy és Orbán személyes párviadalára, amelyből Medgyessy nyugodt, elegáns és érvelő stílusa került ki győztesként Orbán indulatos, közhelyes és aggresszív stílusával szemben.

2001. nyarán azonban még kétséges volt, hogy a korábban erősen megosztott MSZP valóban egységesen felsorakozott-e Medgyessy Péter mögött és a párt vezetői hogyan viselik el azt a kettősséget, ami a párt mindennapos irányítása és a Medgyessy csapat választási tevékenysége között feszült. Később azonban kitűnt, hogy az MSZP egyértelműen kitartott Medgyessy mellett és a szervezeti megkettőződés járt ugyan surlódásokkal, de alapvetően bevált és hatékony működést tett lehetővé. Külön és hangsúlyos említést érdemel az is, hogy 2001. június 14-én Demszky Gábor lemondott az SZDSZ pártelnöki tisztségéről és június 17-én Kuncze Gábort választotta meg pártelnökké az SZDSZ Országos Tanácsa. Demszky ámokfutása, az MSZP-étől és a Fidesztől való egyforma távolságtartás elve, s az MSZP gyakran értelmetlen, csakis a különbségtétel hangsúlyozására irányuló kritikája kellemetlen légkört teremtett a két párt együttműködéséhez és a kormányváltás előkészítéséhez. Kuncze pártelnökké választásával viszont az ellenkezőjére fordult a helyzet, mivel Kuncze egyértelművé tette, hogy az SZDSZ számára az alapvető politikai cél a kormány leváltása, s ez megnyitotta az utat a két párt, valamint Medgyessy és Kuncze sikeres együttműködése előtt.

A júniusi pártkongresszuson Medgyessy fellépése nagy siker volt, de „felépítése” a politikai közvéleményben még hosszú folyamat volt, s két alapvető akadályt kellett a nyilvános szerepléséhez leküzdeni. Először is országosan nem volt eléggé ismert, másrészt nem volt meg a nyilvános közbeszédhez – s mindenekelőtt a parázs politikai vitákhoz - szükséges szónoki, debattőri gyakorlata. A két akadály eltávolításának nekiállva, Medgyessy nagy figyelmet fordított a harmadik feladatra, a program és a kommunikációs csomag kialakítására, amire később visszatérünk. Ismertsége és szónoki tapasztalatai növelésére Medgyessy hamarosan megkezdte az országjárást. 2001. őszétől kezdve számos települést meglátogatott és az MSZP miniszterelnökjelöltjeként megpróbálta magát megismertetni és elfogadtatni a lakosság széles köreivel. 2002. tavaszán pedig öthetes országjáráson az egész országot bejárta és így hetekkel a kampányzárás előtt nemcsak az emberek ismerhették meg Medgyessyt, hanem Medgyessy is az ország gondjait, ami komolyan befolyásolta a programja kialakítását. A Medgyessy kampányt elég primitiv módon igyekezett megakadályozni a kormány, például a miniszter intervenciójának hatására 2001. november 14-én a nagygyűlését kitiltották a debreceni egyetemről, november 19-én pedig a veszprémi egyetemről. Mindez persze visszafelé sült el, mert közfelháborodást váltott ki és Medgyessy kampányát a sajtó érdeklődésének középpontjába állította.

Medgyessy személye is állandó politikai támadás és üzleti tevékenysége pedig rágalmazás céltáblája lett. Hosszú erőlködés után, nem találva jobb támadási pontot, a Demokrata 2001. novemberében nekirontott Medgyessy tanácsadó cégének. December 11-én a rendőrség befolyással való üzérkedés bűntettének alapos gyanúja miatt elrendelte a nyomozást a Grasham palota ügyében, lévén az ügyben érintett volt Medgyessy tanácsadó cége. Már ez is mutatta, hogy a Fidesz nem hajlandó tisztességesen kampányolni, hanem a politikai befolyás és a gazdasági zsarolás minden eszközét igénybe veszi a lakossággal és az érintett intézményekkel szemben, hogy akadályozza az MSZP kampányát. A demokratikus gyakorlat és a jogszokások megsértésének legszembeszökőbb példája egyébként az, hogy az Országos Választási Bizottságot a koaliciós többség 2001. december 18-án - felrúgva jogszokásokat - a többi párt személyi javaslatainak figyelembevétele nélkül választotta meg.

A Fidesz a maga kormányzati fölényét kihasználva az MSZP ellenzéki szereplését állandóan támadta, jóllehet az MSZP három éven át kevéssé használta ki az ellenzéki párt számára nyújtott lehetőségeket. Az MSZP a választások előtt egy évvel viszont aktivizálódott, s ezért a Fidesz offenzívát indított az MSZP és Medgyessy lejáratására, sőt még inkább az egész potenciális választótábor megfélemlítésére. A rejtőzködő MSZP-és szavazó közismert jelenséggé vált, ahogy erre nem a közvetlen választási kampány heteiben, hanem már 2001. december 6-án a Magyar Hírlapban írott cikkemben rámutattam, vagyis az emberek rejtőzködése hosszabb folyamat volt és a Fidesznek csak 2002. áprilisában kellett kifizetni a számlát. Hosszú zsibadtság után az MSZP 2001. nyarától megkezdte a maga ellenoffenzíváját, aminek első szakasza abban kulminált, hogy „Tények és hazugságok” címmel országos videokonferenciát rendezett az MSZP november 30-án. Ez az akciósorozat arra irányult, hogy bemutassák a kormány igéretei és tettei közötti ijesztő szakadékot, illetve a kormánypropaganda állításai és a magyar valóság éles kontrasztját. A köztér birtoklásáért folyó kommunikációs versengés váltakozó sikerrel folyt a két nagy párt között szeptembertől áprilisig. A választási harc csúcspontja a „vita a vitáról” eseménysorozat volt, ami onnan kapta a nevét, hogy hetekig folyt a két párt között a vita a Medgyessy-Orbán vita előkészületeiről. Emlékezetes a Horn-Orbán vita utóélete, sokan Horn Gyula rosszabb szereplésének tulajdonították azt, hogy az MSZP elvesztette az 1998-es választásokat, pedig annak sok oka volt, s az sem bizonyos, hogy Horn rosszabbul szerepelt Orbánnál. Annyi bizonyos azonban, hogy ez a vita szinte mágikus jelentőséget nyert a magyar közvéleményben mint a mindent eldöntő vita, s így tekintettek a várható Medgyessy-Orbán vitára is.

Medgyessy március 4-én kihívta vitára Orbánt, aki hosszú ideig nem válaszolt, majd egyoldalúan és ultimátumszerűen közölte, hogy csak április 5-én és április 19-én – azaz a két forduló előtti kampánycsend utolsó pillanataiban – hajlandó találkozni Medgyessy Péterrel. Itt már világosan látszik a vitának tulajdonított, mindent eldöntő mozzanat, hiszen Orbán arra készült, hogy a vitában közvetlenül a választások előtt döntő fölényt szerez. Végül a vita a vitáról hosszú hetei után Medgyessy elfogadta az április 5-i időpontot, a vita eredményei azonban nem Orbán várakozásai szerint alakultak. A lerohanás helyett kiegyensúlyozott vita folyt, amelyben Medgyessy nyugodtsága és elegáns érvelése bizonyult a többség számára szimpatikusabbnak. Medgyessy sikeres szereplését az is biztosította, hogy parttalan politikai vita helyett a konkrét szakpolitikai beszélgetés irányába terelte a témákat, amelyben Medgyessy ő maga sokkal otthonosabban mozgott mint Orbán Viktor. Végül pedig a választások első fordulója konkrét eredményének alakulásában bizonyosan szerepet játszott az, hogy Medgyessynek a vitában tudatos stratégiával többször is sikerült azokat a lakossági rétegeket megszólítania, amelyekben viszonylag alacsony volt az MSZP támogatottsága, mint a vidéken és mezőgazdaságból élők, különös tekintettel az idősebbekre és a kisnyugdíjasokra. Ennek a vitának az értékelése természetesen azonban már átvezet a köztér birtoklásáért való versengés egész kérdéskörének megtárgyalásához.

Versengés a köztér birtoklásáért

A magam részéről már az 1998-as választások elemzésében is a politikai kommunikáció szempontjait állítottam előtérbe, amint ez fentebb olvasható. Az 1998-2002 közötti kormányzati ciklusban - s főleg a 2002-es kampányban – aztán végképp minden a politikai marketingről, sőt a mindenható PR istenségről szólt. A politikai kommunikáció és marketing kérdései 1998 óta még jobban elözönlötték az életünket, azaz sokkal fontosabb és kínzóbb kérdésekké váltak mint amilyenek 1998-ban voltak. Azóta már megtapasztaltuk a „vitatkozós” – sőt a veszekedős - demokrácia korlátait is, s bármennyire is hívei vagyunk a nagy politikai kérdések nyilvános megtárgyalásának - sőt ikertestvérének, a médiademokráciának is - mostmár nagyon erőteljesen kitűntek a negatív oldalai is, amelyekre később kitérek. Nagyon szép az elvileg, hogy mi mint az „okos nép” megtanácskozzuk a főbb kérdéseket és a modern technika rengeteg lehetőséget ad is hozzá, hogy mindnyájan megszólaljunk. Ám a gyakorlatban az elmult ciklusban és főleg a választási kampányban súlyosan megtapasztaltuk ennek az újdonságnak a hátrányait is, amelyek annyira szerteágazóak, hogy hirtelenjében nem is lehet mindet áttekinteni. Annyi bizonyos, hogy a Fidesz negativ kampánya jóval sikeresebb volt – különösen a második forduló előtt – mint az elemzők gondolták. Mindazonáltal a PR bálvány ledőlt 2002-ben Magyarországon, mert legalábbis a pozitiv kampány korlátai nagyon erősen kitűntek. A virtuális valóság – az álmok és illúziók – kitűnő „nagyüzemi” politikai marketingjével sem lehetett választást nyerni.

A kampány elemzésében nagy előrelépést jelentett, hogy előtérbe került a tematizálásnak mint a köztér birtoklásáért vivott harcok fő kommunikációs eszközének a kérdésköre. Magyarán az a körülmény, hogy a politikai versengésben nagy szerepet játszik az, hogy melyik politikai erő képes megszabni a témákat, amelyeket a sajtó fontosnak tart és ezen keresztül a politikai közvélemény is, illetve annak közvetítésével az egész lakosság. A 2002-es kampányban hétről-hétre kitűnő elemzések születtek arról, hogy melyek voltak az adott héten a kurrens témák, s hogy melyik párt került az adott időszakban fölénybe a közéletben a domináns témák napirendre tűzése révén. Az elemzésnek ez az eszköze lehetővé tette a mindenkori versenyhelyzet sokkal jobb felmérését és egyben világossá, követhetővé tette a médiademokrácia konkrét működését az egész lakosság számára. Elvezetett azonban olyan egyoldalúságokhoz is, amelyek véleményem szerint – a közvéleménykutató intézetek felméréseivel összekapcsolva - a választási kampány folyamatának és eredményének pontatlan értelmezésére vezettek.

A közvéleménykutató intézetek a két nagy párt együttmozgását ábrázolták az utolsó hónapokban, majd az utolsó hetekre a Fidesz fölényét jelezték, egészen addig, hogy az utolsó prognózisuk az első forduló előtti helyzetről egyértelmű Fidesz fölényt mutatott. A két nagy párt kiegyensúlyozott helyzetéből a tematizálás középpontú elemzés számára az a megközelítés adódott, hogy csupán az utolsó hetek, de méginkább napok fognak dönteni, vagyis aki az utolsó pillanatban jól „tematizál”, az nyeri a választást. A tematizálás tipikus nézőpontja azonban a rövidtáv. Közismert, hogy szinte lehetetlen a túlfűtott kommunikációs térben egy-egy témát tovább mint egy hétig a napirenden tartani, még a Fidesz leghíresebb bakijának, politikai és kommunikációs hibájának, az Orbán-Nastase paktumnak a vitája is lecsengett egy hosszú hét után. A közvéleménykutatók jelentései és a tematizáló elemzések egyaránt egy rövidtávú szemléletet vittek bele a közvéleménybe, s ezzel elsikkadtak a hosszú távú okok és folyamatok. A közkeletű elemzések szerint a választásokat az döntötte el, hogy mintegy félmillió ember az első forduló előtt néhány nappal vagy éppen a választások napján „hirtelen felindulásból”, a legutolsó impulzusok hatására elment szavazni, s ugyanilyen hirtelenséggel döntött az MSZP mellett. Nem kétséges, hogy van ilyen mozzanata is a választási hajrának, vagyis vannak emberek, akik az utolsó pillanatban döntenek, de az utolsó napok eseményei és felbuzdulásai önmagukban véve nem adtak teljes, sőt elégséges magyarázatot sem a választások végső kimenetelére, amelyre mégiscsak a hosszútávú folyamatok voltak döntő hatással.

A köztér birtoklásáért való versengést ugyanis nem lehet pusztán a tematizálás szűk perspektivájából leírni és elemezni. A nyugati elemzések a politikai kommunikáció – politikai marketing vonalán, illetve a közpolitika szélesebb keretében ezt a tiszavirág életű és egyedi ügyekre vonatkoztatott nézőpontot belehelyezik a napirend elemzésébe. A témák voltaképpen napirenden vannak, azaz nem egyedül, hanem más témákkal együtt alkotják a napirendet, amelyen belül a témák gyakran változnak, más témákkal kombinálódnak, s így mindig az az alapvető kérdés, hogy milyen téma-együttesek futnak együtt és mely témák uralják átmenetileg a napirendet. A tematizálás elemzése tehát önmagában véve kevés, mert csak a napirendek egymást követő összefüggő sorozata ad hosszabb távú áttekintést. De a napirendek logikája is csak úgy érthető meg, ha belehelyezzük őket a dialógusok keretébe, amelyek a témák-ügyek átfogó és összefüggő rendszerét alkotják. A diskurzusok viszont egy-egy nagy politikai és társadalmi szereplőnél összeállnak egy Nagy Narrációvá, egy nagy világmagyarázó történetté, amelyet egy-egy szó és szereplő is megjelenít, mondjuk Széchenyi vagy Kossuth neve.

Az elmult négy évben a Fidesz világosan kialakította kommunikációs stratégiáját, s három alapvető diskurzusát, illetve azokat szó szerint „megkoronázó” Nagy Narrációját, s az utolsó évben nagyot hajrázva az MSZP is megtette ugyanezt. A Fidesz három nagy diskurzusa, átfogó közbeszéd témája és stílusa egyrészt az antikommunista nacionalizmus, másrészt a vallási tradicionalizmus, harmadrészt a technokrata klientélizmus volt, amely jellegzetes hívószavaival egyesítette a rendkivül széttagolt jobboldalt és a szükséges kötőszövetül szolgált, kielégítve minden nagyobb réteg igényét. Az antikommunista nacionalizmus jelképévé a Terror Háza vált, s Bethlen István és Tisza István rehabilitációja mutatták az utat a Kárpát medencei magyar dominancia helyreállításának hangoztatásában, amely a frusztrált „budai” keresztény-nemzeti középosztály sarjai szellemi kárpótlásául és a nagyobb tömegek mindennapos ópiumaként szolgált. A vallási tradicionalizmus - s annak jelképe, a Szent Korona a barokk közélet valamennyi díszletével - nemcsak a történelmi egyházak megnyerésére, segédcsapatként való felhasználására szolgált, hanem az autoriter politikai hagyományok mozgósítására és legitimálására is. A vallás politikai eszközként való felhasználása és az állam-egyház összeborulása megmutatkozott mind az egyházak sajnálatos kampányszereplésében, mind pedig a „vezér” felemelésében és ünneplésében a sajátosan eltorzult magyar konzervatizmus hagyományai szerint. Végül a technokrata klientélizmus az új győztesek mozgósítására szolgált, Széchenyit Bokrossal, azaz a Széchenyi Tervet a Bokros csomaggal mindennaposan ütköztetve, az előbbit csodatevőként, az utóbbit tudatos gonoszságként feltűntetve. Az éhes fiatal farkasok mozgósítása a gyors meggazdagodás igéretével azonban modellértekű volt és az egész társadalmat megszólította. Hűséges pártkatonákat rekrutált gazdasági előnyökért cserébe a társadalom minden rétegéből, amit a „megélhetési” politikus fogalma szerencsésen, de nem elég erőteljesen fejez ki. Hiszen inkább „meggazdagodási” politikust és vállalkozót kellene mondani, aki a rövidrezárt gazdasági előnyökért minden politikai szolgálatra hajlandó és a saját személyes jövőjét összeköti a Fidesz uralmának mindenáron való fenntartásával.

A Fidesz egyesítette az antikommunizmus, a klientelizmus és a vallásos tradicionalizmus dialógusait egyetlen zűrzavaros, de hatékony egységgé, amit az élet minden szféráját átható kormányzati PR államköltségen eljuttatott minden állampolgárhoz, kinek-kinek igénye és ízlése szerint. Az első diskurzus a nacionalista populizmussal kibővítve került tömegfogyasztásra, a második a technokrata-elitista ideológiával, a harmadik pedig a szociális demagógiával. Ennél szélesebb ideológiai spektrum nincs is, hiszen ebbe igazán minden belefér. A Fidesz nem szégyellte, a publikum pedig egészen jól tűrte a benne lévő ellentmondásokat, az úgynevezett kognitiv disszonanciát. Ezek a kiáltó ellentmondások összesűrűsödtek abban, hogy Orbán Viktor, személyében az újgazdagok képviselője a nagytőke ellen riogat, s azzal ijeszteget, hogy visszajönnek a kommunisták és bevezetik a kapitalizmust. De ugyanilyen éles ellentétek simultak össze a Fideszes PR-ban a Budapest ellenesség és a budai szavazóbázishoz fordulás, a Vidék felmagasztalása és a példátlan „fővárosi” hatalomkoncentráció mint a régiókkal való hatalommegosztás drasztikus elutasítása között.

A Fideszes Nagy Narráció a „magyar modell” volt. Az „egyedül vagyunk”, „másoknál különbek vagyunk” tradicionális nacionalista üzenetei kiegészültek a „minden területen sikeresebbek vagyunk” újkeletű Fideszes üzenetével. A magyar modell délibábja igen hatékony volt a politikai kommunikációban. Különleges veszélyét éppen az adja, hogy van bizonyos igazságmagja, amit a tradicionalista ideológia eltorzít és felnagyít, s nemzeti mitoszokkal magyaráz. Hiszen Magyarország reformországként valóban kilógott a sorból már az államszocializmus idején is és később is sikeres gazdasági válságkezelést és demokratikus átmenetet hajtott végre. A Fideszes Nagy Narráció azonban alapvetően egy nagyszabású történelemhamisításon alapult, „a gonoszok uralma után velünk kezdődött a történelem” vagy legalábbis „a velünk újrakezdődött valódi magyar történelem” feltételezésén. Mindez a mindenható, sőt csodatevő paternalista állam dicséretére és legitimációjára futott ki, vagyis az előzmények nélküli nagy sikert mint történelmi fordulatot a magyarság történetében egy pártnak, végső soron egy személynek tulajdonította, s egyúttal egy módszernek, a mindenbe beleavatkozó tekintélyuralmi, paternalista államnak.

Az MSZP-nek még nincs igazán készen a Nagy Narrációja. Az „Európai Magyarország” halvány vázlata megjelent ugyan már mögöttük a falon, de még kidolgozatlan és nem elég hatásos. Nem a kampány eszközeként és eredményeként volt mozgósító és irányító erejű, hanem valójában az elmult évtizedből öröklődött át mint egy spontánul létrejött társadalmi kódrendszer. Első látásra úgy tűnt, hogy olyan elhibázott volt ez a négy év, s olyan torz a Fidesz „magyar modellje”, hogy az MSZP-ének elég volt pusztán a normalitáshoz visszatéréssel kampányolni. Medgyessy az elején megpróbálta ugyan a Blair-féle Harmadik Utat meghonosítani és részleteiben is tematizálni az oktatás-nevelés-művelődés középpontba állításával, de nincs olyan erős kifejezés magyarul mint az angol „education”, s még nem is volt a posztmodern értékekre politikai piac, így gyorsan letett róla. A normalitás mint a demokráciához való visszatérés és a mindenbe való állami beavatkozás gyakorlatának megszűntetése viszont mindenkinek érthető és sokakat mobilizáló üzenet volt. Minden MSZP-és beszéd és üzenet mögött az volt a végső mondandó, hogy a fennálló állapotok abnormálisak és abszurdak, letérést jelentenek a magyar történelemnek - s méginkább az utóbbi évtized demokratizációs folyamatának – a főutvonaláról, s annak eredményeit kérdőjelezik meg és fordítják a visszájára. A magyar társadalom többsége vette ezt az egyszerű üzenetet, mert életvitelét és alapértékeit sértette a Fidesz egész pályás letámagása, De a nagy kisebbség a Fideszes diskurzusok fogságában maradt, mert az jobban megfelelt aktuális élethelyzetének vagy legalábbis álmainak, hogy a Fideszes PR kedvenc szólítószavát, mákonyát említsük.

Az MSZP azonban hamar rájött arra, hogy az egyszerű, a normális állapotokra hivatkozó közvetett érvelés helyett neki is közvetlen érvekre és szervezett diskurzusokra van szüksége. Ezek meg is jelentek, szembeállítva a Fidesz három diskurzusával, mint a modernizációs, a demokratizációs és a jóléti rendszerváltás hármas programja. Jóllehet nincs ilyen közvetlen megfelelés, a demokratizációs diskurzus mégis főleg az antikommunista nacionalizmus ellen irányult, az ország két ellenséges táborra szétszakításával szemben és a demokrácia helyreállításában nemcsak a nemzeti megbékélés mozzanatát, hanem a mindenkori ellenzék fontos szerepét is hangsúlyozta. A modernizációs diskurzus a technokrata klientélizmussal és az elterjedt kormányzati korrupcióval szemben a tiszta közéletet, az európai tipusú átlátható állami gazdaságpolitikát és az esélyteremtő állam elvét domborította ki. S valóban, az MSZP győzelmével a „királyi út” a gyors meggazdagodáshoz sokak számára most lezárult és ezért a fiatal generáció egyrésze, az új undokok széles rétege is beszerezte már a maga nemzedéki frusztrációját. Az új vesztesek világa ezzel feltárult, hiszen a türelmetlen fiatalok és a mérsékelten tehetséges középkorúak a rövidre zárt jövőben, azaz a gazdagsághoz és a sikerhez vezető királyi útban reménykedtek a további négy esztendőben is. Ám az MSZP diskurzusai közül mindinkább a jóléti rendszerváltás került előtérbe és szinte háttérbe szorította a többit, mert az egészségügy, szociálpolitika és az oktatásügy olyan nagy témák voltak, amelyek prioritást jelentettek a nagy tömegek számára és ezért nagy visszhangot váltottak ki a kampány során is.

Amint a politikai kommunikáció fenti elemzéséből is kitűnik, hogy a 2002-es választás, először a magyar választások történetében, két professzionális PR csapat összecsapása volt és két nagy üzenetcsomag versengett egymással. Külön elemzést kivánna az a tény, hogy az egész időszakon végigvonult a kormányzati erőforrások és a közmédia szemérmetlen felhasználása pártcélokra, ami rendkivüli méreteket ért el a kampány idején, a jogsértések sorozatát sem mellőzve. De a közmédia lenyúlása, kormányzati kontrollja egészében nem volt eredményes, hanem éppúgy visszájára fordult mint 1994-ben, hiszen a közmédia, a királyi tévé és rádió elvesztette a szavahihetőségét, s a gúny és megvetés céltáblájává vált a lakosság széles köreiben. Amikor a közmédia az ellenségkeresés és az ellenségképzés közvetlen eszközévé vált, nem véletlenül került a magyar sajtóban Carl Schmitt két világháború közötti, a fasizmushoz hajló politológus neve gyakran említésre, aki szerint a politika az ellentétek kiélezéséről, a Barát-Ellenség viszonyról szól, s nem a versengésről, a partnerségről és a szükséges kompromisszumokról. Ez volt alapvetően a Fidesz politika fogalma is, nevezetesen a győztes mindent visz elve, az ellenfél ellenséggé minősítése és kiszorítása a közéletből a teljes győzelemig a „mindent vagy semmit” jegyében.

A magyar társadalom vette és értette ezeket a mély pártüzeneteket és az átlagember számára ezek az üzenetek a pártok különböző stílusában összegeződtek, amit a Medgyessy-Orbán vita közvetlenül is megszemélyesített számukra. Az egyik egy partnerkereső felfogás volt, ami a politikát a kiegyezések és kompromisszumok átlátható folyamatának tekinti, a másik pedig egy ellenségkereső felfogás, ami legyőzni és kirekeszteni akar. Ezért szó sincs arról, hogy a jelentős tömegek csupán a pillanatnyi benyomás hatására döntöttek volna az első forduló előtti pillanatokban. Legfeljebb a lakosság csekély része kaphatta meg csak az utolsó héten a döntő impulzust a részvételre és a pártok közötti választásra. Sokkal inkább a Nagy Narrációk és bennük a diskurzusok hosszútávú küzdelme döntötte el a választások végeredményét. Az ország sorsa tehát nem volt teljesen a véletlen kezében, mert nem az utolsó pillanatban dőlt el merre megy az ország, de persze a konkrét végeredményt számos késői véletlen tényező is alakította. A Medgyessy-Orbán vita sem annyira az irányt, a szavazási orientációt befolyásolta, vagyis kevesen döntöttek egy-egy párt mellett pusztán a vita hatására, de minden bizonnyal felerősítette az intenzitást, az adott párt iránti elkötelezettséget és a választási szándékot.

Egészében véve a választási kampány a politikai kommunikáció oldaláról úgy jellemezhető, hogy a Fidesz nagy gépezet nagy hibákkal, az MSZP pedig kisebb gépezet kisebb hibákkal. Az MSZP gépezete egyetlen nagy hibát követett el, a második forduló előtt nem vette észre a negativ kampány hatását és sem országos, sem pedig választókerületi szinten nem készült fel a Fidesz negativ üzenetének elhárítására, s ezzel mintegy 21 választókerületet elveszített. Az egész kampányt jellemezte viszont az „adatmérgezés”, a politikai csömör, a személyiségvesztés és a tömeghisztéria, vagyis a politikai kultúra antidemokratikus fordulata a legfontosabb negativ jegye az információs forradalom és a professzionális politikai marketing házasságából született erőszakos kampánynak. Adatmérgezés azt jelenti, hogy nagyon bonyolult minden ügy, csak adatok sokaságával írható le, ezért könnyű csalni, hamis adatot szemrebbenés nélkül bemondani. Ezzel előnyt lehet szerezni egy vitában, mert az ellenfél nehezen szánja rá magát a nyilt cáfolatra, később pedig a sok-sok esemény közepette elfelejtik, ha mégse, akkor tengeri kigyóként folytatódik a médiában és végül unalomba fullad. A hamis adatokkal való pókerezés tehát jó stratégia, végigvonult az egész kampányon a Fidesznél, mert nagy előnyt ad és csak kis esély van a valódi lebukásra, ezért éltek is bőven vele. Ha valaki egyszer leküzdi a gátlást, akkor a továbbiakban már nyugodtan belenéz a kamerába és mondja a rossz adatot sorozatban. A kampányban sok-sok adat hangzott el, már unalmas is volt, s ugyanakkor sok vitázó előre teljesen programozott volt és vastag papírköteget vitt magával. Az adattokkal lehet élni, visszaélni, elbújni mögéjük és kitérni velük a nyílt válasz elől. A politikusok jelentős részben elő voltak készítve, beprogrammozott robotok voltak, olyan gumiemberek, akik előre megírt szerepet játszottak és így elhalványultak az egyéni vonásaik. Ez persze egyben felértékelte az igazi politikai személyiségeket, villogott Kuncze, ragyogóan hajrázott Kovács és magát is felőrőlve hordta a hátán a Fideszt Pokorni. De a politikusok többsége nagyrészt szürke volt, s szürkébb volt az egész mezőny mint a korábbi választásokon, különösen a Fidesz részéről, ahol nagyobb és tervszerűbb volt az előreprogramozás. Ha elmarad a spontaneitás, akkor a szereplők képtelenek is az improvizációra, kiesnek a szerepükből és tanácstalanokká válnak, mert nincs önálló egyéni véleményük és stílusuk.

A választási vita gyakran üres poénversennyé vált, könnyű és előkészített csattanókkal vagy papírból felolvasott viccekkel és anekdótákkal. Az előre megszerkesztett beszédek monotóniájában sokszor elmaradtak az érvek. A nagy PR hercehúrcával a politikai kultúrában és hatékonyságban lehet, hogy többet veszítettünk a réven, mint amennyit nyertünk a vámon. Túlszervezett viták voltak a médiában, túlsok szereplővel, s ilyenkor képtelenség érveket mondani és kifejteni, csak leegyszerűsített politikai gyerekbeszéd folyik, „ütős” kijelentésekkel és állandóan deklaratív üzemmódban működő politikusokkal. A választási vitákban megjelentek a szétbeszélés világbajnokai is, akikből vizesésként folyik a szó és elbeszélnek a téma mellett, ahogy ennek Torgyán József volt a klasszikusa. Mások a mellébeszélésben jeleskedtek, annak retorikai, cinikus, manipulativ és patetikus változataiban, például ha a Fideszeseket a korrupcióról, a közpénzek magánzsebbe csatornázásáról – mondjuk a Happy Endről - faggatták, akkor előre elkészített mellébeszélést produkáltak. A „happy end” végülis nem jött be nekik mint PR és így nem is jött el nekik a választás eredményeként, igaz, nem a saját milliárdjaikat tékozolták el a választási kudarcért. A legjellegzetesebb a 2002-es kampány vitastílusára az új kifejezés, a „leugatták” - vagyis aggressziven elhallgattatták -, ilyen esetet emlegetett a sajtó Dávid Ibolya április 4-i TV2-es szereplése kapcsán a pártelnökök vitájában. Ez egy híres aggresszív szereplés volt, amit a Kövér László által többször emlegetett „kötéllel” együtt az első forduló előtti napok Fideszre káros eseményei közé sorolt a tematizációs elemzés.

A köztér birtoklásáért vivott harcot a Fidesz a populista demokrácia és a vezérelv szellemében folytatta, a „nemzetgyűlést” az utcára kivitte mint a polgárokkal való közvetlen megbeszélést, mert a vezér és az őt rajongva követő nép között szerintük nem is kell közvetítőrendszer. Ellenségképzés és megfélemlítés voltak a nemzet szétszakításának fő eszközei, s a cél az volt, hogy a mi oldalunkon legyenek többen a PR segítségével. A Fidesz 1998-as kampányában lenyúlta a nyugati szociáldemokrácia programját, 2002-ben pedig még balrább csúszott és a nyugati baloldali populista és antiglobalista mozgalmak jelszavait tette magáévá. A Fidesznek még szépen búcsúzni sem sikerült, sőt a második forduló előtti hét kifejezetten a magyar politikai kultúra mélypontja volt az erőszakos „általános mozgósítással”. A Fidesz a „nemzetgyűlés” mint választási demokrácia jelszavával teljesen kivitte az utcára a politizálást, nap-nap után „spontán” nagygyűléseket szervezett kormányzati pénzen és rágalomhadjáratot folytatott tisztes kommunikációs verseny helyett. Reméljük, hogy 2006-ban már a Fidesz is szégyelni fogja a 2002-es negativ és erőszakos kampányát.

A közép meghódítása és a nemzeti közép kormánya

A választások végeredménye azt bizonyítja, hogy az MSZP és a Medgyessy csapat a célját elérte, meghódította a középet és a választás eredményeként 2002. június elején megalakulhat Medgyessy Péter vezetésével az SZDSZ-szel való koalicióban a nemzeti közép kormánya. A nyugati demokráciákban – ahol rendszerint két nagy párt viaskodik a választásokon - már régóta közhely, hogy az győz, aki meghóditja a középet. Az MSZP-ének sikerült a szűkebb értelemben vett „polgári” közép egy részét is a szavazótáborába vonzani. A nemzeti diskurzus erőteljes megfogalmazása és a nemzeti kormány meghírdetése is megnövelte megszólított csoportok számát. A sokat emlegetett őskonzervativ budai kerületekben az első fordulóban igen magas volt a választói részvétel – a budapesti 1. választókerületben 83,14 és a 2. választókerületben 84,92 százalék -, de a kormányváltó pártok itt is elérték a szavazatok mintegy felét, az MSZP, SZDSZ és a Centrum együttesen 50,76 illetve 49,96 százalékot, vagyis még itt is sikeresen megszólították a nemzeti középet.

A hárompárti – MDF nézőpontból négypárti – parlament már a választások első fordulója után magával hozta a pártrendszer teljes átalakulását. Ennek a legfontosabb előzménye az volt, hogy 2001. szeptember 3-án a Fidesz és az MDF megállapodást kötött a közös listáról. Ez a megállapodás az első ránézésre bevált, hiszen az MDF 1998-ban öt százalék alatt maradt a pártlistán, s 2002-re ugyanez volt várható, ami a jobboldal számára jelentős veszteséggel járt volna. Mindazonáltal a közös lista körül számos jogi probléma mindmáig tisztázatlan - mint maga az öt százalékos küszöb elérésének a kérdése – és az Alkotmánybíróság döntésére vár, de a politikai megállapodás az MDF-nek biztosítja az önálló frakciót. Az új parlament első ülésén fog véglegesen eldőlni, hogy az MDF él-e ezzel a lehetőséggel és ha igen, akkor mekkora frakciót tud alakítani. A külön frakció azzal is jár, hogy a Fidesz a közös listával egyben meg is duplázta a jobboldali részvételt, hiszen a közösen egy listával induló két pártnak egy-egy külön hely jár a jövőben a parlamenti bizottságokban vagy a közélet fórumain. A közös lista tehát eddig bevált a két pártnak, de annál jobban feltolúl a kérdés, aztán most hogyan tovább. Mindenesetre az MDF az utóbbi években a Fidesztől balra, a közép irányába sodródott, mivel nem is annyira a programjával, hanem sokkal inkább kevésbé aggresszív stílusával vetette észre magát a közéletben, s ezért a jövőben akár szét is válhatnak egymástól politikailag.

A választások végredménye azt is tanusítja, hogy a Fidesz részben egyesítette, de egészében szétverte a jobboldalt, mivel nem ismert partnerségi, csak alárendeltségi viszonyt, márpedig a Centrum gyors sikere, néhány hónap alatti felépülése a négy százalékos támogatottságig annak a bizonyítéka, hogy van Magyarországon tömegigény a mérsékelt középre. A Centrum Párt tehát maga is a közép Fidesz általi kiüresítésének kritikája, ezért zömében csak kormányváltó párt lehetett. A Békejobb tért ebben a formában vissza, hiszen a KDNP-ét is végképp elidegenítette magától a Fidesz, s számos egyéb politikai személyiség és szervezet a politikai középen szembefordult a Fidesz aggresszív, megosztó-kirekesztő politikájával. Ezzel a 2002-es választáson erőteljesen színre lépett egy meglehetősen belakott, háromszorosan tagolt centrum (SZDSZ – Centrum Párt – MDF). Ha a választások után az SZDSZ eltöprengve körülnéz, hogy hol vannak a konkurrensek, gyorsan rájöhet, hogy nem az MSZP az. A 2002-es választások ugyanis azt demonstrálják, hogy az SZDSZ képes egy jó kampányra, de az állampolgároknak csupán egy kis szegmensét tudja megszólítani. A két legutóbbi választáson gyakorlatilag ugyanannyi szavazatot kapott, vagyis tulságosan is lehatárolt a választói bázisa, amit csak egy szélesebb politikai közeget megszólító stratégiával bővíthet tovább a centrumban. Annál is inkább, mert a Centrum egyelőre „egyfordulós” pártnak bizonyult, vagyis a második fordulóban nem volt komolyan érzékelhető a hatása, sem a képviselőire leadott szavazatokban, sem a visszaléptetések révén a szavazók átirányításában.

A pártok átstruktúrálódását világosan jelezte a kormányváltók fölénye az első fordulóban a listán, de erős aggodalom volt mindkét oldalon, hogy lesz-e elegendő mozgósítás és részvétel, mert ez volt az egyetlen bizonytalansági tényező, ami nyitottá tette a választás végeredményét a második forduló előtt, s ez végülis a Fidesz-MDF-nek jobban sikerült. A kormányváltó pártok vezettek az első forduló után mind a pártlistán (MSZP és az SZDSZ együtt 6,5 százalékkal), mind pedig az egyéni választókerületekben (25 megnyert mandátum 20-al szemben az első fordulóban, 69 területi mandátum 67-el szemben, 4 további mandátummal az SZDSZ-nél). A jobboldal nagy csapást szenvedett el azzal, hogy 4,37 százalékkal a MIÉP kiesett a parlamentből, illetve igen rosszul szerepelt az egyéni választókerületekben is, hiszen a Fidesznek 100 visszalépést igért, de összesen csak annak a negyedén szerzett harmadik helyet. De a Centrum 3,90 százalékos eredménye is rossz hír volt a jobboldalnak, mert többnyire tőlük vitt el szavazatokat.

Az első fordulóban az MSZP egyéni körzetekben 2,268,583 szavazatot kapott, a Fidesz-MDF 2,211,327 és az SZDSZ 379,837 szavazatot (valamint az MSZP és az SZDSZ együtt a közös jelölttel 27,892 szavazatot). A pártlistán az MSZP 2,361,999 (42,05%), a Fidesz-MDF 2,306,763 (41,07%), az SZDSZ 313,084 (5,57%) és a MIÉP 245,326 (4,47%) szavazatot szerzett. Ez azt mutatja, hogy az MSZP szinte egyformán szerepelt, míg a Fidesz-MDF kissé gyengébb, az SZDSZ pedig jelentősen erősebb volt az egyéni választókerületekben. 1998-ban az MSZP pártlistán 1,497,231, a Fidesz 1,340,826, az SZDSZ 344,352, a MIÉP 248,901 és végül az MDF 127,118 voksot kapott, ami azt mutatja, hogy akkor a Fidesz és az MDF szavazói akkor együttesen lényegében beérték az MSZP-ét (1,467,944 illetve 1,497,231 szavazat), vagyis az MSZP nem fordult a sokat emlegetett négy százalékos előnnyel. Egyébként 2002-ben már a 71 százalékos részvétel miatt már mintegy 280,000 szavazat kellett az ötszázalékos határ átlépéséhez, mig 1998-ban az 56 százalékos részvétel révén csak 236,000 voks, ami végzetes volt a MIÉP számára.

A hazai választások alaptendenciája a négy szabad választáson a résztvevő pártok koncentrálódása, illetve a területi és országos listát állítani képes pártok csökkenése. Az 1990-es választásokon 28 párt állított jelöltet, de közülök csak 19 tudott területi listát és 12 országos listát állítani, 1994-ben a megfelelő adatok 35-19-15, 1998-ban 26-15-12 és végül 2002-ben 20-13-8 párt. Ugyanakkor 1990-ben 199, 1994-ben 103, 1998-ban 53 volt a független jelölt. 2002-ben már az összesen induló 1245 egyéni jelöltből csak 40 volt a független képviselőjelölt és bejutásuk is drasztikusan lecsökkent nullára, míg 1990-ben még 11, 1994-ben kettő és 1998-ban egy független jelölt került megválasztásra. Ám az első forduló eredményei végső soron megmutatták, hogy a pártrendszer koncentrációja ellenére végső soron kudarcot vallott a Fidesznek a hosszútávú megosztó stratégiája. A Fidesz voltaképp nem meghódítani, hanem lerombolni és kiüresíteni akarta a politikai centrumot, az „aki nincs velünk, az nincs is”, valamint az egész pályás letámadás szellemében. A közép meghódítása helyett annak megsemmisítése azért is szükséges volt egy nagy szakadékkal a középen, hogy megnevezhetők legyenek az egyik oldalon a mozgósítandó „nemzetiek”, a túloldalon pedig elkülöníthetőek a gonoszok. A Fidesz hosszútávú stratégiájának nevezetes eseménye volt a 2002. február 5-i hazaárulózás a parlamentben, amelyben Orbán Viktor is nagy indulatosan résztvett. Ez már csak azért is nagy politikai hiba volt, mert akkor még őt szándékosan kivonták a kampányból, de ezzel kiesett a „haza atyja” semleges, pártokfeletti szerepköréből, bár hivatalból valóban csak március 20-a után kampányolt.

A két forduló közötti két hét eseményei telistele voltak a Fidesz pánikreakcióival, mert az első forduló előtt nem készült fel a vereségre és a gyenge eredményét erődemonstrációk sorozatával és az ellenzék szavazótábora nagyszabású megfélemlítésével próbálta kiegyensúlyozni. Ebben döntő szerepet játszott a 2002. április 9-i, keddi gyűlöletbeszéd, amikor a Testnevelési Egyetemen Orbán Viktor szájából Kövér László beszélt. Ez a beszéd elindította a modern magyar politikatörténet legnagyobb méretű negativ kampányát. Megvádolta az MSZP-ét azzal, hogy győzelme esetén az elmúlt négy év minden vivmányát megsemmisíti, s a vádak hosszú sorából különösen a gázár emelése híresült el. Az Orbán beszéd nyomán megcélzott levelek és szórólapok millióit juttatták el az állampolgárokhoz az alaptalan vádak hosszú listájával, s ez a hatalmas negativ kampány nem maradt hatástalan. Orbán Viktor a keddi beszédében azt is felemlegette, hogy meg kell védeni a hazát, ami az ellenségkeresésben arra futott ki, hogy a nemzet egyik felét meg kell védeni a másik felével szemben. Berlusconi nyomán Orbán Viktor a „Hajrá magyarok” buzdítást is kisajátította és ezzel zárta a beszédét a meglehetősen fanatizált tömeg előtt.

Szombaton, április 13-án a parlament előtti téren tartott tömeggyűlésen Orbán Viktor már a szeretet és összefogás meghírdetésével fejezte be a beszédét, nem törődve azzal, hogy a gyors váltás a gyűlölet és a szeretet között kétségessé teszi a szavahihetőségét. Az utolsó napokban Orbán Viktor aláírásával milliók kaptak olyan levelet, amely a felzetén azt hírdette, hogy „Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében”, azaz végül a „polgári összefogás” jelszava került előtérbe. Egyébként a Fidesz kampányában gyakori volt az olyan üres retorika és a frázispuffogtatás, hogy „nem a kormány, hanem az emberek értek el nagy eredményeket az utóbbi négy évben” avagy „mondjunk igent a hazára”, ahogy ez Orbán Viktornál elhangzott. A pánik és kapkodás napjaiban gyors jóléti intézkedésekre is elszánták magukat, ahogy nagyon nem volt elegáns a nyugdíjemelésre vonatkozó döntés a második forduló előtti utolsó napokban. A kampány főmotivuma továbbra is a baloldali populizmus volt. Mind a keddi, mind pedig a szombati beszéd a nagytőkét támadta, s a szombati beszéd azzal vádolta a szocialistákat, hogy hatalomra kerülésük esetén a „Részvénytársaság” fog megalakulni a „Köztársasággal” szemben. A tömeggyűléseken azonban hangsúlyozta azt az törekvést is, hogy „a hangunk mindenkihez eljusson”, talán egyszer kiderül, hogy mennyi közpénzbe került ez, nyilván milliárdokba. A szombati tömegygyűlés propagandájában azt az olcsó trükköt vetették be, hogy a tényleges mintegy 300,000 ember helyett 1,5 – néha két - millió résztvevőt emlegettek, de ennyi ember a környéken akkor sem fért volna el, ha ott házak se lettek volna, s több mint egy millió embert vidékről Budapestre szállítani sem tudtak volna. Mindenesetre a meggyőzési és megfélemlítési stratégia keretében a „királyi” tévé lépten-nyomon megismételte a szombati demonstrációt.

Az MSZP és az SZDSZ az utcai politizálás kihívására nem a saját ellendemonstrációi megszervezésével reagált, mert ez tovább feszítette volna a húrokat és akár utcai összeütközésekhez is elvezethetett volna, ami akkor reális veszély volt. Inkább a nemzeti megbékélés programját meghírdetve több helyen vidám politikai gyűléseket szervezett április 14-én, vasárnap, például az Orczy kertben, ahol a politikai szónoklatokat ismert művészek és zenekarok műsora egészítette ki. Ilyen vidám összejövetel volt a Gerbaud-ban, a Vörösmarty téren is, ahol Medgyessy, Kovács és Kuncze közéleti személyiségek körében – a téren összegyűlt tömeg számára közvetítve - újólag meghírdette a nemzeti megbékélés politikáját. Ezek a vidám összejövetelek éles kontrasztként szolgáltak a Fidesz konfrontációs és fenyegető stratégiájához, s bár az MSZP és az SZDSZ jól tette, hogy nem választotta az utcai konfrontáció és a nagyobb tömeg versengése stratégiáját, mégsem tudott kellőképpen védekezni a negativ kampány ellen és átvenni a maga pozitiv kampányára a kezdeményezést. Az újabb Kovács-Pokorni vita április 18-án a televizióban világossá tette ugyan a két nagy párt eltérő stratégiáját, de a negativ kampány megállítását a vidéken, minden választókerületben el kellett volna végezni. A kampány utolsó napján, április 19-én pénteken naggyűléseket rendeztek, s a Városligetben nagy tömeg előtt Medgyessy és Kuncze beszélt. Az utolsó percekben még elhangzott Medgyessynek egy újabb fontos üzenete, miszerint 10 millió magyar miniszterelnöke kiván lenni, aki felelősséget érez 15 millió magyarért.

Mindez látványos és sikeres kampányzárás volt, de nem változtatott azon, hogy a kormányváltó erők lendülete az utolsó napokban alábbhagyott és a Fidesz negativ kampánya felülkerekedett. Az MSZP elfáradt, intézményei nem voltak elég erősek és kifejlettek az erőltetett menet tovább folytatásához az állandó nyomás alatt, míg a Fidesz erőforrásai gyakorlatilag végtelennek bizonyultak és aggresszívitása csak növekedett, s ez a stratégia dönhette el mintegy 21 mandátum sorsát. Ahogy nem volt hihető, hogy az első forduló előtt hirtelen félmillió MSZP szavazó került elő, úgy erősen valószínű viszont, hogy az utolsó napokban 3-4 százalék új szavazó – jórészt vidéki kisgazdák - mozgósításával a Fidesznek sikerült érdemben befolyásolnia a választások végeredményét. Az első forduló igen magas, 71,03 százalékos részvétele még tovább, 73,47 százalékra nőtt a második fordulóban, s mivel a kormányváltó erők szavazóinak bizonyos része valószínűleg a győzelem reményében otthon maradt, így az arányok a Fidesz-MDF javára változtak a második fordulóban. Az újabb fordulóra hallatlanul feszült légkörben került sor április 21-én. A szabad választás a két forduló között már azt jelentette, hogy a kormánynak mindent szabad megtennie a választások megnyerésére. Ilyen erős kormányzati nyomás és a kormányzati eszközök teljes és gátlástalan igénybevétele mellett még nem játszódott le választás Magyarországon, beleértve a kízmédia szemérmetlen kisajátítását és pártpropagandára való kízvetlen felhasználását.

Az első forduló után szétosztottak már 185 (45 és 140) mandátumot, így összesen 201 - azaz 131 egyéni és 70 listás - mandátum még az egyéni eredmények és a listán a töredékszavazatok alapján elosztásra várt. A második forduló előtt fontos körülmény volt a két nagy párt dominanciája az egyéni választókerületekben. Az MSZP mindenütt vagy az első vagy a második helyen végzett, a Fidesz-MDF közös listának is csak egy harmadik helye van, s mindössze egy független szerzett második helyet. Végülis a harmadik helyek tekintetében a következő volt a helyzet: az SZDSZ 103, a Centrum 29, a MIÉP 25, a Munkáspárt 8, az FKGP 5, a függetlenek 6 és a Fidesz-MDF egy harmadik helyet szerzett (egy helyen két harmadik hely van egyenlő szavazatszámmal). Mivel 45 körzetben már az első fordulóban eredményes volt a választás, így ott nem maradt állva a harmadik jelölt sem, ezért összesen 132 jelölt dönthetett a visszalépésről. A két forduló közötti időszak a visszaléptetések politikájával telt. A politikai megállapodásnak megfelelően hét helyen az MSZP az SZDSZ javára lépett vissza, a többi helyen az SZDSZ az MSZP javára. A visszaléptetés különösen a Centrum számára jelentett ez nagy konfliktust, de hosszas viták után és kisebb szakadás árán a kormányváltó erők támogatása mellett döntöttek, bár ennek nem volt nagy jelentősége a végeredmény szempontjából.

A 8 millió választópolgárból 6 milliót vártak a második fordulóra, mert 45 mandátum már az első fordulóban elkelt és csak 131 választókörzetben rendeztek második fordulót. A kölcsönös visszaléptetések után ebből a 131 körzetből 124 helyen két jelölt, 7 helyen pedig három jelölt indult. Nem lépett vissza egy SZDSZ-es jelölt (Nagy Béla, Mezőkovácsháza, 3. vk.), egy FKGP jelölt (Dán János, Makó, 7. vk.) és egy MIÉP-es (Esze Tamás, Budafok, 32. vk.), valamint négy Centrum párti jelölt (Kertai Aurél, Bp. 25. vk., Pászti Ágnes, Szeged, 3. vk., Varga Ildikó, Nyiregyháza, 1. vk. és Helmeczy László, Nagykálló, 4. vk.). Kiemelkedő eredményt értek el az első és mégsem indultak a második fordulóban Bencsik János (független, Tatabánya, 1. vk, 22,93%), Gyenesei István (Nagyatád, 6. vk, 23,07%) és Valentinyi Károly (független, Békés, 3. vk., 16,43%).

A számítások szerint a Fidesz-MDF-nek 85 mandátum kellett még az egyszerű többséghez, ami valószínűtlen volt, de a Fidesz-MDF pártszövetség igen jól hajrázott a második fordulóban. A Fidesz-MDF a 131 egyéni választókerületből 75 helyen győzni tudott, az MSZP csak 54 helyen, s az SZDSZ pedig 2 helyen. Ezzel kialakult a végeredmény, az egyéni választókerületekben, a területi listákon és az országos listán a Fidesz-MDF összesen 188 (95-67-26), az MSZP 178 (78-69-31) és az SZDSZ 20 (3-4-13) mandátumot szerzett. Az MSZP és az SZDSZ kormányváltó erőfeszítése ezzel elérte a célját, de a második fordulóban viszonylagos vereséget szenvedtek. Hosszú elemzés kérdése lesz, hogy miért tírtént ez így, de ebből most csak annyit lehetett előlegezni, hogy egyrészt erősen megmutatkozott a negativ kampány hatása, másrészt, hogy az MSZP és az SZDSZ nem mozgósított eléggé, a Fidesz-MDF viszont vidéken széleskörűen tudott mozgósítani és új szavazókat toborozni.

A választások után 30 napon belül megtörténik az új parlament összehívása, intézményeinek megalakítása és a parlamenti poziciók szétosztása. A magyar alkotmány nem tisztázza pontosan annak a módját, hogyan adja meg a köztársasági elnök a miniszterelník jelíltnek a kormányalakítási megbízást. A Fidesz-MDF a választásokat követően még lebegtette azt a kérdést, hogy közös frakciót alakítanak-e vagy két külön frakciót, ahogy korábban megállapodtak, hiszen a közös frakció 188 fővel a legnagyobb lenne a parlamentben és így igényt tarthatnának a kormányalakítási felkérésre. A kétségek kizárására Medgyessy Péter, Kovács László és Kuncze Gábor április 22-én levelet intéztek a köztársasági elnökhöz, miszerint az MSZP és az SZDSZ csak egymással akarnak koaliciót alakítani,. Ez elzárta a Fidesz-MDF előtt a további halogatás lehetőségét és a parlamenti próbálkozás kudarcát. Hamarosan a vereség elismerése és az MDF 24 fős frakciójának megalakulása is bejelentésre került. A helyzet tehát tisztázott, 198 mandátummal az MSZP és az SZDSZ fog koaliciós kormányt alakítani, s a Fidesz 164 és az MDF 24 fővel képviselteti magát a parlamentben, s 188 mandátummal igen erős ellenzéket fog alkotni. Tiz fős többséggel szilárd kormányt lehet alakítani, de a koaliciós pártok képviselőinek igen nagy frakciófegyelemet kell gyakorolni. Hosszú tárgyalások, programegyeztetések és személyi megállapodások után a Medgyessy kormány 2002. június elején megalakul. Nyugalomra, nemzeti megbékélésre és növekvő jóléttel kisért gazdasági fellendülésre vár az ország. A tíbbségi demokrácia zsákutcája után adott a konszenzuális demokrácia helyreállításának és kibontakoztatásának nagy tírténelmi lehetősége. 2002. nyarán a meghírdetett száz napos programja teljesítésével már vizsgázik az új Medgyessy kormány.

Most jön a neheze

Nehéz kormányzati ciklus lesz 2002 és 2006 között, talán nehezebb is mint a korábbi ciklusok. Az EU csatlakozás keservei szembekerülnek az óriási jóléti várakozásokkal. Közben a Fideszes megosztás után egyesíteni kell a nemzetet politikailag és kulturálisan, s jóléti rendszerváltás révén gazdaságilag és társadalmilag is. Az MSZP mint párt sincs még kész, a pártnak a 21. századra való felkészüléshez és a kormányzati feladatok végrehajtásához mélységesen meg kell újulnia. Széleskörű intézményesítés és a fejekben további szoftvercsere kell ahhoz, hogy az MSZP kormánypártként teljesítőképes és a 2006-os választásokon versenyképes legyen. határozott reformra, a széles társadalmi problémák iránti nyitásra van szüksége az SZDSZ-nek is, hogy jó koaliciós partnerként sikeres párt lehessen és ne éljen vissza a mérleg nyelve szerepével, vagy ahogy mondani szokás nemzetkízileg, a „zsarolási potenciáljával”. Az ellenzéki lét nevelő idő, a Fidesz is megtanulja ezt. A Fideszre mint stabil jobboldali gyűjtőpártra szüksége van a magyar demokráciának. Ezért várjuk a fiatalos első és a viharosan rohamozó második után a „harmadik” Fideszt, a kulturáltan versenyző, magabiztos és európaizált, mérsékelt jobbközép pártot. Orbán Viktornak a választások éjszakáján elmondott, a választási vereséget bejelentő és az új ellenzéki párt programját felvázoló beszéde jó nyitánynak látszik ehhez.

A 2002-es választásokat nagy drámaként élte meg az egész ország. Most voltak vesztesek és nyertesek, de a demokrácia csak akkor konszolidálódik véglegesen, ha a megválasztott kormányt az is a magaénak érzi majd, aki nem arra szavazott. Talán 2010-ben már így lesz.