Csizmadia Ervin

A demokratizálódás szakaszai és a magyar demokrácia 2002 tavasza után

Sokak véleménye szerint a 2002. évi választások nyomán lehetőség nyílt arra, hogy helyreálljon a magyar demokrácia „normális” működése, a Fidesz vezette koalíciót felváltó balközép kormány konszolidálhatja a demokráciát vagy más megfogalmazásban: a többségi demokráciát ismét felválthatja – mint a rendszerváltás utáni időszak nagy vívmánya – a konszenzusos demokrácia. Az alábbi írásban nem teszek különbséget a demokrácia „normális” és „abnormális” szakaszai között, hanem a demokratizálódásra vonatkozó különböző koncepciókat veszem számba. Mint majd látni fogjuk, nagyon eltérő felfogások vannak jelen a magyar politikai eliten belül, de viszonylag keveset tudunk e felfogások gyökereiről, illetve lényegéről. Ezért – mielőtt a közvetlenül mögöttünk hagyott év fejleményeiről beszélnék – szükséges lesz tisztáznunk a két vezető párt (a Fidesz és az MSZP) demokráciakoncepciójának főbb vonásait. Ez a tisztázás pedig hozzásegíthet bennünket a demokratizálódás szakaszainak jobb megértéséhez és egy „többlépcsős” demokráciaelmélet alapjainak kidolgozásához.

Demokrácia és/vagy demokratizálódás

Magyarországon 1989-90-ben gyökeres fordulat zajlott le: az egypártrendszerű puha diktatúra átadta a helyét a többpártrendszeren alapuló demokratikus jogállamnak. Ritkán tesszük fel azonban a kérdést: mi is az, ami pontosan történt? A demokráciára tértünk-e át vagy pontosabb, ha a demokratizálás első szakaszáról beszélünk?

Mindkét álláspont mellett hozhatók fel érvek. Magyarország az átmenet két évében szinte hiánytalanul adaptálta a demokratikus jogállam rekvizitumait. A rendszerváltó elitek között a lényeget illetően konszenzus uralkodott: intézményalapító átmenetet akartak s a nyugat-európai demokráciákra jellemző reprezentatív intézményeket sikerült is létrehozniuk. Intézményes értelemben demokrácia jött létre, a politikai hatalom demokratikus versenyben dől el, ezt semmilyen szempontból nincs okunk megkérdőjelezni. A demokrácia azonban nem pusztán csak intézményes rend, hanem szabályok, normák, magatartásformák szokásszerű jelenléte is. Ezek a szabályok és normák Nyugat-Európában sem a demokrácia bevezetésének pillanatában jöttek létre, hanem hosszas előzményekre támaszkodva átörökítődtek a demokrácia miliőjébe. Magyarországon ilyen szabályok és szokások nem teremtődtek meg a rendszerváltás időszakában, ezért talán pontosabb lenne demokratizálódásról, nem pedig a demokrácia létrejöttéről beszélni.

Ez utóbbi álláspont mellett még további érvek is felhozhatók. Érdemes ugyanis a diktatúra le- és a demokrácia felépítését valamiféle egységes szakaszként felfognunk. E szakasznak két nagy alperiódusa van: a diktatúra demokratizálása, illetve maga a demokratizáció. Az előbbi egy posztdiktatorikus, az utóbbi egy predemokratikus szakasz. Demokratizálódásról mint önálló szakaszról egészen addig beszélhetünk, amíg nem jön létre az intézmények és normák egységes jelenlétére épülő érett demokrácia.

Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy a magyar demokrácia „csökevényes” lenne. Állításom csupán annyi, hogy óhatatlanul eltér a nyugat-európai, fejlődésüknek más szintjén álló demokráciáktól. A magyar demokrácia még messze nem érett demokrácia, inkább azt mondhatjuk, hogy a demokratizálódás egy meghatározott pontján áll, s – sajátos módon – a rivális felek igen erős konfliktuspotenciálja megakadályozza azt, hogy a demokratizálódás fázisából a demokrácia állapotába jusson. Ilyen értelemben igazat kell adnunk Laurence Whitehead-nek, aki a demokratizálódást mint drámát fogja fel (Whitehead, 2001: 75-120). Valóban így van, a Magyarországon is jellemző konfliktusok még nem a demokrácia, hanem a demokratizálódás konfliktusai. Más kérdés, hogy a felek természetesen mindig a demokrácia védelmében lépnek fel ellenfeleikkel szemben, és soha nem azt állítják magukról, hogy ők a demokratizálás két pólusának élharcosai.

A demokratizálódás logikája

A fentiekben kifejtettek abból a meggyőződésemből származnak, hogy intézményeket lehet, demokráciát ellenben nem lehet bevezetni. A demokratikus intézmények ugyan nélkülözhetetlenek a demokráciához, de nem fedik le a demokrácia teljességét. Azok a konfliktusok, amelyek Magyarországon az elmúlt 12 évben szép számmal jelentkeztek, nagy részben abból fakadnak, hogy a politikai ellenfelek egymástól igen eltérő módon kívánták létrehozni a demokrácia nem intézményes oldalát. De ahogyan az érett demokráciának, a demokratizálás szakaszának is megvan a maga belső logikája.

Először is nézzük a demokratizálás főszereplőit. Többek között Bozóki András hívta fel a figyelmet a késő Kádár-korszak főszereplőinek és szövetségkötéseinek logikájára (Bozóki, 1995: 139-146). Ezt továbbgondolva, azt mondhatjuk: a demokratizálódás folyamatában természetes módon vesznek részt a posztdiktatúra elitcsoportjai. Mivel még nem kialakult-konszolidált demokráciáról, hanem annak „előjátékáról” van szó, a felek közötti versengés tétje magának a demokráciának a megteremtése – ha tetszik – spirituális értelemben. A késő Kádár-rendszer mérvadó elitcsoportjai valamennyien átnőnek az új rendszerbe, ilyen értelemben teljesen téves pusztán csak az állampárti elit demokratikus „átvedléséről” beszélni. Ugyanakkor az is tény, hogy a demokratizálódás kezdetétől fogva megjelennek olyan új politikai elitek is, amelyeknek nem volt közük a Kádár-rendszerhez. A demokratizálás logikája, hogy törvényszerűen jön létre törésvonal régiek és újak között. A döntő ok pedig nem is elsősorban ideológiai, hanem értékrendszerbeli. Mivel a tét – mint mondottuk – a demokrácia spirituális szellemiségének megteremtésem, régiek és újak között óhatatlanul különbség keletkezik. A Kádár-rendszerből kinövő elitcsoportok másképpen viszonyulnak Nyugat-Európához, a demokráciához, a piacgazdasághoz, mint azok az elitek, amelyeknek alig van kötődésük a kádári előzményekhez. Ilyen módon együtt játsszák a demokratizálódás drámáját, miközben erősen vitatják is egymás szerepeit.

Korántsem véletlen tehát az, hogy az MSZP és az SZDSZ egymásra talált, s az sem, hogy a Fidesz, amely korábban az SZDSZ szövetségese volt, mára a leginkább éppen az SZDSZ-szel áll szemben. Mivel a Fidesz a legkevésbé érintett párt akár a késő Kádár-rendszer által is, demokrácia-felfogásában a legkevésbé tudja integrálni azokat az elemeket, amelyeket akár az MSZP, akár az SZDSZ (mint a késő Kádár-korszakban is jelen lévő elitcsoportok) képviselnek.

A demokratizálódás logikájában tehát fel kell fedeznünk a főszereplők közötti differenciálódás sajátos logikáját is. Ahogyan Bozóki nagyon helyesen szakaszolta a rendszerváltáshoz vezető időt, úgy megtehetjük ezt a demokratizálódás korszakára vonatkozóan is. Ilyen megközelítésben az egyes pártoknak váltakozó koalíciókötéseikkel, esetleges irányváltásaikkal meghatározott céljuk van. 2003-ban elmondhatjuk: a pártviszonyok mozgásiránya, a pártrendszer koncentrációja (Tóth, 2001), a sokpártiság oldódása valamiféle kvázikétpártrendszer irányában, mind a demokrácia alapfeltételeinek megteremtődéséhez vihet közelebb. Mindez azt mutatja, hogy a pártok előtt lebegő cél természetesen a kiteljesedett demokrácia megalapozása, de mutatja azt is, hogy a demokratizálódás önálló szakasz, amely legfeljebb külsőségeiben hasonlít a nyugati típusú demokráciákhoz.

A szakirodalomban sokfajta elnevezés született a demokratizálódás leírására. Gondoljunk csak O’Donnell delegáló demokráciájára (O’Donnell, 1994), Zhakaria antiliberális demokráciájára (Zhakaria, 1998) vagy Merkel és Croissant defektes demokráciájára (Merkel-Croissant, 2000). Ezek a kategóriák mind abból a megfontolásból származnak, hogy a demokráciáknak egy „új állatfaja” (O’Donnel, 1994: 55) jött létre, amely a legtöbb fontos jegyében eltér a bevált demokráciáktól. Ezeket az eltéréseket azonban célszerű lenne nem mint az új demokráciák „defektjét”, hanem mint a demokratizálódás sajátosságát tárgyalnunk.

A demokrácia-koncepciók közös elemei a 90-es években

Mielőtt rátérnénk a pártok felfogásának részletesebb bemutatására, ki kell térnünk a legfontosabb közös elemek számbavételére. Egy korábbi írásomban (Csizmadia, 1999) inkább az egymással szembenálló elemeket hangsúlyoztam, s hasonlóképpen a Fidesz-t a többi párttól megkülönböztető elemeket domborítja ki Fricz Tamás is (Fricz, 2001). Holott az egyes politikai erők által vallott demokrácifelfogásoknak van egy közös magja, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. Valamennyi párt szembenéz ugyanis a demokrácia és a demokratizáció különbségével. Noha mindegyik párt a demokrácia letéteményesének tekinti magát, azzal azonban tisztában vannak, hogy a magyar demokrácia jelen állapotában féloldalas: intézményesen erősen megalapozott, de a demokratikus politikai kultúra és magatartásformák felől erősen hiányos. Ilyen módon valamennyi demokráciakoncepció foglalkozik a demokrácia „kiteljesítésének” problémájával. Másképpen megfogalmazva: a legitimitás vagy a tekintély alapvető kérdéseivel.  

A legitimitás és a tekintély ugyanis a demokrácia szilárdságának mutatói. Amíg a legitimitás és a tekintély nem tisztázott, nem végleges, a demokrácia inkább a demokratizálódás periódusában tart. A valamennyi mérvadó párt programjában, értékrendszerében megtalálható közös koncepcionális mag tehát: meg kell teremteni a szilárd, legitim és tekintélyes, azaz végleges demokratikus kereteket és normákat. Az erre irányuló szándék igen fontos összetevője a demokratizáció és a demokrácia közötti szakasz áthidalásának. Ugyanakkor veszélyeket is rejt magában. A legfőbb veszély talán a legitimitás- és a tekintélyteremtés „pluralizálódása”. A demokrácia természeténél fogva plurális rendszer, de a demokratizálódás szakaszában a pluralizmusnak is lehetnek nemkívánatos mellékhatásai. Gondoljunk csak arra, hogy a pártonként megjelenő tekintély- és legitimitásteremtési kísérletek még inkább kiélezhetik az amúgy is feszültségekkel teli pártversenyt és politikai közéletet. Ugyanakkor az is tény, hogy a tekintélyteremtés folyamata a demokratizálódás talán legfontosabb problémája, ahonnan nem vonhatók ki a pártok.

A demokrácia ugyanis nem pusztán a demokratikus intézményekről, de a demokratikus rezsimről is szól. A rezsim az összes mérvadó szereplő által garantáltan elfogadott és legitim szabályokat jelenti. Az új demokráciák azonban (s közöttük Magyarország) is rendkívül nehezen vajúdják ki ezeket az új, mindenki által elfogadható, rendszerteremtő szabályokat. Előáll tehát egy olyan helyzet, hogy mindenki akarja a demokratikus rendszert, de senki nem elég erős, tekintélyes ahhoz, hogy a maga szabályait, értékeit a riválisokkal elfogadtassa. Az egyik oldal szabályai és tekintélyei nem elfogadhatóak a másik oldal szereplői számára és megfordítva. A demokraizálódás folyamata így nemhogy továbbmozdulna a demokratikus rendszerteremtés irányába, de egy specifikus „öszvér” jön létre: a konszolidált demokratizáció.

Ennek az „öszvérnek” a jellemzője, hogy konszolidált. Nincsenek ellenőrizhetetlen politikai folyamatok, nincsenek szélsőséges kilengések. A politikai elitek között erősek a konfliktusok, de azok végső soron nem vezetnek eszkalációhoz; ha vannak is nagyon látványos összeütközések, azok feloldódnak és olykor még konszenzuskötéssel is végződnek. Az „öszvérség” másik fő vonása viszont, hogy nem teszi lehetővé a kibontakozást a demokratizációból a demokrácia felé. Kialakul egyfajta „permanens demokratizálódás” állapota, amelyben a felek rendszerteremtési szándékai nem összegeződnek, hanem végső soron kioltják egymást. Nevezhetjük ezt az állapotot a tekintélynélküliség állapotának is.

A tekintélynélküliség szorosan összefügg erkölcsi kérdésekkel, s oda vezet el minket, hogy vannak-e a rendszerváltás utáni magyar politikának igazi erkölcsi alapjai. A pártoknak az a szándéka, hogy foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, szemmel látható, ugyanakkor –mint majd látni fogjuk – számos tényező alááshatja az egyébként jó szándékokat. Két tekintélyteremtési kísérletet fogunk elemezni, és mindkettőben erkölcsi gátak állják útját a demokratizálás „kiteljesedésének”. Az egyik esetben, a Fidesz tekintélyteremtési törekvésénél, az erőszakos demokráciabevezetés esetével állunk szemben; míg a másik példában, az MSZP-nél az erkölcsi hitelesség problémája vethet gátat a felismert jó szándéknak, illetve a „permanens demokratizálás” meghaladásának.

Hagyomány és demokrácia

Mielőtt azonban e két koncepciót tárgyalnánk, érdemes felvetni egy kérdést: vajon képesnek lehetnek-e a pártpolikusok arra, hogy – a legitimációs és tekintélyproblémák megoldásával – szilárd demokráciát teremtsenek? Nem szereptévesztés-e ez? Hiszen a politika tekintélyét, a demokrácia tartósságát csak alulról jövő folyamatok alapozhatják meg. De vannak-e a magyar rendszerváltás utáni 12 évben erős társadalmi hagyományok, amelyekre támaszkodni lehetne a legitimáció megerősítésében?

E kérdés megválaszolása pusztán az elmúlt 12 év kontextusában szinte lehetetlen. A társadalom nagyon sokféleképpen viselkedhet akár egy diktatúrában, akár egy demokráciában. A XX. századi  hazai tradícióban inkább a társadalom passzivitása az uralkodó tónus, aminek sajátos esete a Greskovits Béla által nagyon plasztikusan leírt türelem (Greskovits, 1994) A türelmi tradíció (Greskovits összeveti a késő Kádár-rendszert latin-amerikai országokkal) éppenséggel az átmenetet teszi tervezhetővé, kiszámíthatóvá, konszolidálttá. Mégpedig azzal, hogy az eliteknek nem kell folyamatosan szembenézniük destabilizáló utcai megmozdulásokkal, sztrájkokkal, tüntetésekkel. S valóban: a rendszerváltás utáni Magyarországon csak elvétve fordultak elő komolyabb utcai demonstrációk, s azok is csak rövid ideig tartottak.

Ez a türelmi tradíció azonban nem zár ki egy másfajta, most még csak csíraformában jelen lévő magatartásformát. A civil társadalom új típusú mozgásformáiról van szó, amelyeket Ágh Attila például élesen elkülönít a demokratikus átmenet mozgásformáitól: „A demokratikus átmenet fő tartalma az intézményépítés, az alapvető intézmények kialakulása, míg a demokratikus konszolidáció időszakában jön igazán létre és válik tömegessé a demokratikus politikai kultúra, s épül ki – ezzel együtt – a civil társadalom bonyolult szerkezete” (Ágh, 2001:30). Ráadásul Ágh az egész témát az EU-csatlakozás szempontjából is felveti, hiszen – mint írja: igen jól Magyarország csatlakozása a formális intézmények szintjén, és sokkal kevésbé áll jól az informális-társadalmi dimenzióban (Ágh, 2002:156)

Sokak véleményével egybehangzóan (lásd például Lauth, 2001) Ágh is azt fogalmazza meg, hogy a demokrácia kiépülése nem lehet pusztán az elitek műve. Ha azonban a demokráciát komplex egészként (intézményes és társadalmi-kulturális rendszerként) fogjuk fel, akkor fel kell tennünk a kérdést: a hazai hagyományok elég muníciót adnak-e az ilyen típusú továbblépéshez?  Nem inkább arról van-e szó, hogy a politika és a társadalom szembenállásának tradíciója a meghatározó, ezért aztán a társadalom felől nem várhatunk komolyabb mozgásokat a demokratizálódási periódus meghaladására?

A válasz visszavezet bennünket a rendszerváltás gondolati tradíciójához. Ez a tradíció elég erőteljesen opponálta a civil társadalmat. Ebben a tradícióban a pártok mint a politika szinte kizárólagos letéteményesei jelentek meg, amelyekhez képest másodlagosak a társadalom különféle szerveződései. Ez a szemlélet még ma is erősen jellemző. Természetesen nem vitatom, hogy a pártok a politikai viszonyok és konfliktusmegoldó folyamatok mintájának kikristályosításával (Vö. Enyedi, 1998:6) más szervezetekkel össze nem keverhető funkciót töltenek be. De azt is látnunk kell, hogy a társadalmi részvétel egyre fontosabb dimenziója a demokráciának (Dahl, 1994, Schmitter, 1994) és ezért a permanens demokratizálódás periódusának meghaladásával a politikai elit „szövetségest” találhat a civil társadalom szerveződéseiben.

Ahhoz azonban, hogy a civil társadalom mozgásai komoly befolyást gyakoroljanak a politikai elit döntéseire, szükség van a politika formális és informális dimenziói közötti hierarchia megszüntetésére (Csizmadia, 2003). A civil társadalom mozgásai ugyanis a leggyakrabban nem intézményesült vagy kvázi-intézményes szférákban zajlanak, sokszor informális keretek között. Számos kutató véli úgy (a politikusokkal együtt), hogy az informális politika fenyegeti az intézményes demokráciát, sőt éppen nehezíti a demokrácia konszolidációját (Merkel-Croissant, 2000:41). A magam részéről ezzel ellentétes véleményen vagyok: az informalitás eleve tünete valaminek, nevezetesen a rendszerváltás „egyoldalúan” formális jellegének vagy másképpen: a demokratizálódás egy fázisának. Nem az informalitással van a baj, hanem azzal, ha – hasonlóan a tekintélyteremtési kísérletek pluralizálódásához – az informális szféra is anélkül „pluralizálódik”, hogy annak bármiféle szabályrendszere, kultúrája alakulna ki. Ha ez így történik, a társadalom felől sem kap megerősítést a politikai elit, és beleragad egy posztdiktatorikus, ám predemokratikus konszolidációba, amelynek egy speciális variánsa a „két Magyarország konszolidációja”.

A Fidesz tekintélyteremtési kísérlete és demokráciafelfogása

Mint a Bevezetőben utaltam rá: a Fidesz kormányzati működését ellenfelei és sok elemző rendkívül negatív színben látja. Ezt a minősítést nem kívánom vitatni (igaz, megerősíteni sem). Ugyanakkor  feltűnőnek találom, hogy az elemzők a Fidesz kapcsán nem tartják lényegesnek sem a demokratizálódásból a demokráciába, sem a tekintély-és legitimitáshiányból a legitim demokráciába való átmenet elemzését. A Fidesz-t érő kritikákkal az a legfőbb problémám, hogy nem találják meg azt az elemzési kontextust, amelyben a Fidesz működése tudományos eszközökkel megítélhető. Körösényi András  (aki pedig a legátfogóbb elemzést publikálta a Fidesz kormányzásáról) is inkább az intézményes szféra változásaira koncentrál és nem elemzi az orbáni „prezidenciális” miniszterelnöki hatalmat mint sajátos tekintélyteremtési kísérletet vagy mint a demokratikus deficit enyhítésére adott választ ((Körösényi, 2001)  Bár Körösényinél nagyon is van kontextus, amihez képest megítélhetőnek tartja a Fidesz és Orbán Viktor teljesítményét (nevezzük ezt komparatív kontextusnak, hiszen az angol modellel hasonlítja össze az orbáni kormányszisztémát), ez a megközelítés sem ad választ a minket foglalkoztató kérdésre: miért lett olyan párt a Fidesz, amilyen, és miért kormányzott úgy a koalíciós kormány, ahogyan? Mint ahogy nem tartom kielégítőnek Fricz Tamás megközelítését sem, aki az új magyar demokrácia összefüggésében tartja pozitívnak az Orbán-kormány működését. Így ír: „az Orbán-kormány igen jelentős szerepet játszik az új magyar demokrácia arculatának kialakulásában. Egyfelől azért, mert a politikai viszonyoknak az első két választási ciklusban még csak lappangó jellegét, az erőteljes megosztottságot és konfliktusosságot felszínre hozza, manifesztálja, intézményesíti s a demokrácia karakterisztikus vonásává teszi; másfelől viszont azért, mert ezzel párhuzamosan a hosszú távú kiegyezéshez szükséges, szimbolikus erejű konszenzusteremtő lépéseket is tesz, ám ezek jelentősége csak később válhat világossá s a politikai gyakorlatban használhatóvá” (Fricz, 2001:83). A konfliktus-konszenzus dimenzió kidomborítása ugyan lényeges, de nem magyarázza meg a vállalkozás fő tartalmát.

Induljunk ki abból, hogy a Fidesz ún. pálfordulását összefüggésbe hozzuk a rendszerváltás természetéről alkotott véleményével. Magyarországon addig létezett alkotmányos konszenzus, amíg valamennyi mérvadó erő nagyjából hasonló módon ítélte meg a rendszerváltás céljait, lefolyását. Ez a konszenzus – véleményem szerint – 1992-ig állt fenn. Ebben az időszakban körvonalazódott ugyanis először az, hogy a rendszerváltó pártok közül a Szabad Demokraták Szövetsége szövetségre léphet az MSZP-vel, a többi rendszerváltó párt „rovására”. 1992 és 1998 között alakult ki a Fidesz új önmeghatározása, amely kétségkívül eltért a korábbi (1988-1992) Fidesz-identitástól. Az új önmeghatározás két elemét tartom különösen fontosnak: a rendszerváltás megítélését és a demokratikus tekintélyteremtést.  A kettő nagyon szorosan összetartozik. Mivel a rendszerváltás nem sikerült – vélik a Fidesz meghatározó politikusai és teoretikusai – szükség van a rendszerváltás „valódi” céljainak beteljesítésére. Az, hogy ilyen „valódi” célokat jelölhetett ki a Fidesz, a rendszerváltó elitek közötti konszenzus homályosságából is következik. Amikor Orbán Viktor azt mondja (Orbán, 1998:4), az 1990-es rendszerváltásnak négy célja volt (alkotmányos változás, a piacgazdaság kiépítése, elitcsere, a nemzet rehabilitációja), voltaképpen megválaszolatlanul hagyja azt a kérdést, mennyi ezek közül a célok közül, amelyet  valóban konszenzus övezett 1990-ben, és mennyi az utólagos visszavetítés. De korántsem „véletlen”, hogy a volt miniszterelnök e négy célban egyetértést lát. Az 1990-es konszenzusból ugyanis pontosan levezethető az 1998 utáni korszak tekintélyteremtési kísérlete, voltaképpen a rendszerváltás befejezése. Az Orbán-kormány valamennyi területen igyekezett változásokat elérni.

A Fidesz önértelmezésében azért volt szükség „kormányváltásnál többre, rendszerváltásnál kevesebbre”, mert a rendszerváltás nem változtatta meg alapvetően a késő kádár-rendszerből megörökölt politikai struktúrát. Ilyen értelemben – s ez számos Fidesz-teoretikusnál, például Tellér Gyulánál visszaköszön – az 1989-90. évi átalakulás nyomán létrejövő új intézményrendszer demokratikus mivolta önmagában nem garancia a demokratikus kibontakozásra, mert az intézményrendszernél fontosabb mechanizmusok döntik el a demokrácia sorsát. 1996-ban a párt programírói úgy látják, hogy „a társadalmat összetartó, működtető és újratermelő erők monopolisztikus birtoklása révén a hatalomgyakorlásnak sajátos, a demokratikus intézményektől független, azokkal szembefordítható, azokat eredeti céljuktól eltéríteni képes mozzanatai és technikái vannak kialakulóban, amelyek egymást kiegészítik, sőt feltételezik” (A polgári Magyarországért, 1996:40). Meg is tudjuk, mi a baj az intézményekkel: „A polgári demokrácia intézményeit nem a bennük formát és mozgásformát ölteni kívánó társadalmi erők, hanem a hanyatló szocializmus szűk politikai elitjének és a rendszerváltásban érdekelt még szűkebb értelmiségi elitcsoportoknak a tárgyalásai alakították ki…A demokráciának felülről „bevezetett”, morális és érdektöltéssel kellően át nem járt, meg nem erősített intézményrendszere éppen a lakosság számára legfontosabb kérdésekben – a tulajdonosztás igazságosságának és törvényességének biztosításában, a Kádár-rendszer kisvállalkozói-kistermelői félpolgárosodásának fenntartásában és megvédésében – erőtlennek bizonyult” (Uo.:43-44)

Ezekből az idézetekből is világossá válik, hogy a 90-es évek közepén a Fidesz rendszerváltás-koncepciójának sarokpontja: a rendszerváltás az elitek műve volt, abból kimaradt a társadalom. A társadalom ellenőrzése, részvétele nélkül működtetett intézmények pedig újratermelték a korábbi évtizedekből megismert monopolisztikus hatalomgyakorlási mechanizmusokat. Ez utóbbi megállapítás pedig arra utal, hogy a demokratikus intézményeket nem demokratikus (mert hiszen az államszocializmus korszakában elsajátított) magatartásmódok és kapcsolati rendszerek működtetik.

A társadalom kimaradása azért is sarokpont a Fidesz számára, mert a baloldali elitpolitzálással nem egy jobboldali elitpolitizálást kíván szembeállítani. Lánczi András érdekes okfejtése szerint a Fidesz-nek értékrendje van, de nincs ideológiája, s mivel nem ideologikus párt, nincs is szüksége értelmiségi holdudvarra, amelynek feladata elsősorban az ideológia karbantartása. (Lánczi, 2002: 203) Az értékelvű, ideológiamentes párt, amely felismerte a rendszerváltás torzulásait és ajánlatot tesz egy magasabb minőségű demokráciára – így foglalhatnánk össze a Fidesz, illetve a Fidesz-hez közel álló szerzők önmeghatározását. Ebben az önmeghatározásban – mivelhogy politikai önmeghatározásról van szó – az ellenfelek természetesen elnagyoltan, a demokratikus értékeket veszélyeztetve, egy önmagát túlélt államszocialista világ informális szereplői jelennek meg. A Fidesz „kormányváltásnál több” programja tehát azzal a szándékkal lép sorompóba, hogy a nem értékelveken létrejött informális kapcsolati hálókat megtörje és nyugati típusú értékelvű kapcsolatrendszerekkel váltsa fel. (Orbán, 1998:6)

Egy pillanatig sem állítja a Fidesz, hogy az informalitás, a kapcsolati hálózatok kiiktathatók a politikából, csupán azt, hogy ellenfelei kapcsolatrendszereit tekinti kiiktatandónak. S mivel a rendszerváltás csak megerősítette a nem demokratikus kapcsolati hálózatokat, ezért tartja fontosnak szembefordulni e hálózatokkal, vállalva a velük való folyamatos konfrontációt: „az új kormány be akarja fejezni a rendszerváltást, s ez nyilvánvalóan sérti egy nagyon erős befolyással rendelkező csoport érdekeit, tehát kezdetben erős szembenállásra kell számítani” (Uo.:4) A volt miniszterelnöknek nem lett igaza, mert nem csupán kezdetben, hanem a kormányzás egész ideje alatt igen erős volt az Orbán-kormánnyal való szembenállás. Ez a szembenállás azonban már nem pusztán a rendszerváltás megítélésének, hanem a demokratizálás erőszakos  befejezésének szólt. A Fidesz-kormány úgy akarta megszüntetni a fentebbi fejezetekben jellemzett „konszolidált demokratizációt”, hogy erőszakos módszerekkel és eszközökkel kívánta megteremteni a szerinte tiszteletre méltó tekintélyt és legitimitást.

Itt ismét jeleznem kell az értelmezési keret lényegét: Magyarországon a rendszerváltás óta megoldatlanok a legitimitás és a tekintélyes kormányzás problémái. A Fidesz összességében helyesen reagált magára a problémára. Jól érzékelte, hogy a demokrácia nem pusztán az intézmények stabil működésére, hanem a társadalom különféle csoportjainak interakcióira is épül. Az ellenfélről adott diagnózis azonban magát a Fidesz-stratégiát is bekebelezte. A szocialista-szabaddemokrata kormányról ugyanis azt az elemzést adta a Fidesz, hogy a kormány „túlnyúl a demokrácia intézményrendszerén”, a parlamentarizmust „egypólusúvá” kívánja átalakítani, s nem utolsósorban elitcentrikus, társadalomellenes, amely megnyilvánul abban is, hogy kormány kétpólusú társadalomszerkezet (fülül egy vékony gazdag réteggel, alul az elszegényedők széles rétegével) hoz létre s egyáltalán nem épít a középrétegekre. Voltaképpen a diagnózis lényege: egy szinte nem is demokratikus hatalommal szemben akár megengedhetően a hasonlóképpen kifogásolható eszközök is, hiszen a cél az igazi demokrácia megteremtése.

Lánczi András  ismét csak helyesen mutat rá, hogy a tekintélyteremtési törekvés nem csak a demokratizáció bejezésére, a valódi demokrácia „megalapítására” irányult, de a magyar történelemből mindig is hiányzó politikai közösség megteremtésére is. Politikai közösséget – véli Lánczi – csak célok egyesíthetnek (Lánczi, 2002:203) Csakhogy az a közösség, amely a Fidesz körül létrejött, inkább nevezhető társadalmi vagy kulturális közösségnek (Bozóki, 2003:375-379). Mindazonáltal atekintetben kétségkívül igaza van Lánczinak, hogy célnélküli pártoknak vagy kormányoknak soha nem fog sikerülni politikai közösséget teremteni. Nyilvánvalóan a burkolt kritika az MSZP-nek szól; a kérdés az, mondhatjuk-e, hogy az MSZP továbbra is régi típusú, jövőkép és célok híján lévő párt avagy változott valamit az elmúlt években.

Az MSZP demokráciafelfogása

Az MSZP 1998 és 2001 között kevés jelét mutatta a komolyabb változásoknak. A pártot az érdekcsoportok közötti szövevényes alkufolyamat jellemezte. Személyi értelemben nem volt nyerési eséllyel pályázó miniszterelnök-jelöltje. A Fidesz és Orbán Viktor 1998-ban elérte, hogy a választási kampány középpontjába a miniszterelnök-jelöltek nyilvános vitája kerüljön, azaz a kampány a két nagy vezető embereinek küzdelmére egyszerűsödjön le. 2001 tavaszáig (bár az MSZP számos alkalommal vezette a közvéleménykutatási népszerűségi listákat) úgy tűnt, az MSZP-nek nem lesz posszibilis ellenjelöltje Orbán Viktorral szemben. Medgyessy Péter sokak számára váratlan előtérbe kerülése ugyanakkor két területen hozott mindjárt áttörést. Az egyik: Medgyessy stílusa, politikai kultúrája jól ellenpontozta az erőszakosnak, autoriternek kikiáltott Orbánt, valódi alternatívaként jelent meg. A másik: Medgyessy nem pusztán személyében hozott újat, hanem politikai irányvonalában is. A nemzeti balközép vagy a polgári baloldal szlogenje, bár kockázatos volt az erőcsoportoktól szabdalt MSZP-ben, de mégis egységesítette a pártot. Utólag tűnik csak fel, de az is nagyon lényeges volt, hogy Medgyessy (Gyurcsány Ferenc személyében) olyan tanácsadót talált, aki a baloldal megújításának programjával lépett fel, azaz modernizálni kívánta a pártot. Modernizálni kívánta, de nem akart – mint sokan az MSZP reformerei közül – generációs változást (Vö. Gyurcsány, 2002:22) A „létező” MSZP-re méretezett reformprogram (politikai és szervezeti modernizáció) igen jó esélyeket nyitott az MSZP-nek a Fidesszel való versenyfutásban.

2001 előtt az MSZP valóban pragmatikus párt volt. Akár kormányon volt, akár ellenzékben, kevés hajlandóságot mutatott a demokratizációs szakasz befejezésére, a demokrácia szimbolikus világában való tájékozódásra. Medgyessy, illetve az MSZP modernizálására irányuló szándék megjelenését azonban – nem lehet kétségünk felőle – a Fidesz által támasztott kihívás tette lehetővé. Ez a kihívás 1996 és 2001 között szinte teljesen átalakította a pártpolitikai verseny feltételeit. A Fidesz ugyanis nem pusztán jól kommunikáló és perszonálisan jól teljesítő párt volt, hanem rendelkezett vízióval a társadalom számára elképzelhető integrálására. Az MSZP ellenben nem igazán kommunikált jól, személyes (miniszterelnökjelölti) szinten 2001 tavaszáig súlyos hátrányban volt, s nemigen látszottak azok a jövőbe mutató célok sem, amelyekkel versenyre kelhetett volna a Fidesszel.  A Medgyessy-ben megtestesülő „projekt” lényege az érzelmi politika baloldali rehabilitálása volt.

Gyurcsány Ferenc cikkei meggyőznek erről a fordulatról. Ezekben az írásokban egy erős érzelmi hangoltságú társadalom- és demokráciakép jelenik meg, olyan, amilyen korábban nemigen szólalt meg az MSZP vidékéről. Ennek a szemléletnek a középponti eleme a szintetizálás. Medgyessy 2001 nyarától nem mulasztotta el hangoztatni, hogy célja a szociáldemokrata, a liberális és a konzervatív értékek ötvözése. Gyurcsány cikkeiből az is kiderül, hogy az MSZP (és 2002 tavasza óta a kormány) nagyon hasonló kérdésekkel néz szembe, mint a Fidesz-kormány a korábbi négy évben. Egy helyütt meg is mondja, hogy szerinte „a rendszerváltást követő időszak politikája félrecsúszott. A befelé forduló politikai erők éles küzdelme nem hagy teret és energiát egy új társadalmi egyezség megformálására és képviseletére”. (Gyurcsány, 2003:10) Ismereteim szerint a baloldalon ilyen egyértelműen ilyen súlyos megállapítás nem hangzott még el. A fentiekben látott, hogy a Fidesz teoretikusai és vezetői miért és miként bírálták a rendszerváltás folyamatát, és hogyan tettek ajánlatot a rendszerváltás „egyoldalúságának” korrigálására. Értelmezésem szerint a mai MSZP, pontosabban a jelenlegi kormánypolitika centrumában is valamiféle korrigálás áll (s nem pusztán a „jóléti rendszerváltás” szlogenjére gondolok), mégpedig az egész baloldali politikai irányvonal megújítása értelmében.

Ennek a megújító felfogásnak a centrumában először is a múlt újragondolása áll. A Fidesz-kormány a múltra vonatkozóan nem látott lehetőséget a konszenzusra, a Medgyessy-kormány ténykedéséből arra következtethetünk, hogy a múltat illetően új diskurzust kíván kezdeményezni. Másodszor a nemzetfogalom megújítására is javaslatot tesz. A jobboldalról igen gyakran éri kritika a baloldalt a nemzetfogalom iránti érzéketlenség címén. Gyurcsány írásainak visszaérő eleme, hogy „szélesre kell nyitnunk a nemzeti politika értelmezési keretét”. (Gyurcsány, 2003:10)  Ami mármost  a szorosabban vett demokráciafelfogást illeti, szerepel egy érdekes mondat: „a kormánypártok politikai preferenciája önmagában nem határozhatja meg a kormány döntéseit. A parlamenti többség erejével csaknem mindent el lehet dönteni. De ez a többség nem a társadalmi egész. A rész érdekeinek figyelmen kívül hagyása harci tereppé teszi a politikát, és annak megfelelően alakítja szabályait” (Uo.) Ebben az idézetben két momentumra is felfigyelhetünk. Az egyik – bár nincs nevesítve – a köztársasági elv megfogalmazása, amely többet és mást jelent, mint a mindenkori többség. E témára még a zárórészben visszatérek, most csak azt jegyzem meg, hogy a köztársasági eszme bevezetését a közbeszédbe (Medgyessy Péter február 11.-i parlamenti beszéde által) három értelemben is fontos mérföldkőnek tekintem. Egyfelől válasz ez az eszme az MSZP – fentebb már említett – cél- és eszmenélküliségére. Másfelől válasz a beszéd a “demokratikus deficitre”, a szintén elemzett legitimitás- és tekintélyhiányra. Végül a köztársasági eszme meghirdetése reflektálás az előző kormány által olyaannyira becsben tartott demokratikus többségi elvre. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbi megfogalmazással vaskosan politikatudományi, politikai filozófiai terepen járunk: Arisztotelészig vezethető vissza a demokrácia és respublica szembeállítása. Arisztotelésznél az utóbbi fejezi ki a közjót, míg a demokrácia – a többségi elv értelmében – akár az elnyomás, a zsarnokrásg forrása is lehet (Vö. Sartori, 1999:122)

A nmemzeti balközép tekintélyteremtési kísérletének centrumában éppen úgy a közjó áll tehát, mint ahogyan a Fidesz-kormány is ezt a szlogent választotta kormányzása kezdetétől fogva. De a közjót a Fidesz-kormány a többségi elven keresztül igyekezett szolgálni, addig a mostani kormány elmozdulni látszik a köztársasági eszme (részeket is integráló) koncepciója felé. A fenti idézet egyik tanulsága tehát az, hogy a republikanizmus gondolata egyben a konszenzuális demokrácia helyreállításának programjaként is felfogható – szemben a többségi elvvel, amely a többségi demokrácia eszmekörét volt hivatva kifejezni.

Az idézet második tanulsága pedig a szabályokra bvonatkozik. Láthattuk az írás korábbi részében, hogy a demokratikus rendszer megteremtésének kulcsa a követett szabályok megteremtése. Gyurcsány szerint a túlfeszített többségi elvből harci szabályok következhetnek csak, amelyek nem teszik befejezetté a demokratizálódás folyamatát, ellenkezőleg: nyitva hagyják azt. Márpedig szabályokra, mégpedig normális, mindeennapi szabályokra szükség van. Ezeket a szabályokat nem hozhatja meg önmagában a mindenkori többség. Ráadásul a mindenkori többség (így a jelenlegi két kormánypűárt) nem viselkedhet úgy, mint megfellebbezhetetlen tekintély. Mind a hagyományos szociáldemokrata, mind pedig a liberális politika megújításra szorul, mert csak a folyamatos önkorrekció hitelesítheti a választók szemében.

Elérkeztünk azonban a balközép demokráciafelfogás és tekintélyteremtés talán legvitásabb pontjához: Medgyessy Péter személyéhez. Erről a személyiségről azt mondtam, hogy felbukkanása alapvető fordulatot jelentett, hiszen eslélyes kihívóara találtak Orbán Viktorral szemben. Medgyessy Péter múltja azonban 2001 nyarán még nem volt ismeretes a nyilvánosság előtt. Szt. tiszti tevékenysége, illetve e tevékenység elhallgatása a választási kampányban, nagyon kérdőjelessé teszi, hogy Medgyessy valaha is elfogadható miniszterelnök lesz-e a rivális oldal számára. Ezzel együtt is az a véleményem, hogy a Gyurcsány-féle gondolatok helyes irányba mutatnak, az MSZP és a kormány fontos lépéseket tesz abba az irányba, hogy a demokratizálódás drámája végén a demokrácia szokásszerű rendjéhez közelebb kerüljünk.

A demokrácia és a köztársaság. A magyar demokrácia állapota 2002 tavasza után

Említettem már Bozóki András dolgozatát a rendszerváltás szakaszairól, változó szereplőiről és koalícióiról. A rendszerváltás utáni időszakot is jellemzi ez a szakaszosság, illetve az egyes szakaszok felfoghatók különféle feladatok megoldásainak is. Az első szakaszban (1990-1994) nagyjából és egészében a demokratikus intézményrendszer bevezetése, illetve a demokrácia és a diktatúra világos elhatárolása volt a feladat. E feladat megoldása során a rendszerváltó pártok – bár két különböző oldalra kerültek – nagyjából egyetértettek. Nem véletlen, hogy 1990 tavaszán még nem lehetett szó az SZDSZ és az MSZP jelképes kézfogásáról. 1994 és 1998 között az antidemokratikusnak vélt jobboldali kormányzás ellensúlyozásaként baloldali-liberális kormány alakult, újjárajzolva a szembenálló feleket. Ekkor alakult ki a máig is érvényes két tábor, dee ekkor még nem tisztázódott, hogy a jobboldalon mely párt lesz a vezető erő. 1998 és 2002 között, illetve 2002 tavasza óta a poltika nagyon laátványosan egy pragmatikus és egy szimbolikus (vagy más szóval: egy racionális és egy érzelmi) síkon zajlik. A Fidesz-kormány időszakában a kormány azt a feladatot állította maga elé, hogy befejezi a rendszerváltást és hogy új szabályokat vezet be a politikába. A demokratikus atöbbségi elvet igyekezett fő legitimációs elvvé tenné, a közjó képviseletére való feljogosítottságát ebből az elvből vezette le. A 2002 tavaszán hatalomra jutott koalíció az első, amely mintha ki merné mondani: bár demokráciát építünk, de a demokráciában is rejlenek veszélyek. Az előző kormányok számára a demokrácia minden más elvnél fontosabb elv volt, és a közéletben sem folyt vita a demokrácia esetleges túlkapásairól. A köztársaság elve és eszméje akár a demokrácia korrekciójaként is felfogható vagy mondahtnánk azt is: felelet a liberalizmusdeficites demokráciára.

Az elmúlt 12 év során – láthatjuk – egészen megváltoztak a demarkációs vonalak. Ma már a diktatúra nem ellenfél, annál inkább vannak konfliktusok a különböző féle demokráciatípusok képviselői között. A magyar közvélemény számára persze nyilván nem lesz könnyű megemészteni ezt az újabb konfliktusrengeteget, hiszen az állampolgárok – mint tudjuk – nem szeretik a veszekedős pártokat. De a demokratikus fejlődés már csak ilyen: problémák halmozódnak egymásra, néhány közülük megoldódik, mások elenyésznek, ismét mások tovább görgetődnek.

A 2002. évi választások  nagyon élesen exponálták a demokráciafelfogások közötti vitákat. Helytelen, ha ezeket a vitákat nem a demokrácián belüli, hanem azon kívüli vitaként értelmezzük. A választások megmutatták, hogy eddig egyetlen politikai erőnek sem sikerült tekintélyt teremtenie a saját táborán túlmenően, ilyenformán tehát a demokrácia olyannyira igényelt konszolidációja még mindig előttünk eálló feladat. Az is megmutatkozott ugyanakkor, hogy a rivűális koncepcióknak van legalább egy olyan közös elemük, amelyre egy jövőbeli konszolidáció épülhet: ez pedig a középszint, a társadalom politikaformáló szerepének növekedése. Fenti elemzésünkbőlé is kitűnhetett, hogy a Fidesz kormányzása és az MSZP alig egy éves kormányzása kiindulópontjában nagyon hasonló, mindkét politikai erő, a maga eszközeivel csökkenteni akarta a “fent” és a “lent” közötti távolságot. A Fidesz egyértelműen a középosztályra fókuszált, amikor társadalomról beszélt, az MSZP nem tagadja meg a középosztályt, de önmagában nem tartja elegendőnek pusztán a középosztály preferálását.

A Fidesz az elvesztett választások után egy időre megpróbálkozott a mozgalmi politizálással, de úgy tűnik, 2003. Elejére ismét igyekszik konszolidált pártként viselkedni és ekként keresni a megújulás lehetőségeit. A magyar demokratizálódás folyamata számos fokozaton túljutott, de még ma sem tekinthető érett demokráciának. Ugyanakkor biztató jelek szép számmal vannak. Többek között a minden fél kompromisszumkészségét, nyitottságát, kreativitását próbára tevő Eu-csatlakozás. Az EU-csatlakozás tétje – a fenti elemzésből következően – a demokráciadeficit csökkenése. A fejlett nyugati demokráciák követésében Magyarország addig jutott, ameddig juthatott. A nyugati demokráciák közösségébe kerülve a permanens demokratizációból permanens demokrácia lehet.      

Irodalom

Ágh Attila (2001): A korai konszolidációs és az Eu-alkalmazkodás Közép-Európában. Politikatudományi Szemle. 1-2. 25-44.
- (2002): Demokratizálás és európaizálás. Villányi úti Könyvek.

Bozóki András (1995): A magyar átmenet összehasonlító nézőpontból. In. Konfrontáció és konszenzus. Savaria University Press. Szombathely.131.-176.
- (2003): „Politikai polgárosodás” és elitváltó radikalizmus: a Fidesz-MPP vezette kormány. In.: „Jöjj el szabadság”. Bihari Mihály 60. Születésnapjára készült ünneplő kötet. Rejtjel Kiadó. 345-379.

Csizmadia Ervin (1999): A liberalizmus és a demokrácia felfogása a rendszerváltáskor és ma. In.: Rendszerváltás és kommunikáció. Szerkesztette: Sárközy Erika. Osiris Kiadó, Erasmus Közéleti Kommunikációs Alapítvány. 21-32.
- (2003): Farkasszemek. Baloldal, jobboldal, közép – mit kezdjünk velük? In.: „Jöjj el szabadság”. Bihari Mihály 60. Születésnapjára készült ünneplő kötet. Rejtjel kiadó, 391-403.

Dahl, Robert (1994): A Democratic Dilemma: System Effectiveness versus Citizen Participation. Political Science Quarterly, Spring. 23-34.

Enyedi Zsolt (1998): Pártrendszer és politikai konszolidáció. Politikatudományi Szemle, 3. 5-32.

Fricz Tamás (2001): Az Orbán-kormány, a rendszerváltás stabilizálásának kísérlete. Az első két év (1998-2000). Magyarország Politikai Évkönyve.Kurtán-Sándor-Vass szerk. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Közhasznú Alapítvány. 77-90.

Greskovits Béla (1994): Válságtűrő demokráciák. Beszélő, 9.

Gyurcsány Ferenc (2002): Nem kell mindenkit lekaszabolni (interjú). Népszabadság, december 7.
- (2003): A polgári balközép. Népszabadság, február 5.

Körösényi András (2001): Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, 20. Tavasz, 3-38.

Lánczi András (2002): Milyen a Fidesz 2001 végén? Magyarország Politikai Évkönyve. Kurtán-Sándor-Vass szerk. Demokrácia kutatások Magyar központja Közhasznú Alapítvány. 198-211.

Lauth, Hans-Joachim (2000): Informal Institutions and Democracy. Democratization. 4. Winter, 21-50.

Merkel, Wolfgang-Croissant, Aurel (2000): Formal Institutions and Informal Rules of Defensive Democracies. Central European Political Science Review. 31-47.

O’Donnell, Guillermo (1994): Delagative Democracy. Journal of Democracy. January. 55-69.

Orbán Viktor (1998): Versenyképes Magyarországot akarunk (interjú). Európai Utas, ősz, 2-7.

Sartori, Giovanni(1999):  Demokrácia. Osiris Kiadó.

Schmitter, Philippe C. (1994): Dangers and Dilemmas of Democracy. Journal of Democracy, April, 57-74.

Tóth Csaba (2001): A magyar pártrendszer fejlődésének fő iránya. Politikatudományi Szemle, 3. 81-103.

Zhakaria, Fareed (1998): Az antiliberális demokrácia kibontakozása. Európai Szemle. 3.

Whitehead, Laurence (2001): A demokratizálódás drámája. In.: Demokratizálódás. Elmélet és tapasztalat. XXI. Század Intézet, 75-120.

In: A politika és az értelmiség. Pártok, agytrösztök, hálózatok. Századvég, 2003. 195-209.