Wiener György

A 2002. évi országgyűlési választások

1. A polgári Magyarország kora

A kelet-közép-európai rendszerváltás folyamatában kialakult sajátos politikai ciklusok az ezredfordulót követően is fennmaradtak. Az 1996-98. évi jobboldali előretörés után az inga ismét “balra” lengett ki, jelezve, hogy egy-egy párt (koalíció) tartós kormányzásának feltételei továbbra sem jöttek létre. Először, a politikai naptárnak megfelelően, ismét Litvániában következett be fordulat, ahol a szociáldemokrata jellegű exkommunista párt 2000-ben az első helyen végzett a választásokon, egy évvel később, a liberális koalíció felbomlása nyomán pedig a kormányzati hatalmat is visszaszerezte. 2000 végén Romániában is “utódpárti” győzelem született, majd a 2001 szeptemberi lengyelországi szavazáson ismét megjelent a “varsói gyors”, történelmi süllyesztőbe küldve a Szolidaritásból kifejlődött konzervatív és liberális politikai alakzatokat.A politikai ciklus bizonyos értelemben Bulgáriában is érvényesült; a 2001 nyarán lebonyolított parlamenti választások ugyan az egykori uralkodó újonnan alapított pártjának fölényes győzelmét eredményezték, ősszel azonban a szocialisták jelöltjét választották köztársasági elnökké. Az újabb változást már egyáltalán nem magyarázhatjuk azzal, hogy a rendszerváltásban csalódott szavazók még egyszer az utódpártokhoz fordultak, e politikai erőktől várva az elvesztett szociális biztonság visszaszerzését. Az átalakult korábbi állampártok ismételt sikerei ugyanis azt bizonyítják, hogy a baloldal a kelet-közép-európai térség egészében széleskörű, stabil szavazótáborral rendelkezik, mely már nemcsak az előző rendszer híveit foglalja magába, hanem új, a szocialista és a szociáldemokrata értékrend iránt elkötelezett választókkal is kiegészül. Ily módon e térségben is megszilárdult a nyugat-európai politikai tagoltság, melyet általában egy jobbközép és egy balközép párt túlsúlya jellemez, azzal az eltéréssel, hogy a konzervatív pólus többnyire nacionalista irányvonalat követ, s nem igazán zárt a szélsőjobb felé, a szociáldemokrata jellegű erők pedig – Csehország kivételével – az egykori állampártokból fejlődtek ki.

Noha a politikai ciklusok a rendszerváltást követően Magyarországon is töretlenül érvényesültek, a 2002. évi választások előtt a litván és a lengyel politikai események még az 1997-98-as időszakhoz viszonyítva is csekély érdeklődést váltottak ki. A figyelem e téren is az EU felé fordult; az uniós csatlakozás közeledtével a hazai belpolitikai viszonyokat is mindinkább a tagállamokban kialakult szituációk nyomán próbálták értelmezni. Az MSZP vezetői a ´90-es évtized végén rendszeresen hivatkoztak arra, hogy az unió országainak túlnyomó többségét szocialista és szociáldemokrata pártok kormányozzák, majd 1999 végétől, a nyugat-európai jobboldali előretörés kezdetétől a Fidesz hangoztatta az ottani konzervatív fordulat történelmi jelentőségét. Különösen az osztrák, illetőleg az olasz választási eredmények gyakoroltak hatást a fiatal demokraták politikájára; az Orbán-kormány jelentős támogatást nyújtott az EU-ban eleinte teljesen elszigetelődött néppárti-szabadságpárti kabinetnek, Berlusconi olasz miniszterelnökkel pedig a magyar kormányfő különleges politikai viszonyt kívánt kialakítani. Nem maradtak visszhang nélkül a spanyol, a norvég és a dán választási eredmények sem, amelyek a szociáldemokraták és más baloldali pártok nagymérvű visszaesését mutatták. A jobboldali sikersorozatot csak a brit Munkáspárt 2001 júniusi fölényes győzelme törte meg, ezt azonban a hazai konzervatív erők nem a baloldal, hanem a Fidesz által is követett új kormányzati kommunikáció diadalaként értelmezték, hozzátéve, hogy Blair már korábban szakított a Labour hagyományos szocialista irányvonalával.

A kedvezőnek tűnő nemzetközi változások mellett a gazdasági fejlődés mutatói is a kormánypártoknak kedveztek. Bár az 1998 augusztusában kirobbant orosz pénzügyi válság a következő év első negyedében visszavetette a növekedés ütemét, a GDP 1999-ben 4,2, 2000-ben pedig 5,2 %-kal emelkedett. A töretlennek látszó fejlődést egyrészt az általános világgazdasági konjunktúra, másrészt a hazai gazdaság sajátos helyreállítási periódusa alapozta meg, s a sikerhez az 1995 tavaszán végrehajtott stabilizáció is jelentős mértékben hozzájárult.[1] A kedvező makroökonómiai folyamatok ellenére az Orbán-kormány működésének első felében óvatos, sőt bizonyos fokig megszorító jellegű gazdaságpolitikát folytatott. A reálbérek 1999-ben 2,5, 2000-ben pedig mindössze 1,5 %-kal (a családi adókedvezményeket beszámítva 1,9 %-kal) növekedtek, miközben az önkormányzati szférában folytatódott a központi jövedelemkivonás, s más területeken is viszonylag szigorú fiskális politika érvényesült. Érzékelhető fordulat csak 2000 novemberében következett be, amikor Orbán Viktor miniszterelnök, nem függetlenül a választások közeledtétől, új gazdaságpolitikát hirdetett, melyet később a kormányzó erők “magyar modell”-nek neveztek. E változás lényegét a belső piac felértékelése jelentette, mely eleinte a reálbérek és a fogyasztás növelését szolgálta, majd később, a világgazdasági dekonjunktúra megjelenésekor a keresletösztönző keynesiánus gazdaságpolitika eszközeként is funkcionált. Az új irányvonal a hazai vállalkozók fokozott támogatását is magába foglalta, mely a közbeszerzések megkerülésével biztosított állami megrendelések mellett elsősorban a Széchenyi-tervben öltött testet. Jelentős kedvezményeket élveztek a nagyobb földterületeken gazdálkodó agrártermelők is, a kisebb birtokosok pedig a szövetkezeti külső üzletrészek állami felvásárlása nyomán jutottak pótlólagos jövedelemhez. A Fidesz sajátos “középosztály” politikája a szociális szférában is érvényesült. Az 1999-ben bevezetett családi adókedvezmény rendszer elsősorban a magasabb jövedelmű alkalmazottakat és értelmiségieket preferálta, miközben az ismét alanyi jogúvá tett családi pótlék összege változatlan maradt. A gazdaság- és társadalompolitikában a fiatal korosztály megnyerése is jelentős szerephez jutott; e célt mindenekelőtt az egyetemi tandíjak eltörlése és a diákhitel intézményének bevezetése szolgálta, mely elsősorban a leendő értelmiségi generációkat kívánta a Fidesz mellé állítani. Mindezen lépések összességükben az Orbán-kormány polgári jellegét fejezték ki, melyhez “munkásbarát” intézkedésként a minimálbér radikális felemelése társult.

Az Orbán-kabinet “több mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás” programja az államszervezeten belüli hatalmi súlypontokat is érzékelhetően átrendezte. Legerőteljesebben a végrehajtó hatalom strukturálódott át; a miniszterelnök befolyása olymértékben növekedett minisztereihez képest, hogy a szakirodalomban – brit mintára – elnöki kormányzás létrejöttéről cikkeztek.[2] A kormányfő hatalmának növelését közvetlenül a Miniszterelnöki Hivatal megerősítése szolgálta; a kancellária élére miniszter került, s az Antall-kormány időszakához hasonlóan ismét kiépült a tükörreferatúra-rendszer, mely a szaktárcák tevékenységét folyamatosan ellenőrizte. A hatalmi koncentrációhoz az is hozzájárult, hogy a csúcstárcák, a bel-, a kül- és a pénzügyminisztérium élére pártonkívüli szakemberek kerültek, s a koalíciós partnerek sem rendelkeztek olyan befolyással, mely a miniszterelnök mozgásterét korlátozhatta volna. Jelentős változás történt a törvényhozó és a végrehajtó hatalom kapcsolatában is. Az 1999 februárjában bevezetett háromhetes ülésezési rend gyengítette a parlament ellenőrző szerepét, s az ellenzék jogait az is csorbította, hogy a többség nem járult hozzá az MSZP, illetőleg az SZDSZ frakció által kezdeményezett vizsgálóbizottságok létrehozásához. Akadályozta a közigazgatás kontrolljának érvényesülését az “öninterpellációk” rendszere is, mely nem a hivatalban levő, hanem az előző kormány működésének kritikáját szolgálta. Tovább erősítette a kabinet, s különösen a miniszterelnök hatalmát a “semleges” állami intézmények befolyásának visszaszorítása, illetőleg az azok élén bekövetkezett személycserék sorozata is. E téren a kormány pozícióját a politikai naptár is erősítette; 2000-ben lejárt Göncz Árpád köztársasági elnök, 2001-ben pedig Surányi György MNB elnök mandátuma, s utódaik már a polgári kabinet bizalma alapján nyerték el tisztségüket.

A polgári kormány a szimbólikus politikai erőtérben is döntő áttörést kísérelt meg, arra törekedve, hogy végérvényesen megszerezze a társadalomban a morális hegemóniát. [3] Ennek döntő eszközét az államalapítás ezeréves évfordulójában találta meg, melyet nagyszabású, több mint másfél évig tartó, s valamennyi településre kiterjedő rendezvénysorozattal ünnepelt. A millenniumi év nyitányát a Szent Koronának a parlament épületébe való bevitele, lezárását pedig dunai utaztatása és a 2001 augusztus 20-i tűzijáték jelentette. A Korona behozatala nemcsak az ünnepségsorozat fényét kívánta növelni, hanem a hagyományos magyar államiság folytonosságát, a történelmi alkotmány máig ható érvényességét is sugallta. [4] A polgári múlt feltámasztását szolgálta Tisza István, Bethlen István és Teleki Pál erősödő kultusza is, akiknek politikai munkásságát a miniszterelnök a jelen számára is példaértékűnek minősítette. E motívum játszott szerepet a Corvin-lánc újjáélesztésében is, mely bizonyos fokig az “állampárti” Kossuth díj ellensúlyaként jelent meg a közvélemény előtt. Ugyanakkor a kommunizmus áldozatai emléknapjának intézményesítésével és a Terror Háza létrehozásával a kormányzati erők a magyar történelem legsötétebb korszakait is kijelölték, miközben a jobboldali politikusok és teoretikusok rendszeresen az “ötvenes évek” és az ellenzéki szocialisták összemosásával kísérleteztek.

2. Politikai integráció a jobboldalon

A “középosztály”-t támogató gazdaság- és társadalompolitika, a végrehajtó hatalom súlyának növelése és a szimbolikus politikai erőtér elfoglalása egyaránt az “új honfoglalást”, a polgári Magyarország megteremtését szolgálta, mely végérvényesen szakít az államszocialista korszak örökségével, a közelmúlt “megalvadt struktúráival”. E cél eléréséhez azonban a Fidesz a politikai spektrum jobboldalának átrajzolását is szükségesnek tartotta, feltételezve, hogy egy homogén blokk nemcsak 2002-ben, hanem hosszabb távon is garantálhatja a keresztény nemzeti erők választási sikerét. Politikai törekvései közvetlenül koalíciós partnereit, az FKgP- és az MDF-et érintették, ám perspektivikusan a polgári kormányt kívülről támogató MIÉP helyzetét is befolyásolják. A Fidesz kormányzati időszakának kezdetén elsősorban a kisgazdákhoz fűződő viszonyát ítélte kritikusnak, nem függetlenül attól, hogy a pártközi megállapodás alapján 2000-ben – a fiatal demokraták egyetértésével – az FKgP állíthatott jelöltet az államfői posztra, amit a közvélemény Torgyán József elnöki ambícióinak koalíciós támogatásaként értékelt. Először mégis a Fidesz és az MDF kapcsolata éleződött ki, amikor 2000 februárjában a Fórum az MDNP-vel, a KDNP-vel és a Vállalkozók Pártjával kezdeményezte a Békejobb tömörülés létrehozását. Dávid Ibolya új stílust hirdető politikai akcióját a fiatal demokraták barátságtalan, a jobboldalt megosztó lépésként értelmezték, mely a baloldal pozícióját erősítheti a polgári erőkkel szemben. A vezető kormánypárt nemcsak nyilatkozataiban támadta az új alakzatot, hanem ellenlépésként Pusztai Erzsébetet, az MDNP elnökét eltávolította politikai államtitkári tisztségéből. Időben egybeesett e konfliktussal a parlament olajügyeket vizsgáló bizottságának tevékenysége is, melynek koronatanúja nemcsak az MSZP és az SZDSZ, hanem az MDF politikusait is jövedéki visszaéléssel és más bűncselekményekkel gyanúsította. E vádak végül is összeomlottak, miközben a háttérben a Fórum és a fiatal demokraták kapcsolata is lassan rendeződött. A Békejobb ugyanis a vártnál kisebb mértékben növelte az MDF népszerűségét, s erre hivatkozva a belső ellenzék a külön utas politizálás megszűntetését követelte a pártelnöktől. Fellépése nyomán Dávid Ibolya óvatosan kihátrált az új tömörülésből, 2000 végén azonban még nem fogadta el a Fidesz ajánlatát egy átfogó választási szövetség megkötéséről, hangoztatva, hogy csak a programok kimunkálása után tárgyalhatnak az együttműködés formáiról.

A Békejobb körüli konfliktusok időszakában a fiatal demokraták és a kisgazdák kapcsolata látszólag felértékelődött. Sorsdöntő fordulatnak tűnt, hogy Torgyán József, felismerve támogatottságának hiányát, híveinek akarata ellenére elfogadta, hogy a koalíció a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökét, Mádl Ferencet jelölje államfőnek.[5] Cserébe azt igényelte, hogy a Fidesz az “azonos esélyek elve alapján” kezdjen tárgyalásokat pártjával a 2002. évi közös jelöltindításról és a választási együttműködés más kérdéseiről. A fiatal demokraták kilátásba is helyezték a szövetségkötésről szóló megállapodás mielőbbi aláírását, a két éves költségvetés parlamenti jóváhagyása után azonban gyökeresen változtattak magatartásukon. Sorozatos kisgazda botrányok közepette megindult a párt betagolása a Fidesz által megálmodott átfogó jobboldali szövetségbe; a folyamat Torgyán villaépítési ügyének kirobbanásával kezdődött, az FKgP meghatározó személyiségeinek lázadásával folytatódott és új kisgazda szervezetek létrehozásával végződött, melyek közül a Kisgazda Polgári Egyesület a Fidesz keretein belül vállalta a birtokos parasztság érdekeinek védelmét. A “forgatókönyv” megvalósításának egyik legfontosabb mozzanatát 2001 február 8-a, a D-nap jelentette, amikor Orbán Viktor a családja körül felgyülemlett korrupciógyanús ügyekre hivatkozva rávette a kisgazda pártelnököt arra, hogy mondjon le miniszteri tisztségéről. Döntő jelentőségű volt a május 5-i ceglédi nagygyűlés is, mely ugyan megerősítette Torgyán elnöki megbízatását, ám botrányos jeleneteivel ürügyet szolgáltatott arra, hogy a fiatal demokraták felé tájékozódó frakciótöbbség a pártvezért kizárja a képviselőcsoportból. E lépést követően az FKgP lényegében kiszorult a koalícióból, s az 1992-94 közötti időszakhoz hasonlóan félellenzéki szerepbe kényszerült. Ez azonban egyáltalán nem zavarta a kormány működését, mely a Torgyánnal szembeforduló kisgazdák mellett a MIÉP voksaira is számíthatott.

Az FKgP szétesése után a jobboldal integrálási folyamatában ismét a Fidesz és az MDF kapcsolata került előtérbe. Bár a Fórum 2000 végén nem fogadta el a fiatal demokraták ajánlatát, mely 30 egyéni és 20 listás helyet biztosított volna partnere számára, 2001 június elején a két párt között megkezdődtek az érdemi tárgyalások. Ekkorra, jórészt a belső ellenzék nyomására, az MDF már végérvényesen szakított a Békejobb mozgalommal, s készen állt arra, hogy átfogó választási szövetséget kössön a Fidesz-el. A tárgyalások mégis elhúzódtak, mert a Fórum elégtelennek találta a fiatal demokraták újabb javaslatát, mely csupán 22-24 egyéni körzet átengedését ígérte, s kilenc megyében elzárkózott MDF-s jelöltek indításától. Emellett a vezető kormánypárt, homogenizálási törekvéseinek megfelelően, a listákon nem kívánta partnere nevét feltüntetni, sőt azt sem garantálta, hogy a Fórum az új parlamentben önálló frakciót alakíthasson, mivel csak 14 helyet biztosított számára. Az MDF viszont 44 körzetben, az egyéni választókerületek egynegyedében akart saját jelöltet állítani, s azt is követelte, hogy valamennyi megyében részt vehessen a választási küzdelemben. Az előre megjelölt dátumig, július 16-ig nem született megegyezés, azonban a határidőt augusztus 31-ig meghosszabbította, s az utolsó nap estéjén a két párt között létrejött a megállapodás. Az egyezség értelmében az MDF 27 egyéni körzetben nevezheti meg a közös jelöltet, valamennyi országgyűlési képviselőjét indíthatja, minden megyében legalább egy jelöltet állíthat, s hét biztos “befutó” területi, illetőleg két országos listás hellyel rendelkezhet. Teljesültek a Fórum azon igényei is, hogy minden listán szerepeltesse nevét, s az új parlamentben önálló frakciót alakíthasson. Ily módon a tárgyalásokon végül is Dávid Ibolya pártelnök álláspontja győzött, szemben a belső ellenzékkel, mely, elfogadva a Fidesz eredeti feltételeit, az MDF-et is betagolta volna egy átfogó jobboldali pártunióba. [6]

A szövetségkötés új helyzetet teremtett a Békejobb kisebb pártjai számára. Nyár elején Bartók Tivadar,a kereszténydemokraták új elnöke még kísérletet tett arra, hogy egy MDF-MDNP-KDNP összetételű konzervatív választási koalíciót hozzon létre, Pusztai Erzsébet pedig augusztusban, röviddel a megegyezés előtt felvetette a Fórum és az MDNP egyesítésének lehetőségét. Az együttműködésre irányuló próbálkozások még a Fidesz-MDF megállapodás után sem szűntek meg teljesen, a kisebb jobbközép erők azonban végül is felismerték, hogy a parlamentbe csak egy új politikai alakzat megteremtése esetén juthatnak be. E lépés viszont ideológiai fordulatot is igényelt, hiszen a konzervatív mezőben, a Torgyán-ellenes kisgazda szerveződésektől eltekintve, nem találhattak újabb partnereket. Az MDNP és a KDNP vezetése vállalta a politikai kockázatot, s 2001 november 23-án, a Zöld Demokratákkal és a Harmadik Oldal Magyarországért Egyesülettel (HOME) létrehozta a Centrum Pártot, mely szoros együttműködést ígért a Nagy Tamás által vezetett Zöld Szalag Mozgalomnak. Az új politikai erő élére Kupa Mihály független országgyűlési képviselő, a Zempléni Településszövetség elnöke állt, aki ideológiamentes, jobbközép és balközép értékeket egyaránt vállaló szervezetként definiálta a Centrumot. Az egykori Békejobb-ból kifejlődő választási koalíció, jórészt konzervatív bázisa miatt,nyilvánvalóan kihívást jelentett a Fidesz-MDF szövetség számára, amely azonban alábecsülte az új szervezet létrejöttének politikai jelentőségét, s a keresztény nemzeti pólus átfogó integrálása érdekében inkább a MIÉP szavazóinak megnyerésére törekedett.

A fiatal demokraták számára a magát nemzeti radikálisnak valló, s a kormányt kívülről támogató párt 2001 közepétől hasonló problémát jelentett, mint az előző választások előtt a kisgazdák. Bár a MIÉP nem rendelkezett olyan széles támogatottsággal, mint 1997 végén az FKgP, híveinek második fordulós voksai nélkül a Fidesz-MDF szövetségnek csekély esélye volt a győzelemre. Ráadásul a közvélemény-kutatások, a közismert rejtőzködő magatartás miatt, nem tudták pontosan felmérni a nemzeti radikális tábor erejét, melyet az időközi parlamenti választások viszonylag nagynak, akár 10 % felettinek is mutattak. Ilyen körülmények között a Fidesz azt a politikai taktikát alkalmazta, melyet négy évvel korábban a kisgazdákkal szemben. A nyilvánosság előtt Pokorni Zoltán pártelnök rendszeresen tagadta, hogy a vezető kormányzati erő akár választási, akár kormányzati együttműködésre törekedne Csurka István pártjával, miközben a miniszterelnök többször is hangoztatta, hogy “nem határolódik el semmitől”. E gesztus nem annyira a MIÉP vezetésének, mint inkább a nemzeti radikális bázisnak szólt, jelezve, hogy a fiatal demokraták végső soron mégsem zárkóznak el a két politikai alakzat valamilyen megállapodásától. Hasonló célt szolgált az is, hogy Csurka Istvánnak a 2001 szeptember 11-i terrortámadással kapcsolatos USA-ellenes megjegyzésétől nem Orbán Viktor, hanem Martonyi János külügyminiszter határolódott el, noha az amerikai vezetés a kormányfő megszólalását várta. A bonyolult manőverekből álló kettős taktika a választási kampány utolsó heteiben is érvényesült. A Fidesz és a MIÉP hívei együtt jelentek meg a Terror Házát felavató február 24-i rendezvényen, ugyanakkor Csurka István március 6-i bejelentését, amely szerint száznál több állva maradt jelöltjét vonja vissza a második forduló előtt a nemzeti oldal győzelme érdekében, a fiatal demokrata politikusok a nyilvánosság előtt lényegében elutasították.

A jobboldali átrendeződést első közelítésben kizárólag a Fidesz aktív, nemegyszer erőszakosnak tűnő beolvasztási stratégiája idézte elő.E sikeres politikai organizáció azonban objektív társadalmi folyamatokra támaszkodhatott, melyek a háttérben, a “mélystruktúrákban” is az integráció irányába mutattak. A konzervatív blokk egységesítése tulajdonképpen egy sajátos társadalmi koalíciót jelenít meg, melynek keretében – mint ezt egy korábbi írásunkban már említettük – az egykori történelmi középosztály leszármazottai, a feltörekvő kis- és középvállalkozók, a fiatal menedzserek és a birtokos gazdák fokozatosan egy egységes “nemzeti polgársággá” olvadnak össze. [7] E folyamat már 1998 előtt megkezdődött, amikor a keresztény nemzeti eredetű értelmiségiek felismerték, hogy érdekeiket csak más társadalmi csoportokkal közösen, a hagyományt és a modernitást sajátosan ötvöző Fidesz politikai irányító szerepe mellett tudják érvényesíteni. Ennek nyomán az MDF és a KDNP híveinek túlnyomó része a fiatal demokraták táborába áramlott át, mely az egykori szabad demokrata szavazók kétharmadát is magába foglalta. [8] A jobbközép kormány megalakulását követően a birtokos parasztság politikai felfogásában is gyökeres változás következett be, nem függetlenül attól, hogy a fiatal demokraták 1997 nyarán a föld népszavazási kezdeményezés élére álltak, a Torgyán nevével fémjelzett agrárpolitika pedig 1998-2001 között lényegében teljes kudarcot vallott. A hagyományos kisgazda bázis is felismerte, hogy sajátos, a tradicionális paraszti életformához kötődő érdekeit nem tudja elszigetelten, más társadalmi csoportoktól elkülönítve megvédeni, hanem ezt csak a “nemzeti polgársággal”, s annak pártjával összefogva teheti meg. [9] Ezért többségük még azt a fordulatot is elfogadta, hogy a Fidesz, a kisgazda pártelnök-miniszterrel ellentétben, nem általában a paraszti gazdálkodást, hanem a nagyobb földterülettel rendelkező, tőkeerősebb “családi gazdaságokat” preferálta, s a kisebb birtokosokat aszövetkezeti külső üzletrészek állami felvásárlásával elégítette ki. Az FKgP szétesését végső soron a vissza parasztosítás koncepciójának bukása okozta; az FKgP sorozatos botrányai, a Fidesz politikai integrációs törekvései és Torgyán József taktikai hibái a felbomlás folyamatát inkább csak gyorsították.

A jobboldali mező folytatódó átrendeződésével szemben a liberális közép és a baloldal pártstruktúrája változatlan maradt, s e spektrumban átfogó választási szövetség sem jött létre. Bár a Fidesz-MDF megegyezés bázisnövelő hatását látva felmerült az a lehetőség, hogy az MSZP és az SZDSZ is kössön koalíciót, a két párt vezetői úgy vélték, hogy az önálló indulás, a saját arculat felmutatása jobban biztosítja a szavazatmaximalizálást. Választási megállapodás végül is csupán a Vas megyei 1. és 2. számú körzetben született, ahol a szocialisták és szabad demokraták közös egyéni jelöltet állítottak. Külön indult a Munkáspárt is, mellyelformálisan egyetlen politikai erő sem kereste az együttműködést, a háttérben azonban a szocialisták e párt bázisát arra ösztönözték, hogy a baloldal sikere érdekében inkább az MSZP-re voksoljanak. Végeredményben tehát a jobb- és a szélesen értelmezett baloldalon egyaránt három országos jelentőségű alakzat, a Fidesz-MDF szövetség, a MIÉP és a felbomló FKgP, illetőleg az MSZP, az SZDSZ és a Munkáspárt versengett a mandátumokért, s középen az újonnan szerveződött Centrum próbált mindkét tábortól híveket elhódítani. Emellett kisebb pártok, köztük a Torgyán-ellenes régi és új kisgazda szervezetek is kísérleteztek a parlamentbe való bejutással, politikai súlyuk azonban már a kampány kezdetekor is minimálisnak bizonyult.

3. Kampány a megosztott társadalomban

Az áprilisi választásokat megelőző kampány gyökeresen különbözött a négy évvel korábbi pártküzdelmektől. 1998-ban a felszínen nyugodt, kiegyensúlyozott kampány zajlott, melynek alapján mind az újságírók, mind a politológusok tét nélküli szavazásról cikkeztek. Akkor a lényeges folyamatok a háttérben, a “mélystruktúrákban” zajlottak le, mégpedig olyan felgyorsult ritmusban, hogy azt sem a politikusok, sem a közvélemény-kutatások nem tudták igazán érzékelni. A politikai idő sajátos dinamikája végül is a jobboldal választási győzelméhez vezetett, meglepve nemcsak a baloldali és a liberális, hanem a jobboldali elemzőket is.

A negyedik többpárti választás tétjét viszont mind a politikai szereplők, mind a megfigyelők már a kampány kezdetétől világosan látták. A Fidesz ugyanis – mint korábban már említettük – a “múlt” végérvényes lezárását várta a 2002. évi voksolástól, míg az ellenzék arra törekedett, hogy sikerével megakadályozza a konzervatív túlsúlyon nyugvó újabb “bethleni konszolidációt”. Növelte a választások tétjét az is, hogy a közvélemény-kutatások viszonylag kiegyenlítettnek mutatták az erőviszonyokat, s így mindkét tábor helyzetét az állandósult politikai bizonytalanság jellemezte.

A kiélezett küzdelem előjátékát a 2001 nyarán tartott kihelyezett kormányülések jelentették, melyek elsődlegesen a falusi társadalom megnyerését, a Fidesz vidéki befolyásának megerősítését szolgálták. Politikai értelemben kampánynyitó eseménynek a Fidesz-MDF szövetség megkötését tekinthetjük, mely nem egyszerűen a jobbközép együttműködést, hanem a pártérdekeken felülemelkedő nemzeti összefogást sugallta a választóknak. A megegyezés nyomán - mint erre korábban már utaltunk – érzékelhetően erősödött a koalíció támogatottsága, amihez valószínűleg a nyári kormányüléseken tett ígéretek késleltetett hatása is hozzájárult. Javította a konzervatív oldal megítélését a 2001. szeptember 11-i terrortámadás is, mely szinte mindenhol a világon az éppen kormányon levőknek kedvezett. Következő lépésként a kormányzati erők offenzívát indítottak az MSZP miniszterelnök-jelöltje, Medgyessy Péter ellen, azzal vádolva a politikust, hogy két évvel korábban, a Gresham-palota ügyében törvénytelen lobby-tevékenységet folytatott. E politikai akció “ismeretlen tettes ellen” indult büntető eljárással társult, ami a közvetlen fenyegetettség érzetét keltette az ellenzéki választókban. A sikeres kormányzásra, a nemzeti összefogás eszméjére és aszemélyes támadásra épített kampánystratégia az őszi hónapokban sikeresnek bizonyult; a közvélemény-kutatási adatok szerint a Fidesz-MDF szövetség egy-két százalékos előnyt szerzett az MSZP-vel szemben, a jobboldali blokk pedig két-négy százalékkal előzte meg a baloldalt. [10]

Az MSZP az október 13-i “kitelepüléssel” indította saját kampányát, mely a választókkal való utcai, hétköznapi kapcsolatteremtést szolgálta. E politikai akciót a párt novemberben, majd decemberben megismételte, s ez utóbbi a Mozdonyfordítóban tartott december 14-i rendezvénnyel kapcsolódott össze. A politikai váltást szimbolizáló helyszínen a szocialisták hét “nem”-ben foglalták össze az Orbán-kabinet kritikáját s hét “igen”-ben hirdették meg saját programjukat. Kovács László pártelnök kormánybírálata az MSZP-ben november végére megfogalmazott “Tények és hazugságok” sorozatra épült (melyet a párt videokonferencián mutatott be), Medgyessy Péter pedig a már tavasszal megfogalmazott szociális, modernizációs és demokratikus fordulat tartalmát konkretizálta. E rendezvényen lépett színre a “Nők a változásokért” sárga sálas mozgalma, mely a szocialisták civil támogatását szimbolizálta, s elsődlegesen a női választók megnyerésére irányult.

A politikai küzdelem jogi értelemben is kampánnyá vált, amikor december 13-án Mádl Ferenc köztársasági elnök 2002. április 7-re kitűzte a választások első fordulóját. Az új szakaszban az őszi kormányzati sikerek után, némiképp váratlanul az MSZP ragadta magához a kezdeményezést, élesen bírálva a 2001. december 21-én megkötött Orbán-Nastase megállapodást. A szocialisták azzal vádolták a kormányfőt, hogy felhatalmazás nélkül, a kedvezménytörvény előírásait is megsértve teret engedett a románok hazai munkavállalásának. Érvelésük középpontjába a szakképzetlen, alkalmi munkások védelmét állították, hangoztatva, hogy a két miniszterelnök paktuma elsősorban e csoport számára jelenthet elviselhetetlen konkurenciát. A munkahely elvesztésétől való félelemre és a nemzeti érzületre épülő akció megzavarta a kormányt, mely eddig a nemzeti érdekek kizárólagos letéteményeseként jelent meg a közvélemény előtt. A saját terepen történő támadás elbizonytalanította a jobboldal híveit, s új támogatókat szerzett a szocialistáknak; 2002 első két hónapjában a közvélemény-kutatások tanúsága szerint a Fidesz lendülete megtört, s az MSZP egyértelműen átvette a vezetést.[11] Kommunikációs szempontból is az ellenzék fölénye érvényesült; az Orbán-Nastase megállapodás csaknem öt hétig a média vezető témája maradt, s a megváltozott erőtérben Medgyessy Péter programbemutató rendezvényei is nagyobb érdeklődést keltettek. [12] Ilyen körülmények között tartották meg az MSZP január 26-i választási kongresszusát; a programot és az országos listát elfogadó tanácskozás erőt, magabiztosságot sugárzott, egy kormányzásra felkészült párt képét mutatva a társadalomnak.

Átmeneti zavarodottsága után a Fidesz január végén elsöprő erejűnek szánt ellentámadást indított a szocialisták ellen, melyet elsődlegesen a párt részére kedvező szimbolikus erőtérre koncentrált. Kövér László ügyvezető alelnök a baloldalt, s ezen belül az MSZP-t a boszorkányok egyik típusához, a strigákhoz hasonlította, a kormányfő pedig arról beszélt, hogy a “múlt sötét erőire” másodszor, végérvényesen is rá kell zárni az ajtót, hogy többé ne veszélyeztethessék a nemzet felemelkedését. E folyamat részét képezte a parlamenti “hazaárulózás” is, mely a hazai jobboldal egy hagyományos, több mint száz éves toposzát elevenítette fel a baloldallal szemben. Az antikommunista üzenetsorozatot a Terror Háza megnyitása tetőzte be; az épület előtti hatalmas tüntetésen a Fidesz és a MIÉP hívei együtt jelentek meg, érzékeltetve a két politikai erő szükségszerű összefogását a feléledt “kommunista veszély” elhárítása érdekében.

Mind a magyar-román megállapodás bírálatát, mind a Fidesz ideológiai offenzíváját az elemzők a negatív kampány tipikus példájaként értelmezték. A kétféle támadás azonban jellegében gyökeresen különbözött egymástól; a szocialisták egy konkrét kormányfői döntés ellen léptek fel, a fiatal demokraták viszont kétségbe vonták, hogy ellenfelük a politikai rendszer legitim szereplőjének minősül. [13] A Fidesz “A jövő elkezdődött” jelszavával egy olyan társadalom képét vázolta fel, melyben az utódpárt végérvényesen kiszorul a kormányzati hatalomért vívott küzdelemből. Az MSZP viszont következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy “Magyarország mindannyiunké”, s ezen a konszenzuskereső beállítottságon a győzelembe vetett hitet sugárzó “Velünk az ország” kampány szlogen sem változtatott, mely először a párt januári kongresszusán jelent meg. A nemzeti közép kategóriája is a kiegyezésre, a megbékélésre való törekvést fejezte ki, jelezve, hogy a szocialisták, alapvetően baloldali felfogásuk mellett nem zárkóznak el egyes liberális és konzervatív értékektől sem.

Erőteljes ideológiai offenzívája s az MSZP átmeneti elbizonytalanodása nyomán március elejére a Fidesz visszaszerezte korábbi pozícióját, s minimális előnnyel kezdhette a küzdelem záró szakaszát. Továbbra is elsősorban a szimbolikus erőtérben kívánt politizálni, melynek legjellemzőbb mozzanatát a kokárda kampánycélokra történő felhasználása jelentette. A fiatal demokraták vezetői felszólították a polgári oldal támogatóit, hogy a március 15-i ünnep hagyományos jelképét a választásokig viseljék, jelezve, hogy a nemzet erői és a “hazafiatlanok” állnak szemben egymással. E szimbolikus akció a társadalom megosztottságát a mindennapi érintkezésben is nyilvánvalóvá tette, s jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a két forduló között a hétköznapi létszférák is átpolitizálódjanak.

A Fidesz szimbolikus sikereit az MSZP gazdaság- és társadalompolitikai vállalásokkal kívánta ellensúlyozni. Választási programjukban a fiatal demokraták még többet ígértek a szocialistáknál, azt a látszatot keltve, hogy a szerepek felcserélődtek, s napjainkban már inkább a konzervatív erők képviselik a baloldali értékeket. [14] Kongresszusát követően azonban az MSZP konkretizálta és ütemezte ígéreteit, s ennek eredményeként március végén Medgyessy Péter meghirdette az első száz nap kormányprogramját. E dokumentum alapvetően nem új elemeivel, hanem az azonnali megvalósítás ígéretével kívánt hatni a társadalomra, s azon belül is főként a bizonytalan választókra. Emellett éppen arra az időszakra jelentett kötelezettségvállalást, amelyet az új kormányok többnyire választási programjuk átértelmezésére, sőt megszorító intézkedések meghozatalára próbálnak felhasználni. Az első száz nap meghirdetése tehát azt is üzente, hogy az MSZP komolyan veszi programját, s kormányra kerülve sem tér le a jóléti rendszerváltás útjáról.

Programhirdetésével és kötelezettségvállalásaival a szocialisták miniszterelnök jelöltje fokozatosan a kampány egyik főszereplőjévé vált, miközben Orbán Viktor még február végén is alig vett részt a választási küzdelemben. A kormányfő célja az volt, hogy magát a pártok fölé emelve az egész nemzet vezetőjeként jelenjen meg a közvélemény előtt, aki még akkor is kormányzati feladataival törődik, amikor a pártok már kíméletlen harcot folytatnak a hatalomért. E szerepfelfogás is közrejátszott abban, hogy Medgyessy Péter csaknem egy hónappal előbb kezdte meg országjárását, mint a kormányfő. A szocialisták miniszterelnök-jelöltje február utolsó hetétől március közepéig járta a vidéket; az egyéni választókerületek székhelyein nagygyűléseket tartott, s kisebb településeket is meglátogatott. Orbán Viktor csak március 19-én indult hasonló körútra, miközben Medgyessy Péter a fővárosi körzetekben találkozott a választókkal. A kampány két kulcsszereplőjének rendezvényeit jelentős érdeklődés kísérte, jelezve, hogy a kiélezett küzdelem mindkét tábor híveit mozgósította.

A két miniszterelnök-jelöltre épülő záró szakasz utolsó állomását szinte törvényszerűen a kulcsszereplők televíziós összecsapása jelentette. Ezt az eseményt készítette elő a jelentősebb pártok elnökeinek bemutatkozása is, melynek – mint 1998 májusában a Horn-Orbán vitának – a Közgazdaságtudományi Egyetem adott otthont. A sorsdöntőnek tűnő találkozást hosszas taktikai csata előzte meg, mely elsődlegesen a vita időpontjáról szólt. A szocialisták arra törekedtek, hogy a miniszterelnök-jelöltek április 4-én mérjék össze erejüket, míg a fiatal demokraták egy nappal későbbi időpontot javasoltak. A vezető kormánypárt attól tartott, hogy a “balliberális” média, kihasználva a kampánycsend előtti utolsó napot, kommentárjaival segítséget nyújt az MSZP-nek, mely így a maga javára fordíthatja a feltehetően Orbán Viktor sikerével záruló összecsapást. E taktikai küzdelem közepette vetették fel a szocialisták, hogy a miniszterjelöltek is folytassanak vitát annak érdekében, hogy a választók jobban megismerhessék a két nagy párt szakmai programjait. A Fidesz-MDF szövetség ugyan elfogadta az MSZP javaslatát, s a feltételekről szóló tárgyalások is sikeresnek látszottak, a kezdeményezés mégis meghiúsult. A kudarcot két plazma tévé okozta, melynek használatát a kormánypárti oldal csalásnak minősítette, s mivel a kampánycsapatok között nem született megegyezés, már az első összecsapás elmaradt. Szakmai kérdések helyett a meghatározó politikai erők a vitáról vitatkoztak, s mindkét oldal a másikat vádolta megfutamodással. E konfliktust végül is az MSZP oldotta fel, amikor hozzájárult az április 5-i dátumhoz, jelezve, hogy nem tartja esélytelennek Medgyessy Pétert a miniszterelnök-jelöltek küzdelmében. A szigorú szabályok szerint lebonyolított vitában Orbán Viktor a várakozásoknál gyengébben szerepelt, amihez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy nem léphetett fel agresszívan kihívójával szemben. Medgyessy Péter viszont higgadt érvelésével rokonszenvet ébresztett a nézőkben, s ellensúlyozni tudta szerényebbnek ítélt debattőri képességeit. A döntetlennek látszó eredmény valójában az MSZP sikerét jelentette, s a párt pozícióját az is javította, hogy az elnökök korábban lebonyolított TV vitáján Kovács László egyértelműen jobbnak bizonyult Pokorni Zoltánnál. [15]

A “vita vitája” és a miniszterelnök-jelöltek összecsapása mellett a záró szakasz másik sorsdöntő eseménye az un. kötélügy volt. Kövér László még március 14-én Szombathelyen, majd később Békéscsabán olyan kijelentést tett, hogy azok, akik akadályozzák a nemzet felemelkedését, “akasszák fel” magukat. E beszédrészlet március 29-én került nyilvánosságra, s azt követően a szocialisták erőteljes offenzívát indítottak legnagyobb vetélytársuk ellen. Kihasználva a Fidesz politikai hibáját, saját terepén, a szimbólikus mezőben kerültek fölénybe a konzervatív oldallal szemben. Különféle kampányeszközökkel, köztük a Lendvay utcai székház előtti tüntetéssel azt kívánták bizonyítani, hogy a fiatal demokraták megfélemlítik a társadalmat, míg az MSZP békére, közmegegyezésre törekszik. Az önmagában jelentéktelennek tűnő szövegrész azért befolyásolhatta a társadalom számottevő részének hangulatát, mert a Fidesz téli ideológiai offenzívája során valóban elhangzottak fenyegető, a baloldal történelmi létjogosultságát kétségbe vonó kijelentések, s a “köteles beszéd” e megnyilvánulások új formájának látszott. A fiatal demokraták egyébként, az Orbán-Nastase megegyezés körüli vitákhoz hasonlóan, ismét megzavarodtak; először tagadni próbálták a szövegrész valódiságát, majd alábecsülték annak jelentőségét. Rontotta a vezető kormánypárt helyzetét az is, hogy az MSZP-nek a kötélüggyel foglalkozó spotját a televízió, etikai okokra hivatkozva, nem sugározta, s e lépés csak erősítette a Fidesz félelemkeltő magatartásáról kialakult közvélekedést. Reagálásuk módja egyértelműen jelezte, hogy a vezető kormánypárt igazán csak támadó félként rendelkezik kiemelkedő kommunikációs készséggel; védekező pozícióban teljesítménye már jóval szerényebb.

A záró szakasz szocialista kampánysikereit azonban a közvélemény kutatások nem igazolták vissza. Nemcsak az utolsó nyilvánosságra hozott felvételek jeleztek Fidesz-MDF fölényt, amelyeket még az Orbán-Medgyessy vita, illetőleg a kötélügy kirobbanása előtt bonyolítottak le, hanem az újabb, a szavazóhelyiségek bezárása előtt a médiában nem közölhető vizsgálatok is jobboldali győzelmet prognosztizáltak. Amikor április 7-én 19 órakor ezek az eredmények mind az írott, mind az elektronikus sajtóban megjelentek, a politikai szereplők és az újságírók egyaránt biztosnak vélték a kormányzati erők sikerét. AGallup, a TÁRKI és a Szonda-Ipsos ugyanis jelentős, kilenc, nyolc, illetőleg öt százalékos Fidesz-MDF előnyt mutatott ki, s a Medián adatai szerint is a jobbközép szövetség két százalékkal megelőzte a szocialistákat. [16] A számítógépes rendszeren keresztül érkező első eredmények a közvélemény-kutatási adatokat támasztották alá, azt a látszatot keltve, hogy a kampány utolsó öt hetében lényegében már nem változtak az erőviszonyok. A politikai idő azonban a 2002. évi választásokon is felgyorsult, ám ez csak este fél tíz körül, a budapesti szavazatok összesítésekor vált nyilvánvalóvá.

4. A kormányváltó erők sikere

Az április 7-én lebonyolított első forduló mindenekelőtt a magas részvételi aránnyal igazolta vissza a kiélezett politikai küzdelmet. A szavazási hajlandóság a legújabbkori többpárti választások történetében először lépte túl a 70 %-ot, bizonyítva, hogy a negatív kampány inkább növeli a választói aktivitást. A politikai tét feltehetően olyanokat is megjelenésre ösztönzött, akik a rendszerváltás óta egyszer sem járultak az urnákhoz, vagy eddig csak egyetlen alkalommal voksoltak. Elsősorban azokban a körzetekben nőtt az aktivitás, amelyekben jelentős hányadot képviseltek az 1960-1989 között épült, jórészt lakótelepi lakások. [17] A részvétel földrajza ugyanakkor lényegében változatlan maradt; a szavazási hajlandóság továbbra is Budapesten és a nyugati határszélen volt a legmagasabb, legkisebb arányban pedig egyes alföldi megyékben jelentek meg a szavazóhelyiségekben.

A kampány másik sajátossága, a küzdelmet végigkísérő bizonytalanság is tükröződött a választási adatokban. Az országosan összesített listás voksok ugyanis rendkívül szoros eredményt mutattak; az első helyen végzett MSZP mindössze 0,98 %-kal előzte meg a Fidesz-MDF szövetséget, s az SZDSZ támogatottsága is csupán 1,20 %-kal haladta meg a MIÉP-ét. Ugyanakkor mind a szocialisták, mind a fiatal demokraták ugrásszerűen növelték híveik arányát; a győztes párt a voksok 42,05 %-át, a második helyezett pedig 41,07 %-át nyerte el, jelezve, hogy a pártstruktúra koncentrációja az elmúlt négy év alatt erőteljesen felgyorsult. E folyamat jelentős szerepet játszott abban, hogy a harmadik és a negyedik helyen végzett politikai erőt nemcsak viszonylag csekély különbség, hanem az 5 %-os küszöbhatár is elválasztotta egymástól. Az SZDSZ 5,57 %-os teljesítményével bejutott a törvényhozásba, míg a MIÉP 4,37 %-os szavazati részesedésével kiszorult a parlamentből. A magát nemzeti radikálisnak valló párt kudarcához a magas részvételi arány is hozzájárult; alacsonyabb fokú szavazási hajlandóság esetén a spektrum jobbszélén található politikai erő valószínűleg átlépte volna a kizárási klauzulát.

A rangsor második felébe került szervezetek közül a Centrum szerepelt legjobban; a választások előtt négy és fél hónappal létrejött új alakzat a szavazatok 3,90 %-át kapta meg, megfosztva a Munkáspártot a legjelentősebb parlamenten kívüli erő státuszától. Thürmer Gyula pártja ugyanis csak a voksok 2,16 %-át nyerte el, jórészt azért, mert híveinek egyharmada, a “hasznos szavazat” elve alapján a szocialistákhoz áramlott át. Az előzetes várakozásoknak megfelelően az 1998-ban harmadik helyen végzett, s a Fidesz-t hatalomra segítő FKgP megsemmisítő vereséget szenvedett. Támogatottsága négy év alatt 13,15 %-ról 0,75 %-ra zuhant, s csak azért nem került az utolsó helyre, mert a gyakorlatilag nem létező Új Baloldal is megszerezte az országos listaállítás jogát.

Az MSZP bázis csaknem 10 %-os növekedése ellenére a blokkok versenyében ismét a jobboldal győzött. A konzervatív politikai erők együttesen a voksok 46,24 %-át nyerték el, sőt, ha a Centrumot is e pólushoz soroljuk, híveik aránya 50,14 %-ot tett ki. Ezzel szemben a baloldal a szavazatok 44,21 %-át, a liberális közép pedig 5,57 %-át szerezte meg, vagyis első közelítésben úgy tűnik, hogy a kormányváltásra törekvő erők nem élvezték a szavazók többségének bizalmát. Ám a Centrumra nemcsak jobbközép orientációjú, hanem más beállítottságú szavazók is voksoltak, s így az első fordulóban, ha csak minimális mértékben is, a változás hívei kerekedtek felül.

1998-hoz hasonlóan a jobboldali és a jobbközép mező integrációja a többségi körzetekben kisebb mértékben valósult meg. Míg az MSZP, a szabad demokratákkal közösen indított két jelöltjét is figyelembe véve, az egyéni választókerületekben a voksok 41,74 %-át nyerte el, addig a Fidesz-MDF szövetség csupán a szavazatok 39,43 %-át kapta meg. E jelenség hátterében az húzódott meg, hogy mind a MIÉP, mind az FKgP politikusai valamivel jobban szerepeltek pártjuknál, s feltehetően a Centrum híveinek egy része is a jobbközép választási koalícióra voksolt, ha körzetében a Kupa Mihály által vezetett tömörülés nem állít(hat)ott egyéni jelöltet. Fennmaradt az a hagyomány is, hogy az SZDSZ népszerű személyiségei erősebb támogatottságot élveznek szervezetüknél; a szabad demokraták egyéni és listás eredménye közötti 1,20 %-os különbséget talán az magyarázza, hogy a liberális közép szimpatizánsainak egy része területi választókerületi szinten az MSZP-t, vagy a Fidesz-MDF szövetséget preferálta.

Relatív többségüknek megfelelően az egyéni körzetekben az első fordulós versengést az MSZP nyerte. 100 választókerületben a szocialisták végeztek az élen, 76 választási egységben pedig a Fidesz-MDF szövetség jelöltje szerepeltlegjobban. Más politikai szereplők – a Komárom megyei 1. számú Tatabányai Körzet független jelöltje, Bencsik János polgármester kivételével – sem első, sem második helyezést nem tudtak elérni, s így a választási rendszer többségi elemében tiszta kétpártrendszer alakult ki. Az abszolút többségi “francia” formula tehát “brit” pártstruktúrát eredményezett, bár kétségtelen, hogy René Capitant és Maurice Duverger állítása a jobboldalon korlátozottan érvényesült, hiszen e póluson meghatározó tényezőként egy pártszövetség lépett fel.

Az abszolút többségi formula sajátos működését az is egyértelműen mutatja, hogy az első fordulóban 45 egyéni körzetben dőlt el a mandátum sorsa. Az MSZP 24, a Fidesz-MDF szövetség pedig 20 választókerületben nyerte el a voksok több mint felét, míg egy helyen a kormányváltásra törekvő erők közös jelöltje érte el az abszolút többséget. Valamennyi első fordulós választási egységben nagyarányú győzelem született, érzékeltetve, hogy a szoros aggregát adatok jelentős területi különbségeket rejtenek. A szocialisták különösen Budapesten szerepeltek sikeresen, ahol a 32 választókerület közül 11-ben lépték túl az eredményességi küszöböt. Hagyományos terepein nyújtott kiemelkedő teljesítményt a Fidesz-MDF szövetség is, amely a 24 nyugat-dunántúli körzetből szintén 11-ben kapta meg az abszolút többséget. E térségben ugyanakkor a kormányváltásra törekvő erők is két első fordulós győzelmet arattak, jelezve, hogy az erőviszonyok eltolódása néhány konzervatívabb körzetben is megváltoztatta a rangsort.

A területi különbségek mellett a pártstruktúra koncentrációja is közrejátszott abban, hogy a korábbi három választással ellentétben nagyszámú első fordulós siker született. E folyamat ugyanakkor az újabb megmérettetés szempontjából is leértékelte a kisebb pártokat; egyrészt április 7-én már 185 (140 területi listás és 45 egyéni) mandátum sorsa eldőlt, másrészt a harmadik helyezett jelöltek túlnyomó többsége 10 %-nál kisebb támogatottsággal rendelkezett, s így minimális esélye sem lehetett a győzelemre. Tovább egyszerűsítette a helyzetet a MIÉP kiesése, ami az alkudozás elvont lehetőségét is kizárta a Fidesz-MDF szövetség a nemzeti radikális párt között. Csurka István, ekkor már reálisan felmérve a tényleges erőviszonyokat, valamennyi állva maradt jelöltjét visszalépésre szólította fel, s egy kivételtől eltekintve e felhívásnak mindnyájan eleget tettek.

1998-hoz képest a másik oldalon sem nyílt igazi mozgástér a kisebb politikai erők számára. Az SZDSZ ugyan átlépte a kizárási klauzulát, ám jelöltjei legfeljebb harmadik helyezést értek el, a Munkáspárt pedig közelébe sem jutott a jogi küszöbhatárnak. E helyzetben az MSZP arra törekedett, hogy gesztusaival hozzájáruljon a szabad demokraták önálló arculatának megőrzéséhez, ami egyfelől megkönnyítette a visszalépésekről folyó tárgyalásokat, másfelől pedig növelhette a liberális szavazók szimpátiáját a baloldal iránt. A szocialisták már az első forduló másnapján, április 8-án viszonylag nagyvonalú ajánlatot tettek szövetségesüknek, felvetve, hogy 7-8 körzetben visszavonják előnyösebben álló jelöltjüket a szabad demokraták állva maradt politikusa javára. Viszonylag rövid szakértői tanácskozás után előzetes megállapodás született, melyet április 10-én a két párt vezetői hivatalos megállapodásban is megerősítettek. Az előzetes megbeszélésen vita csupán abban a kérdésben bontakozott ki, hogy a szocialisták ajánlata kiterjedhet-e Fodor Gábor és Magyar Bálint választókerületére is, ám a szabad demokraták szinte azonnal elfogadták azt a szocialista álláspontot, hogy fölényesen vezető jelölteket nem vonhatnak vissza. Végül is az MSZP hét választókerületben vállalta az SZDSZ harmadik helyen álló politikusának támogatását, cserébe a liberálisok az összes többi körzetben felszólították híveiket arra, hogy a szocialistákra voksoljanak. Kivételt a megállapodás alól csupán egyetlen választási egység, a Békés megyei 7. számú választókerület képezett, ahol mindkét párt tovább versengett a mandátumért. Visszavonta továbbjutott politikusait a Munkáspárt is, felismerve, hogy az új helyzetben nem fogalmazhat meg követeléseket a szocialistákkal szemben.

Politikailag éles viták kizárólag a Centrum Párton belül zajlottak, amit elsődlegesen az új tömörülés heterogén jellege magyaráz. Kupa Mihály már a választások éjszakáján bejelentette, hogy harmadik helyezését kudarcként éli meg, s ezért is visszalép az élen álló szocialista jelölt javára. Hasonló álláspontot foglalt el a szerveződéshez csatlakozott Agrárszövetség is, az MDNP vezetői viszont tiltakoztak az ellen, hogy a párt az újabb fordulóban a szocialistákat támogassa. Tárgyalásokat inkább az MDF-el és az SZDSZ-el kívántak folytatni, s ennek érdekében mindkét politikai erőt megkeresték. A Centrum elnökségének április 9-i ülésén határozatban kötelezték Kupa Mihályt, Helmeczy Lászlót és Gyenesei Istvánt, hogy ismét vállalják a megmérettetést, feltételezve, hogy az MSZP visszalép e három vezető személyiség javára. Vélekedésük azon alapult, hogy a szocialisták megbeszélést kezdeményeztek a második fordulós együttműködésről, egységes álláspont hiányában azonban a Kupa-Medgyessy találkozón sem születhetett megállapodás. Végül is a Centrum elnöksége csak úgy dönthetett, hogy az összefogás jelöltjei nem egy párt javára lépnek vissza, hanem különböző politikai erőket támogatnak. Ilyen körülmények között az állva maradt politikusok lényegében maguk dönthettek sorsukról. A 18 továbbjutott jelölt közül 14-en, köztük Kupa Mihály és Gyenesei István úgy léptek vissza az újabb megmérettetéstől, hogy egyetlen politikai erő preferálására sem hívták fel választóikat, négyen viszont vállalták a további küzdelmet. E fejlemények a Centrum közeli széthullását sejtették, noha az új szerveződés eredetileg nem egy választásra jött létre.

A megegyezések, illetőleg az egyoldalú visszalépések nyomán a versengés lényegében kétszereplőssé vált.Mindössze hét körzetben vállalta harmadik jelölt a további kampányt, a négy centrum párti, illetőleg az egy-egy szabad demokrata, kisgazda és MIÉP-es politikus azonban érdemben nem befolyásolhatta a két meghatározó erő összecsapását. Az újabb forduló előtt tehát végérvényesen eltűntek a külön utas és a közbenső megoldások, még inkább erősítve a politikai erőtér polarizációját.

5. Az elmaradt áttörés

Az április 7-ét követő napok nyilvánvaló fordulatot jelentettek a rendszerváltás utáni korszak politikai életében. Az 1989-2002 közötti periódusban ugyanis – néhány nagy tüntetés, tömegmegmozdulás ellenére – sajátos elitista polgári demokrácia alakult ki, melyet az alacsony létszámú választási pártok küzdelme, az aktívan politizálók viszonylag csekély száma jellemzett. E modell létrehozását az a konzervatív liberális felfogás alapozta meg, amely szerint egy stabil demokráciában a választók csak a szavazó urnáknál nyilvánítanak véleményt, a politika “mesterségét” ezen túlmenően a “profikra” hagyják. [18] Ez az elmélet elsősorban a rendszerváltás nyomán megszerveződött új tulajdonosi osztálynak kedvezett, mely a munkások és az alkalmazottak aktivitásától a privatizáció nyugodt lebonyolítását, a helyreállított polgári viszonyok megszilárdulását féltette. A szocialista baloldal, felismerve a változások elkerülhetetlenségét, többnyire tartózkodott is a tüntetésektől, a nagyobb megmozdulásoktól, s a radikális jobboldal is csak kivételesen vonult az utcákra és a közterekre. Különösen a választási kampányok során viselkedtek óvatosan a politikai szervezetek, feltételezve, hogy az erődemonstrációk a középen álló, mérsékelt szavazók körében csökkenthetik támogatottságukat. Március 15. megünneplése kivételével a rendszerváltó választást csak egy országos jelentőségű tüntetés előzte meg (amelyet az FKgP szervezett a földforgalom átmeneti befagyasztása érdekében), s 1998-ban is kizárólag egy alkalommal vonultak utcára az egykori ellenzéki pártok, tiltakozva az alsó duzzasztómű megépítésének állítólagos terve ellen.

Az első forduló utáni napokban e modell gyökeres átalakítása ment végbe, amit a február 24-i, a Terror Háza megnyitásakor szervezett hatalmas megmozdulás bizonyos fokig már megelőlegezett. A Fidesz vezetése, a kormányváltásra törekvő erők előretörésének megállítása érdekében, váratlan, a politikai elemzőket és az ellenzéket egyaránt meglepő akciósorozatot indított el, mely a tömegmozgósítást, a mobilizációt állította középpontba. Ennek első állomása a Testnevelési Egyetemen tartott április 9-i Orbán beszéd volt, melyet a környező bel-budai utcákon tízezrek hallgattak. A miniszterelnök, komolynak nevezve a helyzetet, azt hangoztatta, hogy a szocialistákkal közvetlenül a nagytőke és a pénztőke kerül kormányra, amit az is bizonyít, hogy a tőzsdén szárnyal a MOL részvényeinek árfolyama. Látszólag kapitalizmus-ellenes érvelésével a baloldali szavazók megnyerésére is törekedett, alapvető céljának azonban a konzervatív jobboldal teljes körű mozgósítását tekintette. E csoportnak szólt “a veszélyben a haza” megfogalmazás, mely végletekig hajtotta a társadalom nemzeti és “hazafiatlan” erőkre történő megosztását. A meghirdetett új jelszónak megfelelően Orbán Viktor április 13-ra a Kossuth térre “nemzetgyűlést” hívott össze, az elmúlt négy év polgári vívmányainak megvédése érdekében. [19] E gyűlés előkészítésében egyébként a központi állami hivatalok is jelentős szerepet játszottak; magas rangú köztisztviselők e-mail és sms üzenetekkel hívták az érdeklődőket a “nemzetgyűlésre”, s emellett tanácsokat adtak a “suttogó propaganda” szervezésére.

Orbán Viktor április 9-i beszédében a mozgósítást azzal indokolta, hogy a választások második fordulójában “ne csak sokan, hanem elegen is legyünk”. Mobilizációs szlogenje, amely szerint “mindannyian hozzunk magunkkal még egy embert”, a Kossuth téri nagygyűlésen érvényesült is, hiszen a rendezvényen a szervezők másfél-kétmilliós tömegről beszéltek, s a megjelentek számát a semleges megfigyelők is többszázezerre becsülték. Ilyen méretű megmozdulás még 1989-ben sem zajlott le, amikor március 15-én, Nagy Imre és társai újratemetésén, valamint Kádár János temetésén százezrek mentek az utcákra. Az újabb kampánygyűlésen Orbán Viktor, feltehetően a közép megnyerése érdekében, április 9-i beszédéhez képest óvatosabban fogalmazott, nem annyira a megosztásra, mint inkább a szeretetre helyezve a hangsúlyt. Ez azonban nem változtatott azon, hogy az erődemonstráció a konzervatív oldal elszántságát sugározta, amit a kormányváltás hívei úgy értékeltek, hogy a Fidesz minden politikai eszközt felhasznál hatalmának megőrzése érdekében.

E rendezvényekkel párhuzamosan a nagyvárosokat és a kisebb településeket egyaránt szórólapok és falragaszok tömege árasztotta el, mely a szocialistákat azzal vádolta, hogy kormányra kerülésük esetén 40 %-kal emelik a gázárat, megszüntetik a diákhitelezést, felszámolják a lakástámogatási rendszert és számos más antiszociális intézkedést hoznak. Az utcákon a szórólapokat jobboldali beállítottságú egyetemisták és más konzervatív aktivisták osztogatták, miközben a rémhíreket terjesztő “suttogó propaganda” is működött. Egyes plakátok a miniszterelnök-jelöltet személyében támadták, még második házasságát is megbízhatatlanságának jeleként mutatva be. Sajátos küzdőtérré vált az Internet és a mobiltelefon hálózat is; az üzenetek részben a saját tábor erősítését, részben az ellenfél megzavarását, elbizonytalanítását szolgálták. E küzdelemben már nemcsak a Fidesz, hanem az MSZP is aktívan részt vett, jórészt annak érdekében, hogy ellensúlyozza a támogatóira nehezedő hatalmas jobboldali nyomást.

A győzelmükben biztos szocialisták tudatosan a visszafogott reagálást választották. Nemcsak a jobboldali tömegmegmozdulásoktól maradtak távol, hanem ellentüntetést sem szerveztek, s híveiket óvatos, higgadt magatartásra ösztönözték. Az MSZP vezetése abból a széleskörűen elfogadott véleményből indult ki, hogy a társadalom túlnyomó többsége negatívan értékeli az erődemonstrációkat, s ezért a Fidesz utcai kampányának kudarcát feltételezte. A mozgósító erejű akciósorozattal a megfontolt, nyugalmat árasztó politikai viselkedést kívánta szembeállítani; e célt szolgálta a Vörösmarty téri cukrászdai beszélgetés és az a “kávézás” is, amelyre Göncz Árpád, Medgyessy Péter és Kuncze Gábor mellett Kupa Mihályt, a Centrum Párt elnökét is meghívta. Mindamellett a kormányváltásra törekvő erők érezték, hogy nem maradhatnak ki a mozgósításra, erőfelmutatásra építő második fordulós küzdelemből. Ezért április 19-re, a kampány zárónapjára a Városligetben nagyszabású rendezvényt szerveztek, amely azonban hangulatában, politikai atmoszférájában gyökeresen különbözött a Fidesz utcai-köztéri megmozdulásaitól. A május 1-i ünnepségek hagyományos helyszínén megjelent sok tízezer szocialista és szabad demokrata szimpatizáns ugyanis nemcsak kormányváltó szándékát fejezte ki, hanem azt is, hogy felül kíván emelkedni a társadalmi megosztottságon. Az elhangzott kampánybeszédek ellenére a rendezvény nem annyira mindenre elszánt aktivisták gyűlésének, mint inkább egyfajta népünnepélynek tűnt, melyen a politika mellett a szórakozás is fontos szerephez jutott. E rendezvényt csak az a hír árnyékolta be, hogy a Fidesz sajátos, megtévesztő akcióra készül; külföldön nyomtatott, az MSZP választási ígéreteit és jelszavait tartalmazó szórólapokkal akarja a választásokat megelőző napon elárasztani az országot, azt a látszatot keltve, hogy a szocialisták országos méretekben megsértették a kampánycsendet (Kópházán a vámosok fel is tartóztattak egy kamiont, amely Németországban nyomtatott plakátokat és szórólapokat szállított). Sokan feltételezték, hogy erre az akcióra hivatkozva a fiatal demokraták a második fordulós eredmények megsemmisítését fogják követelni, s e vélekedést az is erősítette, hogy a MIÉP már április 9-én az OVB-hez fordult állítólagos választási csalások miatt.

A rendkívül feszült politikai légkör és a konzervatív oldal mobilizáló tevékenysége döntő szerepet játszott abban, hogy április 21-én tovább nőtt a szavazási hajlandóság. A második fordulós körzetek választóinak 73,50 %-a járult az urnákhoz, s így e választókerületekben, április 7-éhez képest 226 ezerrel emelkedett az érvényes szavazatok száma. Különösen azokban a vidéki körzetekben erősödött az aktivitás, melyekben átlagon felüli volt az alacsony iskolai végzettségűek, illetőleg a roma népesség aránya. Feltehetően a mozgósító erejű Fidesz kampány hatására a jobboldali színezetű választási egységekben is több új voksoló jelent meg a szavazóhelyiségekben, mint a baloldali terepeken, [20] amihez egyébként Orbán Viktor újabb országjárása is hozzájárulhatott. A kormányfő is abban jelölte meg körútjának fő célját, hogy mozgósítsa azokat a kisgazda szavazókat, akik az első fordulóban pártjuk szétesése miatt maradtak távol az urnáktól.

A teljes körű jobboldali integráció és a mozgósítás következtében a második fordulós körzetekben a Fidesz-MDF szövetség 586 ezerrel növelte szavazatainak számát.Új voksainak kétharmada a MIÉP, az FKgP és a Centrum híveinek átáramlásából származhatott, s feltehetően azok többsége is a jobbközép választási koalíciót támogatta, akik az első fordulóban független jelöltet preferáltak. Emellett, az aggregát adatok tanúsága szerint, 140 ezer új szavazó is a konzervatív oldal bázisát gyarapította, cáfolva azt a vélekedést, hogy a köztéri és utcai megmozdulásokat kizárólag az érintett párt legelkötelezettebb hívei értékelik pozitívan. Táborának nagymérvű kiszélesedésével a második fordulóban a Fidesz-MDF szövetség végzett az első helyen, megszerezve a voksok 49,97 %-át, ám mindössze 3919 szavazattal előzte meg a kormányváltásra törekvő erőket.

Az újabb megmérettetés során a szélesen értelmezett baloldal is jelentősen növelte híveinek számát; április 21-én legalább 86 ezer új választó támogatta az MSZP, illetőleg az SZDSZ jelöltjeit, ami azt jelzi, hogy 1998-hoz hasonlóan a mozgósítás a másik oldal szimpatizánsait is aktivizálja. Az ellenzék a második fordulóban a voksok 49,89 %-át nyerte el, a 0,08 %-os hátrány azonban húsz első fordulós vezető hely elvesztésével járt együtt. A 131 választókerület közül ugyanis 75-ben a jobbközép szövetség jutott mandátumhoz, míg a kormányváltásra törekvő erők csupán 56 parlamenti széket szereztek, s az erősorrendet kizárólag a budapesti 7. számú belvárosi körzetben tudták megfordítani. Az egyéni választókerületek szintjén tehát a konzervatív oldal elérte célját. 95 képviselői helyével szemben az MSZP csupán 78, az SZDSZ pedig mindössze 3 mandátumot nyert el, s így a választási rendszer abszolút többségi eleme ismét a blokkosodott jobboldalnak kedvezett. Ráadásul a szélesen értelmezett baloldal győzelmei a térben erőteljesen koncentrálódtak; egyéni körzeti helyeik egyharmadát Budapesten szerezték, s emellett Észak-Magyarországon, valamint Komárom és Szolnok megyében szerepeltek sikeresen. Ugyanakkor Bács-Kiskun és Hajdú-Bihar megyében valamennyi egyéni körzetben vesztettek, s a 24 nyugat-dunántúli választókerület közül is mindössze négyben jutottak mandátumhoz.

A jobboldal egyéni választókerületi győzelmét az első fordulós területi listás eredmények önmagukban nem ellensúlyozták. A 140 fővárosi, illetőleg megyei parlamenti székből ugyanis 69 jutott az MSZP-nek, 67 a Fidesz-MDF szövetségnek, s négy a szabad demokratáknak, összesítve tehát a konzervatív oldal 162 parlamenti helyével 154 kormányváltó mandátum állt szemben. Ám a hazai választási rendszer nemcsak abszolút többségi elemében működik paradox módon, hanem e jellegzetessége a kompenzációs országos listán is érvényesül. Több egyéni győzelme következtében ugyanis a töredékszavazatok számát tekintve a Fidesz-MDF szövetség a második helyre került, s mivel a MIÉP a jogi küszöb alatt maradt, a kompenzációs mechanizmus megfordította a végeredményt. Az 58 eredeti és a 12 “felcsúszott” országos mandátumból az MSZP és az SZDSZ együttesen 44-et, a jobbközép választási koalíció pedig csak 26-ot nyert el, s így az ellenzék összesen 198, a kormányzó pártszövetség pedig 188 képviselőt juttatott a parlamentbe. A kiélezett küzdelemben tehát a polgári Magyarország alulmaradt, ami egyben azt is jelentette, hogy az országos lista 2002-ben erősebbnek bizonyult a kétfordulós, abszolút többségi elemnél, megakadályozva, hogy az az első forduló győztesét vesztessé változtassa át.

Az áttörés tehát, a nagyarányú mobilizáció ellenére, végül is meghiúsult, ám a vesztes tábor még szívós utóvédharcokat folytatott a kormányváltás megakadályozása, majd a Medgyessy-kabinet delegitimálása érdekében. Három nappal a második forduló után egy pécsi joghallgató kifogást nyújtott be az OVB-hez, melyben a töredékszavazatok fogalmának és számításának átértelmezését kérte, s indítványát neves konzervatív jogász professzorok is támogatták. A beadvány azzal érvelt, hogy visszalépett jelöltek után nem jár töredékszavazat, noha az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. tv. 9. § (1) bek. a pontja egyértelműen kimondja, hogy egyéni választókerületben a töredékszavazatok, az esetleges visszalépésektől függetlenül, az első érvényes fordulóban keletkeznek.Ráadásul a törvény a kizáró okokat is felsorolja; a vesztes jelöltekre leadott voksok nem kerülhetnek fel az országos listára, ha pártjuk a jogi küszöb alatt maradt, illetőleg a forduló érvénytelennek bizonyult. Ennek ellenére az akció nyomán a közvélemény jelentős része elbizonytalanodott, amit többek között a választási rendszer bonyolultsága, “átláthatatlansága” is magyaráz. A teljesen egyértelmű jogi helyzet ellenére a vélemények az OVB-n belül is megoszlottak; végül is a testület 8:4 arányban elutasította a kifogást, s határozatát a Legfelsőbb Bíróság megerősítette. Következő lépésként, a szoros eredményre, s az állítólagos választási csalásokra hivatkozva mozgalom indult a szavazatok újraszámlálásáért, amit a MIÉP nyíltan, a Fidesz pedig “lebegtetve” támogatott. A fiatal demokraták ugyan hivatalosan elismerték vereségüket, ám a társadalom nyugtalanságára, bizonytalanságára hivatkozva népi kezdeményezéssel próbálták kikényszeríteni a voksok “jogilag nem érvényesíthető” újraszámlálását. Tették ezt annak ellenére, hogy a szavazókörök túlnyomó hányadában kétszer, sőt számos helyen többször is kontrollálták a voksok összesítését, a tíz valóban szoros egyéni körzetben pedig a választási szervek a hatályos szabályozásnak megfelelően elbírálták a kifogásokat. Ezek nyomán azonban a végeredmény még ott sem változott, ahol a győztes csupán néhány vokssal előzte meg vetélytársát.

A voksok újraszámlálásának tematikáját a jobboldal csaknem három hónapig napirenden tartotta. E lépésével megakadályozta, hogy a kormányváltó erők győzelme a közvélemény előtt azonnal nyilvánvalóvá váljon s így kudarca ellenére átmenetileg növelni tudta támogatottságát. A bizonytalan helyzet következtében a politikai feszültség is fennmaradt; a konzervatív oldal híveinek jó része valóban úgy érezte, hogy az MSZP és az SZDSZ választási csalással került hatalomra, s vele szemben az utca, a mozgósított jobboldali aktivisták képviselik a törvényességet. E vélekedést a Medgyessy Péter kémelhárító múltja miatt kirobbant botrány is erősítette, mely egyértelműen a konzervatív politikai erők, s ezen belül is főként a Fidesz érdekét szolgálta. A sorozatos delegitimációs törekvések végül is nyíltan kormány-ellenes megmozduláshoz vezettek, amely azonban a közvélemény túlnyomó többségének értékítélete miatt kudarcot vallott [21]. Hatására nem csökkent, hanem növekedett a Medgyessy kormány támogatottsága, mely első 100 napos ígéreteinek 50 napon belül történő teljesítésével is szélesítette bázisát. Júliusban, majd augusztusban az MSZP már fölényesen vezette a pártok népszerűségi listáját, s fölénye az önkormányzati választások előtt még jelentősebbé vált. Közben július 20-án, a törvény előírásainak megfelelően, megsemmisítették a szavazólapokat, s e mozzanattal végérvényesen befejeződött a 2002. évi parlamenti választási küzdelem.

Lábjegyzetek:

[1] A helyreállítási periódus az a háború, vagy válság utáni időszak, amikor a növekedés üteme felgyorsul, hogy elérje azt a szintet, amelyet a visszaesés nélkül a gazdasági fejlődés trendvonala kijelöl. E szakasz “kezdetétől a termelés töretlenül nő és néhány év alatt eléri a háború” (vagy a válság) “előtti szintet…. A helyreállítási periódus azonban – és éppen ez a felismerés minden további következtetésünk lényege – ebben az időpontban még nem fejeződik be, mert a termelés rohamos növekedése ezen a ponton túl is folytatódik, mégpedig majdnem változatlan ütemben egészen… addig, amíg el nem éri a gazdasági fejlődés trendvonalát. A növekedés üteme csak ekkor fékeződik le és esik vissza… a normális mértékre: a gazdasági fejlődés törvényszerűségei által megszabott, hosszú távra érvényesülő, jellegzetes ütemre.” Jánossy Ferenc: A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Magvető Kiadó Bp. 1975. 25. old. A “transzformációs válság” után hazánkban a helyreállítási periódus 1997 második félévében kezdődött, a gazdaság 1999-ben érte el a visszaesés előtti szintet, s a növekedés üteme, nem függetlenül a világgazdasági dekonjunktúrától, csak 2001-ben fékeződött le.

[2] A prezidencializálódás fogalmáról, s a jelenség hazai érvényesüléséről lásd Körösényi András: Az Orbán-kormány és a kormányzati hatalom szerkezete 2001-ben In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk): Magyarország politikai évkönyve 2001-ről Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 2002. I. kötet, 17-36. old.

[3] A hegemónia fogalmát Antonio Gramsci értelmezésében használjuk. Gramsci a hegemóniát a társadalmi egységesítés “legfőbb eszközének tartja, s egy társadalmi csoportnak a másik (vagy a többi) csoporttal szembeni eszmei, erkölcsi és politikai túlsúlyát, vezető szerepét jelenti nála.” Szabó Tibor: Gramsci politikai filozófiája, Szeged 1991. 111. old. Ebből következik, hogy “egy társadalmi csoport felsőbbsége kétféle módon nyilvánul meg: úgy, mint uralom és úgy, mint szellemi és erkölcsi vezetés” Antonio Gramsci: Quaderni del carcere (kritikai kiadás) Torino, 1975. Einaudi 2010-11. Idézi: Szabó Tibor: uo. 112. old. A hegemónia fogalmában tehát a gazdasági uralom, a legális erőszakot is alkalmazó hatalom, illetőleg a megegyezés, a konszenzus, szerves egységet alkot. “A parlamenti rendszer klasszikussá vált talaján, a hegemónia normális gyakorlását az erő és a konszenzus kombinálása jellemzi. E kettő egyensúlya változik, de úgy, hogy az erő ne kerekedjék túlságosan a konszenzus felé, sőt úgy, hogy az erő lehetőleg a többség konszenzusán látsszék nyugodni…” Antonio Gramsci: Az új fejedelem Magyar Helikon 1977. 205. old. Napjainkban a parlamentáris berendezkedés már szinte kizárólag a konszenzusra épül; ezért, a pragmatikus felfogással szemben, a kulturális és a morális hegemónia megszerzésére irányuló szimbolikus politizálás nem pótcselekvés, “törzsi” jellegű irracionalitás, hanem a hatalom legitimálásának egyik döntő fontosságú eszköze.

[4] A Szent István-i államalapítás emlékének megörökítéséről és a Szent Koronáról szóló 2000. évi I. tv. preambulumának eredeti szövege szerint “a köztársasági államforma és a hatalomgyakorlás demokratikus módja nem változtat azon a tényen, hogy a Szent Korona ma is a magyar állam egységét testesíti meg. E történelmi jelképünk annak bizonyítéka, hogy az ország minden polgára részese a közhatalomnak.” Vezető közjogi személyiségek fellépése és a pártok közötti konzultációk nyomán e szövegrész végül is kikerült a preambulumból, ám az eredeti megfogalmazás egyértelműen jelezte, hogy a polgári kormány a mostani alkotmányos berendezkedést össze kívánta kötni a Szent Korona tannal.

[5] Orbán Viktor és Torgyán József 2000 május 3-án közös sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az FKgP Mádl Ferencet jelöli köztársasági elnöknek. Néhány nappal később a pártelnök-miniszter cáfolta, hogy paktumot kötött a Fidesz-el, hangsúlyozva, hogy Mádl-t a nemzeti egység megteremtése érdekében ajánlja az államfői posztra. Lásd: Tizenkét hónap krónikája In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2000-ről Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 2001 443-444. old.

[6] A Fidesz és az MDF választási szövetségének előzményeiről és a megállapodásról részletesen lásd Löffler Tibor: Mozgásterek és kényszerpályák: az MDF utolsó megkísértése. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 2001-ről, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 2002. I. kötet 230-234. old.

[7] Wiener György: Az 1998. évi országgyűlési választások, In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve1998-ról Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 1999. 177. old.

[8] Wiener György: uo. 166. old.

[9] Az FKgP még 1997 novemberében megkezdődött zuhanó repülése a jobboldali választási győzelem után is folytatódott, s a párt híveinek aránya 2000 nyarán, a kisgazda botránysorozat kirobbanása előtt a pártot választó biztos szavazók körében már csak 5-7 %-ot tett ki. Az új fejlemények hatására az egykor szilárd bázis a következő fél évben megfeleződött; az FKgP régebbi bázisszavazói alapvetően a Fidesz-hez áramlottak át, a 2001. január és április közötti időszakban 5 %-kal növelve annak támogatottságát. A közvélemény kutatási adatokat lásd Závecz Tibor: Éles verseny a pártlista első helyéért. A pártok és a politikusok megítélése 2001-ben. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk: Magyarország politikai évkönyve 2001-ről, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány 2002. I. kötet, 581; 583. old.

[10] “A második félév szervezeti változásokat hozott a jobboldalon, s ennek érzékelhető hatása lett a pártpreferenciákra. A Fidesz magába olvasztotta az MDF szavazóbázisát, így az összes választókorú körében 23 %-ról 25 %-ra, a biztos pártválasztók között 37 %-ról 43 %-ra nőtt a jobboldali közös lista támogatottsága. Felfelé szálló ágba került a Fidesz-MDF és 2001 végéig stabilizálta, tovább erősítette kedvező pozícióit. Decemberben a népesség 27 %-a, a biztos pártválasztók 42 %-a állt az egyesített jobboldali erő mögött. Ezek a támogatottsági adatok az előző körben vezetést, az utóbbiban holtversenyes első helyet jelentettek a Fidesz-MDF listán.” Závecz Tibor: uo. 582. old.

[11] 2002. januárjában a Szonda-Ipsos felvétele szerint a pártot választók 42,3 %-ka az MSZP-t, 37,4 %-ka pedig a Fidesz-MDF szövetséget preferálta. E csaknem 5 %-os előny februárban alig mérséklődött, miközben az SZDSZ 4,8 %-ról 6,2 %-ra javította támogatottságát. Még jelentősebbnek tűnt a szocialista fölény a pártot választó biztos szavazók körében; februárban a legnagyobb ellenzéki politikai erőre 44,6 %-uk voksolt volna, míg a jobboldali választási koalícióra csak 36,6 %-uk. A februári felvétel szerint egyébként nemcsak az SZDSZ, hanem a MIÉP is átlépte az 5 %-os küszöbhatárt.

[12] “…a karácsony előtt kötött magyar-román megállapodás körüli vita öt napig a híradások élén szerepelt. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy politikai esemény kapcsán kirobbant vita az esemény utáni harmadik héten is – leszámítva az ünnepnapokat – minden nap a vezető hírekbe kerüljön. Az egyezmény értelmezése körüli kommunikációs csatában elsősorban a kormányt támadó érvek domináltak…” A megállapodás vitája ezt követően még csaknem két hétig tartott. “A 3. héten – ekkor már ötödik hete – ismét a kedvezménytörvény és a magyar-román megállapodás körüli politikai vita volt a leghosszabb ideig napirenden maradó téma”. Török Gábor: Hatásvadászat. Választási kampány a médiában, Politikatudományi Szemle 2002. 1-2. szám, 75. old.

[13] Török Gábor az április 7-ét megelőző szocialista és a két forduló közötti Fidesz kampány összehasonlításakor mutatott ki jelentős különbségeket “…nem tehető egyenlőségjel az MSZP első forduló előtti és a Fidesz két forduló közötti kampánya közé: előbbiben az érzelmi elemek és az értékelvűség alig jelent meg, ám talán valamivel kevésbé volt egyértelműen negatív, míg utóbbi a támadó elemek mellé pozitív értékeket és érzelmeket is társított.” Török Gábor: uo. 86. old.

[14] “A szocialisták – elnevezésüket megcáfolva – ugyanakkor lemaradnak az ellátási ígéretek terén: ahol ígér a Fidesz, ott legalább ugyanannyit, de inkább többet ad, mint az MSZP. Bérlakásból évente 2,5 ezerrel ígér többet a kormánypárt a szocialistáknál, lakásépítési támogatásból minden gyermek után 200 ezer forinttal nagyobb juttatást adna, és nem csak az általános iskolákban, hanem a középfokú oktatásban is ingyenessé tennék a tankönyveket. A szocialisták azonban új ellátásokat is kilátásba helyeznek; alanyi jogon járó anyasági pótlékot és életkezdési támogatást.” Pulai András – Szabados Krisztián: Mindent beleadnak Orbán-Medgyessy párharc számokban, Figyelő 2002. évi 9. szám 13. old.

[15] Bruck Gábor szerint nem egyszerűen döntetlenül végződött az összecsapás, hanem a résztvevők eleve erre törekedtek. “Mindketten döntetlenre játszottak, de ezt a vita struktúrája is lehetővé tette. Könnyű volt elkerülni a valódi pengeváltást. A döntetlen megfelelt Orbánnak, hiszen úgy tudta, hogy a Fidesz jelentősen vezet. És a döntetlen jó volt Medgyessynek is. Az MSZP kampánystábja tudta, hogy a győzelemhez nem kell feltétlenül nyerni. Értették: ha a győzelemre játszik, túl nagy kockázatot vállal. A cél így az volt, hogy Medgyessy megnyerő, mérsékelt politikusnak látszódjon. Igazuk volt, hiszen a szavazók a politikusok teljesítményét nem feltétlenül egymáshoz hasonlítják, legalább olyan fontos, hogy ki az, aki az előzetes elváráshoz képest jobban szerepel. Ebben az értelemben Medgyessy nyerte a vitát, még akkor is, ha a közvélemény-kutatások szerint talán Orbán volt a jobb. Orbán a várakozásoknak megfelelően szerepelt. Medgyessy viszont azt lényegesen felülmúlta.” Bruck Gábor: Az MSZP kampány a kommunikációs szakember szemével In: Sükösd Miklós-Vásárhelyi Mária (szerk.): Hol a határ? Kampánystratégiák és kampányetika 2002 Élet és Irodalom 2002. 134. old.

[16] A Szonda-Ipsos 2002. április 4-7. között lebonyolított, 15.000 választásra kiterjedő felvétele azt mutatta, hogy “a parlamenti választás első fordulójában várhatóan a legtöbb szavazatot a Fidesz-MDF szerzi. Az eredmény 43-47 százalék között lehet, legvalószínűbbnek a 45 százalékot tartjuk. Az MSZP 38-42 százalék között végezhet, a valószínűsíthető érték 40 százalék”. Szonda: A Fidesz-MDF a győztes, Népszabadság 2002. április 7. Rendkívüli kiadás. E téves adatok hátterében az húzódott meg, hogy “a szokásosnál jóval nagyobb volt azok aránya, akik a pártok támogatottságára vonatkozó információ kérésre a választ megtagadták vagy bizonytalanságukat fejezték ki.” Uo.

[17] >Lásd Angelusz Róbert-Tardos Róbert: A választási részvétel csalóka változékonysága. Politikatudományi Szemle 2002. évi 1-2. szám 37. old.

[18] A kelet-közép-európai “változásokat irányító elitek – ahol ehhez megvolt az erejük – tudatosan nem engedték ki a tömegeket az utcára. (Még a lengyel Szolidaritás is úgy tett, mert nem tudta, hogy képes lesz-e a[z] [f]elszabaduló érzelmek ellenőrzésére válsághelyzetekben.) Magyarországon százezres tömeg az elmúlt másfél évtizedben 2002. tavaszáig nem volt az utcán.” Tamás Pál: Politikai élménypiacok 2002-ben Szimbolikus politika és az ifjúság In: Sükösd Miklós-Vásárhelyi Mária (szerk.) Hol a határ? Kampánystratégiák és kampányetika 2002. Élet és Irodalom 2002 83. old.

[19] A Kossuth téri identitás politikai jelentőségéről s az ezzel összefüggésben a tömegmegmozdulásokban betöltött szerepéről lásd Gerő András: Identitás politika és térhasználat – történelmi visszatekintés In: Uo. 74-79. old. Gerő szerint Budapesten a tömegek koncentrálására két térpont jött létre, a szakrális Hősök tere és a hatalmi funkciókra épülő Kossuth tér. “Amikor felépült, akkor döntően a Parlament céljaira szolgált, ám mivel a Parlament a hatalom egyfajta intézményes megnyilvánulása, a törvényhozó hatalom pedig a hatalom legfőbb legitimációs pontja, ezért alkalmas sokkal konkrétabb, aktuálisabb, ha úgy tetszik, a tömegeket az aktuális politika mentén mozgató célokra”. Gerő András: id. mű 76-77 old.

[20] “Legnagyobb mértékben ott emelkedett a részvétel a két forduló között, ahol aránylag magas az alacsonyan iskolázottak aránya. Ez a hatás akkor sem tűnik el, ha az elemzést urbanizációs szint szerint külön-külön végezzük el. Érdekes ugyanakkor, hogy a szóban forgó hatás a városias körzetekben még erősebb volt, ott szinte egyedül ehhez a tényezőhöz kapcsolható az emelkedés”. Az etnikai tényező hatása viszont “ellenkező előjellel jelent meg a városias és a falusias körzetekben. Úgy tűnik, a cigány népesség magas hányada a városokban inkább mérséklően hatott az emelkedésre, míg a falusias körzetekben fordított volt a helyzet.” Végül “pregnánsan jelenik meg a körzet politikai színezetének hatása, a második fordulóban a jobboldali mobilizáció irányában. Különösen erőteljesen jelenik meg ez az összefüggés a falusias körzetekben.” Angelusz Róbert-Tardos Péter: Uo. 47. old.

[21] “Csütörtökön reggel a politikai demonstrálók lezárták az Erzsébet hidat annak érdekében, hogy újraszámoltatják a parlamenti választás szavazatait. A tüntetők módszerét a fővárosiak 83 százaléka elutasítja, s nagyságrenddel kevesebben, 14 százaléknyian vannak, akik támogatólag viszonyultak ehhez az akcióhoz. Az átlagosnál nagyobb szimpátia csupán az ellenzéki szavazók részéről fogadta az előre be nem jelentett útlezáró akciót. A Fidesz és az MDF szavazói között ugyanis 45 százaléknyian egyetértettek a tiltakozás ezen formájával. Ugyanakkor e tábor megosztott, hiszen 47 százalék éppen ellenkező véleményen van: helyteleníti ezt a módszert”. A többség nem érti, miért kellett a blokád. Népszabadság 2002. július 6. 5. old. A telefonos közvélemény kutatást a Népszabadság és a TV2 megbízásából a Szonda Ipsos végezte.

1.sz. táblázat

Az első és a második fordulós eredmények a 131 “második fordulós” körzetben

*A Centrum Pártot a jobboldalhoz soroltuk, noha választói a második fordulóban egyes választókerületekben inkább a baloldal jelöltjét támogatták.

In: Magyarország politikai évkönyve. Szerk.: Kurtán Sándor, Sándor Péter és Vass László, Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 2003. II. kötet 1213-1234.o.