Kéri László

Kulcskérdések választások előtt

Közeleg a negyedik választás, szaporodnak a jóslatok, mindinkább egymásnak feszülnek az indulatok. A politikai élet egy-két tucatnyi, ismertebb elemzőjére is fokozódó nyomás nehezedik, mondanák már meg, hogy mire számíthat a bizonytalankodó közvélemény. Előre természetesen semmi biztosat sem lehet állítani, annyit viszont mindenképpen érdemes körvonalazni, hogy a soron lévő választások milyen hatással lehetnek a magyar politikai élet hosszabb távú alakulására. Melyek lehetnek azok az alapkérdések, amelyek ilyen-olyan megválaszolásától függően akár a politikai rendszer egészét is mélyen érintő mozgások indulhatnak útjukra.

E sorok írója az év elején összefoglalt röviden tíz olyan dilemmát (Kéri, 2001), amelyet részint teljesen nyitva lévőnek, részint pedig döntő jelentőségűnek gondolt. Az év végéhez közeledve jó néhány kérdést már világosabban láthatunk, bár ez sem elegendő alap a várva várt találgatások igazolásához, vagy cáfolatához. Nem is a kutatóknak való a találgatás, tőlük azt várják, hogy hozzájáruljanak a lényegtelen és lényeges kérdések pontos megkü1önböztetéséhez.

A következő tanulmány négy problémakör részletesebb bemutatására vállalkozik, ami nem jelenti azt, hogy a tavaszi lista többi kérdése akár megoldottá, akár érdektelenné vált volna. A szelekció ezúttal a politológiai nézőpontból történő rangsorolás követelménye. Hivatásos kutatók számára érthetően más kérdések a fontosak, mint azoknak, akik főál1ású politikusként, avagy alkalmi érdeklődőként foglalatoskodnak ugyanezen problémákkal.

A KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁSOK TANULSÁGAI

Az elmúlt évtizedben számos cég próbálkozott a választói magatartás változásainak mérésével. Idővel kialakult azoknak a komolyabban vehető intézeteknek a köre, amelyek legalább önmagukhoz képest standard módszerekkel és rendszeresen vizsgálják a pártpreferenciák alakulását. Közöttük ádáz viták folynak – főként olyan alkalmakkor, amikor egymáshoz képest feltűnően eltérő adatokat publikálnak. Mindenesetre már a közlés helye is bizonyos orientációs tényezőt jelent, a Szonda-Ipsos a Népszabadsággal, a Századvég-Tárki a Magyar Hírlappal, a Gallup a Magyar Nemzettel, a Medián pedig a HVG-vel áll áttekinthető – és valószínűleg – szerződéses viszonyban. 2001 tavaszától a Fotex.net internetes adatait a 168 Óra c. hetilap szokta közölni.

Az elmúlt év alaptendenciáinak megrajzolásakor valamennyi említett intézet adatát figyelembe vettük, de egyiket sem tekintettük kizárólagos érvényűnek. Bizonyos fokig egymással korrigáltattuk az eredményeket, bízván abban, hogy a tényleges tendenciák ily módon körültekintőbben és erőteljesebben rajzolhatók meg.

A pártok támogatottságának alakulása

2000 őszén az MSZP és a Fidesz támogatottsága között valamennyi közvélemény-kutató határozott különbséget érzékelt. 8-12 pontnyi előnyt tudhattak magukénak a szocialisták, ami lényegében megfelelt a megelőző egy év adatainak. Az esztendő utolsó hónapjaiban valamelyest mintha még nőtt is volna ez a különbség. Igaz, számos szakíró már ekkoriban is felhívta a figyelmet a bizonytalan válaszadók feltűnően nagy arányára. A nem választók, a választásukat titokban tartók és a ténylegesen bizonytalanok aránya tartósan 50% körül alakult. E magas hányadra tekintettel sokan azt gondolták, hogy nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani az éppen megmutatkozó előnyöknek és hátrányoknak.

2001 tavaszán figyelemreméltó átrendeződés tanúi lehettünk. Az MSZP támogatottságának enyhe csökkenése mellett a Fidesz táborának szembetűnő erősödése együttesen azt eredményezte, hogy a két párt hasonló méretű hátteret tudhatott maga mögött. A háttérben részben az MSZP végeláthatatlan jelölési küzdelmeinek elbizonytalanító hatása, részben pedig az munkálhatott, hogy a Fidesz maga mellé állította a széthulló kisgazdabázis nagyobbik részét. Májusban úgy látszott, a két nagy párt közötti különbség belül marad a statisztikai mérés hibahatárain, vagyis egészen elhanyagolhatóvá vált. Megjegyzendő, hogy a bizonytalanok tábora ez idő tájt sem csökkent, sőt, egy-két százalékponttal mintha még növekedett is volna. Az adatok tüzetes elemzése a "zsilipelés" jelenségére utalt, arra, hogy az egyes pártok támogatói előbb bekerültek a bizonytalanok táborába, s csak később fordultak valamelyik párt felé. Szó sem volt tehát arról, hogy az MSZP támogatói átálltak volna, avagy fordítva: a fideszesek baloldaliakká váltak volna. Mindkét irányból a bizonytalanok milliós tömegét "löködték", előre aligha látható következményekkel. S közben – ez viszont fontos tényező ­ elolvadt a Kisgazdapárt valamikori, csaknem 10%-os háttere.

2001 őszén megint az MSZP jutott érzékelhető előnyhöz. Ez a különbség korántsem volt olyan erőteljes, mint az 1999 ősze–2000 ősze közötti időszakban, de azért jócskán meghaladta a statisztikai tévedés mértékét. A különböző intézmények adatait vizsgálva a szocialisták oldalán kb. 7-9 százalékpontos előny regisztrálható. Más, kiegészítő adatok figyelembevételével egyértelműen állítható, hogy mindez Medgyessy Péter jelöltségének köszönhető – pontosabban annak, hogy az MSZP az utolsó pillanatban képes volt egyetlen versenyző felmutatására. Mindeközben a bizonytalanok aránya nem túl jelentős mértékben, de valamelyest csökkent.

Szeptember 11. után viszonylag gyorsan megnőtt a Fidesz támogatottsága, s ezt a fejleményt a kutatók többsége a háborús válsággal, illetve a bizonytalanoknak a mindenkori hatalomhoz való – ilyen esetekben majdhogynem törvényszerű – sodródásával magyarázza.

Mire következtethetünk a fentiekből? Részben arra, hogy az MSZP vissza tudta venni vezető pozícióját, legalábbis az utolsó három hónap átlaga egyértelműen erre utal. Részben viszont arra, hogy ez az előny korántsem olyan mértékű, amelynek alapján jogunk lenne egyértelmű jóslatokat megfogalmazni a 2002-es választások lehetséges végeredményéről. Gondoljuk meg, hogy 2001 tavaszán a nagyobb, 15 százalékpontos fölény is milyen könnyen olvadt le döntetlen közeli eredménnyé. Ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy a Fidesz-koalíció sem volt képes a tavaszi kiegyenlítődést a maga számára egyértelmű győzelmet ígérő szituációba átfordítani. Pedig 2001 májusa után sok mindent bevetettek, a kihelyezett kormányülésektől a millenniumi ünnepségekig, a Széchenyi-terv egekbe magasztalásától újabb és újabb célcsoportok milliárdokkal való hetenkénti megvásárlási kísérletéig.

Az adatok gondos elemzése nyomán nem állíthatunk mást, mint hogy a két párt közötti verseny változatlanul szoros maradt. Senki se jósolhatja felelősséggel egyik tábor győzelmét sem. Valószínűbb az utolsó pillanatokig tartó ádáz és fej-fej melletti küzdelem. A bizonytalanok jelentős tömegének állandósulása egyáltalán nem jelenti azt, hogy feltétlenül alacsony részvétellel kell majd számolnunk. Várható, hogy a legutolsó hetekben 600 ezer–1 millió bizonytalan szavazó dönti ilyen vagy olyan irányba el a választások eredményét.

A rendszeres kutatások másik kedvenc – és a sajtó, valamint az olvasók számára is szemléletes – területe a politikusok népszerűségi listája. Ma már ezen a piacon is többen versenyeznek egymással, de a trendek itt sem változtak túl sokat. A névsor első helyein többnyire ugyanaz a négy-öt személy található. Dávid Ibolya még tavaly átvette a vezetést, és azóta is tartja pozícióját, Martonyi külügyminiszter úr szinte kibérelte a negyedik helyet, s Kovács László csöndes, de folyamatos hátrálása párhuzamosan zajlik Medgyessy Péter népszerűségének növekedésével. Az utóbbi esetben a szimpatizánsi kör korábbi vonzalmait csoportosította át az új frontember köré.

A sor végén szinte mindig ugyanaz a négyes szerepel: idővel Torgyán József a sereghajtó helyen felváltotta Csurka Istvánt – de lehet ez még fordítva is. Talányosabb feladat a miniszterelnök pályamozgásának értelmezése. Az elmúlt egy év során megállásokkal, de javult a megítélése, s a gyönge középmezőnyből az erős közép felé gravitált. E jelenség értelmezéséhez érdemes felidézni, hogy az 1998-as választások után egy ideig az ország legkedveltebb politikusai közé tartozott, majd 1999-ben rendkívül sokat vesztett a népszerűségéből. Ez a hanyatló trend állt meg az idén, és alakult át pozitív irányú megítéléssé. A teljes képhez azonban adalékként hozzátartozik, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje és közte nagyon is érzékelhető távolság alakult ki – Medgyessy javára.

Összességében elmondható, hogy a politikusokról alkotott vélemények elmúlt évi változásai ugyan tanulságos metszetet mutatnak, de a pártpreferenciák trendjeihez képest nem jelentenek biztosabb előrejelzési alapot. Lényeges, hogy a várható páros verseny, a két jelölt sorsdöntőnek tetsző kampányküzdelme előtt egyiküknek sincs sem akkora előnye, sem pedig akkora hátránya, ami eleve biztos eredményt sejtetne. S ez igaz mindkettőjük párthátterére is.

A közvélemény-kutatók problémái

Négy évvel ezelőtt is gyakori volt az egyes intézetek vezető kutatói közötti sajtóbeli szóváltás. Az idén a viták már áprilisban elkezdődtek, pedig akkor még egy évünk volt a választásokig. Vádaskodásokra rendszerint akkor kerül sor, amikor valamelyik cég túlzottan elméri magát, mert ilyenkor reflexesen lépnek életbe a politikai természetű gyanúsítgatások. Természetesen nem lehet kizárni a helyezkedések következtében előálló téves interpretációkat sem, de többnyire nem erről van szó. Részben inkább arról, hogy az apróbb mintavételi és kérdőíves különbségek néha számszerűleg is érzékelhető különbséget produkálnak, részben pedig arról – s ez a fontosabb –, hogy a hektikus közvélemény időnként akár egy-két héten belül is megdöbbentő változásokat mutat. Egy-egy nagyobb visszhangot kapó esemény hatására a bizonytalan szavazók egy része meglódul; az amúgy beállt táborok mellett olykor néhány százezer polgár pálfordulása is komoly hatással lehet az adatsorokra. Mindezekre tekintettel mégis azt kell figyelembe venni, hogy a korábbi kampányok során folytatott vizsgálatok adatai szerint a rendszeresen újságot olvasók széles táborának megközelítőleg kétharmada fontos és nélkülözhetetlen információnak tartja a közvélemény-kutatási adatokat, nem mint kizárólagos, de mint a végső vélemény megformálásában komolyan számításba veendő adalékot.

Nem véletlen, hogy Závecz Tibor – az e téren az egyik legnagyobb gyakorlattal rendelkező kutató – szinte negyedévenként kénytelen megírni: a szoros eredmények miatt a jelen közvélemény-kutatási adatokból nem szabad még semmiféle érdemi következtetést levonni a jövő évi választások eredményére (Závecz, 2001b). Ráadásul a második fordulót előreláthatóan számos olyan körülmény határozza majd meg, amelynek alakulásáról még fogalmunk sincs. Ettől függetlenül a köz vélekedését szükséges mérni, és az adatokat publikálni kell, hiszen ezek az eredmények nemcsak részei, de feltételei is a demokratikus nyilvánosság működésének.

Egy fontossá váló módszerről

A végeredmény találgatása ettől függetlenül a választások előtti közéletből kiiktathatatlanul jelen lesz. A már megidézett, bizonytalan és szoros versenyről tanúskodó adatok segítségével megkezdődött az előző ciklus végéről megismert mandátumbecslés. Az első – 2001. májusi – kísérlet hatféle forgatókönyvvel számolt, és valamennyi variáció olyan bizonytalan eredményeket produkált, amelyből világosan kiderült, hogy minden apróságnak sorsdöntő hatása lehet. A második – augusztusi – próbálkozás már kilenc modellel dolgozott, s megkísérelte figyelembe venni a közös listák, illetve visszaléptetések lehetséges hatásait is. Az „eredmény” még kiélezettebb versenyt vetített előre. („Egy-két százalékon múlhat a kormányalakítás” címmel jelent meg a tanulmány, ami már önmagában is sokatmondó.)

V égezetü1 annyit kell megjegyeznünk, hogy a rendszeres mérések, publikációk, az ellentmondások és viták egyre fontosabb mozzanataivá válnak a választások előtt átpolitizálódó és ébredező közéletnek. A közvélemény-kutatók és politológusok számára jó hír lehet, hogy egy tavaszi vizsgálat eredményei szerint őket sokkal kevésbé tartják hazugnak, mint a politikusokat, reklám-szakembereket – de még a vallási vezetőkhöz képest is nagyobb bizalommal vannak irántuk. Jó lenne, ha a két szakma mérvadó szereplői 2002-ben sem okoznának csalódást.

ÚTBAN A VÁLTÓGAZDÁLKODÁS FELÉ?

A választások felé közeledve mind többen teszik fel a kérdést, hogy 2002 eredményei hogyan befolyásolhatják a többpártrendszer jövőjét. Kutatók, politikusok, újságírók zöme látja úgy, hogy küszöbön állnak, megformálódtak a kétpárti váltógazdálkodás alapjai. Ma már világos, hogy csak az MSZP vagy a Fidesz nyerheti meg a választásokat, sőt – mint Tölgyessy Péter mondja – a győztesnek komoly esélye lesz az abszolút többség megszerzésére is. Az elmúlt három év közvélemény-kutatási adatai szerint a válaszadók 80%-a valóban e két párt között oszlik meg. A legutóbbi 12 hónap szembetűnő eredménye, hogy a kisebb pártok egyike sem volt képes megerősödni; sőt, a kisgazdák a középpárti pozícióból a jelentéktelenség szintjére küzdötték le magukat. Minden adat, minden jelenség arra vall, hogy jövőre egyértelműen kiemelkedik a két nagy, a balközép és a jobbközép pártformáció. A kisebb pártok egyáltalán nem lelkesednek e kilátások miatt, s az ő szempontjuk is érthető. Érdemes azonban e közmegegyezés-szerű jóslat mellé néhány kérdő jellegű mondatot is megfogalmaznunk.

A baloldali térfél állapotáról

Az MSZP stabilan uralja a leendő választók politikai képzeletét. Ha veszít, még akkor is a második legnagyobb párt lesz, legfeljebb majd ellenzékben. A problémák viszont éppen itt kezdődnek. A jelen ciklus során ugyanis a szocialisták egyáltalán nem voltak képesek a legnagyobb ellenzék szerepkörének eredményes kihasználására. Reagálásaikban reflexszerűen igazodtak a kormányzat vélt és valóságos hibáihoz, a Fidesz által irányított cikk-cakkokhoz. Három éven keresztül nem sok nyoma volt átgondolt, hosszabb távú politikai elképzeléseiknek. 2000 nyara és az idei év júniusa közötti hosszabb időszakban a miniszterelnök-jelölt személyének kiválasztása adta számukra a legtöbb munkát, s ez a folyamatos, nyilvános vita legfeljebb arra volt alkalmas, hogy az elemzők körvonalazhassák az MSZP belső tagozódását. A gond azonban éppen az volt, hogy a megfigyelhető csoportosulások rendszerint a személyi kombinációkhoz kötődtek, és sokkal kevésbé általános jellegű politikai értékekhez. Nem mondható tehát, hogy a jelenlegi MSZP a balközép politikai pólus végleges leképezője lenne, mert az sem állítható, hogy befejeződött volna a párt átalakulása.

S hogy ez mennyire így van, azt éppen kormányfőjelöltjük önálló politizálásának első hónapjai mutatták meg. Ő ugyanis – igaz, a saját nevében elég határozottan kezdett nyitni olyan társadalmi csoportok és értéktartományok felé, ahol korábban nemigen voltak MSZP-s szavazók. Nagy kérdés azonban, hogy ez egyéni politikai törekvésnek minősül, avagy maga a párt is hajlandó lesz követni e változásokat. Mindeközben pedig az MSZP adós az elmúlt 12 év során megszületett új kihívásokra adandó válaszok jelentős részével is.

Az újbóli ellenzéki évek során kiderült, hogy a párt holdudvara, társadalmi kapcsolatrendszere, szellemi háttere távolról sem olyan jelentős, mint amilyet a megelőző, négyévnyi kormányzás után sejteni lehetett volna. Ezért manapság nem annyira a szerves politikai háttér, a stabil támogatói kör az MSZP jelenlegi, igen magas elfogadottságának a döntő oka, hanem inkább a kormányzati praxis taszító hatása. Mindenki hozzájuk menekül, aki valamilyen okból tart a Fidesz jelenlegi gyakorlatától, de e menekülő tömegeket botor dolog lenne egyúttal egyértelműen baloldali elkötelezettségűeknek tartani. Egy újabb ellenzéki négy év során azonban ezt a – ma még biztosnak látszó – hátteret könnyedén fel tudná morzsolni az az offenzív politika, amelyet a Fidesz 1998 nyara után jó ideig felmutatott.

Az MSZP helyzetét amúgy nem könnyíti, hanem nehezíti az a nagyfokú szétesettség, amely az érdekképviseletek világában tapasztalható, pedig a munkavállalók politikai érdekképviselete akkor is hagyományosan baloldali feladat, ha ennek a szociológiai háttere meglehetősen szétzilálttá vált. Nem állítható, hogy az új viszonyok milliónyi kiszolgáltatottja felfedezte vagy újra definiálta volna már önnön baloldaliságát, az viszont igen, hogy e tömeg nagy része ma politikailag képviseletlennek tartja magát. Az e szférákban tüsténkedő – akár megmaradt, akár újonnan létrejött – szerveződések politikai tekintélye többnyire nem éri el azt a szintet, amely a szocialistákat érdekeltté tenné a velük való politikai szövetség hosszú távú megkötésében. Másfelől viszont a direkt politikai arénában természetes szövetségesre nemigen számíthatnak. (Az SZDSZ más problémát jelent, erről majd később.)

Végül meg kell említeni azt, amit a szakírók már évek óta elemeznek, de az MSZP pártelitje sohasem volt hajlandó kellő komolysággal venni. Magyarországon az elmúlt évtizedben hihetetlen módon megváltozott a közéleti kommunikáció tartalma és szerkezete. E drámai változásokhoz az MSZP hagyományos pártelitje, de még az újonnan jöttek sem voltak képesek eredményesen alkalmazkodni. Kommunikációs szokásaikban még mindig a személytelenség, a szervezet vélt ereje dominál. Az előttünk álló kampány valószínűsíthetően olyan, vadonatúj médiaerőtérben zajlik majd, amelyben az MSZP-nek jelentős gondot fog okozni ez a késleltetett és kevés eredményt felmutató alkalmazkodási folyamata.

Nem folytatjuk további részletkérdések boncolgatását, talán az eddig felvázoltak is elegendő érvet nyújtanak annak megállapításához, hogy az MSZP-nek a közvélemény-kutatásokban érzékelhető tartósan magas támogatottsága korántsem egyenlő a balközép pólus megformáltságával.

A jobboldal törékenysége

A politikai térfél jobboldalán legalább ugyanennyi talányt diagnosztizálhatunk. A választásokhoz közeledve a Fidesz – úgy látszik –, sikeresen olvasztotta magába az egykori antalli koalíció szinte valamennyi résztvevőjét. A valamikori kereszténydemokraták már az önálló szervezeti keretek minimális szintjének fenntartásával sem kísérleteznek. Az MDF talán még igen, bár a szeptemberi egyezség értelmezése során számos elemző úgy vélte, hogy legfeljebb kéttucatnyi MDF-es politikus jövőjét sikerül újabb négy évre megmenteni, ám a pártot már aligha. Az igazság az, hogy a végső ítélettel érdemes lesz megvárni a választási eredményeket. Ha győz a jobboldal, akkor a kegyelmi frakció szerepköre valóban nem tűnik túlságosan bíztatónak, és az újabb koalíciós négy év a megmaradt MDF-elitet maradéktalanul felszippantaná. Némileg más lenne a helyzet ellenzékben. Az elmúlt évtized ugyanis arról tanúskodott, hogy többféle ellenzéki szerep is gyakorolható, a 20-30 fős frakció esetleg még jó építkezési alap lehet egy későbbi párt megformálásához. A tulajdonképpeni koalíciós partner, az FKgP sorsa megpecsételődni látszik. Önnön szétverését már 12 hónapja nagy erővel végzi, és csak az a kérdés, hogy korábbi, jelentős szavazóbázisa valóban beéri-e a Fidesszel, vagy távollétével tüntet.

A Fidesz hosszú menetelését egymástól meglehetősen távoli nézeteket valló szakértők is meglepő hasonlósággal kommentálják. Dessewffy Tibor, Debreczeni József, Tölgyessy Péter és Ágh Attila egyaránt úgy véli, hogy a fiatal demokraták felmorzsolták a kisebb jobboldali pártokat, és a választások előtt inkább középre húzódnak. Az itt tartózkodó tétova tömegek támogatásával fogják bevégezni az Egységes Jobboldali Gyűjtőpárt megteremtését. Igaz, Tölgyessy (2001) megjegyzi, hogy "...a Fidesz döntéshozói bele sem kezdtek egy sokféle értéket és viselkedésmódot befogadó, széles gyűjtőpárt felépítésébe, inkább saját magatartásmintáikat akarták átvinni az egész jobboldalra...". Ez a meglátás nagyon lényeges kérdésre világít rá. Arra, hogy lehetséges-e nagyon heterogén értékrendet, eltérő politikai kultúrákat felülről, rövid idő alatt homogenizálni. Elegendő-e a vezérkar eltökéltsége, számítanak-e bármit is a korábbi szervezeti töredékek, megvalósítható-e sokkal szélesebb keretek között a Fidesz esetében sikeresnek bizonyult pártirányítási metódus? Csupa olyan fölvetés, amelyre elfogadható választ megint csak a választások után kaphatunk.

További probléma, hogy létezhet-e olyan jobboldali egység, amely nem teszi nyilvánvalóvá határait a szélsőjobb irányába? Úgyszólván valamennyi politikai erő rendszeresen felszólítja a Fideszt arra, hogy egyértelműen határolódjék el a MIÉP-től. A válasz rendszerint elmarad, esetleg kitérő jellegű, miközben az informális együttműködés módozatait meglehetősen sok szálon kipróbálták már. A Fidesz nézőpontjából a színvallás következetes kikerülése nagyon is érthető. Egyrészt, ma még nem lehet megítélni, hogy mit ér majd a MIÉP-nek a politikai diskurzusokban növekvő befolyása a mandátumok végső számbavételekor. Másrészt abban is bízhat a Fidesz, hogy a közhangulat radikális jobbratolódása esetén ő is képes arra a kínálatra, amit a MIÉP produkál – ráadásul őket mégis csak többen tartják választhatónak. Harmadrészt – és ez a legfontosabb – az állandó felszólítások önmaguktól is elvégzik a lehetséges Fidesz-MIÉP koalíció tudatosítását anélkül, hogy ezért a fiatal demokratáknak bármit is tenniük kéne. A csönd együtt jár ugyanakkor azzal is, hogy semmit nem kell megtagadni akkor sem, ha erre a megoldásra mégsem lesz szükség.

S hogy még bonyolultabbá tegyük ezt az amúgy sem egyszerű viszonyt: a jobbközép és a szélsőjobb elmosódott határainak elemzése rávilágít arra, hogy a sokféle eredetű jobboldalt több mint egy évtizede csak az antikommunizmus tartja egyben. S ami praktikusan fontos: a magyar választási rendszerben a második fordulóra az egység ki is kényszerül. Az elmúlt évszázad magántörténelmei okán a magyar lakosság mintegy egyharmada jó ideig fogékony lesz erre az anti-érzésre. A választók nagy hányada azt fogja keresni, hogy számára éppen melyik párt a "leghitelesebben" antikommunista, ezért Torgyán alkalmilag ugyanúgy jó neki, mint Orbán, esetleg Boross Péter vagy Csurka személye. A kérdés legfeljebb az lesz – ámbár ez igen lényeges kérdés –, hogy aktuálisan milyen problematikával köthető a legeredményesebben össze ez a politikai érzelem.

Visszatérve az eredeti alapkérdéshez, egyfelől igaz, hogy számos jele van a kétpárti váltógazdálkodás, illetőleg ennek előképe, a kétpólusú többpártrendszer tartóssá válásának. Másfelől a részletek vizsgálata azt is megmutatja, hogy megalapozott aggályainkat érdemes mind a két pólus tekintetében ébren tartanunk. 2002 után többféle fejleménnyel is számolhatunk. Lehet, hogy mind a két pólus letisztul, s akkor valóban készen állhat a jobbközép-balközép váltógazdálkodás alapképlete. Lehetséges, hogy csak az egyik válik homogén és hatékony politikai erővé – ez esetben viszont a másik oldalnak kell majd rendkívüli gondokkal szembenéznie. (A lehetséges eredmény a domináns egypártrendszer melletti többpártrendszer...) Előfordulhat, hogy mind a két oldalon marad a vajúdás, a látszólag erős keretek mögötti lázas tusakodás és profilkeresés. A magam végső ítélete, hogy fogadjuk el a jelenlegi tendenciát, a két pólus felé tartó szerkezetet olyan kutatási hipotézisként, amelyet nemcsak a 2002-es választások eredményével, hanem annak későbbi, esetleg komoly átrendezéseket okozó következményeivel is érdemes lesz folyamatosan tesztelnünk.

A HARMADIK PÁRT PROBLEMATIKÁJA

E sorok írójának 1999 tavasza és 2000 ősze között az volt a véleménye, hogy 2002-ben a magyar többpártrendszer jövőjére nézve nemcsak a győztes kiléte lesz meghatározó jelentőségű, hanem az is, hogy mely párt lesz az a Harmadik, amely nélkül – szoros eredmény esetén – nem lehetséges kormányzati többséget teremteni. Sőt, a leendő politikai orientációt elemi módon befolyásolhatja, hogy a kényszerpartner, a Harmadik, balra vagy radikálisan jobbra viszi-e a magyar politikai közélet súlypontját. Sokáig úgy tűnt, hogy erre a szerepkörre (tudjuk, úgy hívják, hogy a mérleg nyelve) négy párt is bejelentette igényét. Előbb az FKgP esett ki e versenyből, majd pedig az MDF, igaz, ők szinte egészen 2001 őszéig küzdöttek az adatokban megmutatkozó realitások ellen. Maradt tehát az SZDSZ és a MIÉP, és ha e tendencia folytatódik, akkor a választásokat megelőző nyolc hónap többek között e két párt felmorzsolódásának jegyében fog eltelni.

E kézirat formálódása idején – 2001 őszén még mind a két párt bizakodott, hogy a hosszabb távú adatok szerint ők biztos résztvevői lehetnek a jövő évi parlamentnek is. Nem mindegy azonban, hogy egyenlő arányban, egymást kiszorítva, avagy nagyobb partnereik rovására, esetleg őket segítve. A lappangó, rejtőzködő, csapódó szavazók nagy számára tekintettel akár az SZDSZ, akár a MIÉP leendő mandátumszáma 25 és 50 között mozoghat, de egymáshoz viszonyított arányuk lesz a legfontosabb kérdés.

Az SZDSZ

Az SZDSZ leendő szerepét a politikai sajtó az egész elmúlt évben folyamatosan újrafogalmazta. Az év elején még sokan bíztak abban, hogy Demszky Gábor képes lesz olyan versenyképes pártot faragni a tetszhalott képződményből, amely megkerülhetetlen és erőt mutató koalíciós tényező lehet. Ezek a remények tavasz végére elpárologtak, s azóta is számos elemző keresi a liberális párt leendő helyét. Az írások egy része azt ajánlja az SZDSZ-nek, hogy definiálja újra a mai magyar társadalom realitásainak megfelelően a liberalizmust, tegyen le végképp a nagypárti álmokról, és célozza meg a 10 százalékos támogatottság elérését. Ezáltal betölthetné a demokrácia teoretikus lelkiismeretének szerepét (Csizmadia, 2001; Ónodi, 2001). A szerzők másik köre azért ajánlja az SZDSZ megerősödését, hogy az MSZP ne maradhasson kontroll nélkül. Úgy vélik, hogy a jövőbeni leosztásban a liberális párt lehetne a megfelelő moderáló erő (Bodansky, 2001). Az erősebb változat szerint a Fidesz és az MSZP egykutya, mind a kettő uralma veszélyeket hoz a magyar társadalomra, s csak az erős SZDSZ akadályozhatná meg a torzulást (Bruck, 2001).

A szocialista holdudvar felől nézve viszont nemigen látszik ez a széles mozgástér. Szerintük az SZDSZ túlélésének egyetlen lehetősége, ha átgondolt és tisztázott választási együttműködés keretei között az MSZP-vel közösen keresik a Fidesz-kormány megbuktatásának útját (Ripp, 2001).

A nagy szellemi párbajok közepette az érintett – az SZDSZ – annyit tett, hogy nem túl látványos körülmények között megvált Demszky Gábortól, és újra megválasztotta azt a Kuncze Gábort, aki a szocialistákkal való együttműködést szimbolizálhatja. 2001 októberéig ennél több nemigen történt, ezért nem sok alapunk lehet várható választási eredményük megjósolására. A jelenlegi realitások szerint a puszta parlamenti bekerülésért is komoly küzdelmet kell folytatniuk, igaz azonban az is, hogy az SZDSZ már kétszer is képes volt rendkívül hatékony – a magyar körülmények között páratlan ­kampányfinisre. Nagy kérdés azonban, hogy 2002-ben összeterelhető-e még az egykori széles, értelmiségi háttértámogató tábor. A mai, nagyra hízott, bizonytalan szavazói tábor egészen más szerkezetű, mint amilyen a korábbi választások előtt volt. A tartózkodóak között ma több százezren vannak azok a meglehetősen tájékozott, a politika után érdeklődő és passzívnak egyáltalán nem mondható lakossági csoportok, amelyek azért bizonytalanok, mert kivárnak. A Fidesz taszítóereje számukra korántsem jelentette automatikusan az MSZP vonzerejének megnövekedését. E csoportok a megfogható, ellenőrizhető kampányüzenetekért várnak ki, de azért is, mert szeretnének megbizonyosodni a leendő győztes kiléte felől. S ha úgy érzik, hogy az ő szavazataik nélkül nem lehetséges a Fideszt legyőzni, akkor esetleg hajlandók lesznek feladni azt a tartózkodást, amelynek okán már háromszor nem szavaztak a szocialistákra. Ez a fejlemény nem lesz kedvező az SZDSZ számára. Paradox módon éppen a szocialisták jelentősebb mértékű megerősödése könnyítené meg e réteg újbóli SZDSZ-pártiságát.

Akárhonnét is szemléljük a szabaddemokraták helyzetét, látható, hogy több a kérdés, mint a válasz a remélt Harmadik szerepének elérhetősége kapcsán. Az idő vészesen fogy, s ha politikai piaci kínálatuk ugyanolyan szerény marad, mint jelenleg, akkor legfeljebb a két nagy versengő fél kapitális hibáiban bízhatnak, ami persze nem kizárt, de azért meglehetősen csalóka remény.

Problémák a MIÉP értelmezésekor

2001-ben feltűnően megszaporodtak a MIÉP-ről írott elemzések. Ezek talán csak abban értenek egyet, hogy némileg megnőtt e párt esélye a Harmadik erő szerepkörének elnyerésére. Ezt egyébként a Csurka-vezette pártelit rendkívül erőteljesen hirdeti is. 2000 decemberében tartott IX. országos gyűlésükön meghirdették választási programjukat, valamint a 2002 májusáig követendő politikai stratégiát (“Feltartóztathatatlan a MIÉP”, Magyar Fórum, 2000. dec. 7.). Tavaszi, dabasi eredményeiket sikerült a médiumoknak is túlinterpretálniuk. A közéleti diskurzusban az idén nem múlott el úgy hónap, amikor ne tudtak volna valamilyen egészen elképesztő megnyilatkozással előállni, s ez rendszerint legalább három napra garantálta középpontba kerülésüket. Ma már nem is a Fidesz az igazi marketingpárt hazánkban, hanem a MIÉP. Érdemes e párt helyzetét néhány alapvető metszetben összefoglalnunk.

Mit mond a MIÉP?

Felvet minden olyan kérdést, ami igen sok ember gondja, szorongása, de a többi pártnak nincs vagy nem volt eléggé teherbíró, előadható válasza rá. Ilyenek: Mi lesz a vesztesekkel? Ki felelős a nagyméretű elszegényedésért? Honnét a kevesek gazdagsága? Mindenkinek jó-e a kapitalizmus? Az európai csatlakozás tényleg csak áldással jár majd? Ki védi meg a magyarság érdekeit, megmarad-e a kultúránk? – és folytathatnánk hosszasan a sort. Ezekre a kérdésekre kevéssé lehetséges érthető, rövid és racionális válaszokat adni. Ezért nem is ad senki sem, kivéve a MIÉP-et. Ők érthető, rövid és irracionális válaszokkal szolgálnak mindazok számára, akik a világot mint a fekete és a fehér erők, mint a jó és a rossz küzdelmét látják. A MIÉP felküzdötte magát a rendszerváltás veszteseinek kizárólagos szószólójává, és óriási szerencse mind ez idáig, hogy a vesztes millióknak csak egy egészen csekély hányada értesült erről a kéretlen képviseletről.

Csurka és vezérkara nagy leleménnyel kombinálja a magyar proli odamondogatós, hőbörgős, magát lényeglátónak vélő kocsmai kultúráját a letűnt magyar úri középosztály érzelgős, a maga nemzetét mindenkinél különbnek és kifosztottabbnak gondoló tudatlanságával és xenofób szenvelgésével. Az eredmény: olyan városi, férfias, őszinte és kőkemény párt, amely minden körülmények közepette megmondja az igazságot. Akkor is, ha nincs se körülmény, se igazság. E tanulmány keretei között nem fér el annak firtatása, hogy mindez milyen mértékben következik az összes többi párt permanens mulasztásaiból, de legalább jeleznünk kell ezt az aspektust is.

Miért erősödnek?

Túl az eddig leírt tartalmi kérdéseken, a MIÉP tényleges politikai méreteihez képest meglepően nagy, átgondolt és kiépített média-befolyással rendelkezik. Propagátoraik ott vannak a közszolgálati rádió és televízió alapvető információs műsoraiban, állandó – tehát kiszámítható és követhető – fórumokkal rendelkeznek a kereskedelmi rádiók és televíziók dzsungelében. A Magyar Nemzettől a Magyar Fórumon és a Demokratán át meglehetősen stabil helyzetet őriznek az írott sajtóban. Állandóan működő, nagy tömegeket mozgató szóbeli fórumok, szabadegyetemek, rendezvények teszik naponta megélhető, közvetlen politikai élménnyé a maroknyi pártelit mondandóját.

Választói bázisuk talányai

A hazai közvélemény-kutatók számára már jó ideje a legnagyobb szakmai feladványt a MIÉP tényleges súlyának pontosabb megítélése jelenti. S ez nemcsak az érintettek legendás utálkozása és rejtőzködő hajlama okán alakult így, hanem a választói táborok tényleges összetettsége miatt is (Závecz, 200la). Egymástól igen távollévő társadalmi rétegekben növekszik e párt támogatottsága. Egykoron a középkorú, csalódott és kétszeresen vesztes (mármint a szocializmusnak és a kezdeti Antall-korszaknak egyaránt vesztese) városi férfinép volt a legbiztosabb pártbázis. Később – főként az addig kevésbé vállalható, de azóta már szalonképessé kihangoskodott – ideológiai igények folytán csatlakozott hozzájuk az úri miépes réteg. Része ennek a budai szalonzsidózás bájos öröksége éppúgy, mint némely orvosi és pedagógus-csoportok csekély versenyképességének téves magyarázatán nyugvó erőkeresése és találása. Az utóbbi időben utat talált e párt az elégedetlen városi fiatalok felé is, akik között ott vannak a kilátástalan elhelyezkedési lehetőségeik miatt radikalizálódó egyetemisták éppúgy, mint az eleve vesztes külvárosi prolifiúk.

Ebből az elnagyolt skiccből is kiviláglik, hogy a MIÉP a választók sokmilliós tömegén belül olyan, foltszerű támogatottságot élvez, amely nem áll össze egységes, vagy egységbe szervezhető, nyerőképes politikai fronttá. Mindenekelőtt egy olyan városi párt, amelynek elegendő a Pest megyei és a fővárosi támogatottsága a biztos parlamenti részvételhez, de vidéki – főként pedig falusi – gyöngesége miatt nehezen képzelhető el 10 százalékot meghaladó eredménye.

Végső esetben ez is elég lehet a mérleg nyelve pozícióhoz, különösen akkor, ha a szavazatok egyenletesen oszlanának meg a két nagy tábor között. A MIÉP elutasítottsága mindig is magas volt, bár az elmúlt egy évben a kisgazdáknak még e téren is sikerült lekörözniük őket, s azóta némileg csökkent a velük szembeni averzió szintje. A MIÉP-tábor maradéktalanul elfogadja a Fideszt, mindezt fordítva már korántsem állíthatnánk egyértelműen – sőt. A pártelitek szintjén ez a viszony sokkalta komplikáltabb, de ennek lehetséges okairól korábban már írtunk.

A MIÉP és a zsidókérdés

2001 folyamán többször is nyílott lehetőség arra, hogy e párt politikai antiszemitizmusa, nyíltan hirdetett zsidóellenessége miatt számosan kétségbe vonják alkotmányos legitimitásukat (Tamás, 2001). Kétségtelen, hogy a baloldali és/vagy a liberális tábor leginkább akkor vívja engesztelhetetlen harcát a MIÉP ellen, amikor menetrendszerűen megérkeznek az antiszemita provokációk. Mégis – úgy vélem – nem tesznek jót sem a saját táboruknak, sem pedig a hazai politikai közéletnek azzal, ha úgy látják, mintha a MIÉP növekvő befolyásának egyedül ez a tényező lenne az igazi oka, s emiatt lenne aggasztó a jelenség. Ez az érvelés ugyanis nem veszi figyelembe a MIÉP szavazói bázisának, a vezérkar szólamainak, a kommunikációs vonzáskörnek a különbözőségeit, és mindezt egy kalap alá véve az antiszemita jelleg miatt kívánnák a pártot a politikai életből kiszorítani.

Nem tagadva azt, hogy ennek is lehetne revelatív és az alapvető szerepeket széleskörűen tisztázó hatása, ám a várható veszteségeket is mérlegelve tévútnak gondolom e törésvonal jelenlegi és tartósan a középpontba történő állítását. A MIÉP-pel ugyanis nem akkor kezdődnek a problémák, amikor a politikai antiszemitizmus képviseletére vállalkozik, és a gondok nem is merülnek ki azzal, ha mindebben sikerülne őket meggátolni.

Minderről azért érdemes némileg hosszabban szót váltani, mert a Harmadik Párt problémája nagy valószínűséggel le fog egyszerűsödni az SZDSZ és a MIÉP közötti élethalál-küzdelemre. Érdekes módon mind a két pártnál hasonló vidékeken és megközelítőleg azonos társadalmi csoportok soraiban érzékelhetünk átlagost felülmúló támogatottságot. Mindkét oldalon rutinos, jól begyakorolt harckészségű csoportok állnak harcra készen ­ és ha az amúgy meglehetősen komplikált konfliktus-szerkezet leegyszerűsödik a történelemből már többszörösen is jól ismert, népies-urbánus vitára, akkor nem sok újdonságra számíthatunk. (Legfeljebb arra, hogy az urbánus oldal kénytelen lesz az uniós csatlakozás, az európaivá válás valamennyi pozitívumának politikai képviseletét maga mellé állítani, mivelhogy a neonépies tábor a várható negatív hatások hangoztatásának már jó ideje kizárólagos gazdájává vált.)

A magyar átmenet eddigi tizenkét éve során mindvégig nyomasztó probléma volt az értelmiségi diskurzusok aránytalan mértékű rátelepedése az új közbeszédre, ami a többpártrendszer ezerszer elemzett születési periódusának jellegzetességeiből következett.

Mindeddig e polémiáknak sokféle szintje, kulturális háttere, történelmi előzménye volt és az eddigi választásokat megelőző kampányküzdelmek mindvégig megőriztek valamit e sokszínűségből. Ha az előttünk álló időszakot eluralná a népies-urbánus vita legújabb változata, akkor roppant kevés esélyünk lesz a politikai viták racionális keretek között tartására. Bonyolultabb, de hosszabb távon gyümölcsözőbb feladat lenne elemezni a MIÉP globalizáció-ellenességének és rendszerváltás-kritikájának a valóságos szociológiai, kulturális és politikai hátterét, és azt, hogy miért hiányoznak mindezen kérdésekre a szélesebb körben is elfogadható válaszok. (Paradox módon, de egy ilyen körültekintő elemzés sokkal inkább alkalmas lenne arra is, hogy a MIÉP zsidókérdésben elfoglalt álláspontjának tarthatatlanságát a mai viszonyokra nézve elfogadhatóbb módon mutassuk ki.)

ÉS MI A TÉT?

A két nagy politikai tábor felől nézve egyszerű a válasz. A jobboldali koalíció úgy véli, hogy sikeres négy évet tudhat maga mögött, növekvő és működő gazdaságot menedzsel, helyreállította a magyar társadalom. önbecsülését és nemzettudatát, átfogó, több évtizedes távlatokat nyitott a kollektív álmok megfogalmazásával. Mindehhez joggal igényelheti tehát a többség támogatását, s így praktikusan arra lenne szükség, hogy 2002 után ugyanazok kormányozhassanak, mint eddig. A polgári jövő töretlen folytatása a tét. Ez lenne a pozitív üzenet, amelynek megtalálható egy harciasabb, mély rétege is. Ha nem mi maradunk, akkor újra jön a késő-kádárista restauráció, a nómenklatúra újbóli uralma. Azaz, a kommunista rém visszatérését kell az egységes polgári jobboldalnak mindenképpen meggátolnia, ebben áll történelmi küldetése.

Az ellenzéki oldal viszont úgy látja, hogy a Fidesz-korszak idején megroppant az átmenet demokratikus berendezkedése, ezért a kormány leváltása a történelmi feladat. Erre a baloldal képes is lenne, továbbá garantálná az újonnan kiépített gazdasági-politikai klientúra monopolhelyzetének felszámolását és a versenyhelyzetek újbóli szabadságát. Ígérik a sokszínű és semleges médiavilág tiszteletben tartását. Legfontosabb programpontjuknak az látszik, hogy a tartós gazdasági növekedés áldásaiból konszolidálnák az eddigi rendszerváltás önhibájukon kívüli vesztes tömegeit.

Természetesnek tartható, hogy az egyes politikai frontokon önmagukról pozitív módon gondolkodnak, az ellenfél győzelmét pedig a nemzetre mért újabb csapásnak vélik. A kérdés inkább az, hogy melyik interpretáció találkozhat a választók többségének helyeslésével. A kevésbé elfogult elemzők ugyanakkor inkább arra gondolnak, hogy az egyes alternatívák miféle, hosszabb távon is érvényes következményekkel járhatnak. Tölgyessy (2001) szerint már önmagában az is alapkérdés, hogy tud-e végre egy koalíció két, egymást követő ciklusban kormányozni, mert ha igen, akkor fontos lépést tennénk a konszolidáció felé. Szilágyi Ákos (2001) úgy véli, hogy Magyarországon a puha diktatúra és a kemény demokrácia szokta váltogatni egymást – és most az a kérdés, hogy melyiket kell majd túlélnünk. Mind a kettő belakható ugyanis, csak éppen eltérő mindennapi életstratégiák segítségével.

Az elemzések másik csokra némileg távolabbra tekint, mint a választási év, és arra keresi a választ, hogy miféle kihívásokkal kell szembenéznünk az elkövetkező évtizedben. Ennek megfelelően inkább a kívánatos válaszok felől vezetik le az optimálisnak vélt kombinációt. Dávid Tamás (2001) szerint 2001 és 2006 között páratlanul komplikált világgazdasági alkalmazkodási kényszerekkel fogunk számot vetni, s ha az optimista forgatókönyveknek szeretnénk megfelelni, akkor az eddig követett Fidesz-kormányzati gyakorlattal nem fogunk sokra menni. Ágh Attila (200la) elemzése arra épít, hogy a globalizációhoz való alkalmazkodásunk eleddig a kormányzati politikák szintjén úgyszólván teljesen kidolgozatlan volt. S amit a Fidesz eddig ez ügyben tett, az inkább eltérített minket a főiránytól – viszont az MSZP sem volt képes ellenzékben a megfelelő válasz kialakítására. Már megint a tanulási kényszer jön, holott már régen nem ennek lenne itt az ideje. Dessewffy Tibor (2001a) kétfajta, meglehetősen mélyen rögzült világkép hosszan tartó és szakadatlan küzdelmét látja újból döntő szakaszához érkezni. Az egyik ethosz posztfeudális elemekkel telített, és benne a hierarchikus függés, a normakerülés és a szerepek megtagadása az uralkodó mozzanat. Ezzel szemben áll az a nyugatias mentalitás, amely értékrendjét és társadalmi viselkedési formáit a teljesítményre, a tisztességre és az átláthatóságra építi föl. A rendszerváltás egészét végigkísérte e kétféle mentalitás összecsapása – s jövőre is az lesz az igazi kérdés, hogy a választások eredményeként létrejövő hatalmi konstelláció melyik törekvést fogja majd megerősíteni.

Mint látható, a hosszabb távlatokban gondolkodók óvakodnak attól, hogy egyértelműen összekössék az alternatívákat a kétpártrendszeri kínálattal. Némi – és nem is túl erőltetett – szövegelemzés nyomán természetesen ki lehet alakítani olyan láncolatokat, melyek szerint a bezárkózó­-posztfeudális-centralizáló kemény demokrácia megfeleltethető lenne a Fidesz kormányzati gyakorlatának. A nyugatias-globalista-hatalommegosztásos puha diktatúra konstrukció pedig az MSZP dominálta balközép ígéreteinek és ideológiáinak.

A probléma az, hogy mind a jobb közép, mind pedig a balközép megoldás megfogalmazható, intézményesíthető és gyakorolható akár az egyik, akár a másik láncolat jegyében is. Mind a két tábor eléggé tagolt ugyanis ahhoz, hogy rövid időn belül bármelyik megoldást fölépíthesse a rendelkezésére álló politikai feltételekből.

Itt a választás a nyakunkon, és még semmiféle bizonyosságunk nincs arról, hogy miféle következményekkel járhat a balközép, avagy a jobbközép koalíció. Ismerjük a jobbközép gyakorlatot és a balközép ígéreteit. A jobbközép azt szeretné, ha ehelyett az ígéreteire hallgatnánk, a balközép pedig, ha elfeledkeznénk egykori gyakorlatáról. Érdekes egy helyzet, vajon minek fogunk hinni – az ígéreteknek, avagy a megtapasztalt gyakorlatnak?

Budapest, 2001. szeptember

HIVATKOZÁSOK

Ágh Attila (2001a) Nehéz szülés. Mozgó Világ 5.

Ágh Attila (2001b) A harmadik FIDESZ álomgyára. Magyar Hírlap, aug. 4.

Bodansky György (2001) Tét, hely, befutó. Magyar Hírlap, aug. 14.

Bruck András (2001) Szép új világ. Magyar Hírlap, júl. 17.

Csizmadia Ervin (2001) A bal, a jobb és a közép. Népszabadság, júl. 2.

Csurka István (2001) Magyar szemmel. Magyar Fórum, ápr. 19. és aug. 9.

Dávid Tamás (2001) Jövőlegó. Népszabadság, ápr. 14.

Debreczeni József (2001) Manőverek a jobboldalon. Népszabadság, máj. 10.

Dessewffy Tibor (20üla) Minden nap új varázslat. Kritika 7.

Dessewffy Tibor (2001b) Csalóka napfény. Népszabadság, febr. 17.

HVG (2001) Árok mellett nem jó lakni. HVG, máj. 26.

Kéri László (2001) Domborzati viszonyok. Népszabadság, márc. 3.

Kustán Csaba (2001) Az aktív bizonytalanok dönthetik el a jövő évi választásokat. Magyar Hírlap, aug. 6.

Lengyel László (2001) Tájkép csata előtt. I-II. Népszabadság, szept. 22. és 29.

Magyar Hírlap (2001) Kik hazudnak a legtöbbet a közvélemény szerint? Magyar Hírlap, ápr. 5.

Mezei Balázs (2001):A politikai radikalizmus térnyerése és okai. Magyar Nemzet, ápr. 21.

Ónodi Tamás (2001) Autonómia, szabadság, tolerancia. Népszava, jún. 29.

Ripp Zoltán (2001) Szövetségkényszer vagy kényszerszövetség. Mozgó Világ 8.

Róbert Péter (2001) Az olló-epizód az állandó változásokban. Tárki Társadalomtudományi Tanulmányok, január.

Szilágyi Ákos (2001) Kemény demokrácia. Népszabadság, aug. 18.

Tamás Gáspár Miklós (2001): A Miép betiltása: pro és kontra. Népszabadság, szept. 1.

Tölgyessy Péter (2001): Bármi lehetséges (Rádai Eszter interjúja). 168 óra, ápr. 26.

Závecz Tibor (2001a) A Miép súlya. Rejtőzködő szavazók. 168 óra, szept. 1.

Závecz Tibor (200lb) A közvélemény-kutatások hitele. Népszava, szept. 8.

Társadalomkutatás 2001/3-4. szám 226-243.