Tölgyessy Péter

Lesz-e Orbán-korszak Magyarországon?
Nem egyszerű választás

A négy éve szünet nélkül tartó választási kampány hajrájához ért. A szembenálló táborok egyformán élethalálharcnak látják küzdelmüket, amelyben velük együtt bukhat szinte min­den, ami szerintük érték hazánkban. És valóban: ha a szocialisták marad­nak alul, akár két nemzedék is elveszítheti esélyét, hogy döntő szava legyen az átmenet lezárásában. Amennyi­ben viszont a Fidesz távozik a hata­lomból: oda lehet Orbán Viktor kariz­mája, és a jobb­oldal egysége. Ám a negyedik szabad választás nemcsak a versengő elitcsoportok jövőjét alakítja. Az ország életét tartósan meghatározhatja, hogy a Fidesz kape lehetőséget eddigi társada­lomirányítási gyakor­lata rendszerré szervezésére.

A tét nagyságához képest az állampolgárok alig kaptak érdemi támpontokat döntésükhöz. A pár­tok lehetőleg azt mondják, amit az emberek hallani szeretnének. A választási programok kevéssé különböz­nek, és jó, ha harmaduk teljesíthető. A küzdő felek min­den korábbinál in­kább használták az érzelmi mozgósítás, a másik oldal árnyképével való rioga­tás eszközeit. A Fidesz meg sem közelítette 1998-as választási hadjáratának frissességét. Négy esztendő sza­kadatlan nagyotmondása és ünneplése után nehéz újat, többet mondani. A román-magyar egyet­értési nyilatkozattal Orbán Viktor egy időre visszaadta a reményt a szocialistáknak. Örö­kös hazaárulózással megbántott vezetőik a feltámadt öntudat hitével nyi­latkoztak, és a túlzó leegyszerűsítésektől sem visszariadva képessé váltak vetélytársuk hetekig tartó bombázá­sára. Ám az MSZP kampánya igazán csak akkor élt, amikor a miniszterelnök hibá­zott. A részben közpénzekből finanszírozott kormánypárti gőzhenger dübörgése az utolsó hetek­ben mindjobban elnyomta egyébként sem átütő hangjukat.

A Fidesz hatalomra lépése pillanatától 2002-es újraválasztására koncentrált. A mára alapo­san megváltozott országban a valóban jelentős eredmények és a kormányzati tervek suly­kolásával roppant erőfeszítéseket tett a közérzület bizakodóvá fordítására. Az átmenet min­dent felforgató időszaka után megnyugvásra vágyakozó társadalomban nem kezdett új, nagyszabású reformokba. Egyedül a szociális gondoskodás terén vágott bele valóban érdemi átalakításba. Nemigen tett hozzá, de nem is nagyon ártott a gazdasági növekedésnek. A négy esztendő egészét tekintve fenntartotta a pénzügyi egyensúlyt. Ám költségvetését mindenben alárendelte a politikai ciklus igényeinek. Az első két és fél évben kifejezetten visszafogta az ál­lami kiadásokat és a béreket, hogy aztán annál látványosabb osztogatásba kezdjen.

A megannyi irányban elkötelezett szocialista kormányoknál a miniszterelnök lényegesen energikusabban kézben tartotta az állam pénzügyeit. A számára fontos területeken jelenté­keny erőforrásokat összpontosított. A Fidesz-hatalom ugrásszerűen növelte a közép- és felsőkö­zéprétegek gyermekei utáni adókedvezményeket, hatalmasat javított a lakásépítés és vásárlás hitelfeltételein, bevezette a kedvezményes diákhitelt. Egyúttal számottevően csökken­tette a szegényebbeknek, a cigányoknak járó családtámogatások reálértékét, alapo­san megnyirbálta a munkanélküli-ellátásokat. Ügyet sem vetve arra, hogy ezzel tovább erősöd­het a legelesettebb csoportok kitaszítottsága és a normaszegő magatartás terjedése. A választók többsége azonban csak kivételes alkalmakkor szolidáris a nincstelenekkel. Maga is osztja a szociálpolitikai fordulatot igazoló állítást: mely szerint a jóléti programok sokszor csak a munkátlanság terjedését segítik, és az államnak mindenekelőtt azokat szükséges segítenie, akik már bizonyítottak. A Fidesz támogatottsága a legszegényebbek között mindezek ellenére megelőzi az új magyar kapitalizmussal inkább azonosított szocialistákét. Akikhez képest a folyto­nosan odamondogató miniszterelnök voltaképpen ellenzékinek látszik.

A társadalombiztosítási járulékok mérséklését a kormány jelentős részben a minimálbér megduplázásával és a fixösszegű egészségügyi hozzájárulás kivetésével finanszírozta. Ezál­tal jóval nagyobb terhet hárított a sokszor részben zsebbe fizető hazai kiscégekre, mint amennyi támogatást a Széchenyi-tervvel nekik visszaosztott. A Fidesz módszeresen kihasz­nálta, hogy az állami újraelosztást hálásan fogadja az alacsony adótudatosságú közvéle­mény. Az osztogatás javára folytonosan szűkítette a versenyeztetés, a normatív finanszí­rozás hatókörét. A büntetés és jutalmazás rendszerének kiépítésével szemben nem tá­madt hathatós önkormányzati és szakmai ellenállás. A korábban inkább MSZP-kötődésű, ám erőtlen hazai közép- és nagyvállalkozói szféra mindjobban beilleszkedik a nagyot akaró Fi­desz-hatalom védelme alá. A külföldi tőke, ha nem sértik súlyosan az érdekeit, alkalmazko­dik a magyar viszonyokhoz, bár új beruházásainak szintje egy ideje már nem nő.

A Demokratikus Charta 1991-es létrehozatalát követően az őszinte identitáskeresés és a po­liti­kai és­szerűség egyformán a jobboldal felé vitte a Fideszt. Stratégái megérezték, hogy a ro­busztus hatalmi bázisán szinte mozdíthatatlanul álló MSZP partnereként pártjuk létezésének értelme veszhet el. Az 1993-94-ben kapott össztűz traumájából levonták az egyetlen lehetsé­ges következtetést: hiába van igazuk a szocialistákkal való szövetségkötést illetően, ha nem törik meg a reformértelmiség valóságértelmezési monopóliumát, akkor elvesznek, mint saját akarattal bíró politikai erő. Ezért végleg megváltoztatták irányukat, és amint lehetett, belekezdtek egy saját világ- és történelemképpel, kiterjedt intézményrendszerrel és gazdasági háttérrel bíró ellen-MSZP megteremtésébe. Bárkivel és bármi áron. Nem kísérleteztek egy új szintézis létrehozatalával, hanem abból építkeztek, amit akkor és ott az ellenzékben találtak. Előbb inkább Antall József örökösének mutatkoztak, de hamarosan felismerték, hogy annak mértéktartása nehezen összeegyeztethető alkati radikalizmusukkal, és egyébként is kisebbség­ben van a jobboldali szavazók között, akik sokkal inkább fogékonyak a sérelmi maga­tartásra és a nyugatellenes dacra. A siker vágyától hajtott, de a megszo­kott közegükből kilé­pők szoron­gásától súj­tott Fidesz vezetők személyes dilemmá­ikra adott válasznak érez­het­ték a jobboldalon tovább élő harmincas évekbeli antiliberális hagyományt.

A Horn-kormány pártjai hatalmi céljaik szempontjából egészében véve kielégítőnek tartották a lé­tező társadalmi erőviszonyokat. Jóval kevésbé avatkoztak be tehát a gazda­ság és a kultúra önmozgásába, mint a Fidesz. Állami hatáskörök sorát engedték át szak­mai testüle­tek­nek és ér­dekképviseleteknek, hiszen ezzel csak saját bázisuk erősödött. Az Orbán-kabinet ellenben az örökölt körülmények átalakítására kapott felhatalmazást vá­lasz­tóitól. A Fidesz és az MSZP egymásnak feszülé­sében két szembenálló társa­dalmi megbízatás mér­kőzik. A konszenzuális demokrácia igénye ma ha­zánkban sokszor nem más, mint az évtize­dek óta uralkodó elitek ideológiája a status quo megvédé­sére. A változ­tatásra tö­rekvő politika a világon mindenhol igyekszik a döntési jogok és erőforráso­k egy részét központosí­tani, szükség­képpen megüt­közik a fennál­ló hely­zethez kö­tődő érdekcsoportok­kal. Kilá­tása sincs a si­kerre, ha riválisai kiterjedt kli­entú­rájával szemben nem erősíti meg támoga­tóinak hálózatát.

Választási győzelme után a Fidesz azonban nem bajlódott összetett közönségének minden rétegét el­érni törekvő egyensúlykereső politikával, hanem inkább megpróbálta az MSZP és a közte levő törésvonalat átjárhatatlan szakadékká mélyíteni. A közélet iránt érdeklődő állampolgáro­kat igyekezett saját harci szenvedélyével telíteni, az emberek többségét meg üzeneteinek ámuló fogyasztójává tenni. Az Orbán-kormány alig tett valamit a mértékadó jobbközép sajtó megerősítéséért. Nem egyszerűen kiegyensúlyozottabb médiaviszo­nyokat szeretne, ha­nem in­kább a nyil­vá­nosság szerkezetének átalakítását akarja. Harci la­pokra és műso­rokra van szük­sége, amelyek kihívó kijelentéseikkel akti­vizálják hívei­t, és leleple­zik el­lenfe­lei ármányait. Számára az újságírás nem a kommuniká­ció, hanem a hatalmi birkó­zás színtere, ahol a kormány­párti sajtó a „barát-ellen­ség” dichotómia jegyé­ben értelmezi az eseményeket. Ahol az igaz és a ha­mis megkülönbözte­tésének alig van je­lentősége.

A Fidesz vezetői a maguk: „nekünk minden sikerülhet” optimizmusát kívánták átvinni az or­szág egészére. A kis célokat kitűző, saját borúlátásába bezárkózott társadalom szemléleté­nek megfordítása maga lehetne a lelki rendszerváltás. Csakhogy a meghirdetett nagy álmokat nyomban összekötötték a pártpolitikai előnyszerzéssel. Ez pedig kétessé tette a biza­kodó ma­gyarság képét. Valami hasonló történt az állami ünnepekkel is. Az ellenzék pártjai so­sem tud­tak igazán mit kezdeni a nemzeti szimbólumvilággal. A Fidesz vezérkara megérezte, hogy szük­ség lenne a közösségi létezés szertartásaira. Ám egyben iparkodott ezeket fegyverként hasz­nálni a politikai nemzet másik felével folytatott harcában. A kormány ugrásszerűen nö­velte a jobboldali értékhordozók: az egyházak, a lojális civilszervezetek állami támogatását. A Fidesz a történelmi egyházak megnyerésével éppen azt a biztos társadalmi hátteret remélte el­érni, aminek a hiányát olyannyira megszenvedte 1994-ben. Ideológiai elszántsága azonban kevéssé befolyásolta kormányzását. Gyakorlati döntéseit, meglehet inkább meghatározta a feltö­rekvő kádári kisember hétköznapi konzervativizmusa, rendpárti­sága és gondoskodó állam utáni vágya. Nagyobb gond nélkül kötött egyezséget a globális nagytőke magyarországi képvi­selőivel, emelt magas hivatalokba hajdani MSZMP-tag vezetőket. Számára a kommu­nista az, aki nem tartozik klientúrájába.

Egy tömbbe egyesítette a Fidesz mára a nem-szocialista szavazók csaknem háromne­gyedét. A közép-európai új demokráciákban egyetlen szervezet kétségbevonhatatlan veze­tése alatt példanélküli az ilyen hatalmas, nem-utódpárti erőkoncentráció. Másutt is győztek jobb­oldali pártszövetségek, ám nem igazán bírták a kormányzással járó terhelést. Állandó belső viszályok bénították cselekvőképességüket. A következő választásokon némelyikük már be sem jutott országa parlamentjébe, bukásával sokszor utat nyitva zavaros populista-naciona­lista tömörüléseknek.

Egy ideje a MIÉP nyilvánvalóan azzal számol, hogy nemsokára közel kerülhet a hatalom gyakorlásához. Jelöltállítása üteméből láthatóan aktívahálózatának kiterjedtsége jelentősen meghaladja az SZDSZ-ét. Tavaly ősz óta nemegyszer csak képviselőinek voksaival volt meg az Orbán-kormány parlamenti többsége. A Fidesz többnyire mindenkor kerülte, hogy ér­demben vitába szálljon a MIÉP véleményével, sőt nagyban segítette a nemzeti radikális sajtó térnyerését. A jobboldal szavazói között így gyorsan terjednek az ország bajaira egyszerű ma­gyarázatot kínáló csurkai nézetek, amelyeket kétségkívül az alig rejtett antiszemitizmus tesz összefüggő egésszé. A Fidesz a MIÉP közönségét is éppúgy beolvasztani próbálja a jobbol­dali egységbe, mint a többi kis pártét. Pedig fordítva is lehet: ha a MIÉP ismét bejut a par­lamentbe, saját felségterületén szo­rít­hatja állandó ver­sengésre a vezető kormánypártot. A mulandó taktikai előnyökért jókora árat fizethet a jobbközép és még inkább az ország.

Egyik hazai nagypárt felemelkedése sem épült annyira egyetlen ember képességeire, mint a Fideszé. A többi új párt egyformán belerokkant a sokféle belső irányzat vetélkedésébe. Mind­össze a sok évtizedes szervezetet működtető MSZP tudta megőrizni viszonylagos egysé­gét gyűjtőpártként is. A Fidesz kormányra ke­rülve is a zárt férfiközösségek szoros belső kohézi­ója alapján cselek­szik. Eddigi politikai sikereiknek bizonyosan ez az egyik titka. Csak­hogy hatalomra lépve, a döntéseket kizárólag egyféle tapasztalat alapján mérlegelő vezetés az iránytévesztések egyik legközvetlenebb előidézője. Ha a miniszterelnök hibázik, környe­zete a legritkább esetben képes a gyors korrekcióra. Inkább mindenki fut utána, és annál hango­sabban mondja a kormányfő igazát.

A Fidesz stratégái pártjuk irányításában szerzett tapasztalataik alapján próbálják az orszá­got is vezetni. Nem szívlelik a piacgazdaság, de más autonóm szervezetek szabad önmoz­gását sem. Egyetlen akarat megvalósításának próbálják alávetni az állam valamennyi intézményét. A miniszterelnök kormányzati gya­kor­lata lényeges pontokon eltér az alkot­mányban foglalt parlamentáris berendezkedés­től, és mindjobban a kelet-európai elnöki rendsze­rekére emlékeztet. A legmodernebb televíziós tömegdemokráciák és a dinamikus nyu­gat-európai új jobboldal eszközei keverednek politikájában a legősibb kelet-európai hatalmi prak­tikák használatával. A kormány munkájában nem érvényesül a kabinetelv. A tárcák irányí­tói nem annyira te­rüle­tük felelős miniszterei, mint inkább a kormányfő tanács­adói és akaratá­nak végrehajtói. A miniszterelnök szisztematikusan kor­látozza az országgyűlési kontrollt. A nem­zet hivatott vezetőjeként megválasztásától marginális helyzetben tartotta a korrektségre tö­rekvő, de messzemenően alkalmazkodóképes köztársasági elnököt. Egyre inkább kiütköz­nek Orbán Viktor uralkodói vonásai. A főhatalom feje akár a legapróbb ügyek elintézésébe is beavatkozik, kedvtelése milliárdokkal támogatott közügy.

A Fidesz háborús politikája mára jobbára célhoz ért. A közéleti törésvonalak a munkahelye­kig és a családokig hatoltak. A társadalom most alighanem átpolitizáltabb, mint a nyolcvanas években volt. A politikai táborhoz való tartozás mindkét oldalon egyre fontosabb a teljesítményelvnél. A Fidesz-hatalom kiterjesztésében megvolt a szerepe a félelemkeltésnek, de Orbán Viktornak a legkisebb esélye sem lenne az újraválasztásra, ha nem az emberek lé­tező igényeire alapozná kormányzását. A miniszterelnök ösztöneivel sokszor lényegesen job­ban érzi választói vágyait, mint a társadalom tudós kutatói. Az állampolgárok között mélyen él a szükséglet egy oltalmazó hatalom iránt, amelynek a piac és a jogállam személytelen rendjé­vel szemben segítőkész emberarca van. Az 1989-90-es alkotmányos berendezkedésnek soha­sem volt erőteljes népi legitimációja. A gyorsan sokasodó bajokkal szemben tehetetlen­nek látszó, követhetetlen polémiákba bonyolódó parlamentarizmus hamarosan elveszítette min­den tekintélyét. Értelmiségi támogatói is alig akadtak. A véleményformálók jó része nem tu­dott belenyugodni, hogy az új demokráciában a politikai döntések nem felvilágosultan paterna­lista kívánalmaik szerint alakulnak. A közvéleményben hamarosan általánossá vált a né­zet, hogy a politika a föld legszennyesebb dolga, ahol távolról sem az ország javának kere­sése, hanem önző részérdekek hadakozása vagy gyanús alkudozás folyik.

Ha jobbára kihunyt a hit, hogy létezik a közjó, ha alig maradtak biztos morális mércék, ak­kor csak az számít, melyik párt a hatásosabb akaratérvényesítő. Márpedig a Fidesz eddig min­denkinél ügyesebbnek bizonyult. Viselkedésmódja nagyban hasonlít a jogszabályokat lép­ten-nyomon áthágó sikeres vállalkozók csoportjáéra. Sokszor még vétkeiben is magára ismer az emberek egy része. Oroszországban igazán esély sem nyílt, hogy a piac és a jogállam rendje egybefogja a társadalmat. A káosz pusztító évei után így a felemelkedés reményét hozta Vlagyimir Putyin vezérdemokráciája. Hazánkban viszont ez veszélyes elkanyarodás lenne a ’89 után több-kevesebb sikerrel követett nyugatos iránytól. Egy valóban polgári kor­mány nem hagyatkozhat túl sokszor az emberek múltból hozott rossz ösztöneire, hanem előt­tük is járhat.

A parlamenti váltógazdaság fennmaradásához szükséges alternatívát ma egy olyan párt je­lenti, amelynek máig nem vált természetes közegévé a nyilvános politizálás. Az országgyű­lési ciklus félidejében a népszerűségi listákat tetemes előnnyel vezető szocialisták örömest el­hitték: a Fidesz majd meg­oldja összes gondjukat. A saját kultúrájába mélyen beágyazódott párt­nak fölöttébb nehéz úgy cselekednie, hogy tőle távol álló állampol­gárok is nyugodtan vál­lalhassák kor­mányra segítését. Pedig az MSZP csak akkor ke­re­kedhet fölül az egyesült jobb­oldalon, ha olyanok is mellette dönte­nek, akik még sohasem szavaztak rá. Mivel viselke­désmódján nemigen tud változtatni, maga sem igazán érdekelt a közélet megnyugvásá­ban. Kovács László igyekezett hátrébb szorítani az MSZP leginkább vitatott embe­reit, törekedett magának bázisul megnyerni szervezete középgenerációját. Technokratább és nyugatosabb pártot akart a korábbiaknál. Ám az MSZP alapvető baját nem szüntethette meg.

A különböző apparátusokban pragmatikus alkalmazkodásukkal felemelkedett MSZP politiku­sok lehetnek rutinos egyeztetők, szorgos kijáró emberek, de máig alig tudnak mit kez­deni az ellenzéki szereppel. A kádári élni, és élni hagyni világában felnőve magatartáskészletük­ből jobbára hiányzik az ütközni tudás, az igazán nagy célok eléréséhez szükséges győzni akarás. Márpedig a demokratikus közélet legalább felerészben, a választási kampány meg szinte teljes egészében küzdelem. Bármennyire is igyekeznek, minden megnyil­vánulásukon látszik, hogy a múlt valamelyik politikustípusát képviselik. Ami a kádári évti­zedeket felemelkedésként megélők között legfőbb vonzerejük, pontosan az választja el őket a többi szavazótól. A legfiatalabb választók sokszor nem is értik gesztusaikat. Így aztán kö­zöttük a jobboldaliak aránya lassan meghaladja a kétharmadot. Medgyessy Péter elképze­lése a politikai közép meghódításáról stratégiai válasz lehetne az MSZP alapproblémájára. Csakhogy bele se nagyon kezdett megvalósításába, mert ehhez ki kellene lépnie pártja megszo­kott világából. A Fidesz a polgári fejlődés főutcájáról indulva tett esetenként megenged­hetetlen lépéseket, az MSZP viszont fél lábbal még mindig a múlt zsákutcájában áll.

Ha a Fidesz győz, és tartósan berendezkedik, akkor a magát „nagy generációnak” tekintő ’68-as korosztály Magyarországon könnyen lehet elveszett nemzedék. A szocialistákhoz és a szabaddemokratákhoz egyidejűleg kötődő egykori reformértelmiség a nyolcvanas évek óta meg van győződve arról, hogy leginkább ő lenne hívatott az ország vezetésére. Ám a válasz­tók döntése következtében előbb Antall József, majd Horn Gyula kormánya következett. A csaló­dott véleményirányítók bántóan türelmetlennek bizonyultak a más közéleti hagyományok képviselőivel szemben. Akkor is a sajtószabadság védelmére hivatkoztak, amikor csak a ma­guk valóságértelmezési monopóliumának megtartását kívánták. A politikát lesajnáló, ám a hiva­tásos pártvezetőknél sokszor szenvedélyesebben politizáló, önmagukkal elfoglalt értelmisé­giek egyre kevesebbet törődtek szakmájuk gyakorlásával. A Fidesz választási győzel­mét követően voltak, akik vára­kozó álláspontra helyezkedtek, azonban többen kezdet­től fogva megfontolás nélkül támadták az új kormány in­tézkedéseit. Majdnem minden héten jelent meg olyan gyűlölködő állí­tás, amelynek alapján a Fidesz döntéshozói igazolva láthatták a hideg polgárhá­ború elkerülhetetlen­ségére vonatkozó fatalizmusukat, hát nyomban támadni kezdtek. Az ellenzéki értelmiségiek 1990 óta oly’ sokszor kiáltották: végveszélyben a demokrá­cia, hogy mostanra saját oldalukon kívül kevesen hisznek szavuknak.

A chartás értelmiség akaratával szemben viszont továbbra sem lehet politizálni a szabadde­mokraták között. A szervezete mozgásterét tökéletesen félreértő főpolgármester így pártelnökként néhány hónap alatt megbukott. Azóta az SZDSZ hallatlan erőkifejtéssel küzd léte­zéséért. Politikai arculatának kidolgozói pontosan felmérték, hogy kis pártként csak rendkívü­liségével hívhatja fel magára a figyelmet. Saját legszűkebb törzsközönségének mozgó­sításán kívül már korosodó vezetői a Fidesz által elhanyagolt fiatalokat célozták meg. Harsányságukkal ismétRadikalizmusával isméis kiléptek a centrumpárti szerepből, de elszigetelt helyzetükben mást nemigen tehetnek. Az SZDSZ zajos fellépésével mára többnyire elhitetette híveivel, hogy nem vész kárba a rá adott szavazat. De továbbra is foglya maradt nagypárti múltjának. Az ellenzék feltehetőleg jókora hibát vétett, hogy nem közös jelöltekkel vágott neki a választásoknak. Ez­zel nem csupán az összefogás vonzerejét engedte át a jobboldalnak, hanem lemondott az ek­ként valószínűnek látszó első fordulós győzelemről is.

A kisebb pártok meggyengülésével vagy eltűnésével az elsőségre esélyes pártoknak a ko­rábbiaknál lényegesen kisebbek a második fordulóra aktivizálható tartalékai. Így most különö­sen fontos lehet az első forduló szavazataránya. Számos egyéni választókerületben azonnal végeredmény születhet. A még tétovázó emberek két hét múlva nagyban csatlakozhatnak a nyertesnek látszó párthoz. Minden jel szerint az utolsó hetekben a közvélemény inkább a Fi­desz felé fordult. A sokáig kiegyenlítettnek látszó erőviszonyok csekély megváltozása is, a vá­lasztási rendszer által felerősítve, végül meglepően hatalmas győzelmet hozhat. Ám bárki is alakít kormányt, az élet megy tovább.

HVG 2002 április 20.