Bőhm Antal

A befejezetlen kampány
(Megjegyzések a kampány politikai kultúrájáról)

Túljutottunk az új demokrácia legizgalmasabb választásán, s mérleget készítünk a választás politikai kultúrájáról, mint azt tettük az eddigi parlamenti választások után is.[i] A választás még túl közeli, higgadt vélemény kialakítása nagyon nehéz. Nemcsak a szerző számára, hanem szemmel láthatóan a politológusok és a választásokkal foglalkozó közírók számára is. Nos, milyen is volt ez a kampány?

Mielőtt válaszolnánk erre a kérdésre, idézzük föl a kampány köznapi fogalmát. A kampány: "1. Társadalmi, politikai célt szolgáló, gyorsított ütemű alkalmi tömegmunka. Választási kampány. 2. Nagy lendülettel végzendő alkalomszerű vagy idényjellegű munka."[ii] Azaz gyorsított ütemű, nagy lendülettel végzett alkalomszerű tevékenység, legalábbis az értelmező szótár szerint. Ugyanis a 2002. évi kampány ennek az értelmezésnek aligha felelhet meg, mert az új demokrácia negyedik parlamenti választási kampánya már 1998-ban megkezdődött az "egészpályás letámadással", és korántsem fejeződött be az Országos Választási Bizottság választási végeredményt rögzítő közleményével. (Az, hogy a választási kampány a megelőző választással kezdődik, ma már közhely a politológiában, s ezt napjainkban a magyar politikai pártok is nagyon jól tudják.)

Annak ellenére, hogy közel vagyunk még a 2002. évi választásokhoz, a kampányról már eddig is - leginkább a politikai publicisztikában, de a politológiai szakirodalomban is - számos ítélet látott napvilágot. Az ide vonatkozó állítások leginkább a "legdurvább kampány"-nak, valamint a közvélemény-kutatások csődjének nevezik ezt az időszakot. Nagyon nehéz persze egyetlen jelzővel minősíteni egy hónapokon - mi több, éveken - át tartó folyamatot, amelyben természetszerűleg voltak békésebb és agresszívebb időszakok. Ami pedig az összképet illeti, nehéz volna megítélni, hogy az 1990. évi vagy az 1994. évi kampány kevésbé durva volt-e, avagy sem. Talán csak az 1998. évi volt visszafogottabb, minden bizonnyal azért, mert annak idején az MSZP túlságosan is elbízta magát. Ami pedig a közvélemény-kutatások csődjére vonatkozik, az nyilvánvalóan az eddig még nem tapasztalt magas (71, illetve 73%-os) részvételi arányból fakad. Azaz, szó sem lehet arról, hogy a közvélemény-kutatások szándékosan elmérték volna prognózisaikat, vagy hogy a kormánykoalíció "elaltatása" lett volna a céljuk. Ettől függetlenül ­már most - regisztrálhatjuk, hogy ez a kampány más volt, mint az ezt megelőzők.

Miben volt más? Először is abban, hogy a meghatározó parlamenti pártok mindegyike kormánypártként vagy koalíciós partnerként volt már hatalmon, s így ez a választás már arról is szólt, hogy melyik politikai erő képes másodszor is kormányt alakítani. Az új demokrácia negyedik választására ugyanis befejeződött a pártosodás, a pártok tulajdonképpen megtalálták helyüket a politikai palettán, az esetleges új szerveződések számára pedig nemigen maradt tér. (Ennek ugyan némileg ellentmond a Centrum Párt látványos felemelkedése és a választási küszöböt közelítő szereplése, de a közismert és népszerű politikusokat felvonultató párt mégsem jutott be a parlamentbe, a másik újonc - az Új Baloldal - pedig látványos kudarcot szenvedett.)

Másodszor: 2002-re lényegében kialakult hazánkban is a kétpólusú politikai intézményrendszer. A Fidesz-MPP magába olvasztotta a jobboldali pártokat (ez még akkor is igaz, ha az MDF a választási szövetség után önálló parlamenti frakciót alakított), a szociálliberális baloldal pedig ugyancsak koalícióban került kormányra. (Az SZDSZ hiába propagálja a háromosztatú politikai intézményrendszert, voltaképpen az MSZP támogatásával került ismét kormányra, a parlamentbe pedig azzal, hogy éppen csak túljutott a választási küszöbön.) Az, hogy a későbbiekben ez a kétpólusú rendszer hogyan formálódik, s alakul át - felbomlanak-e vagy egyben maradnak az egységesnek látszó táborok -, természetesen már más kérdés.

Harmadszor: ismét felmerült a protesztszavazók kérdése, azaz a választáson ezúttal is lesznek-e protesztszavazók, mint korábban minden alkalommal, s a kormánykoalíció ellen szavazók lesznek-e többségben. Ezt a kérdést ugyan némileg motiválta a két esélyes nagypárt ígéretdömpingje, bár az ígéretek versenyében is fej fej mellett haladt a két meghatározó párt.

Végül ezt a választást az emocionális kérdések is erősen befolyásolták, melyik párt vezeti Magyarországot az EU-ba, s nem kevésbé fontos az sem, hogy melyik nyeri meg a XXI. század első demokratikus választását. Lehet, hogy mindez presztízskérdésként fogalmazódott meg, azonban ezen túl a kormánykoalíció számára azt is jelentette, hogy egy újabb győzelemmel hatalmi struktúrájukat hosszú távon is, hogy stílszerűek legyünk: "bebetonozhatják" a magyar politikai intézményrendszerbe, az ellenzékiek számára pedig ennek megakadályozása volt a cél. Így ezért volt minden korábbi választásnál nagyobb tétje a 2002. évi parlamenti választásnak.

Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a kampány ezúttal Magyarországon is megkezdődött már az 1998. évi választás eredményhirdetése után. A Fidesz-MPP - mint tudjuk - az FKgP-vel koalícióra lépett, a vesztes MSZP pedig az SZDSZ-szel és a MIÉP-pel ellenzékbe kényszerült. A dolog pikantériája egyfelől az Orbán-Torgyán-kormány létrejöttében, másfelől a MIÉP sajátos "ellenzékiségében" fejeződött ki. Mint a négyéves ciklusban kiderült, a MIÉP ellenzékisége voltaképpen kormánytámogató akciókban realizálódott, s aligha véletlen, hogy a MIÉP elnöke a 2002. évi választás második fordulójára száz leendő képviselőjelöltjének visszaléptetését ígérte a Fidesz javára. (Az persze más kérdés, hogy a választáson ennek csak a töredékére lett volna alkalma.) A parlamentbe került hatodik párt, az MDF pedig egyre szorosabbra fonta kapcsolatát a Fidesszel. A Fidesz így a jobboldali pártokat képes volt összefogni s maga mellé állítani,[iii] és sorait kiegészíteni a harmadik választásra teljesen szétesett KDNP egyes tagjaival. Mindez azt jelenti, hogy a harmadik ciklus egészét két politikai tábor szembenállása és politikai küzdelme jellemezte. Ebben a küzdelemben kezdetektől a végkifejletig a Fidesz-MPP játszotta a kezdeményező szerepet, azaz - ahogy mostanában mondják - a Fidesz tematizálta a politikát. Hatalomátvétele napján "egészpályás letámadást" hirdetett, zsákmányszerzésről beszélt, s igen agresszív "pr"-politikát gyakorolt. Ez utóbbi - a pr - még kissé szokatlan volt a magyar politikai életben, a Fidesz honosította meg, s négy éven át igen eredményesen kezelte. Jellemző, hogy a kormány tagjainak jelentős részét "pr-miniszternek" tekintették azok a politológusok, akik a kormány teljesítményét a választások előtt is értékelték.[iv]

A "tematizálás" tulajdonképpen állandó kezdeményezést jelent, a kormánydöntések sikereinek demonstrálását, látványos programokat, terveket. A show, a látvány megteremtésére kitűnő alkalmat jelentett a millennium, amely történelmi múltunkat, fideszes jelenünket s reményteljes jövőnket kapcsolja össze. A Fidesz vezette négy év így olvad össze egyetlen nemzeti ünneppé, a korona - Szent Korona - parlamentbe való áthelyezésével- majd Esztergomba meg vissza "úsztatásával", millenniumi zászlók átadásával (minden település számára), egyházi áldással, sikerek halmozásával, amelyeket a jól megválasztott Széchenyi-program legitimál. Az ellenzék ebben a sikerekben, tűzijátékos ünnepségsorozatban labdába sem rúghat - minden a legnagyobb rendben, a Fidesz szervez, irányít, s nem engedi szóhoz jutni az ellenzéket.

A sikerek hátterében persze számos bizonytalan s megmagyarázhatatlan tény áll; a megfigyelési botrány, a zavaros Kaya Ibrahim-, Josip Tot-ügy, a Postabank-sztori, a Torgyán vezette kisgazdák ámokfutása, vagy Pepó Pál miniszterkedésétől a Környezetgazdálkodási Intézet pazar túlköltekezéséig megtörtént esetek, korrupciógyanús ügyek (Szabadi, Székely stb.), blöffök és számos más kisebb-nagyobb ügy, amelyre a kormány ügyet sem vetett, átlépett felette, elhárította magától, vagy észre sem vette (vagy nem akarta észrevenni). Az Orbán-kormány mindezt professzionálisan csinálta, s ha alkalma nyílt, az ellenzékre hárította át minden botrány ódiumát, végső esetben pedig újra és újra felmelegítették a Tocsik-ügyet.

Az ellenzék semmit sem tudott ezzel a nagyon határozott és kemény pr-ral szemben tenni, egészen a státustörvény megszületéséig.

A státus törvény - amelyet később "kedvezmény törvénynek" is neveztek - elsősorban nyilvánvalóan választási kampánycélokat szolgált, s az ellenzék megosztását. (Az SZDSZ határozottan ellenezte, az MSZP viszont megszavazta, ugyancsak nyilvánvalóan kampánycélok miatt. Viszont a sebtiben összetákolt Orbán-Nastase egyezményt már mindkét ellenzéki párt keményen bírálta, a MIÉP ebben a játékban természetesen kormánytámogató "ellenzékként" nyilvánította ki véleményét. A státustörvény körüli huzavona volt az első olyan aktus, amelyben a Fidesz elbizonytalanodott, s a tematizálás átmenetileg az ellenzék kezébe került.

Az ellenzék ugyanis évekig nem tudott mit kezdeni a pr-ban jól kidolgozott tematizálással, legfeljebb csak a kormány által felkínált kérdéseket opponálta. Az MSZP nehezen állt talpra az 1998. évi vereség után, s igen sokáig még az is kérdéses maradt, kit tud miniszterelnök-jelöltként felmutatni s támogatni. Sokáig a monoki Németh Miklós visszatérésében reménykedtek (s ebben az ugyancsak monoki Kossuth-párhuzam sem volt közömbös), majd nem sokkal a választási kampány kezdete előtt megtalálták Medgyessyt, akiből viszonylag rövid idő alatt kellett esélyes miniszterelnök-jelöltet kreálni. Az SZDSZ még rosszabb helyzetben volt. Demszky elvetélt kísérlete – "egyenlő távolságtartás mind a Fidesztől, mind az MSZP-től" - csak tovább erodálta a liberális pártot, amely végül is az utolsó pillanatban talált rá ismét Kuncze Gáborra.

Voltaképpen a választási kampányt megelőzően már jól elkülönült a két kormánypárti és ellenzéki - politika egymástól. A sikert sikerre halmozó kormány igen jól alkalmazta a pr-technikát és a vele járó tematizálást. Csaknem négy éven keresztül ő határozta meg a politikai konfliktusok témáját, s ezáltal a közbeszédet is. A botrányízű, -hangulatú kérdéseken látványosan átlépett, s a sikerdömpinggel mindent - minden bírálatot - leszerelt. Az igen látványos millenniumi ünnepségek, a felgyorsított "pr-akciók" időt sem engedtek az ellenzéknek, a történések át- és újragondolására, a következmények értékelésére. A négy éven át tartó lendület elfedte a "zsákmányszerzést", azaz a gazdasági, politikai és kulturális szféra meghatározó pozícióinak a megszerzését, s aligha véletlen, hogy a Fideszt és politikáját a jól cselező, bárkit kicselezni képes labdarúgóhoz, máskor a minden helyzetből kicsúszni képes "síkos halhoz" hasonlították[v], az országot pedig a "következmények nélküli országnak" nevezték[vi] Fidesztől nem távol álló politológusok.

Az Orbán-Nastase paktum bírálatán is hamar túltette magát a Fidesz, s egy rövid elbizonytalanodás után megint csak ment minden a már kialakított úton, s a választás első fordulójára a közvélemény-kutató intézetek már ismét magabiztos Fidesz-győzelmet prognosztizáltak. (A Fidesz-fölényt 2-10%-os arányig jelezték.)

A "pr-világon" túl vagy annak hátterében azonban - mint fentebb jeleztük - lezáratlan ügyek sorjáztak, bányaügyek, a Postabank, a kisgazda-ámokfutás, majd bűnügyek, kétes tranzakciók és minden szinten a gavalléros túlköltekezés. Az ellenzék azonban, mivel nem ő tematizálta a politikát, ezzel mit sem tudott kezdeni. A kormánypártok magabiztosan vertek vissza minden ellenzéki támadást, jóllehet, a Fidesz-hegemónia négy éve kikezdte a jogállamiságot is. Bárándy Péter emlékezetes kijelentése (amikor még szó sem lehetett igazságügy-miniszteri kinevezéséről vagy jelöléséről), hogy "ég az arcom, mert az igazságszolgáltatás érezhetően a politika befolyása alá került", igen világosan jelezte a jogállamiság veszélyeztetettségét.[vii] Szakmai körökben ez egyre nyilvánvalóbbá vált. Egyre több híradás, politológiai tanulmány jelent meg a Fidesz-kormány által gyakorolt antiparlamentarizmusról, a kikényszerített lojalitásról, a relativizált bírói függetlenségről, a meggyengült alkotmányvédelemről, a politizáló ügyészségről, a semmibe vett autonómiákról, megszállt médiákról, a hatalom tartós kisajátításának szándékáról, valamint a megvett értelmiségről.[viii] Fleck Zoltán úgy látja, hogy a korrupció, a gazdaságot bénító etatizálás, a paternalista politikai stílus, a kirekesztő nacionalizmus, az intolerancia és a populizmus megerősödése, valamint az államegyház "nyomulása" jellemezte ezt a négy évet. "Mindezek együtt az országot felszínen a XX. század első felébe vezették vissza, úgy tűnhet, a régmúlt kezdődött el: premodern politikai gyakorlat technikai mázzal. Az alkotmányos intézményekkel történtek elemzése azonban inkább a rendszerváltás előtti magyar politikai hagyományok (jelentéktelen parlament, ideologikus kormányzat, politikai célokra használt rendvédelem, megsértett bírói függetlenség) aktivizálásáról tudósít."[ix]

Időközben Fidesz-politikusok a személyiség történelmi jelentőségéről beszélnek, politológusok a "vezérdemokrácia" eszméjét hozzák be a szakmai köztudatba, a társadalom számára pedig igen tudatosan megformálják a "karizmatikus vezér" képét, aki a magyar társadalom érdekében képes összefogni a jobboldalt, aki megfékezi renitens korábbi partnereit, a kisgazdákat, aki minden fórumon, minden tekintetben népét, nemzetét - 15 milliós nemzetét - szolgálja. Mindez a kormányzat prezidenciálódását jelenti, amely a választók és a vezetők között új kapcsolatban realizálódik. Körösényi András véleménye szerint: "A kormányzás prezidenciálódása éppen azt jelenti, hogy az első számú politikai vezető, a kormányfő (Berlusconi, Blair, Orbán, Schröder) már nem elsősorban a »közvetítőintézmények« - azaz pártjuk, érdekcsoportok vagy a parlament felé -, hanem közvetlenül a választók számára politizál. A politikai vezetők közvetlen megjelenése és a pártok közvetítő szerepének hanyatlása következtében a politika, a választási verseny nagymértékben perszonalizálódik."[x]

A választásra tulajdonképpen minden készen áll a Fidesz-hatalom folytatására, a kormánypártok megtalálták vezérüket, integrálták a jobboldalt, megálmodták a jövőt, s így a választási ciklus tulajdonképpen formálissá vált. Az ellenzék szétesett, elbizonytalanodott, nincs meghatározó személyisége, aki a kormányfővel szemben rivális lehetne, különben is az ellenzék csak akadályozza a társadalomért, a magyarságért, a polgárokért, egyáltalán a közjóért hozott jobbnál jobb kormánypárti döntéseket. A miniszterelnök szokásos szerda reggeli monológjainak egyikén kijelenti, hogy őt nem érdekli a politika meg a közelgő választás, legszívesebben csak maradna pozíciójában és eldolgozgatna népe érdekében, ő nem is fog kampányolni, csak március 25-e után, azaz az utolsó két hétben a választás előtt.

A választás így lefutott meccs, a Fidesz győzelemre áll, az ellenzék pedig aligha rúghat labdába.

Az ellenzék valóban nehezen talál önmagára. Követi, és ha tudja, opponálja a kormány döntéseit, vagy esetenként átveszi a kormány ellenzéket demonizáló stílusát, többnyire ügyetlenül - lásd a Kende-könyv[xi] felvállalását -, s így többnyire belekeveredik a Fidesz által keltett gyanúkba, azaz abba, hogy ő maga kelti a negatív kampányt, s a kormány dezavuálásán túl nincs értelmes programja. Az ellenzék minden törekvésével szemben a kormánypárt a meghatározó - igen jól láthattuk ezt az Orbán-Medgyessy miniszterelnök-jelöltek vitája körüli huzavonában. A vitában a sikert sikerre halmozó kormányfő, az igen jó debatter, energikus, fiatal Orbán Viktor áll szemben a nehezen kitalált, nem MSZP párttag Medgyessyvel, aki önmagát sem tekinti a "szavak emberének". Medgyessy nehezen talál bele szerepkörébe, bár nyilvánvalóan jó szakember, de vitakészsége kétségtelenül szolidabb Orbánénál. Orbánt "megcsinálta" pr-stábja, Medgyessynek erre sem ideje, és valószínűleg stábja sem volt. Szolid egyénisége került szembe egy jól vitázó, konfliktuskereső, magabiztos vezérrel. A vita így eleve eldöntött volt, s a kormány biztos győzelmét prognosztizálta.

A Fidesz tulajdonképpen - mint jeleztük - négy éve készült az új választási ciklusra. Igen tudatosan építette fel sikerpropagandáját, amelyben a Korona Parlamentbe való áthelyezése, a millennium igen látványos egész éven át tartó megünnepelése, az Országjáró propagandaanyagainak eljuttatása minden állampolgárhoz, az ünnepek sorozata, alapkőletételek, avatások s beavatások, Széchenyi-terv, Terror Múzeum, Nemzeti Színház, Hídember, Bánk bán játszották a meghatározó szerepet. Az ünnepi kavalkád 2002 tavaszára föl gyorsult, s minden bizonnyal a miniszterelnök - az újra választott miniszterelnök - Sándor-palotába költöztetésével érte volna el fénypontját.

Tehát nagyon tudatosan fölépített sikersorozat, az álmok megvalósulása és a biztos győzelembe vetett hit motiválta a Fidesz választási kampányát, ahogy az egyik szlogenjük is mondja: "Első a tett, a szó a második."

Természetesen a siker-show mellett a Fidesz tudatosan építette és készítette föl pártját az egész polgári blokk, a polgári erők összefogására, egységbe szervezésére is. 1998-ra magához vonzotta a parlamentből kiesett és szétesett politikai pártok jelentősebb személyiségeit, a "megélhetési politikusokat", négy év alatt leszámolt az egyre nagyobb politikai tehertételt jelentő kisgazdákkal, s magához láncolta a meggyengült, de számos területen még mindig mérvadó MDF-politikusokat. (Aligha lehetett közömbös, hogy Dávid Ibolya négy éven keresztül az ország egyik legnépszerűbb politikusa volt, s hogy például Csapody Miklós szívósan őrizte politikai integritását.) Végül is kemény viták után konszenzus született a Fidesz-MDF választási együttműködéséről, közös képviselők indításáról és 25 mandátum átengedéséről a kisebb koalíciós fél javára. Figyelemre méltó az is, ahogy más jobboldali párt integrációs kísérleteit sikerült leszerelniük; az MDNP által kezdeményezett Békejobb esete egyértelműen tanúsítja ezt. A pártszövetség formálódásában sokáig kulcsszerepet játszott a MIÉP, amellyel a Fidesz igen sokáig lebegtette a kapcsolatát. Az ellenzék úgy vélte, hogy szükség esetén akár a MIÉP-pel is szövetséget kötne a Fidesz, s ebbéli sejtéseit Csurka Fidesznek való felajánlkozásai csak megerősítették Mint említettem, a MIÉP elnöke 100 képviselőjelöltjének visszahívását ígérte a Fidesz javára. (Az persze más kérdés, hogy a MIÉP ennek csak negyedére lett volna képes.) A MIÉP-pel való együttműködésnek persze nemzetközi korlátai is voltak, s ezt azért a Fidesz-vezetés is érzékelte.

A biztos győzelem felé vezető úton azonban néhány akadály is föl-fölbukkant, elsősorban a jobboldal saját köreiből. Leglátványosabban a Kövér-szindróma körül, bár a kormányfő tanácsadójának, Schmidt Máriának egy-két "megnyilvánulása" is mély nyomokat hagyott a választópolgárokban.[xii] Ami pedig Kövér Lászlót illeti, alig volt olyan közéleti megnyilvánulása, amely ne torkollt volna botrányba vagy botrányközeli állapotba. Aligha véletlen, hogy a párt elnöki pozícióját az akkor még nagyon szolidnak és polgárinak látszó Pokorninak adták át közvetlenül a választások előtt. (Az persze már más kérdés, hogy a választási kampányban Pokorni "elkövéresedett". S további kérdés lehet az is, hogy Kövér megnyilvánulásai, például a "kötélügy" hány szavazattól fosztotta meg a Fidesz-MPP-t.) Természetesen arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Fidesz MIÉP-pel való kokettálása is sokakat elriasztott. A MIÉP ugyanis a "se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar", valamint a "megmaradni, gyarapodni, visszaszerezni" populista szlogenjeivel kínálta föl populista programját a választóknak. Három jellemző mondat egyik szórólapjukról: "Egy golgotás nemzet fia vagyok, amelyet a huszadik század két háborúvesztése, Trianon, '56-os forradalmunk eltiprásának keresztjével, és végül az elégtelen, felemás, nem magyar érdekű rendszerváltás zűrzavarával terhelt meg. Amit mi, magyarok, Kárpát-medencében töltött századaink alatt elértünk, azt mind keresztényként és keresztyényként értük el. Megmaradásunk a jövőben is csak ezeknek az örök értékeknek jegyében lehetséges" - Csurka István aláírással.[xiii]

Április 7. a választás első fordulójának a napja, s minden készen áll a leköszönő kormány újraválasztásának aktusára. Aki figyelemmel kísérte az eseményeket, láthatta, hogy az eredményközlést megelőző közvélemény-kutatások egyértelmű és biztos Fidesz-győzelmet prognosztizáltak. (Ezeket a feltevéseket közvetlenül a választást megelőzően végezték, és eredményeiket csak a szavazóurnák lezárása után közölhették.) A kormánypártok körében ünnepi hangulat, győzelmi mámorban csápoló fiatalok, az ellenzék oldalán falfehér arcú politikusok - egészen este 10 óráig, amikor a városi választási adatok is kezdtek beérkezni. (A legelső adatok ugyanis a kisebb településekről származtak.) S hamarosan robbant a bomba, a városlakó polgárok az ellenzék mellett voksoltak, s így a területi listán az MSZP 42,05%-os győzelmét hozta a választás első fordulója. Csak kevéssel maradt el tőle a Fidesz-MPP, MDF választási koalíció (41,12%), harmadikként az SZDSZ (5,34 %) jutott be a parlamentbe. Nem érte el a választási küszöböt a MIÉP (4,36%), a Centrum Párt (3,88%), a Munkáspárt (2,18%) és az FKgP (0,76%). Ez az eredmény az ellenzék számára megteremtette koalíciós kapcsolatuk megismétlését, annál is inkább, mert az egyéni mandátumok megszerzéséért is jó eséllyel készülhettek a második fordulóra. Ez az eredmény azonban nemcsak a választási esélyekben, hanem a kampány folytatásában is fordulatot hozott.

Ami pedig április 7-e és 21-e között történt, s folytatódott a következő hetekben, példátlan a magyar választások történetében s a politikai kultúrában. Irracionális kampány kezdődött, vagy talán kifejezőbb, ha Szilágyi Ákos kifejezésével "totális kampányként" jelöljük meg ezt az ominózus két hetet meg az utána következőket. "Totális egy eszköz vagy bármely eszköz használati módja akkor, ha nem korlátozzák szabályok, és nem állíthatják meg határok sem időben, sem térben... Egy kampány nem azért válik totálissá, nem azért idézhet elő tartós félelmi állapotokat és hisztériákat, mert háborúként dramatizálja a pártok közötti politikai versengést, ellenségként konstruálja meg a politikai ellenfelet, ártó szándékú idegenként a társadalom ilyen-olyan részét vagy csoportját, hanem azért, mert nem ismer szabályokat és nem tisztel határokat. A totális kampány határtalanul és szabályok nélkül folyó háború. Nincs az a határ, amit át ne lépne, és nincs az a szabály (írott és íratlan), amelyet tiszteletben tartana. Úgy tartja tiszteletben, hogy nem tartja tiszteletben. Például nem lép át rajta, csak éppen új határokat jelöl ki. És új határidőket. A jogi határidő helyett politikai határidőt. A végső határidőt kitolja az idők végezetéig. Így viselkedik politikai tér és idő fölött. Nem holmi külső hatalmak - alkotmány, jogállam, választási törvény, szokásrend stb. -, hanem a totális kampány karizmatikus vezére mondja meg, mi a szabály. Az egyik percben ez, a másikban meg az ellenkezője. Attól függ, éppen mi a harci helyzet. Röviden: a »szabály (a határ, a mérték, a kánon) én vagyok.«"[xiv]

Az első forduló kudarca a Fideszt változtatásra kényszeríti. A győzelmi illúziók néhány óra alatt szertefoszlottak, s ekkor először szembesültek a vereség lehetőségével. Ez egy pillanat alatt lerombolta a négy év alatt gondosan és céltudatosan fölépített "pr-világot", s azt igazolta, hogy a választók többsége mégsem vevő a Fidesz-álmokra. A kormánykoalíció számára megtörtént a hihetetlen, az ellenzék győzelemre áll a második forduló előtt. S ebben a helyzetben nem lehet más eszközhöz nyúlni, mint a totális kampányhoz, amely voltaképpen nem más, mint az egészpályás letámadás, azaz a hatalom minden áron való megtartása. A vezér mozgósítást hirdet: tömeggyűléseket, buzdító, mozgósító beszédeket, leveleket, szórólapokat, s mindent, ami megfordíthatja az események menetét.

A "második" kampány nyitányát a Testnevelési Egyetemen tartják, ahol a haza védelme, az összefogás szükségessége és a "Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" mozgalmának gondolata először ölt testet. A nagygyűlés első szónoka Varga László, a parlament doyenje az 1947-es választás kékcéduláit idézi föl, s azt sugallja, hogy 2002-ben is csak csalással győzhetett az ellenzék. Orbán Viktor az első forduló elvesztését a győzelem küszöbének láttatja, és azt szuggerálja hallgatóinak, hogy lehetséges a "végső" győzelem. A kampány eme szakaszában már nem válik el egymástól a kormánykoalíció és a szélsőjobb. A MIÉP, amely 15-20%-os esélyt prognosztizált magának, s a harmadik parlamenti párt szerepét, ugyancsak mélységesen kiábrándulva fogadja a vereség lehetőségének hírét, s ebben a helyzetben - más lehetőség hiányában - a baloldali csalás bebizonyítása és a jobboldali összefogás (amely természetesen nemzeti meg határon túli lehet csak) reményében támogatja a Fideszt.

Ami a kampány első részéből kimaradt, most bevetésre kerül. Demonstrációk, nagygyűlések (a "bűnös" fővárosban is), szórólapok garmadája, zászlók, kokárdák, és ami a lényeg: az ellenfél megsemmisítésének szándéka, akik ismét visszajönnek, s elveszik mindazt, amit az elmúlt négy év kormánya adott, akik a nemzetközi tőkét képviselik, akik idegenszerűek - ekkor jelenik meg a szlogenek között a "libsi" kifejezés. S mi több, a Miniszterelnöki Hivatalból kikerül egy sms, amely a "suttogó propaganda régi, jól bevált módszereit" ajánlja a kormánypártiaknak. A következő híreket kell terjeszteni: "az MSZP felemeli a gázárakat, a gyógyszerárakat, megszünteti a lakáshitelt, a diákhitelt, bevezeti a tandíjat", s konspirációs módszerként: "A híreket halkan, bizakodva terjesztjük, kb., mintha egy tévésztár magánéletéről beszélnénk. Lehetséges helyek: közért, lift, bármilyen sorban állás, várakozás... kokárdánkat ilyenkor ne viseljük, a forrás a hallgatónak akkor hiteles, ha elfogulatlannak látszik."[xv]

Mindezt a Kossuth téri "nemzetgyűlés" követi, amelyen minden lehetséges szimpatizánst, elsősorban a vidéki Magyarországot mozgósítva próbálják meg összefogásra és ellenállásra bírni a választókat. A kampány hajrájában vidéken is mindent igénybe vesznek, ami szavazatokat jelenthet - az Orbán Viktor által celebrált győri nagygyűlésen például Helmut Kohl is részt vett.

A szórólapokon kívül (amelyekből tonnaszámra készült), s amelyeket a fővárosban minden metróállomáson osztogattak, megérkeztek a miniszterelnök levelei is a szavazópolgárokhoz. Érdemes ebből néhány mondatot idézni: a személyes megszólítás és a pontos cím után ez áll a levélben:

"Mi készül itt? Ha újra szocialista kormány alakul, újra fennáll a veszélye annak, hogy mindannyiunktól elveszik azt, amit az elmúlt négy évben közösen elértünk. Mindegy, hogy most mit mondanak, amikor mi igent mondtunk mindannyiunk életének jobbá tételére, ők mindig nemmel válaszoltak."[xvi] Sorjáznak az igenek és a nemek:

"Mi igent mondtunk" a tandíj eltörlésére,

a diákhitel bevezetésére,

a családok támogatására,

a minimálbér emelésére,

a tb-járulék 39%-ról 29%-ra történő csökkentésére,

a büntető törvénykönyv szigorítására,

az ingyenes fogmegtartó kezelésekre,

a nyugdíjak emelésére,

a nyugdíjasok aktív életére,

a Nemzeti Földalapra,

ők viszont mindenre nemet mondtak, s ezzel zárul a szórólap: "Most azt mondják, minden eredményünket megtartják, és magukévá teszik. De mindegy, most mit mondanak. Amikor tehették, sohasem szavazták meg. Közösen elért sikereink ezért most mind-mind veszélybe kerültek. Itt az idő. Válasszatok! Április 21-én szavazzon a Fidesz-Magyar Polgári Párt és az MDF közös jelöltjére."[xvii]

Ez a szórólap mintája lett a továbbiaknak, mutációiban olyan állítások is megfogalmazódtak, hogy az ellenzék győzelme esetén kötelező lesz a fiatalok számára a kábítószer-fogyasztás és más efféle irracionális feltételezések. Például: "Ha a kommunisták győznek, visszajönnek az oroszok, elveszik, újra államosítják a földeket, nem fizetik ki a téesz-üzletrészeket, újra téeszesítenek stb. Atavisztikus félelmekre játszottak rá, amivel olyan választói réteget tudtak meghódítani, amely idáig sohasem szavazott. Sárbogárdon és vidékén körülbelül 20 százaléknyi, durván tízezer ember először szavazott a rendszerváltás óta. Létrejött az irracionális választási habitus. Saját maguk ellen szavaztak az emberek. Elmentek a romák, a Fideszre szavaztak, mondván, hogy a szocik el fogják venni a családi pótlékot."[xviii] Hasonló példák garmadáját lehetne sorolni, elsősorban vidékről, a kisebb településekről, ahol a lakosság fogékonyabb az ijesztgetésre és a populista szólamokra.

A kormánykoalíció természetesen többféle húron is játszik. Egyfelől a "veszélyben a haza!", "veszélyben az elmúlt négy év vívmányai!" és az ezzel összefüggő hisztériakeltés, kommunistázás, fenyegetőzés, másfelől a szolidabb hangnem, a "hiszünk a szeretet és összefogás erejében".[xix] Ez a fejléce Orbán Viktor április 18-án kelt levelének, amelyben a közös sikerekbe beavatja a választópolgárokat. Íme: "Tisztelt Bőhm Antal! Magyarország miniszterelnökeként köszönöm Önnek, hogy részt vállalt abból a munkából, amely lehetővé tett négy nyugodt, a családokat megerősítő és gyarapító évet. Ez volt az első négy olyan év, amikor évről évre nőtt a gazdaság, nőtt a bérek és a nyugdíjak vásárlóértéke, erősödött a forint. Az első négy olyan év, amikor évről évre csökkent az infláció, csökkent a munkanélküliség, és lelassult a népességfogyás...

Azt, hogy most merre tarthat az ország, az Ön szavazata dönti el. Bármiképp döntsön is, kérem, tartsa szem előtt, hogy szavazatával személyes életéről, szeretteiről hoz döntést.

Sok tennivalónk van még. Akarja-e, hogy hasonlóan a minimálbér megduplázásához, a keresetek is megkétszereződjenek?

Akarja-e, hogy családja 1 gyermek után 1 millió, 2 gyermek után 2 millió, 3 gyermek után 3 millió forintig adómentességet élvezzen?

Akarja-e, hogy az otthonteremtő hitel sikere után most a »szocpol« kedvezmény összege 1 gyermek után 1 millió, 2 gyermek után 2 millió, 3 után 3 millió forintra emelkedjen?

Akarja-e, hogy továbbra is töretlenül emelkedjen a nyugdíjak vásárlóértéke?

Akarja-e, hogy a Nemzeti Földalap és a gazdahitel bevezetése után mostantól 800 milliárd forintot juttassunk a mezőgazdaságba?

Ha mindezt akarja, akkor mondjon igent a polgári összefogásra. Az Ön körzetében az április 7-i választás eredménytelen volt. Ezért a választást április 21-én meg kell ismételni. Kérem, hogy most vasárnap szavazzon a Fidesz-Magyar Polgári Párt és az MDF közös jelöltjére."[xx]

(Tényleg csak zárójelben: jellemző a koalíciós kapcsolatokra, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt és az MDF így szerepel a levélben.)

Érdekes paradoxona a totális kampánynak az, hogy a Fidesz-MPP elsősorban a vidéket hódítja meg, elsősorban azokat a kisgazdákat, akik pártjuk összeomlását letargiával s a választástól való elfordulással nyugtázták, ugyanakkor az országos nagygyűléseket pedig Budapesten rendezik. A Kossuth térit is, amelyet "nemzetgyűlésként" aposztrofáltak.

Végül is a totális kampány csaknem eredményre vezet, a második fordulóra a Fidesz-MPP-MDF választási koalíció megközelíti a győztest; az MSZP 178, a Fidesz 164, az MDF 24, az SZDSZ 20 mandátumot szerzett az összesített eredmények alapján, s ez az MSZP-SZDSZ kormánykoalíciót mindössze 10 mandátumos előnyhöz juttatta. Százalékosan ez 51,3 a 48,7%-kal szemben - tehát az eddigi választási eredmények közül a legszorosabb. Érdekessége a választásnak a magas részvételi arány. Az első fordulós részvétel 71,03%-át a második fordulós részvétel 73,47%-kal múlta felül, s ez minden bizonnyal a felzaklatott, hiszterizált "polgároknak" köszönhető. Valószínűleg ez a korábbiaknál lényegesen magasabb arány tévesztette meg a közvélemény-kutatókat, valamint az, hogy a polgári erők (a városiak) az ellenzékre, a kevésbé polgáriak, nevezhetjük kispolgáriaknak is (a vidékiek) a kormánykoalícióra szavaztak. Csepeli György szavaival: "Az egész Fidesz-polgárretorika paradoxona, hogy csak azokat hódította meg, akik nem polgárok, csak nagyon szeretnének azok lenni, akik számára a polgárság vonatkozási csoport."[xxi]

Az eredményhirdetéssel azonban nem ér véget a kampány. Április 21-e estéjén Orbán Viktor ugyan elismeri a vereséget (gratulál Medgyessynek), de rögtön elülteti a kétséget is híveiben, a vereség lehetetlen, csakis ármány vagy csalás lehet a dologban. Egyedül Dávid Ibolya ismeri el a vereséget a kormányoldalról.

Ami pedig ezután következik, az aligha tartozik az új magyar demokrácia erényei közé. A második fordulót mi nyertük meg, mondják a Fidesz vezetői, Pokorni a "legfényesebb vereségről" beszél, Orbán pedig arról, hogy a parlamentben nem ellenzékben, hanem csak kisebbségben lesznek. Irracionális megnyilvánulások következnek, kétségbe vonják az OVB - amelynek választott tagjait mellesleg a kormánykoalíció delegálta - állásfoglalásait, a szavazatok újraszámolását követelik, s nem fogadják el a hivatalos végeredményt. A Fidesz akkor már a szélsőjobb populista, volumentarista politikáját követi, "demokrácia vonalat" működtet a választási "visszaélések" kivizsgálására, majd polgári - úgymond civil - körök szervezésébe kezd. A szakadék bal- és jobboldal között tovább mélyül, a politika az utcára kerül, illegitim demonstrációk, hídlezárások következnek, majd az össztűz az új miniszterelnök "ügynök" múltjára zúdul.

Visszatérve a kampányra, tekintettel arra, hogy a kampány egészét a Fidesz-MPP-MDF tematizálta, tekintsük át kampánystratégiájuk fontosabb részleteit!

Kampányában egyetlen más párt nem játszott annyi húron, mint a Fidesz. A cél érdekében nagyon tudatosan, minden eszközt felhasználva készítették elő a választást.

A "pr" lehetőségeit maximálisan kihasználták. Mint már említettem, sikerek, ünnepek, eredmények sorozata, s minderre tápot adott a millennium és a gazdaság talpra állása, amelyet természetesen saját sikerként lehetett bemutatni. Az Országimázs, a Millenáris Park, az alapkőletételek sora, mind-mind a választók, a tömeg megnyerésének az eszköze volt. Ezt elismerésre méltóan találták ki és alkalmazták Egy jellemző példa egy Csepeli Györggyel készített interjúból: "Tegnap a Millenáris Parkban voltam... és megnéztem az Álmok álmodói című kiállítást, amely tökéletesen kielégíti azt a homályos érzést, hogy »tudni akarom, ki vagyok én«, de ezt anélkül teszi, hogy bármifajta információt adna arra vonatkozóan, ki vagyok. Egy nagy gézhengerbe vagy alagútba vagyok bezavarva, és mindenütt látok valami világnagyságot, és a végén, amikor kijövök az alagútból, azt mondom, hát ez igen... ennyi nagy ember, akkor én is nagy kell, hogy legyek."[xxii]

A tömeg meghódításában a média kitüntetett szerepet kapott. Már a választást megelőzően megkezdődött a média "megszállása" s a nem kívánatos műsorok és személyek eltávolítása a közszolgálati médiából. Csak példaként: megszüntetik Bolgár György igen népszerű "Beszéljük meg!" című műsorát.

Mind a médiában, mind a "pr-tevékenységben" a nemzeti érzelmek, szimbólumok túltengése jellemző az egyre inkább jobbra tolódó Fidesz-retorikára. Mindez kiválóan alkalmas a nemzet megosztására, mi vagyunk a nemzetiek, a polgárok, mi tiszteljük és becsüljük a Szent Koronát, mi büszkén viseljük a kokárdát március 15-étől egészen a választásokig, ők pedig az idegenszerűek, a hazaárulók, akik vissza akarják hozni a kommunizmust, akik eladják az országot a nemzetközi nagytőkének, s folytathatnánk vég nélkül a sort, amelyben már nincs különbség Fidesz és MIÉP között.

Kiválóan illeszkedik ebbe a hangulatba a Budapest-vidék ellentétnek a felmelegítése, sőt a választási vereség magyarázatát is részben ebben láthatják, a "tiszta" vidéki polgársággal szemben a "lakótelepi prolik" juttatták hatalomra - természetesen csalással- a szoclib erőket.

Nemzetközi kapcsolataikban mozgósítják az európai jobboldal prominens politikusait: Berlusconit, Schrödert, Stoibert, Kohlt. (Érdekes, hogy az amerikai elnököt nem tudják erre megnyerni, ez aligha véletlen azok után, hogy a "magyar szenátorok" interveniálnak Tufo nagykövet hazahívása érdekében, illetve megnevezik, kit látnának szívesen e poszton. Bizonyára az sem segített, hogy a jelenlegi nagykövet asszonyról, Nancy Goodman Brinkerről az egyik vezető médiapolitikusunk úgy beszél, hogy most jött ide, s máris antiszemitizmusról "brekeg".) Tulajdonképpen az európai jobboldal felvonultatásával akarják kompenzálni azokat a hibákat, amelyeket szomszédainkkal szemben elkövettek Itt csak utalni szeretnék a Benes-dekrétumok felemlegetésére vagy a magyar föld felvásárlásával kapcsolatos "osztrák wirtschaft" elleni látványos, ámbár eredménytelen kormányfői kirohanásra Kálócfalván.

Maguk mellé állítják az egyházakat; különösen a katolikusok és a reformátusok vállalják föl ismét a politikai szerepet. Gyulai Endre szegedcsanádi püspök imákat javasol a jobboldal megsegítésére, köztük egy liberalizmust elítélőt, a Katolikus Püspöki Kar ismét körlevelet ad ki a választás előtt, nem beszélve a református Hegedűsökről, akik egyházukkal is szembekerülnek politikai tevékenységük miatt. Az egyházak ezzel a hatalmi törekvések eszközévé váltak, s ezt számos hívő keresztény személyiség is elismerte.[xxiii]

A választási kampány eszközévé tették a határon túli magyarok problémáit is. Ismét megjelent az antalli ,,15 millió magyar miniszterelnöke" gondolat, sőt ezt már a "határok feletti nemzetegyesítéssé" fejlesztették. A magyar társadalom megosztását átvitték a határokon túlra, erre a státustörvény kiváló alkalmat adott. S ez is túlnyúlt a választásokon. A szokásos tusnádfürdői rendezvényen 2002 júliusában Orbán Viktort mint a "nemzet miniszterelnökét" mutatták be.

A határon túli magyarsághoz hasonló szerepet szántak a hazai kisebbségnek - elsősorban a cigányoknak. S bár négy évig alig volt szó a romakérdésről, sőt a kormány szociálpolitikai döntéseivel diszkriminálta az amúgy is többségükben munka nélküli, sokgyermekes cigány családokat, a választás előtt nagy hirtelen a Lungo Drommal is választási szerződésre lépett a Fidesz. Farkas Flórián pedig úgy vélekedett, hogy a rendszerváltás óta egyik politikai erőtől sem kaptak annyi támogatást, mint most a Fidesztől.

Különös hangsúlyt kapott a választási kampányban a sportélet. Az Ifjúsági Minisztérium, amelynek létrehozását - mint tudjuk - Deutsch Tamás diplomaszerzéséhez kapcsolták, szintén látványos programokat kínált föl a választásnak. 2012-re Budapest megpályázza az olimpia rendezését, s mivel nagyon sokan komolytalan ötletnek tartották ezt, aláírásgyűjtésbe kezdtek, jellemző módon Fidesz-MPP emblémájú gyűjtőíveken, s több százezer aláírással fogadták a Budapestre látogató NOB-elnököt, Rogge-ot. A sportolókat - az élsportolókat természetesen - eddig még soha nem tapasztalt módon vonták be a politikai életbe, a Kossuth téri választást követő nagygyúlésre ("nemzetgyúlésre") számos sportolót ültettek ki a dísztribünre, bár kissé furán hatott, hogy Egerszegi Krisztina úszócsillag levelét, jelenlétében, Pokorni Zoltán olvasta föl. Az "ígéretek kormányához" méltó módon a magyar labdarúgás fellendítését, Bozsik-programot, látványos stadionépítéseket ígértek. Ebben a stadionkampányban például még a különben nagyon szegény Felsőmocsolád is kapott volna stadiont.

A civilek sem maradtak ki a kampányból, rájuk elsősorban a vereséget követően számított a Fidesz. Orbán Viktor már akkor arra szólította föl támogatóit, hogy hozzanak létre "kis, néhány emberből álló csoportokat, baráti csapatokat, polgári köröket. Nem jogi formákra, hanem együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség." A cél az, hogy "ne legyen egyetlen faluja, városa se Magyarországnak, ahol képviselet nélkül maradnak eszméink, értékeink". S meg is hirdette a "Hajrá Magyarország" "civil" mozgalmat. Ebben a mozgalomban jó érzékkel ismerték föl a fiatalokban rejlő lehetőségeket. A mai középiskolás s egyetemista nemzedék a rendszerváltás kezdetén gyermekéveit taposta, s még alig-alig lépett át a tinédzserkorba. Történelmi tapasztalatuk nincs, nem ismerték az "átkos" negyven évet, 56-ról fogalmuk sincs, s ami a legfontosabb, közösségélményük sincs. A rendszerváltó kormányok mindegyike elhanyagolta ezt a fiatalságot. Jellemző, hogy az első nagyobb szabású országos ifjúságkutatásra 2000-ben került sor, s az is jellemző, hogy a fiatalok nagy többsége távol tartotta magát a politikai élettől.[xxiv] Ugyanakkor a fiatalok helyzete a rendszerváltás után nehezebbé vált a pályakezdés nehézségei, a munkanélküliség, a rossz anyagi helyzet, a lakásgondok és több hasonló probléma miatt. A Fidesz meg tudta szólítani ezt az ifjúságot, elsősorban a középiskolásokat és az egyetemistákat, a nagygyűlések alkalmával közösségélményt vagy legalábbis "happening feelinget" biztosított nekik. Érdekes volt látni április 7-én, 21-én, majd a Testnevelési Egyetemen és a Kossuth téri nagygyűlésen a csápoló, könnyező, Viktort éltető, ellenzéket fujjoló tinédzsereket, akik között szép számmal akadt jó társadalmi környezetből származó, "viktoriánus" úri gyerek. Megcsapta őket a történelemcsinálás és a közösségteremtés szele, s emócióikra hagyatkozva követték (követik) vezérüket. Ez a generáció az sms-eken nő fel, és sok mindenre képes, ha valaki fontosnak tartja őket. A polgári körök szervezése is nyilvánvalóan az ő feladatuk (lesz).

Egészen szokatlan és sajnálatos módon a politika nem ismert életkori sajátosságokat és határokat, benyomult az elemi iskolákba, sőt az óvodák némelyikébe is. Ezt mint politikai pedofiliát kezdték emlegetni a nagypolitika szereplői, s a felelősség kérdését firtatták, s természetesen ezt ellenfelükben találták meg.

A totális kampány sok más területen is megnyilvánult. A rágalmakról, az ellenfél ellenségként történő kezeléséről, az arroganciáról, intoleranciáról, a választópolgárok megtévesztéséről nagyon sok tényt lehetne bemutatni, azonban itt most csak a "tréfás" felhívásokat szeretném érinteni. A választás első fordulójában sok képviselő mandátumot szerzett, számos településen viszont nem szerezték meg a jelöltek a mandátumszerzéshez szükséges 50% + 1 szavazatot. Ilyen településeken (például Érden) fordult elő, hogy a szórólapokon azt terjesztették, hogy az első helyezett már bejutott a parlamentbe, és ha a második helyezettre szavaznak a polgárok, akkor egy helyett két képviselőjük is lehet. Nem lehet persze felmérni, hogy ennek mekkora hatása volt.

Az eddigiekben a választási kampányt leginkább a Fidesz kampányán keresztül mutattam be, aminek az a magyarázata, hogy a jobboldali erők - MDF, MIÉP ­szorgosan asszisztáltak a Fidesz-kampányhoz. Persze voltak stílusbeli különbségek, az MDF szolidabban, visszafogottabban, a MIÉP agresszívebben követte nagy testvérét, a Fideszt. Akadtak a tébolyban kedves színfoltok is. Számomra a legkedvesebb választócsalogató Lezsák Sándor tulipánja.

Az ellenzék is kampányolt természetesen, azonban kampányuk visszafogottabb és védekezőbb volt, nehezen tudták a Fidesz-tematizált kampányt követni. Az, hogy nem emeljük a gázárakat, nem állítjuk vissza a tandíjfizetést, nem szüntetjük meg a fogorvosi ellátás ingyenességét, nem adjuk el a magyar termőföldet stb., ebben a totális kampányban nem volt eléggé agitatív. Az ígéretdömpingben viszont állta az MSZP a sarat, 100 napos programjában több olyan dolgot kezdeményezett (az alkalmazotti bérek - pedagógusok, egészségügyi dolgozók bérének - ötvenszázalékos emelése, a nyugdíjasok egyszeri 19 000 forintos támogatása, a 13. havi nyugdíj ígérete stb.), amelyek szimpátiára találtak a választópolgárokban.

A Fidesz tehát vereséget szenvedett, pártelnökük megfogalmazásával: a "legfényesebb vereséget"! A vereség okait még sokan és sokféleképpen fogják elemezni. Az én véleményem ebben igen közel áll Bence György véleményéhez, aki különben évekig Orbán Viktor és a Fidesz tanácsadója volt. Idézzünk fel ebből néhány gondolatot:

"A legfontosabb politikai hiba szerintem az volt, hogy a Fidesz nem tudta értelmesen, elfogadhatóan meghatározni az ellenfelét. A szocialistákról mint kommunistákról beszélt. Bevallom, ez olykor velem is előfordult, bár inkább magántársaságban és ott is ironikusan. Nyilvános beszédben azonban, tizenkét évvel a rendszerváltás után ez riasztó otrombaság. Sőt kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a kommunista megnevezéshez a gyilkos és a hazaáruló jelző kapcsolódott a Fidesz-retorikában. Mégpedig az érett Kádár-kor, amelyben a mai szocialista párt gyökerezik, nem úgy élt, nem úgy él az akkori nemzedékek tudatában, mint valami gyilkos és hazaáruló rendszer. Elnyomás, cenzúra, szabadságkorlátozás, gazdasági esztelenség volt elég, de az új, a hatvanas évek végére kialakult rezsim a körülményekhez képest világosan tudtára adta mindenkinek, hogy a terrornak vége, nem kell félnetek, életben hagyunk, sőt élni is hagyunk benneteket. Kiszolgáljuk az oroszokat, engedték sejtetni a kommunista vezetők, de ezt az árat meg kell fizetni, ha Magyarországon meg akarjuk őrizni a szovjet blokk országaihoz képest sokkal elviselhetőbb állapotokat. Ezt a nagy többség, jobb híján elfogadta. Egy jelentős kisebbség pedig lelkesedett érte...

A régi fideszesek, akik épp a Kádár-korszak végén ébredtek politikai öntudatra, már biztosan elfogadták, és azóta sem igen mehetett ki a fejükből. A Fideszért, Orbán Viktorért lelkesedő mai fiatalok esetében már nem vagyok olyan biztos benne. Csakhogy ezért nemcsak a Fidesz vagy Orbán Viktor a felelős, hanem a közvélemény-formáló értelmiség középkorú vagy idősebb derékhada. A vereség közvetlen okainak vizsgálatánál nem ez a fontos. Hanem az, hogy a gyilkosozás, hazaárulózás megfélemlítette azokat is, akik nem voltak gyilkosok és hazaárulók, nem tartották annak szüleiket, sőt még azt sem akarták magukra venni - és joggal -, hogy egyszerűen gyilkosokat, hazaárulókat szolgáltak ki. Hol fog megállni az egész? Hagyján, hogy a Rákosi-rezsim vezetőit, fanatikus kádereit és verőlegényeit így minősítik. Az ötvenhatos forradalom és az utána következő megtorlás idején is szép számmal voltak gyilkosok és hazaárulók a kommunisták között. De hogy a kádárista kommunista vezetők, különösen a fiatalok is mind azok lettek volna? Vagy netán mind a nyolcszázezer párttag?"[xxv]

A Fidesz vereségéhez persze számos más ok is hozzájárult, de úgy érzem, hogy a kissé hosszasan idézett Bence Györgynek ebben igaza van.

Lezárult a választás. Megsemmisítették a szavazócédulákat. Az újraszámlálás követelése elvetélt. Utána az ügynökkérdés volt napirenden. Ez akár bumeráng is lehet. Végül is Medgyessy marad - ő a miniszterelnök, s maradnak még a polgári öntevékeny körök, a "sejtek", amelyekhez a Fidesz nagy reményeket fűz. S következett az önkormányzati választás. De mi lesz azután? Lehet forgatókönyveket írni, meg remélni azt, hogy az 1998 és 2002 között felzaklatott, hiszterizált, megosztott társadalom megnyugszik egyszer. Ha tényleg polgári.

A tanulmány lezárva: 2002. november

[i] Bőhm Antal: A választás politikai kultúrája. In: Parlamenti választások 1990. Politikai szociológiai körkép. (Szerk: Bőhm A.-Szoboszlai Gy.) Budapest, Társadalomtudományi Intézet, 1990. 27-33.

Bőhm Antal: Választási magatartások - a szavazás politikai kultúrája. In: Parlamenti választások 1994. Politikai szociológiai körkép. (Szerk.: Bőhm A.-Szoboszlai Gy.) Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1995. 56-70.

Bőhm Antal: A harmadik választás politikai kultúrája. In: Parlamenti választások 1998. Politikai szociológiai körkép. (Szerk.: Bőhm A.-Gazsó F.-Stumpf I.-Szoboszlai Gy.) Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, Századvég, 2000. 67-75.

[ii] A magyar nyelv értelmező szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972. 641.

[iii] Gazsó Ferenc: Választók és pártok három választás tükrében. A választói magatartás szociológiai jellegzetességei. In: Parlamenti választások 1998. Politikai szociológiai körkép. (Szerk.: Bőhm A.-Gazsó F.-Stumpf I.-Szoboszlai Gy.) Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, Századvég, 2000. 50-67.

[iv] Kormányértékelés, bizonyítványosztás. Magyar Hírlap, 2002. március 11., 13.

[v] Csizmadia Ervin hasonlata.

[vi] Fricz Tamás kifejezésével élve.

[vii] Ég az arcom. Dr. Bárándy Péter a politikai nyomásról. 168 óra, 2001. nov. 22. 6-8.

[viii] Fleck Zoltán igen jól összegzi mindezt a liberális szakirodalom alapján Kis János, Halmai Gábor, Gönczöl Katalin és mások írásai alapján az "Intézmények, hagyományok - jogállami örökségeink és új politikák" című tanulmányában. Élet és Irodalom, 2002. júl. 14. 8-9.

[ix] I. m. 8.

[x] Körösényi András: A vezérdemokrácia és az antik orátorok. Visszatérés az antik demokrácia politikafogalmához. In: Demokrácia és politika tudomány a 21. században. (Szerk.: Szabó Máté) Budapest, Rejtjel Kiadó, 2002. 55-56.

[xi] Kende Péter: A Viktor. Budapest, Kende Art Kft. é.n.

[xii] Schmidt Mária Kende Péterről mondta azt, hogy az ilyen embert lelövik, mint a kutyát. Bár később tagadta, majd részben elismerte ezt az állítást, ez mit sem von le "értékéből".

[xiii] Lásd a "Személyes kérés" című szórólapot Csurka István aláírásával.

[xiv] Szilágyi Ákos: Totális kampány 2002: választás Magyarországon - a hisztéria okai és következményei. Népszabadság, 2002. május 11. 21.

[xv] Mester Ákos: Partizánfilm. 168 óra, 2002. április 18. 14.

[xvi] Lásd a "Mi készül itt?" szórólapot - aláírás nélkül.

[xvii] Uo. a szórólap befejező mondatai.

[xviii] Mező Ferenc: "Mintha tatárjárás dúlt volna". Szabados Tamás a sárbogárdi választásokról. Mozgó Világ, 2002. 6. 33.

[xix] Orbán Viktor levele a választókhoz, kelt 2002. április 18-án.

[xx] A részletek Orbán Viktor április 18-án kelt leveléből valók.

[xxi] Mi történt a lelkekben? Csepeli Györggyel és Vekerdy Tamással beszélget Rádai Eszter. Mozgó Világ, 2002. 6. 11.

[xxii] Mi történt a lelkekben? i. m. 7.

[xxiii] Lásd Tillmann József katolikus filozófus véleményét. Nemzeti pogányság, törzsi totemek. Markánsan .eltérő vélemények a Mérleg Keresztény Közéleti Klub vitaestéjén a választásokról és az egyházakról. Népszabadság, Magyar Tükör, 2002. június 10., 7.

[xxiv] Ifjúság 2000. Kiadja az ISM, 2001.

[xxv] A Fidesz saját hibájából veszített. Bence György filozófus a mozgalmi politizálásról, a "sejtekről" és Orbán Viktorról. Népszabadság, 2002. május 25. 24.

In: Parlamenti választások 2002. Szerk.: Bőhm Antal - Gazsó Ferenc - Stumpf István - Szoboszlai György. MTA PTI - Századvég, Bp., 2003. 50-66. o.