Gazsó Ferenc

Pártpreferenciák generációs metszetben

Közismert, hogy hazánkban az életkori metszet erőteljesen tagolja a pártprefe­renciákat. A Fidesz-MPP egyik szociológiai jellegzetessége a szavazóbázis generá­ciós karaktere. Ez nem csupán azzal függ össze, hogy az említett párt kifejezetten a fiatal nemzedék reprezentánsaként lépett a politikai küzdőtérre. Az első több­párti választáson kialakult Fidesz-szavazóbázis átlagéletkora mindössze 33 év volt, míg a jelenlegi domináns kormánypárt (MSZP) akkori szavazóbázisát 50 éves életkori átlag jellemezte. Ez a szembetűnő korosztály különbség már az indulásnál jelezte, hogy a szavazatgyűjtő-potenciál eltérő generációs karaktert hordoz. Egyébként az 1990-es választáson a 18-35 éves korcsoport körében a fiatalok 29%­-a támogatta a Fideszt, az MSZP-re pedig 5%-uk szavazott. 1994-ben a Fidesz a támogatottsági lejtő mélypontjára zuhant. Ennek megfelelően nem tudta meg­őrizni elsőbbségét a fiatal választók között. A 18-35 évesek csoportjában a győztes MSZP és az SZDSZ egyaránt megelőzte a fiatal demokratákat (MSZP 35, SZDSZ 31, Fidesz 13%). Az első választók csoportjában azonban még ezen a mélyponton is 21 % a törpe párttá zsugorodott Fideszt támogatta. 1998-ban a választásokat megnyerő Fidesz kitüntetett támogatásra tett szert a fiatalok körében. A 18-35 éves korosztályhoz tartozók kereken 49%-a a Fideszre, míg a rivális MSZP-re 19%­-a szavazott.

A kilencvenes évek fejleményeit együttesen számításba véve megállapíthatjuk, hogy a Fidesz szavazóbázisának alapvető jellegzetessége a fiatal generáció túlsú­lya, a mintaátlagot messze meghaladó támogatottság ebben a szociodemográfiai csoportban. Ez nem változott a legutóbbi ciklusban sem. A választási eredmények azt mutatják, hogy az áprilisi szavazáson az urnákhoz járuló 18-35 éves fiatalok mintegy 50%-a a Fideszt támogatta. Az utóbbi négy esztendőben a Fideszt nem­csak az jellemezte, hogy integrálta a jobbközép szavazótábor túlnyomó részét, hanem egyúttal olyan szociodemográfiai karaktert alakított ki, amelyben termé­szetes gyűjtőpárttá vált a fiatal generáció számára. A pártpolitikai mezőben e te­kintetben jelenleg nincs esélyes riválisa.

A kérdés ezek után az, hogy mi a háttere a Fidesz generációs beágyazottságá­nak. Az utóbbi évek empirikus kutatásai fényt vetettek arra, hogy a pártpolitikai erőteret domináló két nagy erőcsoport egyikének generációs beágyazottsága nem csupán érzelemvezérelt, szimpátiaalapú kötődésre vagy az úgynevezett generáci­ós szolidaritásra vezethető vissza. A kutatások arra utalnak, hogy a pártpreferen­ciákat a fiatal nemzedék körében is egyre inkább tartalmi-minőségi igények és elvárások, továbbá sajátos ideológiai-politikai orientációk befolyásolják. Elsősor­ban olyan megfontolásokról, értékelő szempontokról van szó, amelyek a köznapi kommunikáció szférájában sztereotip jelleget öltenek, és szüntelenül formálják a pártokról alkotott képet, a hozzájuk fűződő viszonyt és elvárásokat. Amennyiben valamely párt sztereotip jellegű értékelése a gyakorlati tapasztalatok alapján vagy más hatásokra megfordul bizonyosra vehető a választói kötődés módosulása is. Ez akár a kötődés megszűnéséhez is elvezethet. A Fideszhez kapcsolódó fiatal nemzedék választói magatartásának egyik alapvető jellegzetessége éppen az, hogy az érzelmileg is erőteljesen átszínezett. választói kötődés az alkalmassági kritériumok sajátos sűrűsödésével társul, s mindebből olyan kép rajzolódik ki a versengő pártokról, ami egyértelműen a Fidesznek kedvez. Tehát a tartalmi-­minőségi igények, továbbá a politikai-ideológiai orientációk szempontjából egy­aránt a Fidesz javára billen a mérleg, s ezzel összefüggésben nehezen eldönthető, hogy a kedvező megítélést az érzelmi azonosulás motiválja-e, avagy fordítva, az érzelmi motivációk a Fidesznek tulajdonított alkalmassági, politikai-ideológiai kritériumokra épülnek. A lényeg azonban az, hogy az említett motívumok szerve­sen és szétválaszthatatlanul egybefonódnak, s ezáltal kialakul egy olyan választói környezet a fiatal nemzedék körében, ami a szavazatgyűjtés szempontjából tartós fölényt biztosít a Fidesz számára.

Mindezt mérlegelve, nehezen elképzelhető, hogy a támogatottsági viszonyok átstrukturálódnak, a rivális politikai erő megsokszorozza szavazatgyűjtő képessé­gét a fiatalok körében. Amikor például a legutóbbi választási ciklus félidejében a szocialista párt mintegy 6 pont előnnyel vezetett a Fidesszel szemben, a fiatalok körében akkor is megmaradt a támogatottsági aszimmetria, továbbá sajátos kép érvényesült a pártokat jellemző minőségi tulajdonságokról és képességekről is. Ez másképpen sűrűsödött a szülők vagy a nagyszülők nemzedékében, és más jelleg­zetességek rajzolódtak ki a fiatalok körében. Ez idő tájt a kvalitatív verseny, tehát a pártokról feltétezett kormányzóképesség, a közügyek intézésére való alkalmas­ságról kialakult képzetek stb. a szülői nemzedékben vagy a nagyszülők csoportjá­ban egyértelműen az MSZP-nek kedvezett. A fiatal választók azonban nem vették át ezt az értékelési mintát, sajátos megfontolásokat érvényesítettek a pártok minő­ségi-alkalmassági értékelésében.1

Amikor a reprezentatív felvétel keretében a különböző életkori csoportok asze­rint értékelték a pártokat, hogy mennyire tartják őket alkalmasnak bizonyos tár­sadalmi problémák kezelésére, megoldására, a társadalmi folyamatok pozitív befo­lyásolására, az a kép rajzolódott ki, hogy a fiatal választók számára egyértelműen a Fidesz az ország irányítására leginkább képes és alkalmas politikai erő. Ezzel szemben a szülők és a nagyszülők nemzedéke az MSZP-t látta potensebbnek. A generációs tagoltság tehát alapvető differenciáló tényezőnek bizonyult. A válasz­tói korfán felülről lefelé haladva egyre inkább nőtt azok aránya, akik szerint a Fidesz szinte minden vonatkozásban hatékonyabban, jobban és a választói igé­nyeknek sokkal inkább megfelelően képes intézni a közügyeket. Ez az értékelés a legfiatalabb választói korcsoportban, tehát a 18-22 évesek között volt a leginkább jellegzetes. Ugyanakkor az idősebb nemzedékekhez tartozók csupán egyetlen dimenzióban, nevezetesen az oktatás és a kultúra szférájában ítélték a Fideszt hatékonyabbnak és alkalmasabbnak, mint a szocialista pártot. Végeredményben a két domináns párt kormányzóképességének és irányítói alkalmasságának több szempontú értékelése a két nagy párt nemzedéki beágyazottságának szignifikáns különbözőségét bizonyította.

A politikai orientációk és értékelési minták életkorkötöttsége rajzolódott ki a rendszerváltozás eddigi kormányainak választói minősítéséből is. A kutatások egyértelműen jelezték, hogy az eddigi kormányok tevékenységének minősítésé­ben határozott generációs különbségek érvényesülnek. A szülői-nagyszülői kor­csoportok egyértelműen a szocialista-liberális Horn-kormányt preferálták. Ezek­ben a korcsoportokban az említett kormány 10 százalékpontnyi előnyt élvezett az Orbán-kabinettel szemben. Eltérő képet tapasztalhattunk a fiatalok körében. A 18­-29 éves korosztály egészében az Orbán-kormányt ítélte a leginkább eredményes­nek. Az értékelő véleményekben mintegy 15%-os különbség mutatkozott az emlí­tett kormány javára, sőt a legfiatalabb választói csoportban (18-22 évesek) a Horn­-kormány egyenesen az utolsó helyre szorult, mert nemcsak a Fidesz-kormány előzte meg, hanem a rendszerváltozás első kormánya is pozitívabb megítélést élvezett (19, ill. 15%).

IDEOLÓGIAI ORIENTÁCIÓK ÉS PÁRTPREFERENCIÁK

Erőteljes nemzedéki megosztottságot tapasztalhatunk az ideológiai orientációk szférájában is. A rendszerváltozás évtizedében felnőtt egy új nemzedék, amelyre már nem nehezedett egy monolitikus ideológia kényszere. Kérdéses azonban, hogy a megváltozott hatalmi-uralmi szerkezet keretei között szocializálódó fiata­lokat miként érintette az immár plurális és kompetitív ideológiai kínálat, s az új generáció miféle viszonyt alakított ki elsősorban a pártok által intézményesen is képviselt és legitimált ideológiai irányzatokhoz. Egyáltalán, miként fest a magyar társadalom ideológiai-politikai tagoltsága generációs metszetben, és ez a tagoltság hogyan befolyásolja a pártpreferenciákat? A kérdés teljes körű megválaszolása meghaladja a jelenlegi írás lehetőségeit. Ezúttal mindössze az ideológiai orientáci­ók és a pártpreferenciák összefüggésének vázlatos áttekintésére vállalkozhatunk.

Az elmúlt évtized hazai kutatásai fényt vetettek arra, hogy nálunk is léteznek empirikusan is tesztelhető, csoportidentitást-generáló törésvonalak, amelyek erő­teljesen differenciálják a politikai mezőt, meghatározó módon befolyásolják a pártok társadalmi beágyazottságát és a szavazatgyűjtés esélyeit. A magyar társa­dalom politikai szerkezetéről, a társadalmat tagoló törésvonalak jellegzetességeiről számos elméleti konstrukció és empirikus argumentációra hivatkozó hipotézis született az elmúlt években. Az empirikus kutatások az ideológiai-politikai tagolt­ságot elsősorban a nemzetközi kutatásokból átemelt bal-jobb skálán kifejezett választói identifikáció, továbbá a vallási megosztottság összefüggésében vizsgál­ták. A bal-jobb skála - a nemzetközi kutatások egybehangzó tapasztalata szerint - ­nagymértékben alkalmas arra, hogy az állampolgárok politikai-ideológiai orientációiról valós információkat szerezzünk, s egyszersmind elősegíti azt is, hogy a választópolgárok eligazodjanak a politikai pártok között, megkülönböztessék a pártok politikai karakterét. Természetesen bal-jobb skála csak akkor működőképes­, ha az egyének körvonalazható politikai irányultsággal rendelkeznek, s ennek alapján képesek magukat elhelyezni a politikai mezőben. Ha a hazai pártrendszert és a választók politikai-ideológiai orientációit a bal-jobb skála dimenziójában vizs­gáljuk, mindenekelőtt azt tapasztaljuk, hogy a választópolgárok egyre növekvő aránya képes önbesorolás útján elhelyezni magát. E növekvő arány feltehetőleg az állampolgárok politikai tájékozottságának növekedésével, továbbá a pártok által generált politikai törésvonalak elmélyülésével függ össze.

A bal-jobb megosztottsággal összefüggésben a sorozatban elvégzett kutatások úgy találták, hogy az ideológiai önmeghatározás és a pártválasztás egybekapcso­lódása egyre inkább egyértelművé vált. Amíg azonban a jobbközép-jobboldali szavazatok hosszú időn át megoszlottak a jobbközép pártok között, a legutóbbi néhány esztendőben a jobboldali szavazóbázis integrációjának eredményeként kialakult a jobbközép mező domináns pártja, amely egyenrangú versenytársként uralja az immár alapvetően kétosztatú pártpolitikai erőteret. A részben ideológiai alapú integrációs folyamatok következtében alapvetően módosultak a pártpoliti­kai mezőt domináló korábbi erőviszonyok. Ma már nem egyetlen nagy integráló­képességet reprezentáló balközép alakzat és számos kisebb jobb-jobbközép domi­nanciájú választói csoport által támogatott és egymással is szembenálló szervező­dés versenyharcáról van szó, hanem a választói támogatottságot tekintve a meg­osztott politikai mező ellentétes pólusait integráló két nagy párt, pontosabban erő­tömb határozza meg a politikai erőtér történéseit. A bal-jobb ideológiai tagoltság jelentőségét mutatja, hogy a választópolgárok csaknem hattizedének társadalmi orientációit és pártválasztását igen erőteljesen motiválja és befolyásolja. Az empiri­kus felvételek az elmúlt ciklusban a bal orientáció valamelyes mennyiségi fölényét reprezentálták. A bal-balközép irányultság a választópolgárok mintegy egyharma­dát jellemezte, az ellenoldalú integráció pedig a felnőtt lakosság mintegy negye­dét reprezentálta.

A legutóbbi két parlamenti választás újólag megerősítette azt a korábban feltárt összefüggést, hogy a bal-jobb megosztottság, tehát az önmagukat bal-, illetve jobboldalinak valló választópolgárok ennek megfelelő pártpreferenciákat érvé­nyesítenek. Természetesen változatlanul nem arról van szó, hogy a pártválasztást a bal-jobb tagoltság kizárólagos érvénnyel határozná meg. A pártpreferenciák ma is számos dimenzió mentén szóródnak, ezek közül a bal-jobb ideológiai megosz­tottság csupán az egyik, bár rendkívül jelentős befolyásoló faktor. Mindez azt jelenti, hogy a pártok erőpozícióját és választási esélyeit nagymértékben az hatá­rozta meg az elmúlt ciklusban is, hogy mennyire sikerült integrálniuk a maguk potenciális stratégiai szavazóbázisát. A legutóbbi választást pedig éppenséggel az jellemezte, hogy mindkét nagy párt maximálisan mobilizálta az ideológiai meg­osztottság két oldalán elhelyezkedő szavazótáborokat.

A kérdés ezek után az, miképpen fest a bal-jobb skála mentén kirajzolódó ide­ológiai-politikai megosztottság a fiatal nemzedék körében, egyáltalán számottevő differenciáló faktorról van-e szó, vagy az effajta tagoltság a fiatal nemzedéket leg­feljebb sporadikusan érinti, és igen kevéssé befolyásolja a pártpreferenciákat. A ciklus folyamán elvégzett kutatások arra engednek következtetni, hogy a fiatal választók körében nem fedezhető fel jelentős affinitás sem a bal-, sem a jobboldali orientáció iránt. A szülői nemzedékkel ellentétben az ilyen alapú elkülönülés az utódnemzedéknek alig egyötödét jellemzi, miközben a szülők körében az önbeso­roláson alapuló identitás mintegy 60%-ra tehető. A fiatalok legnagyobb csoportja ambivalenciát, sőt kifejezett távolságtartást nyilvánít, a 8000-es mintában szerep­lők több mint négy tizede közönyt és távolságtartást fejezett ki. Akik valamilyen módon mégis elhelyezték magukat a tízfokozatú bal-jobb skálán, azoknak több­sége a dichotóm megosztottság köztes zónájába, tehát a centrumba helyezte ma­gát. Mindebből az a konzekvencia adódik, hogy a fiatal választók politikai orientá­cióit és pártválasztását túlnyomóan nem az integráló szándékkal hirdetett bal- vagy jobboldali ideológiák, hanem más megfontolások vezérlik, és a pártrendszer­re olyannyira jellemző bal-jobb dichotómiának a fiatalok körében feltehetően nincs jelentős mobilizáló hatása. A nagymintás felvétel részletes adataiból kirajzo­lódik az is, hogy a bal-jobb megosztottsággal való azonosulást elsősorban a legfia­talabbak utasítják el. Kiváltképp feltűnő a bal-balközép orientáció elenyésző sze­repe a 15-19 évesek korcsoportjában. Jelentősek azonban a két nem körében meg­figyelhető orientációs különbségek is. A szóban forgó ideológiai tagoltság iránti affinitás az iskolázottság mentén is jelentősen szóródik, a legnagyobb mértékben az egyetemi-főiskolai hallgatók csoportjában tapasztalható, a legkisebb viszont az alacsony iskolázottságú fiatal választók körében.

A rendelkezésre álló empirikus felvételek nem vetnek fényt sem a bal-jobb megosztottság tömeges diszpreferálásának motívumaira, sem pedig arra, hogy az önmagukat valamelyik oldalhoz soroló fiatalok a maguk irányultságát milyen politikai értéktartalmakkal telítik. Ugyanakkor egyértelmű, hogy az önmagukat baloldali, illetve jobboldali orientációval azonosító fiatal választók deklarált irányultságuknak megfelelő pártpreferenciákat nyilvánítanak. Pontosabban a meg­osztottság két oldalán elhelyezkedő választói csoportok szignifikánsan gyakrab­ban támogatják a velük azonos orientációt képviselő pártot vagy pártokat, mint az ellenoldalú aktorokat. Miközben a jobbközép orientációjú Fidesz a fiatal választók körében elsöprő támogatottsági fölényt birtokolt, a baloldali orientációt nyilvánító fiatalok (a 18-29 évesek mintegy 10%-a) a rivális pártot, az MSZP-t és részben az SZDSZ-t preferálta, a Fidesz pedig mindössze az említett csoport alig több mint egy tizedének támogatását élvezte.

Végeredményben megállapítható, hogy a bal-jobb irányultság a fiatal nemze­dék körében kevéssé tagolja a politikai mezőt, és szerény lehetőséget kínál a két nagy párt számára a tartósan és erősen kötődő stratégiai szavazóbázis kialakításához. Az ideológiai befolyásképesség további növelése az egymással szembenálló két nagy erőcsoport ideológiai-identifikációs bázisának kiterjesztését igényelné. Az erős pártkötődésnek ezt a szemléleti-ideológiai. alapját azonban igen nehéz gyarapítani a fiatal választók körében. A baloldali orientáció integráló hatása mindössze a fiatalok egytizedét érinti, egészében azt a csoportot, amely az MSZP-t preferálja. A szülői nemzedék körében azonban a kifejezetten szocialista irányult­ság legalább háromtizedük körében vált ki azonosuló attitűdöket. A fiatalok jel­lemző viszonya a baloldali irányzathoz az ambivalencia. Ennélfogva a pártpoliti­kai küzdelemben a baloldalt integráló párt, az MSZP számára az az elsőrendű kihívás, hogy az ideológiai identitás alapjául szolgáló baloldali-szocialista-­szociáldemokrata eszmék és értékek mennyiben válnak a jelenleg tapasztaltnál vonzóbbá a felnövekvő nemzedékek körében. Egyszerűen arról van szó, hogy az MSZP-t jelentős mértékben támogató ifjúsági csoportokat csak a baloldali orientá­cióhoz kötődő fiatal választók körében azonosíthatunk. Megjegyzendő, hogy a legutóbbi ciklusban is erőteljesen differenciálta a pártok szavazatgyűjtő esélyét az ifjúság körében az ideológiai orientációknak az a sajátossága, hogy a valamelyest gyökeret eresztett és azonosulást kínáló ideológiai áramlatok jellegüket tekintve elsősorban a jobbközép irányultságot integráló Fidesznek kedveztek. Ebből a szempontból a vallásosság, valamint a nemzettudat és a pártpreferenciák némely összefüggését vesszük szemügyre.

A vallás politikai orientációkat és pártpreferenciákat befolyásoló szerepe több szempontból is figyelmet érdemel. Egyrészt azért, mert a vallási orientáció vala­melyest erősödik a fiatalok körében, s e pillanatban az ifjúság hattizedét valaminő vallási orientáció jellemzi, másrészt, mert a vallásosság bizonyos típusai, illetve az attól való elfordulás erőteljesen, kifejezetten törésvonaljelleggel tagolja a politikai mezőt, és közvetlenül is befolyásolja a pártok szavazatgyűjtő esélyeit. Megemlí­tendő továbbá, hogy a kollektív cselekvés szempontjából meglehetősen passzív ifjúságot az empirikus felvételek tanúsága szerint az egyházak voltak a leginkább képesek valamilyen közös cselekvésre késztetni. A vallásszabadság elmúlt évti­zedében kettős folyamat bontakozott ki: az egyházi keretekhez kötődő vallásosság valamelyes terjedése mellett erőteljesen felduzzadt az ifjúság körében is a vallá­sosság sajátos típusa, és a fiatalok jó része a bizonytalan és ugyanakkor rendkívül differenciált tartalmakat hordozó “maga módján vallásos" kategóriával jellemez­hető. Az empirikus felvételekben alkalmazott fenti besorolási kategória tartalma nehezen körvonalazható. Feltehetőleg sajátos világértelmezéseket, eklektikus ideológiai elemeket, az egyházi tanításoktól való eltávolodást, tehát a konzisztens hitrendszerektől eltérő, kevéssé indoktrinált, bizonytalan körvonalú személyes vallásosságot jelöl. Témánk szempontjából ennek a laicizált vallásosságnak meg­különböztető jellegzetessége, hogy nem tagolja egyértelműen a politikai mezőt. Az empirikus tesztelések rendre arra utalnak, hogy a vallásosság szóban forgó típusa és a politikai irányultság, valamint a pártpreferenciák között nem fedezhető fel egyértelmű kapcsolat. A társadalom, benne az ifjúság többsége tehát olyan vallási orientációt képvisel, ami a privát szférába visszaszorult individuális vallá­sosságként jellemezhető. Ez az orientáció - egybehangzó empirikus tapasztalatok szerint - indifferens a társadalom politikai megosztottsága szempontjából.

A társadalom generációs metszetét érintő kutatások adatai szerint az ifjúság körében az elmúlt évtizedben elsősorban a vallásosság eme típusa erősödött fel. A nyolcvanas évek végén regisztrált egyötödnyi aránnyal szemben 2000-ben csak­nem minden második fiatal a “maga módján vallásos" kategóriával jelölte orientá­cióját. Kevésbé volt dinamikus azonban az egyházias vallásosság terjedése, ami az ezredfordulón lefolytatott nagymintás felvétel adatai szerint a fiataloknak mind­össze egytizedét jellemezte, míg a szülői nemzedék körében a vallási orientáció­nak ez a típusa 14-16%-ra tehető. Sokszorosan igazolt, hogy a vallásosság eme típusa, amit identitásjellegű, kimondottan egyházias irányultságként jellemezhe­tünk, a felnőttek és a fiatalok körében egyaránt törésvonaljelleggel tagolja a politi­kai mezőt. Az egyházias vallásosság túlnyomóan jobboldali orientációval és a vele adekvát pártpreferenciákkal fonódik egybe.

A vallásos, szekuláris törésvonal a fiatal választókat három nagy csoportra ta­golja. A valláshoz és az egyházakhoz egyaránt kötődő, aktív hitéletet élő fiatalok a jobbközép orientációt integráló Fidesz stratégiai szavazóbázisához tartoznak. Ugyanakkor a rivális MSZP támogatottsága a szóban forgó csoportban minimális­nak minősíthető. Ha viszont a laicizált vallásossággal jellemezhető csoport párt­orientációit vesszük szemügyre, azt konstatálhatjuk, hogy a két párt támogatott­sága saját mintaátlagukhoz igazodik, tehát a tartalmi tekintetben egyébként is heterogén, nem egyházcentrikus vallási orientáció nem differenciálja jelentős mértékben a politikai mezőt és a pártpreferenciákat. Ezzel szemben a nem vallásos fiatalok, tehát az ambivalensek, illetve a vallástól elzárkózók csoportja a szülői nemzedék körében tapasztalttól eltérő pártpreferenciákat produkál. A vallási am­bivalenciával jellemezhető fiatalok csoportjában ugyanis nem figyelhető meg ha­tározott baloldali orientáció, miként azt a szülői nemzedék körében tapasztalhat­juk. Mindössze azt állapíthatjuk meg, hogy a Fidesz támogatottsága ebben a cso­portban elmarad az ifjúság körében jellemző átlagtól, ugyanakkor sem az MSZP, sem az SZDSZ szavazatgyűjtő esélye nem emelkedik meg. Egyébként ezt a cso­portot a 2000-es felvétel időpontjában elsősorban a pártoktól való elfordulás jelle­mezte, hisz az idő tájt több mint hattizedük nem vonzódott semmilyen párthoz. Végezetül a vallással szemben állók mintegy 8%-os csoportjában a fiatalok köré­ben is kifejezetten baloldali-liberális orientáció érvényesül, ami az MSZP és az SZDSZ mintaátlag feletti preferáltságában nyilvánul meg. Szembetűnő azonban, hogy a fiatalok között a politikai megosztottság két oldalát integráló domináns pártok közel azonos támogatottságot élveztek a szóban forgó csoportban a felvétel időpontjában. Végeredményben tehát a nem vallásos orientáció a fiatalok körében nem kapcsolódik egybe olyan mérvű baloldali irányultsággal, amit a felnőttek körében számtalanszor tapasztalhattunk.

A kutatási eredményeket összegezve azt találtuk, hogy a fiatal választók politi­kai tagolódását és pártorientációit a vallási tagoltság sajátosan befolyásolja. A jobboldali irányultság az ifjúság esetében is szignifikánsan egybekapcsolódik a vallási identitással, ez a szoros kapcsolat azonban a vallási irányultság és a párt­preferenciák között kizárólag a fiatalok mintegy egytizedét reprezentáló egyházi­as valláscsoportban érvényesül. Ugyanakkor a másik póluson nem a nem valláso­sak közel négytizednyi nagy csoportját, hanem azon belül csupán a vallással szemben valamely más ideológiát preferáló fiatalokat találjuk. Önmagában a val­lással szembeni ambivalencia, tehát az úgynevezett nem vallásosság az ifjúság körében nem kapcsolódik egybe semmifajta dominánsnak minősíthető politikai orientációval és a vele adekvát pártpreferenciákkal. Ez megkülönböztető jellegze­tesség, hiszen a szülői vagy még inkább a nagyszülői nemzedékben a nem vallá­sos orientáció minden típusa a baloldali irányultság túlsúlyával társul, és az MSZP szavazatszerző esélyét gyarapítja.

Végezetül az úgynevezett laicizált vallásosság az ifjúság körében nem differen­ciálja ugyan egyértelműen a pártpreferenciákat, potenciálisan mégis a Fidesznek kedvez, elsősorban számára könnyíti meg a szavazatgyűjtés lehetőségét. Ez azzal függ össze, hogy az ifjúság körében a laicizált vallásosság jóval kevésbé kapcsoló­dik egybe a baloldali orientációval, mint a jobbközép nemzeti vagy jobbközép irányzatokkal.

NEMZETI IDENTITÁS ÉS TÖRÉSVONAL

A politikai mező szerkezetének generációs szempontú vizsgálata permanensen jelzi a nemzeti ideológia befolyásának növekedését a fiatal nemzedék körében. A korábbi kutatásokban azonban azt tapasztaltuk, hogy az erősödő nemzeti identi­tástudat nem kapcsolódott egybe határozott pártpreferenciákkal. Az utóbbi né­hány évben elvégzett felvételek egyik tapasztalata és egyúttal újdonsága, hogy a korábbi helyzet alapvetően megváltozott. A nemzeti elkötelezettséggel összefüggő politikai-ideológiai tagoltság a pártpreferenciák egyik leginkább erőteljes megha­tározó faktora. A nemzeti identitáscsoport az arányokat tekintve is jelentős a fiatal generáció körében, hiszen mintegy egyharmaduk ebbe az identitáscsoportba so­rolja magát, és ebben a csoportban a Fidesz, illetve a jobboldali-jobbközép pártok kiemelkedő támogatottságot élveznek, miközben a baloldali-liberális irányzatot reprezentáló aktorok legfeljebb a választók egytizedének támogatására tarthatnak igényt. Ráadásul a nemzetcentrikus irányzatot képviselő fiatalok a leginkább mo­bilizálhatók, és messze mintaátlag alatti azok aránya, akik nem kötődnek semmi­lyen párthoz, illetve elzárkóznak a választási részvételtől.

Az elmúlt egy-másfél esztendőben, kiváltképp azonban a parlamenti választá­sokat megelőző néhány hónapban érzékelhetően felerősödött a nemzeti orientá­ció mobilizáló ereje. A jobbközép politikai erő integráló pártja, a Fidesz elsősorban ezen a szemléleti bázison tett szert növekvő befolyásra az ifjúság körében. A jelek szerint a nemzeti ideológiának nincs posszibilis versenytársa a jelenlegi politikai mezőben. Megkülönböztetett figyelmet érdemel tehát a nemzeti orientáció térhó­dítása, nemkülönben az a nyilvánvalóan kibontakozó törekvés, hogy a számotte­vő pártok mindegyike a korábbinál meggyőzőbben kívánja demonstrálni nemzeti elkötelezettségét, s ezáltal csökkenteni a szavazatgyűjtésben meglévő esélykü­lönbségeket a fiatal nemzedék körében.

Természetesen elképzelhető lenne másfajta szcenárió is. Hiszen a kutatások ar­ra utalnak, hogy a nemzeti ideológiát konzekvensen és egyértelműen elutasító fiatalok körében jelentősen megemelkedik a szociálliberális pártok támogatottsága és szavazatgyűjtő esélye. Az empirikus felvételben nem volt ugyan tapasztalható a Fidesz szignifikáns elutasítása ebben a választói csoportban sem, a versenyelőny azonban semmiképpen nem érvényesült, tehát a nemzeti ideológia elutasítása kompenzálta a Fidesz potenciális előnyét. Ebből az következik, hogy amennyiben a fiatalok körében felerősödne a nemzeti ideológiával szembeni jelenleg szórvá­nyos elutasító magatartás, e folyamat haszonélvezői a szociálliberális pártok le­hetnének.

A nemzeti ideológia tehát mindenképpen erőteljesen tagolja a politikai orien­tációkat és pártpreferenciákat a fiatal nemzedék körében, s erős hipotézisként kezelhetjük azt a szcenáriót, mely szerint a nemzeti ideológia mentén politikai minőséget hordozó, társadalmi csoportokat elkülönítő és a pártstruktúrát tartósan befolyásoló alapvető törésvonal mélyül el, ami a fiatal nemzedék körében máris erőteljesebben tagolja a politikai mezőt, mint a bal-jobb megosztottság vagy a vallás. Ráadásul az ideológiai megosztottság fentebb vizsgált dimenziói egymást erősítő módon kapcsolódhatnak egybe. A vallási jobbközép orientáció a nemzeti­-liberális irányultsággal egybefonódva olyan, sok tekintetben új ideológiai törésvo­nalat generálhat, ami az ifjúság körében máris erőteljesen érzékelhető hatásrend­szerként működik. Természetesen nem spontán folyamatokról van szó, hanem kifejezetten arról, hogy ezeket a korábban is meglévő latens és diffúz politikai-­ideológiai különbségeket meghatározott politikai aktorok felerősíthetik, esetleg saját pillérhálózatuk domináló tényezőjévé alakíthatják, ezáltal esélyt teremtve egy nagyméretű stratégiai szavazóbázis kialakítására és stabilizálására. Erre a leg­nagyobb esély a fiatal nemzedék körében jelenleg a Fidesz számára kínálkozik.

A hatalomváltást követő évtized egyik szembetűnő jellegzetessége a fiatal nemzedék körében tapasztalható politikai érdeklődés hiánya és az alacsony cse­lekvési késztetettség volt. A kilencvenes évtizedben e témakörben gyakorta ismét­lődő empirikus szondázások rendre a gyenge tájékozódási igényt, a határozott politikai részvételtől való elfordulást, illetve a kollektív cselekvés politikai és más célokat követő szervezeti formáival szembeni ambivalenciát és közönyt tesztelték. Általános volt az a tapasztalat is, hogy a fiatalok politikai érdeklődése és aktivitás­igénye az ifjúsági korfa mentén felülről lefelé haladva egyre inkább csökkent. Tehát a legfiatalabbak, a 16-18 évesek körében a kutatások szignifikánsan na­gyobb közönyt és elfordulást tapasztaltak, mint az idősebb, 20-25 évesek vagy még inkább a 26-30 évesek csoportjaiban. A hatalomváltást követő évtized társa­dalmi és politikai fejleményei tehát erőteljesen és növekvő mértékben depolitizálták a felnövekvő nemzedéket. A fiatal nemzedék körében minden bi­zonnyal az a társadalmi tapasztalat rögzült, hogy az országot jellemző pártköz­pontú elitdemokrácia kevéssé tart igényt az állampolgári részvételre, tehát a poli­tikától elforduló állampolgári magatartás a hatalmi-uralmi működés normálisnak tekinthető kísérőjelensége. A participáció motiválása úgyszólván a választás szitu­ációjára korlátozódott. Ilyenkor a pártok általában latba vetették mobilizáló kapa­citásukat, egyébként azonban nem ösztönözték és nem is igényelték az állampol­gári részvételt.

A legutóbbi választási ciklus utolsó periódusában azonban a végletekig kiéle­zett kampányküzdelemben a politikai aktivitás határozott megélénkülését tapasz­talhattuk az ifjúság körében. A korábban passzív fiatalok nagy tömegei aktivizá­lódtak, s váratlanul felduzzadt a politikai összecsapásokban részt vevők köre. Eb­ben a megváltozott politikai légkörben tudatosodott a politikai megosztottság, az egymással szemben álló erőcsoportok határozott elkülönülése. Az önmagát ko­rábban politikai névtelenné nyilvánító nemzedék meglepetésszerűen aktivizáló­dott, és a hatalmi küzdelem, az érdekharc vagy a politikai értékek mentén kibon­takozó összecsapások aktív résztvevője lett. Az új generáció választói magatartá­sának módosult jellegzetessége perspektivikusan számottevően módosíthatja a pártpolitikai erőtér szerkezetét, a pártok társadalmi beágyazottságát és szavazat­gyűjtő esélyét. A politikai mező generációs tagoltsága, azok új fejleményei (a rész­vételi aktivitás felduzzadása) egyszersmind arra engednek következtetni, hogy folytathatatlanná válhat az a már-már megszokott hatalomgyakorlási mód, amikor az állampolgárok nagy tömegei egyszerűen kirekesztik önmagukat a politikai mezőből, következésképp sem érdekeikkel, sem törekvéseikkel, sem pedig nyo­másgyakorló potenciáljukkal nem szükséges a hatalmi aktoroknak számot vet­niük.

A tanulmány lezárva: 2002. november

[1] Abban a helyzetben vagyunk, hogy egy 2000-ben végzett nagymintás, 8000 fiatal körében lefolytatott kutatás alapján, továbbá más empirikus felvételek másodelemzésé­vel a választói viselkedésnek ezeket a generációs jellegzetességeit képesek vagyunk megbízhatóan nyomon követni.

In: Parlamenti választások 2002. Szerk.: Bőhm Antal-Gazsó Ferenc-Stumpf István-Szoboszlai György. MTA PTI-Századvég, Bp., 2003. 67-76. o.