Hubai László

Területi eltérések a 2002. évi parlamenti választásokon

A 2002. évi parlamenti választások 3157 településen (benne a főváros 23 kerülete) 10842 szavazókörben zajlottak. E tanulmányban a vizsgálat területi alapegysége a 176 egyéni választókerület (továbbiakban EVK).[1] Mielőtt azonban rátérnénk a 2002. évi választás politikai földrajzára, röviden tekintsük át a posztszocialista, majd az újkapitalista Magyarország választásainak legfontosabb jellemzőit. Ha egy külföldi elemző szemével nézzük az utóbbi csaknem másfél évtized hazai politikatörténetét, a magyar történések sikersztoriként kerülnek majd be a posztszocialista régió átalakulásáról szóló történeti munkákba. Az egykori szovjet blokk országai közül csak Magyarországon teljesült csaknem maradéktalanul a kapitalizmusba való átmenet, s nemcsak a politikai rendszert illetően. Témánk szempontjából három ilyen hungarikumot fontos itt megemlíteni.

1. A parlament mind a három ciklus teljes – négy éves – időtartamát kitöltötte.[2] Ebben nem volt szerepe annak az alkotmányban rögzített követelménynek, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány miatt nagyon nehéz a kormány leváltása, hiszen ilyen helyzetnek a közelébe sem került a magyar politika.
2. Mind a négy parlamenti választáson megbukott a hatalmon lévő kormánykoalíció. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a kiegyezés után gőzerővel startoló polgárosodás révén a társadalom természetes pluralizálódása minden történelmi elkanyarodás ellenére folyamatos volt, még olyan periódusokban is, ahol azt a politikai rendszer kifejezetten gátolni igyekezett. Abban a pillanatban, amikor a választások valódi tétje a politikai váltógazdálkodás lett, a magyar társadalom azonnal vevő volt erre az új szabályra. A váltógazdálkodás tétje nélküli választások – akár többpárti voksolás, akár egypárti népszavazás – hosszú elvonási tünete után a választópolgár sikerrel érvényesítette politikai akaratát. "Ha le lehet őket váltani, akkor ezt meg is tesszük" – szólt a lakosság üzenete. A politikai tanulás e folyamatában a társadalom mint szavazópolgárok közössége érettebben viselkedett, mint saját politikai elitje!
3. Egy rövid, tízéves időszak alatt lezajlott az áttérés az egypártrendszerről a kétpártrendszerre. 2000 elejétől kezdve nem volt olyan közvélemény-kutatási adatközlés, amelyikben a két legnagyobb párt összesített támogatottsága 80 százaléknál kisebb lett volna. A 2002. évi listás szavazatokat összesítve (MSZP 42 %, míg a Fidesz és az MDF közös listáé 41 %). Ezt a szakirodalom "kvázi kétpártrendszerként" definiálja. 1990-ben még az első 5 párt eredménye is kisebb volt, mint 2002-ben az első kettőé!

A választási részvétel

A választói aktivitás 2002-ben a korábbi választási évekhez képest magasnak mondhatjuk. A publicisztikában gyakran kiemelt példátlanul magas részvételről beszélni azonban nem indokolt, hiszen az 1994. évi részvétel mindössze 1,61 százalékponttal volt kevesebb. A részvételi adatokat és a tapasztalatot figyelembe véve legalább ugyanilyen fontos, hogy létezik egy legalább 15-20 százalékra tehető népesség, olyanok, akik még feltehetően egyetlen voksoláson sem vettek részt. Ha ez így van, elmondhatjuk, hogy minden 5 honfitársunk akarva vagy akaratlanul a civil társadalmon kívül él, leginkább a civil társadalom alatt!

1. táblázat

A választási részvétel adatai az 1. (2.) fordulóban 1990-2002

A választási aktivitás maximuma és minimuma mind a négy választási évben ugyanahhoz a választókerülethez kötődik (1. sz. kartogram). A minimum a Hajdúhadház központú EVK, míg a maximum Budapest 2. sz. EVK (közigazgatásilag a II. kerület nagyobb része)! E meglepő következetesség a tágabb környezetre is vonatkozik, a legmagasabb a részvételi arányok a belbudai választókerületekben, míg a legalacsonyabbak a keleti határszélen Hajdúhadháztól az északi országhatárig húzódó egyenes mentén fekszenek, inkább a szabolcsi és kevésbé a szatmári részeken.

A részvételi adatokat ábrázoló grafikonon jól követhető az 1. forduló aktivitásának időbeli hullámzása, melynek mélypontja az 1998. évi választás. Az országos (átlagos) adatok egy majdnem 15 százalékpontnyi sávban mozognak. A maximum érték, a magas részvétel ennél kisebb, 9 százalékpontnál alacsonyabb zónában hullámzik, míg a minimum érték sávja ennek a duplája, több mint 18 százalékpont.

1. ábra

A választási részvétel adatai az 1. fordulóban 1990-2002

N=176 EVK

A második fordulóban azonban nem hullámzás, hanem a részvétel folyamatos emelkedése figyelhető meg, ráadásul az utóbbi két választási évben már meghaladta az 1. forduló választói aktivitását.[3]

A részvételi adatokat bemutató térképen (1. sz. kartogram) látható, hogy – igen magas, 80 százalékos részvétel kizárólag a fővárosban fordul elő, a 9 EVK-ból 7 Budán található. A magas részvételt jelentő 75–80 százalékos sávban található 29 EVK-ból 14 Budapesten, további négy pedig a főváros észak-keleti agglomerációjában található. A további 11 eset – az egy Balatonfüred kivételével – megyei jogú városban fordul elő, s közülük csak Eger nem dunántúli. A legalacsonyabb zónába (55–65) sávban 33 kerületet találunk.[4] A Dunántúlon csak 4 ilyen kerület van, míg a további 29 EVK – a megyei jogú városokat nem számítva – lefedi az Alföld kétharmadát! A térkép további szemrevételezése során szembetűnő, a városiasultság meghatározó jellege: a megyei városok szinte minden esetben magasabb részvételt mutatnak, mint az őket körülvevő, kisvárosi vagy községi jellegű kerületek. A választói aktivitás valószínűleg legfontosabb meghatározója az urbanizáltság foka, a részvételi lejtő tetején Budapest és agglomerációja áll, majd a Dunántúl észak-nyugati részén található megyei jogú városai következnek, azután a többi megyei jogú város és a Dunántúl észak-nyugati részének kerületei. A lejtő alján pedig a zömmel alföldi kerületek kisvárosi és községi jellegű választókerületei.

1. sz. kartogram

A választási részvétel arányai – 2002

Pártok eredményeinek területi megoszlása

A választói pártpreferenciák regionalizáltsága nem azonos a természetföldrajzi beosztással, a politikai tagoltság jellemzőiről igen keveset mond, ha a Dél-Dunántúlról vagy Észak-Magyarországról beszélünk. A politikai irányultságok területi mintázata azonban mégsem teljesen független a természeti adottságoktól. Csak kiragadott példaként: a nyersanyagban gazdag területekre ipar települ, a foglalkoztatottak nagy része munkás, ennek következtében más területekhez képest kiemelkedően magas lehet a baloldali pártválasztás. A választói magatartásnak még így is csak egyik, bár fontos tényezője a foglalkozási csoporthoz való tartozás, de erősen hathat még a vallási, vagyoni, műveltségi faktor, sőt a történelmi tradíció is. A pártok eredményeinek területi eltéréseit választási térképeken, – szakmailag helyesen fogalmazva – kartogramokon mutatjuk be. Az egyes kartogramok beosztását úgy alakítottuk ki, hogy a minimális és a maximális választási eredményeket különbségét öt egyenlő részre osztottuk (egyenlő osztásközű kartogram).

A pártok választási adatait szemlélve a listás és egyéni jelöltekre leadott szavazatok közötti többféle összefüggés érvényesül egyszerre. A fő tendencia a kölcsönös reprezentáció: az egyéni jelölt és pártja kölcsönösen feltételezik egymást. Ehhez mérten kisebb a jelentősége annak, hogy az egyéni jelölt személyisége eltéríti a várható szavazati arányt, például egy párt lajstromos eredményét is feljavíthatja egy jól megválasztott jelölt. A listás és az egyéni választókerületi eredmények összehasonlításánál ezúttal nem 176, hanem 174 EVK eredményei alapján végezzük el. Ki kell hagynunk a vizsgálatból Szombathely két választókerületét, mert ott közös MSZP és SZDSZ jelölt indult!

A Magyar Szocialista Párt

Az MSZP az előző két választáshoz hasonlóan ezúttal is a legtöbb első fordulós szavazatot kapta (listán 2 361 983 szavazat – 42,05 %, 174 EVK-kban [5] 2 319 193 – 41,23 %, két EVK-ban az SZDSZ-el közös jelölt további 27 892 voks – 0,50 %). 1998-ban azonban a legmagasabb támogatást nem tudta úgy konvertálni, hogy a kormányalakítást eldöntő második forduló eredményei alapján a hatalomban maradhasson. Ellenfeleinek második fordulós összefogása, elsősorban az FKGP bázisának választói magatartása csak egy erős ellenzéki pozícióra volt elegendő. A párt ezúttal 10 százalékkal magasabb támogatottságot tudhatott maga mögött, amelyet egy párthoz politikailag nem kötődő, rendkívül heterogén protest szavazói gyűrű alkotott. Szinte mindenki ide szavazott, aki az Orbán-kormány leváltását akarta: a munkáspárti peremtől egészen a Fideszben csalódott polgári demokratákig, beleértve a politikai katolicizmus támogatóinak egy részét is.

Az MSZP-nek a baloldal monopolizásáért szinte semmit sem kellett tenni – legalábbis a Fidesz hasonló erőfeszítéseihez képest. "Csinálta" saját politikáját, miközben 1990-es baloldali vetélytársai szinte maguktól marginalizálódtak. Az MSZDP 1989 végétől önmeghatározásának fő eleme az antikommunizmus, amely a Kádár rendszerben szocializálódott baloldali szavazók csak csekély részét vonzotta. A későbbiekben a párt vékonyka politikai elitje a belharcokkal volt elfoglalva, s a belső kohézió krónikus hiánya – a többi vitatkozó párthoz hasonlóan – legfeljebb a vegetálás idejét hosszabbíthatta meg. A párt maradéka 2002-re végleg a szocialisták szárnya alá rendeződött. Néhány veterán szociáldemokrata – döntően az 1947/48-as történések hatására – a mai MSZP ádáz ellenfeleként próbálkozott az indulással, a jelöltállítás néhány helyen sikerült is, de 1-2 százaléknál nagyobb támogatottságot sohasem értek el. A Munkáspárt nyíltan vállalta a Kádár rendszer örökségét, s így politikailag lehetetlenné tette az MSZP-vel való együttműködést. A Thürmer Gyulától időnként elhangzó megkeresésekre elegendőnek bizonyult egy-egy finom elhatárolódást tartalmazó rövid nyilatkozat, majd később egy esetleg utalás arra, hogy a helyi politikában, az önkormányzatokban több helyen létezik sikeres együttműködés.

2. ábra

Az MSZP listás és egyéni szavazati arányai egyéni választókerületek szerint

N=174 EVK

Az 1994. és 1998. évi választásokon az MSZP listáira 2 százalékpont körüli értékkel többen szavaztak, mint az egyéni jelöltekre, azaz az "elvont" szocialistát sokkal jobban szerették, mint a "konkrét" szocialistát. Ezúttal ilyen összefüggés nem fedezhető fel, 174 EVK-ban mindössze 21 391 vokssal több a listás szavazat, ami a támogatottság 1 százalékát sem teszi ki. A többletben szerepet játszhatott az SZDSZ-n kívül a Centrum és a jó eredményt eltérő néhány független jelölt szavazótábora. Megfigyelhető, hogy a listás szavazatok 37–47 százalékos zónájában jóval nagyobb az eltérés a listás és az egyéni szavazatok között, mint a zónán kívül. Ennek legfőbb magyarázata abban lehet, hogy az igen alacsony és az igen magas preferenciájú kerületekben a választói magatartás időben sokkal tartósabb mintázatot mutat.

2. sz. kartogram

Az MSZP választási eredményei – 2002 lista

A legnagyobb és a legalacsonyabb támogatottságú rendelkező területek esetében (2. sz. kartogram) immár történetileg (is) kódolt jelenségről beszélhetünk. A legnagyobb összefüggő terület kiinduló sávja a Salgótarján-Miskolc félkaréj, amely kevéssé terjeszkedik keletre és nyugatra, viszont annál inkább déli irányba: Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyék nagyobbik részét magába foglalva. A másik meghatározó igen erős MSZP-s terület a főváros pesti oldalának a Nagykörúton kívüli része. Igen jól szerepelt a párt korábbi szocialista városokban: Dunaújváros, Kazincbarcika, Komló, Ózd, Tatabánya. Tiszaújváros, Oroszlány (Kisbér EVK). A megyei jogú városok közül – a korábbi zónákon kívüliek közül Kaposvár, Nyíregyháza, Pécs, illetve a tradíciókból mindenképpen "kilógó" módon Szeged. A legkisebb, a "neki járó egyharmadot" sem elérő a párt befolyása szinte az egész Észak-nyugat Dunántúlon, ahol csak egy-egy nagyobb város emelkedik ki környezetéből: Zalaegerszeg, Győr és Mosonmagyaróvár, e két utóbbi esetében léteznek a két világháború között is virulens szociáldemokrata tradíciók. Történelmi okokból is alacsony a támogatottság a Kiskunság középső részén, mára megszokott, de igazán meg nem fejtett módon Hódmezővásárhelyen [6], továbbá Vásárosnaményban.

A Fidesz és az MDF közös listája

A Fidesz hosszú menetelése a jobboldal teljes integrálásához a választások előtt befejeződni látszott. A széthulló KDNP használható politikusait már 1997-ben "kimazsolázta", az MDF-et kicsiny szatellit párttá, afféle segédcsapattá minősítette. Az MDF, az MDNP, a Vállalkozók Pártja és a KDNP egyes politikusaiból összeállni látszó Békejobb kezdeményezést csírájában elfojtotta, s a belsőleg sem egységes MDF-et egyre rövidebb pórázon tartotta. A kétéves költségvetés elfogadása után az amúgy is folytonos belviszályokkal küszködő kisgazda kormányférfiak botrányaira immár a kormányfő is reagált. Az FKGP széthullásához nem kellett nagy erőfeszítés, a KDNP-nél már bevált módon a használható kisgazdákat befogadta, kivéve a gyanús Boros Imrét, akit az MDF-nek ajándékozott. [7] A MIÉP külső gyűrűjének elhódítása sem látszott nehéz feladatnak: finom elhatárolódás a radikális felvetésekben, nem deklarált, de tartalmi egyetértés más területeken.

A jobboldal egy pártban történő egyesítésében Orbán Viktor sokat tanult elődjétől és példaképétől gr. Bethlen Istvántól. Tudta, a kisgazdák ledarálása nélkül nem lehet stabil jobboldali kormányzás. Bethlen és Antall példájából megtanulta, hogy a kisgazdapárt komoly kockázati tényezőt jelent, ám a kisgazda pártelit sem nem elég kvalitásos, sem nem elég kitartó. Bethlenhez hasonlóan Orbán is egyetlen ciklus alatt végzett a kisgazdákkal, a használhatónak tartott politikusoknak politikai otthont adott, míg a többiek eltűntek a politika süllyesztőjében. Korántsem tanult meg azonban mindent. Leginkább szembeötlőek a történelmi helyzetből adódó különbségek. Bethlen számára a kormányzati stabilitás megalkotása két egyenrangú feladatot jelentett: az Egységes Párt megteremtését és a választójog antidemokratikus visszarendezését. Orbán nem nyúlhatott a választójogi szabályozáshoz, lévén az kétharmados törvény. Bethlen több mint tíz éves miniszterelnöksége alatt – bár csak egyetlen tárca erejéig – koalícióban kormányzott a kereszténypárttal, holott mindvégig abszolút parlamenti többség birtokában volt. Mégis célszerűnek tartotta, hogy legyen egy olyan szalonképes jobboldali alakulat, amelyre azok is voksolhatnak, akiknek valamilyen okból az általa vezetett párt nem megfelelő. Orbán azonban úgy vélte, még viszonylagos önállósággal rendelkező lojális partnerre sincs szüksége. Nem tudhatjuk bizonyosan, csak erősen valószínűsíthetjük, hogy egy Békejobb típusú pártszövetség (MDF + MDNP + KDNP + VP) megszerezte volna a voksok 5 százalékát. E mellett szól, hogy a választások előtt 3-4 hónappal jórészt jobbról összegründolt Centrum csaknem 4 százalékot kapott. Ekkora mértékű támogatás nem intézhető el azzal az egyszerű legyintéssel, hogy a tetőről lecsúszott politikusok eszeveszetten kapaszkodnak az esőcsatornába. A Centrum minden valószínűséggel összegyűjtötte azokat a szavazókat, akik számára a kétpártiság és a Fidesz kormányzásról vallott felfogása elfogadhatatlan volt. Nagyobb részük olyan polgári demokrata lehetett, akiket taszított a Fidesz hatalomgyakorlásának módja és stílusa.

A Fidesz-MDF lista a jobboldal integrálásával valóban soha nem látott támogatást gyűjtött össze (listán 2 306 767 – 41,07 %, az egyéni jelöltekre 2 217 755 – 39,43 %). A siker azonban, – mint az előző bekezdésben leírtuk – csak látszólagos, hiszen ezek az erők korábban is a jobboldalon voltak, igaz különböző kisebb pártokban, így a végelszámolásnál értékes listás mandátumok vesztek el. A döntés ezúttal a második fordulóra maradt – látszólag. A Fidesznek a 2. fordulóban 85 mandátumot kellett volna megszereznie. Ez az első forduló eredményei alapján szinte lehetetlennek tűnt, hiszen az akkori ellenzéki koalíció a választókerületek több mint felében legalább 5 százalékos fölénnyel rendelkezett. Hacsak valami földrengés nem következik be, akkor a Fidesz biztos vesztes.

2. táblázat

A két szavazótábor közötti különbség az I. fordulóban

N=131 EVK

A választás 1. fordulója után a Fidesz mindent a politikai tektonika által számon tartott minden eszközt bevetett a földrengés előidézésére, hiszen néhány 10 százalékos fölénnyel rendelkező kerületet is át kellett fordítania. Az MSZP-SZDSZ ellenzéki koalíció nyugodtabb is lehetett volna, ha figyelembe veszi, hogy az 5–10 százalékos sávban van néhány erős munkáspárti kerület is. [8] Végül a Fidesz+MDF lista 75 mandátumot szerzett, míg a balliberális koalíció 56-ot. Igaz, sikerült elhódítania néhány 10 százalékkal vezető kerületet is. [9]

A választás után közvetlenül megjelent az elemzőknek egy olyan állítása, hogy amennyiben még két nap van hátra a Fidesz megnyerhette volna a választásokat. Ezt a hipotézist nem osztom teljesen, minden esetre a Fidesz esélyei jobbak lettek volna. Ugyanakkor hasonlóan hipotetikusan állítom egy hét múlva az MSZP – igaz nem túl nagy eséllyel, de nem is valószínűtlenül – akár abszolút többséget is szerezhetett volna. A Fidesz ekkorára már minden bevethetőt bevetett, a nem éppen gyorshadtestként reagáló MSZP is hathatósabb ellenlépéseket tett volna. Ugyancsak az MSZP-t erősítette volna az a tény, hogy a Fidesz negatív állításaira érzékeny, elsősorban falusi-kisvárosi lakosság a döntéshez szükséges inkubációs (ez esetben megfontolási) időigénye jóval nagyobb, mint az urbanizáltabb körülmények között élőké! Ez persze csak – nem tanulság nélküli – hipotetikus konstrukció. Egy vizsgálatot azonban mindenképpen megérne, hiszen 1994-ben három hét telt el a két forduló között!

3. ábra

A Fidesz és az MDF listás és egyéni szavazati arányai egyéni választókerületek szerint

N=174 EVK

A Fidesz+MDF lista a 174 EVK-ban 87 663 szavazattal kapott többet, mint egyéni jelöltjei, ami 1,5 százalékos eltérést jelent. Itt is elmondható, hogy az "elvont" fideszest jobban szerették, mint a "konkrétat". A többlet fő forrását valószínűleg az egyéni jelöltet nem minden kerületben állítani tudó kisgazdapártok (főleg az FKGP), Centrum egy része és mintegy 11 ezernyi MIÉP-es lehetett. Ide számolhatjuk a független képviselők támogatóinak egy részét is. A listás szavazatok 37–47 százalékos zónája – az MSZP-hez hasonlóan – külön sajátossággal rendelkezik: az EVK támogatottság jellemző módon jóval alacsonyabb a listás arányoknál. Ennek a Fidesz esetében is az lehet a legfőbb magyarázata, hogy az igen alacsony és az igen magas preferenciájú kerületekben a választói magatartás időben sokkal tartósabb mintázatot mutat.

3. sz. kartogram

A Fidesz + MDF választási eredményei – 2002 lista

A közös lista eredményeinek területi eltéréseit (3. sz. kartogram) egyszerűen is elintézhetjük: minél erősebb a Fidesz, annál gyengébb az MSZP, és fordítva. Ettől az összefüggéstől típusos eltérés nem is nagyon lehetséges, hiszen a két lista együttesen 83 százalékos társadalmi támogatottsággal rendelkezett. A legerősebb, szinte önálló politikai régiót alkot a Dunántúl észak-nyugati része, amelyet relatíve kisebb támogatottságú városi szigetek pettyeznek. Ez az erős zóna továbbterjeszkedik a Dunántúl középső részére. Hasonlóan erős és egybefüggő terület a Kiskunság középső része, amely délkelet felé terjeszkedve átlépi a Tiszát és Hódmezővásárhelyig nyúlik. Az előző kettőtől kisebb területű, de hasonlóan erős Fidesz-es régió a Tiszántúl északi része, a régi Hajdú és Szabolcs megyék keleti része és a teljes Szatmár. Ezen túl két kisebb, de összefüggő sziget található a Dunakanyar bal oldalán (Szob, Balassagyarmat, Aszód) és a Duna kilépő szakaszánál (Baja, Mohács, Bonyhád). Alacsony a társadalmi támogatottság a Salgótarján-Miskolc karéj mentén, illetve az egykori szocialista városok jelentős részében.

Külön kell kezelnünk a fővárost, hiszen itt a Horthy-korszakban is legalább négy komoly politikai erő versengett a szavazatokért. E tradícióhoz képest is igen alacsony a voksok aránya szinte Budapest egész területén, a belbudai és a belvárosi kerületek mutatnak az egyharmados támogatottságot valamelyest meghaladó eredményt. Ebben nem jelentéktelen szerepet játszott a kormány és a főváros közötti folyamatosan magas szinten tartott konfliktus-sorozat.

A Szabad Demokraták Szövetsége

Az SZDSZ 32 ezer szavazattal átlépte a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöböt (listán 313 084 – 5,57 %, 174 EVK-kban 380 982 – 6,77 %, két EVK-ban az MSZP-vel közös jelölt további 27 892 – 0,50 %). A választás értékelése a párt szempontjából Janus arcú. Siker, mert a két 40 százalékos támogatottsággal rendelkező lista mögött egyedül nekik sikerült bejutni az országgyűlésbe. Ugyanakkor kudarc, mert 1998-hoz képest több mint 40 ezer szavazót veszített, a magas részvétel miatt csak több mint 2 százalékpontnyi csökkenést jelent (7,88-ról 5,57-re). 1998-ra korábbi szavazóinak csaknem kétharmadát elvesztette. Az eredendő bűn, az MSZP-vel mint posztkommunista utódpárttal való együttes kormányzás a konzervatív liberálisok nagyobb részét a Fideszhez vonzotta. Nem sikerült bizonyítani a közvélemény előtt azt sem, hogy az egymást gyors ütemben váltó pártelnökök valamelyike okos értelmiségi vitaklubból határozottan cselekvő és hatásos politikai szereplővé teszi az SZDSZ-t. A liberális párt támogatottsága 1998-ra visszatért oda, amilyen mérvű országos támogatottság a két világháború között jellemezte. Ez nem tér el jelentősen a mai nyugat-európai sztenderdtől sem. 2002-re tovább csökkent a párt társadalmi támogatottsága, a közvélemény-kutatásokban rendre az 5 százalékos határ alatt szerepelt. A két nagy párt küzdelmében a liberális párt külső gyűrűjében állandósult a dilemma: az Orbán-kormányt mindenképpen le kell váltani, ám ennek egyetlen garanciája az MSZP lehet. A fő cél érdekében veszélyes lehet a voksokat leadni egy mégoly szimpatikus pártra, ha az esetleg nem kerül a parlamentbe. Csak 2001 végén erősödött meg mind az MSZP törzsszavazóiban, mind az SZDSZ holdudvarában az az álláspont, hogy a kormány leváltásához, mint közös célhoz két önálló pártra van szükség.

Az osztott preferenciájú balliberális szavazó – majdnem önsorsrontóan – nem az SZDSZ, hanem az MSZP listájára szavazott. [10] A politikai racionalitás ennek éppen az ellenkezőjét követelné, listán mindenképpen az SZDSZ-re szavazni, hogy bizonyosan bejusson a parlamentbe, míg egyéniben az MSZP jelöltjére, hiszen annak lehet esélye egy első fordulós bejutásra, míg az SZDSZ-nél ilyen lehetőség csak a szombathelyi (egyébként váratlan győzelmet hozó) közös jelölt esetében kínálkozott.

4. ábra

Az SZDSZ listás és egyéni szavazati arányai egyéni választókerületek szerint

N=174 EVK

Az SZDSZ egyéni jelöltjeire (174 EVK alapján) csaknem 73 ezerrel többen szavaztak, mint a párt listáira. Itt a különbség 1,3 százalékpontnyi, míg 1998-ban ugyanez 2,5 százalékpont volt. Kisebb mértékben, de továbbra is igaz, a liberális párt kis társadalmi támogatottsággal rendelkezik és széles körben elutasított, ugyanakkor a pártot személyükben reprezentálók jobb eredményt érnek el: a konkrét liberális jelölt jóval kevésbé elutasított, mint maga a liberális párt.

4. sz. kartogram

Az SZDSZ választási eredményei – 2002 lista

Földrajzilag (4. sz. kartogram) első látásra is előtűnik, hogy az SZDSZ elsősorban fővárosi párt, beleértve a Budapestet övező agglomerációt. Ez betudható annak, hogy itt a pártok koncentrációja két nagy és két középpártot eredményezett. Általában elmondható, hogy a városias jellegű EVK-k SZDSZ-es támogatottsága magasabb, mint környezetüké. Az országos átlaghoz képest kiemelkedő vidéki erősségek is elsősorban városokhoz kötődnek és erősen személyfüggőek. Az országos vezető politikusok vidéken mindössze három kerületben hoztak magas, 8 százalék feletti listás támogatottságot: Szigetszentmiklóson Kuncze Gábor pártelnök negyedszer szerzett egyéni mandátumot, ugyanez már nem sikerült Kis Zoltánnak Jászberényben, míg a gyöngyösi EVK Fodor Gábor nevéhez köthető. Az 5 százalékos küszöb nagyrészt a párt sikeres vidéki polgármestereinek köszönhető, a következő néhány település 7 százalék feletti listás támogatást takar: Kalocsa (Török Gusztáv Andor listán 8,50 %, egyéni jelölt 18,59 %), Balmazújváros (Gál István 8,30/22,60), Szekszárd (Kocsis Imre Antal 7,45/15,85), Veszprém (Dióssy László 6,94/9,49). [11] A Dunántúl észak-nyugati része 1990 és 1994-ben a párt erős vidéki bázisa volt, ebből mára 2 folt maradt: Szombathely és egy 4 EVK-ból álló zóna Veszprém megyében (Ajka, Várpalota, Veszprém 1-2.).

További pártok és listák

A MIÉP eltérően az 1998. évi választásoktól nem érte el az 5 százalékos parlamenti küszöböt (listán 245 316 – 4,37 %, EVK-kban 257 455 – 4,58 %). Egy jóval alacsonyabb, 62 százalékos részvétel esetén a MIÉP ma is parlamenti párt. A jelenlegi választási aktivitás mellett a bejutáshoz 36 ezer fő hiányzott. Ez nem jelenti azt, hogy a párt szavazótábora számszerűleg csökkent volna: listán ugyan 3 ezerrel kevesebb szavazatot kapott, mint 1998-ban, ugyanakkor egyéni jelöltjeire 8 ezerrel többen voksoltak. [12] A párt listáira 11 ezerrel szavaztak kevesebben, mint egyéni jelöltjeire. A magas részvételi arány általában nem kedvez a sem a kisebb pártoknak, különösen azoknak, amelyek elég dogmatikusak ahhoz, hogy törzsszavazóihoz képest vékony holdudvarral rendelkezzenek. Ebben az esetben azonban a legfontosabb, a MIÉP szempontjából önsorsrontó mozzanat a pártelnök elhamarkodott politikai nyilatkozata volt. A jó dramaturgnak tartott Csurka ezúttal csapnivaló forgatókönyvet írt. A választások előtt két héttel már arról nyilatkozott, hogy a második fordulóban 100 helyen visszalépteti jelöltjeit a Fidesz javára. A Fidesz jobbszélének, Kövér Lászlónak tehát nem kellett kiénekelnie a sajtot Csurka szájából. Ha ez a nyilatkozat csak minden hetedik-nyolcadik laza MIÉP szimpatizánst terelt át a Fideszhez, már önmagában is elég volt az 5 százalékos küszöb alulmúlásához. Természetesen nem a vereség fő okaként, de az elkövetett hibát maga a pártelnök is elismerte.

5. sz. kartogram

A MIÉP választási eredményei – 2002 lista

A párt támogatottsága földrajzilag (5. sz. kartogram) a főváros és a Budapest környék összefüggő területű EVK-iban a legmagasabb 6–10 százalék közötti. Ez a fővárosban és Pest megyében 2 százalékpont visszaesést jelent. Még súlyosabb a visszaesés Hajdú-Biharban, (3,5 százalékpont), ezzel a megye megszűnt a MIÉP vidéki húzóereje lenni. Ebben valószínűleg szerepe van a Csurka és Szabó Lukács szembenállásának, majd pártból való kizárásának. [13] A megyék többségében számszerűen és arányaiban is növekedés van, e vidéki homogenizálódás azonban nem tudta ellensúlyozni az imént említett visszaesést.

A Centrum (hivatalosan Összefogás Magyarországért Centrum) alig néhány hónap alatt 3,90 százalékos listás támogatottságot gyűjtött össze. A nagy sebességnek azonban megvoltak az árnyoldalai is, 50 EVK-ban nem sikerült jelöltet találni, s a 126 EVK-ból 24-ben (19,05 %) még a 750 listás szavazatot sem kapták meg. A legjobb listás teljesítményeket (6. sz. kartogram) a párt országos vezetői kapták, akik igen jó helyi beágyazottsággal is rendelkeztek, Gyenesei István (Nagyatád – 9,26), Kupa Mihály (Szerencs – 6,54) és Helmeczy László (Nagykálló – 6,29). Egyéni támogatottságuk természetesen ennek közel háromszorosa volt, így mindhárman 15 százalék feletti teljesítménnyel bejutottak a 2. fordulóba. A húzónevektől eltekintve a párt elsősorban városi jelenség volt, hiszen a nagyobb városok társadalmi struktúrája már van olyan összetett, hogy a két nagy blokk mellett elköteleződni nem tudó, vagy nem akaró választóközönségnek alternatívát kínáljon. A fővárosban minden EVK-ban meghaladta a listás támogatás a 5 százalékot, de legalább 4 százalékot meghaladó a teljesítmény Budapest teljes agglomerációjában, Miskolcon, Pécsett Szegeden, valamint Nyíregyházán, Székesfehérváron, Szombathelyen, Veszprémben, Zalaegerszegen.

6. sz. kartogram

A Centrum választási eredményei – 2002 lista

A Munkáspárt 2,16 százalékos listás eredménye a legrosszabb a jelenkori választásokon. A kiélezett politikai küzdelemben a potenciális szavazó bázis nem kis része, akár harmada is átszavazhatott a kormányváltást garantáló MSZP-re. [14] Nem kedvezett a pártnak a tagság korfájának továbbra is kedvezőtlen alakulása, s arra is kevés a példa, hogy egy egyre kevésbé sikeres párt élén ugyanaz a személy maradjon. A Munkáspárt 148 EVK-ban állított jelölteket, ebből 98-ban (az összes eset kétharmada!) még az induláshoz szükséges 750 szavazatot sem kapták meg. A párt továbbra is Nógrádban (7. sz. kartogram) szerepelt a legjobban: Salgótarján (10,05 %), Pásztó (7,70) és Szécsény (5,71). További öt alföldi EVK-ban kaptak még 4-5 százalék közötti támogatást: Füzesabony, Mezőkovácsháza, Mezőtúr, Orosháza és Szolnok 2.

7. sz. kartogram

A Munkáspárt választási eredményei – 2002 lista

A Független Kisgazdapárt nagy múltú és fordulatos történetekben gazdag jelenkori történetei mellett is egy jól meghatározott kis(föld)tulajdonosi réteg képviselete – volt! 148-EVK-ban indított jelölteket, ám ebből 127 esetben (85,81 %) még az induláshoz szükséges 750 kopogtató cédulának megfelelő számú szavazatot sem kapták meg. Listás szavazati arányuk 0,75 százalék – történelmi mélypont. Listán mindössze 8 EVK-ban kaptak 2 százalék feletti, négyben pedig 3 százalék feletti szavazatot, csökkenő sorrendben Kiskőrös (4,25 - Zsikla Győző), Mátészalka (3,92 - Torgyán József) Makó (3,29 - Dán János), Berettyóújfalu (3,19 -Szeifert Ferenc). Szeifert kivételével valamennyien az előző ciklus Torgyánhoz hű képviselői, az ugyanebbe a csoportba tartozó, az olajügyek kapcsán országosan is ismertté vált Pallag László Békésen EVK-ben listán 2,08 százalékot hozott. [15]

A választójogi törvény az egyéni választókerületekben való indulást 750 érvényes ajánlószelvény begyűjtéséhez köti. A törvényalkotók ezt a küszöbértéket tartották olyannak, amely mögött már számottevő támogatottság sejthető. A kisebb pártok a cédulagyűjtés időszakában panaszkodtak arra, hogy a nagyok minden cédulát begyűjtenek előlük. Ez irányú aggályaikkal magához a köztársasági elnökhöz fordultak. Az eredmények ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják, még az indulási jogot szerzett jelöltek mögött sincs számottevő támogatás. A 3. sz. táblázat azt mutatja, hogy a két nagy támogatottságú jelölő szervezetet kivéve minden párt esetében vannak olyan választókerületek, amelyekben a leadott szavazatok száma a 750-et sem érte el.

A sebtében alakult Centrum esetében minden ötödik választókerület olyan, ahol a párt valóságos támogatottsága alapján nem is indulhatott volna. A Munkáspárt a kerületek két-harmadában nem ütötte meg a "minimumot", míg a nagy történelmi múltú FKGP esetében ez az arány több mint 85 százalék. Nem tudhatjuk pontosan, hogy milyen céllal alakult az Új Baloldal, a számok mindenesetre azt mutatják, hogy egyetlen választókerületben sem kapott 750 szavazatot.

3. táblázat

Pártok jelöltjeinek száma és aránya 750 érvényes szavazat alatt 2002

A jelenség vizsgálata megérne néhány esettanulmányt és a kopogtató cédulák gyűjtésének társadalmi motívumait feltáró szociálpszichológiai elemzést. Hiszen ma már látható, hogy a törvényhozó által nem szándékolt folyamatok indultak be: a cédula átadása az elsőként megjelenő aktivistának, különösen a kistelepüléseken jelentkező csoportnyomás a helyben domináns párt jelöltjének nyílt támogatására¸ esetenként az ajánlószelvények adása-vétele, stb.

A területi eltérések vizsgálatának kombinált módszerei

Az eddig bemutatott és elemzett kartogramok csak egy-egy párt esetében mutatták meg a társadalmi támogatottság mértékének területi változatosságát. Ezúttal a választókerületek más jellemzőit is bemutatjuk: előbb az egyéni mandátumok területi elhelyezkedését, majd a két nagy politikai koalíció támogatottságának különbségét ábrázoljuk.

Az egyéni választókerületek képviselőinek pártállása

A képviselők pártállásának ábrázolása (8. sz. kartogram) azért lényeges, mert végül is az egyéni választókerületekben elnyert képviselői helyek száma alapján alakul ki a parlamenti többség. Ezen a kartogramon tehát csak a nyertesek láttathatók, s egy mandátum nagyon különböző végjátékot (jelöltek száma, pártkoalíciók) takarhat. Ezért a politikai irányultság regionalitásának vizsgálatára csak igen áttételesen alkalmas. A kétpártosodás miatt minden negyedik (45 EVK – 25,56 %) kerületben már az első forduló mandátumot eredményezett. A legtöbb mandátumot, 24-et szocialista jelöltek szereztek meg, a Fidesz+MDF kettős mindössze néggyel kevesebbet, míg Szombathely 1. EVK-ban közös SZDSZ-MSZP jelölt lett mandátumtulajdonos.

8. sz. kartogram

Parlamenti képviselők pártállása az egyéni választókerületekben – 2002

Már a választás előtt lehetett tudni, különösen érdekesnek ígérkezik majd a Szombathely 1. EVK, ahol mindössze 3 jelölt indult. Máshol legalább 5 jelölt versengett, s korábban sem volt példa arra, hogy előrehozott második fordulót tartanak. A közös SZDSZ-MSZP jelölt megszerezte a voksok 50,91 százalékát, míg a Fidesz jelöltje 44,81, a MIÉP-é pedig 6,10 százalékot kapott. A jelölt, Hankó Faragó Miklós személye szerencsés választásnak bizonyult, hiszen a mögötte álló pártok listán csak 45.91 százalékos támogatottsággal bírtak (MSZP 35,47, SZDSZ 10,44). [16] Alig kisebb arányban, 44,83 százalékban támogatták a Fidesz+MDF listát. Figyelemmel arra, hogy Vas megyében nyolc lista indult, így Hankó Faragó személye alkalmas volt arra, hogy más listák szavazóit is megnyerje. Ugyanez nem sikerült a másik szombathelyi kerületben, ott 5 EVK jelölt indult, a közös jelölt személye nem volt ilyen erős (korábban sohasem volt jelölt), de legnagyobb hatása mégis annak volt, hogy a 27 városi szavazókörön kívül még 25, 1000 fő alatti választójogosulttal rendelkező kistelepülés is ide tartozott. [17]

A Szombathely 1. EVK kivételével 44 első fordulós mandátumot vizsgálhatunk meg. Tekintettel arra, hogy legalább 5 versengő jelölt van és a mandátum elnyeréséhez abszolút többség szükséges, nem lehetséges kis különbségű választási győzelem. Legalább 5, de inkább tíz százalékpontnyi különbség kell ahhoz, hogy a többi párt (SZDSZ, MIÉP és a minden EVK-ban nem induló többiek) jelöltjének is "jusson" valami. A legkisebb különbségű győzelem az MSZP esetében 10,46 százalékpont (Győr 3.), míg a Fidesz esetében 13,24 (Mór), a maximális értékek MSZP 39,72 (Kazincbarcika), a Fidesz esetében 35,44 (Körmend). Az átlagos különbség az MSZP javára 22,93 százalékpont, míg a Fidesz esetében némileg magasabb, 24,62.

4. táblázat

Az MSZP és a Fidesz+MDF győztes jelöltjeinek különbsége az I. fordulóban

százalékpont, N=44 EVK

A korábbi választási években a területi eltérések mértéke az idő előre haladtával csökkent, az országban egy kiegyenlítődési folyamat játszódott le. A történeti, választásszociológiai mintázat karaktere persze továbbra is érzékelhető volt, a homogenizálódás azonban egyre inkább előrehaladt. Ezt a folyamatot jelentős mértékben törte meg a 2002, évi választási küzdelem. A kétpártosodás és az igen intenzív kampány felerősítette a korábban is előnyt élvező politikai csoportosulás delejezési potenciálját. A korábban is meglévő bal vagy jobboldali előny a véleményhordozó szervezeteken (egyház, szakszervezet, esetleg politikai entitásként is működő civil szervezet) keresztül felerősödött. Hasonló irányban hatott a helyi gazdasági és/vagy politikai hatalomban nagy befolyással bíró (klán)vezérek a kampányfolyam során erősödő elköteleződése is. Ugyanilyen hatást gyakorolt a kisebb települések természetes életközösségeinek (olykor rejtett hálózatának) erőteljes átpolitizálódása is.

Az 1. forduló eredményei után kiosztott 24 MSZP mandátumok csaknem fele, 11 Budapesten található, nagyobbrészt a dél-pesti, kisebb rész az észak-pesti részen. Önmagában a történeti előzményekből, amelyik itt erős baloldali tradíciókat jelentenek ilyen fölényre nem lehetett következtetni. Ehhez kellett az az érzés is, hogy a kormány folyamatosan hadat visel a bűnös város ellen. További 4 képviselői hely származott a Salgótarján-Miskolc karéjból – ebből kettő Miskolcról, majd néhány megyei városból: Pécsről kettő, és egy-egy Dunaújvárosból, Győrből, Nyíregyházáról és Székesfehérvárról. A Fidesz és az MDF tandem 20 győztese közül 12 található az Dunántúl északnyugati részén, a mandátumtulajdonosok megoszlása: Fidesz 8, MDF 6. A Kiskunság közepe két szomszédos kerület MDF győzelmét hozta (Kiskőrös és Tiszakécske), míg a további 6 mandátum az ország keleti harmadában elszórtan helyezkedik el. A Fidesz és az MDF első fordulós nyertesei általában kisvárosi és községi választókerületekben győztek, mindössze 3 mandátum származott megyei jogú városból: Hódmezővásárhely és Debrecenből kettő.

A második fordulós mandátumok földrajzi megoszlásáról írni itt már ismétlésnek tetszhetne, a T. Olvasó megtalálhatja azokat az MSZP és a Fidesz+MDF listák elemzésénél: az igen erős EVK-k csaknem minden esetben képviselői helyet is eredményeztek.

A balliberális és a jobboldal választási támogatottságának különbsége

A választási küzdelem lényegében két pártkoalíció között folyt. A balliberális oldalon az MSZP és az SZDSZ deklarált kormányváltó koalíciójához a Munkáspártot is hozzászámíthatjuk, míg a jobboldalon a Fidesz+MDF listához a MIÉP támogatottságát vesszük figyelembe. [18]

5. ábra

A balliberális és a jobboldali pártok listás eredményeinek különbsége

(MSZP + SZDSZ + MP) – (Fidesz+MDF + MIÉP) százalékpont, N=176 EVK

A pártválasztás területi eloszlása vizsgálható úgy is, hogy két erőcsoport egyesített választási arányainak különbségét kiszámítjuk, majd kartogramon ábrázoljuk (9. sz. kartogram). A számításokat ez esetben is a listás pártpreferenciák alapján végeztük el. A listás preferenciák alapján éppen 100 olyan EVK-t találunk, ahol a balliberális pártok erősebbek, így 76 olyan van, ahol a jobboldali pártok mögött nagyobb a választói támogatottság.

9. sz. kartogram

A balliberális és a jobboldali pártok listás eredményeinek különbsége – 2002

(MSZP + SZDSZ) – (Fidesz+MDF + MIÉP)

A földrajzi megoszlásáról itt ismét fölösleges szólni: azok megtalálhatóak az MSZP és a Fidesz+MDF listák elemzésénél: az igen erős és erős EVK-k csaknem minden esetben az adott blokk fölényét mutatják. A kartogram tanulmányozása során a halványsárga színnel jelzett területekre (+/- 5 százalékpontos sáv) érdemes azonban külön figyelmet fordítani, mert ezekben az erőegyensúlyhoz közeli eredmény született, így jövőbeni átbillentésük nagy valószínűséggel eldöntheti a következő választás végeredményét.

A területi eloszlás vizsgálata klaszteranalízis segítségével

A klaszteranalízis során az egymáshoz közel álló eredményeket egy matematikai eljárás segítségével csoportosítjuk az általunk meghatározott számú csoportba (klaszterbe). Így az egyes csoportokban különböző politikai pártok sajátos mintázatát mutató politikai térségeket kaphatunk. A választásokon 13 párt állított területi listát, ebből nyolcan országos listát is. Három lista kapta meg a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalékos támogatottságot. Negyedikként a 4 százalékot átlépő MIÉP-et is felvettük. Így az érvényes szavazatok 93,06 százalékát reprezentálja a vizsgálat. A kialakítandó csoportok (klaszterek) számát jelen esetben ötben állapítottuk meg. Az eljárás meghatározza az adott klaszterbe tartozó választókerületeket és a rájuk leginkább jellemző választási eredményeket is, ezek az ún. centrumokat. [19]A szokás szerint közölt jellemzők mellett a táblázatba néhány egy új oszlopot is felvettünk. A "jellemző" oszlopban néhány szóban mutatjuk be az adott csoport fő jellemzőjét, egyrészt a térképes ábrázolás azonosítására, másrészt pedig a könnyebb megértés kedvéért. Az EVK súlya oszlop azt mutatja meg, hogy az adott csoportba tartozó EVK-k hány százalékát adják az EVK-k összességének. A részvételi arány azt mutatja meg, hogy az adott csoportba tartozó kerületekben a választójogosultak összessége milyen arányban vettek részt a szavazáson. Az "első két párt" oszlop azt mutatja meg, hogy az adott klaszterbe tartozó kerületekben az összesített szavazatok közül az MSZP és a Fidesz+MDF lista összege hány százalékot reprezentál. Ez mutatja az adott csoportban az általános kétpártosodás mennyire ment vagy nem ment végbe.

5. táblázat

Pártok választási eredményei klaszterenként - 2002 listás

N=176 egyéni választókerületben, százalékban

Az öt klaszter közül négyben a két nagy párt átlagtól való eltérésének nagysága határozza meg a csoport mintázatát. Egyik lista átlagtól való erős vagy mérsékelt pozitív eltérése csaknem ugyanolyan mérvű negatív eltéréssel jár együtt az ellenfél oldalán. Az egyetlen csoport, az 1. sz. klaszter, ahol mindkét nagy párt 5 százalékpont körüli értékkel gyengébb saját átlagánál, miközben az SZDSZ és a MIÉP saját átlagát jóval meghaladó támogatottsággal bír. Figyelemre méltó az SZDSZ-MIÉP együttfutás, a 6. ábrán jól látható, hogy minden klaszterban az átlagtól való eltérés előjele következetesen azonos, a két párt mintegy feltételezi a másikat.

6. ábra

A pártok országos értékétől való eltérése a klaszterekben

(százalékpont)

Fontos megállapításra juthatunk, ha felidézzük az 1998. évi listás választás klaszterezésének eredményét. [20] Akkor a pártok országos átlagától való legnagyobb eltérés 5 százalékpont körüli volt, egyetlen kivétel – a más szempontból is rendhagyó – FKGP 7 százalékpontnyi eltérése. 2002-ben három esetben is 10 százalékpontnál is nagyobb az eltérés. Mindez megerősíti a korábban, az első fordulós győzelmeknél elmondottakat: míg a korábbi választási években a területi eltérések mértéke az idő előre haladtával csökkent, az országban egy kiegyenlítődési folyamat játszódott le. Ezt a folyamatot jelentős mértékben törte meg a 2002. évi választás, a kétpártosodás és az intenzív kampány felerősítette a korábban is jobb pozícióban lévő politikai párt delejezési képességét.

Az 1. sz. klaszter jellemzője az SZDSZ és a MIÉP kiemelkedő támogatottsága, országos átlaguknál csaknem kétszer erősebbek. Az ide tartozó 19 EVK-ban e két párt majdnem 20 százaléknyi befolyással bír. A jelentős szavazat-koncentrálódás ellenére a kétpártrendszer kialakulása ezekben a kerületekben közel sem ment végbe: az első két lista eredménye a 75 százalékot sem éri el. Csak e csoport jellemzője, hogy a két nagypárt mellett két, a középpártiság határán lévő politikai alakulatot is találunk. A választási részvétel igen magas, 78,45 %, több mint 8 százalékponttal magasabb, mint az országos átlag. Valószínűleg nem csak a legaktívabb, hanem a legtudatosabban szavazó választóközönség jelentős része is itt található. Ilyen mintázatú csoportot 1998-ban is találunk, akkor az SZDSZ 10,26, míg a MIÉP 7,83 százalékot ért el, tehát a centrumérték változása nem jelentős. Jelentős változás viszont, hogy akkor még 42 EVK tartozott a csoportba, az első két párt (akkor is MSZP és Fidesz) 61 százalékos támogatottsággal rendelkezett, s az MDF beszámításával sem érte el a 65 %-ot. A két nagy párt tehát ebben a klaszterban nem potenciális szövetségestől szerzett a 10 százalékpontnyi új szavazatokat, hanem a kisebb pártok korábbi híveit szippantotta be. A csoport földrajzi elhelyezkedése kizárólag a fővároshoz kötődik: a 19 EVK-ból 8 a budai oldalra esik, melyhez újabb 4 Pest megyéhez tartozó, de a budai résszel szomszédos EVK alkot, további 6 EVK pedig a pesti oldal belső részén található. (10. sz. kartogram)

A 2. sz. csoporthoz tartozik az EVK-k csaknem harmada. Erős a Fidesz+MDF lista, országos átlagánál csaknem 6 százalék ponttal, míg az MSZP 3 százalékponttal gyengébb, mint országos támogatottsága. A pártkoncentráció így is igen magas, e két lista együttes szavazati aránya több mint 86 százalék, az SZDSZ és a MIÉP teljesítménye is alacsony. A klaszterekre jellemző részvételi arány itt a legalacsonyabb, alig haladja meg a kétharmadot. Földrajzilag nagyrészt összefüggő, de az egész ország területén szétszóródó láncolat alkotja. A klaszterba tartozó megyei jogú városok inkább szigetek egy még erősebben a Fidesz által dominált csoportban, ez lesz majd a 4. sz klaszter. Ilyen városok Győr, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Kecskemét. Debrecen már asz összefüggő Észak-Tiszántúl része, amely Békés és Csongrád megyék északi választókerületein húzódik át Bács-Kiskun déli részére, majd onnan kettéágazva kisebb részt dél-Baranyába, nagyobb részt szinte az egész közép-Dunántúlt betöltve.

10. sz. kartogram

Pártok választási eredményeinek klaszterei – 2002 lista

A 3. sz. klaszterben igen erős az MSZP, abszolút többségi, 51 százalékos centrumértékkel, míg a Fidesz+MDF lista a 30 százalékot sem éri el. A két legeredményesebb lista együtt 80,88 százalék, azaz éppen eléri a kvázi kétpártiság minimumát. Ennek hozzájárul az is, hogy úgy az SZDSZ, mint a MIÉP az átlagosnál nagyobb támogatottságot tudhatott maga mögött. A csoportra jellemző részvételi arány magas, 73,27 százalék, csaknem 3 százalékkal több, mint az országos átlag. A klaszterba 30 EVK tartozik, ebből 17 fővárosi EVK, egy kivétellel valamennyi a pesti oldalon. Összefüggő karéjt alkot a Salgótarján-Miskolc tengely, amely a korábbi ipari jelleg és a munkásmozgalmi hagyományok ismeretében szinte törvényszerű. A további hat EVK területileg ugyan nem kapcsolódik össze, de részei az erős MSZP befolyású körzeteknek (5. sz. klaszter). Az ipari jelleg itt is domináns, az egykori ún. szocialista városok közül (a Salgótarján-Miskolc tengelyen elhelyezkedő Kazincbarcika és Ózd mellett) itt található Dunaújváros, Komló, Tatabánya, valamint a szintén döntően ipari lakosságú Pécs 3. EVK.

A 4. csoport a Fidesz+MDF lista megkérdőjelezhetetlen dominanciáját mutatja. A centrumérték magas abszolút többség: 55,55 százalék, 14 százalékponttal magasabb, mint az országos átlag! Az ellenpólus, az MSZP 31 százalékos jellemző értéke 10 százalékponttal gyengébb saját országos támogatottságánál. A két lista együttes támogatottsága itt a legmagasabb, 87 százalékos. Ez azzal is jár, hogy az SZDSZ és a MIÉP sem éri el a 3,5 százalékot! A csoportra jellemző választási aktivitás 1 százalékponttal van az átlag alatt, 69,51 %. Ebbe a klaszterba tartozik 18 EVK, valamivel több, mint az összes kerület 10 százaléka. Földrajzilag ide tartozik szinte az egész Északnyugat-Dunántúl, a Kiskunság északi része és néhány az erős Fidesz körzetekből is kiemelkedő csúcs, mint Hódmezővásárhely, Debrecen 1. és Vásárosnamény EVK.

Az 5. sz. klaszter tér el a legkevésbé az országos átlagtól (5. ábra). Így itt az MSZP 3 százalékponttal jobb, a Fidesz+MDF lista viszont 2 százalékponttal gyengébb. Ugyancsak gyengébb – valamivel több mint fél százalékponttal az SZDSZ és a MIÉP. A két legnagyobb lista társadalmi támogatottság csaknem 84 százalékos, így 1 százalékponttal sem tér el az országos értéktől. A csoport részvételi hajlandósága is kevesebb, mint 1 százalékponttal kisebb az átlagosnál. A klaszterba 51 EVK tartozik, amely csaknem 30 százalékos reprezentációt jelent. Földrajzilag heterogén, de összefüggő területek alkotják. A legtöbb EVK a Salgótarján-Miskolc tengelytől keletre és délre helyezkedik el. Keletre Zemplén déli részétől húzódik át Szabolcsba Nyíregyházáig, délre pedig átíveli Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megye egészét. A következő rész a Dél-Dunántúl középső területei: Baranya középső részétől áthúzódik délkelet-Somogyba, benne Pécs és Kaposvár megyei jogú városokkal. A Dunántúl északkeleti részéről ide tartozik a teljes Komárom-Esztergom megye és a hozzá kapcsolódó két Veszprém megyei kerület, majd némi kihagyással Fejér megyén keresztül áthúzódik a Dunán és átöleli a főváros pesti oldalának szinte teljes agglomerációját. Találunk még néhány kisebb területű "szórványt" is, mint Békés megye 4 déli kerületét, két bihari EVK-t. Szeged megyei jogú város két kerülete is ebbe a csoportba tartozik, valószínűleg a nagymérvű protest szavazatok miatt, hiszen a városnak nincsenek ilyen mintázatú baloldali tradíciói.

A pártrendszer koncentrálódásának néhány jellemzője

A rendszerváltás óta megtartott négy választás során jelentős változások mentek végbe a hazai pártrendszerben. A választásokon pártok listái és egyéni jelöltjei, valamint a függetlenek száma – az 1994. év kivételével – folyamatosan csökkent. Jelentős koncentrálódás ment végbe a listákra leadott szavazatokban, s ennek következtében a parlamentbe jutott pártok számában is. E helyütt nem térünk ki azokra az elemekre, amelyeket a szakirodalom bőségesen tárgyal, így például a rendszerváltás két meghatározó pártjának, az MDF-nek és az SZDSZ-nek a sorsára.

Az első figyelemre méltó tény, hogy a II. világháború után, az 1945 és 1947 közötti időszak jelentős pártjai újjászerveződtek ugyan, de már 1990-ben is törpepártokká váltak. Ilyen volt a nemzeti konzervativizmus már akkor is rövid ideig működött, de magas támogatottságú pártja, a Magyar Szabadságpárt és a Magyar Függetlenségi Párt. [21] Hasonló sorsra jutott a szegényparasztság és a népi értelmiség pártja, amely a rendszerváltás során Magyar Néppárt – Nemzeti Parasztpárt néven alakult újjá. [22]

6. táblázat

Pártok sorrendje a listás szavazatok alapján 1990–2002

A jelentősen nagyobb tradícióval és támogatottsággal rendelkező történelmi pártok közül először az MSZDP tűnt el: antikommunista öndefiníciója már 1990-ben sem jutatta a parlamentbe. Már a megalakuláskor is komoly belső konfliktusok szabdalták a pártot, az 1989 végén kivált csoport, a Független Szociáldemokrata Párt mindössze néhány egyéni jelöltet állított. Az örökségen – ti ki az igazi utóda az 1948 tavaszán, Kéthly Annáék kizárása előtti SZDP-nek – máig folyik az ádáz vita a különböző, kisebb-nagyobb csoportosulások között. Ráadásul az MSZP-t a Szocintern is hamar teljes jogú taggá fogadta, s a párt nemcsak a hívószavait vette át, hanem megindult a szociáldemokratává válás hosszú útján.

Hosszabb ideig tartott, de nem kevésbé viharos volt a KDNP kálváriája. Előbb a parlamentből szorult ki, majd a közéletben is marginalizálódott. Már 1990-ben gondot okozott, hogy Antall József az MDF egyik eszmei pillérének fogalmazta meg a kereszténydemokrata gondolatot, miközben az 1945-1949 között Demokrata Néppárt jogutódja, a KDNP elsősorban erre szerveződött, s résztvevője volt az Antall-kormánynak. Az 1994-es gyenge választási szereplés után törvényszerű volt az útkeresés a jobboldali integrációjának lehetséges módjairól. Eközben a belső ideológiai és személyi szembenállás hosszú pereskedésekhez és a párt teljes dezintegrálódásához vezetett. A párt jövőorientált része a Fideszben kötött ki és MKDSZ néven alkotott alig kontúrozott belső alakzatot. A Fidesz viszont sikeresen használta a kereszténydemokrácia szokásos kifejezéseit és módszereit: a család, a valláserkölcs, a hagyományok felélesztése a kormánypolitikában is markánsan megjelent. A megmaradt "kis-KDNP" még évekig kísérletezett az önálló politikai arculat megőrzésével, még 1998-ban is – minden különösebb kampány nélkül – a "kereszténydemokrata" mint választható lista 2,5 százalékot jelentett. Nem jelentéktelen szerepet játszott az ügyben a katolikus egyház. Az egyház fokozatosan kialakuló közéletről vallott felfogása már a kilencvenes évek közepétől nem kedvezett a KDNP-nek. 1998-ban a püspökkari körlevél, pontosabban annak interpretációja már egyértelműen a kis pártokra leadott voksokról, mint elvesztegetett szavazatokról szólt.

Az FKGP története a legszomorúbb fejezet a jelenkori pártok történetében. Itt ugyanis egy fontos, ma még létező társadalmi csoport maradt közvetlen parlamenti képviselet nélkül. A kisgazda kifejezés, amely politikai értelemben a birtokos parasztság érdekeinek kifejezője, lassan száz évre nyúlik vissza. A "független" jelzővel kiegészítve 1930 óta létezik, s a Független Kisgazdapárt olyan védjeggyé vált, hogy a párt jelenkori történetét uraló Torgyán József ellenfelei tucatnyi jelzőt tehettek a "kisgazda" elé, saját személyes híveiken túl csak a másfelé szavazni nem akaró megveszekedett antitorgyánisták voksait kapták meg. Persze létezhet egy olyan interpretáció is, amelyik egy – igaz, átmeneti – évtizedes sikertörténetről szólna: az FKGP nélkül egyik jobboldali kormány sem jöhetett volna létre. A későbbi katasztrofális kimenetet azonban már az 1990-es választási kampány előrevetítette: a földtulajdon visszaállítása az 1947-es állapotába olyan politikai kezdeményezés volt, amely jelentős paraszti szavazatokat hozott ugyan, de semmiképpen sem volt alkalmas a magyar agrárium nehéz helyzetéből való kilábalására.

1945-ben a földosztásnak, amely általánossá tette a kistulajdonosi földbirtokszerkezetet, pótolhatatlan történelmi jelentősége volt: a háború után egyszerre jelentett megoldást egy sereg szociális, gazdasági és politikai problémára. Már a harmincas évek igen színvonalas agrárvitáiban is konszenzus volt abban, hogy a nagybirtok mellett létező kistulajdonosi birtokszerkezet nem alkalmas korszerű agrártermelésre. És ebben konszenzus volt a legkülönbözőbb irányultságú agrárszakértők között: a Moszkvában kutató Nagy Imrétől egészen a nemzeti szocialistává váló Matolcsy Mátyásig terjedő széles skálán. A rendszerváltás után azonban a kistulajdonosi birtokszerkezet visszaállítása csak szavazatszerző eszköz lehetett, bármilyen végrehajtása csak tovább nehezítette az agrárium amúgy is válságos helyzetét. A később megtalált jelszó, a családi gazdálkodás megerősítése hosszabb távon alkalmas lehetett volna a parasztpolgárosodás előmozdítására, azonban a tőkehiány és a politikai motivációk miatt mindez a többi, szintén súlyos állapotban lévő mezőgazdasági tulajdonforma rovására történt.

A hetvenes évek nemzetközileg is jegyzett sikerágazata több stabil, egymást kölcsönösen feltételező pilléren állt: a tsz mellett háztáji, a városi lakosok hobbi-kertjei, az agrárszakember-képzés és kutatás, az állami gazdaságok és az iparszerű termelési rendszerek.. S ekkora már a korábban az idegenkedő parasztság perdöntő többsége is megnyugodott, többé-kevésbé stabil egzisztenciával rendelkezett, az idősek nyugdíjrendszere sem különbözött immár a más gazdasági szektorok dolgozóitól. A Kádár-rendszerrel együtt a mezőgazdaság is válságba jutott, de a felkínált és a politikai alkuk során kialakított gyógymódok csak még betegebbé tették az ágazatot és az abból élő embereket. Csak idő kérdése volt, hogy az ily módon csúful "megvezetett" szavazóbázis mikor veszti el türelmét. Az FKGP döntően ügyvédekből, vállalkozókból és állatorvosokból álló elitje előbb csak sorozatos személyi rivalizálások miatt vált hírhedté, majd főleg 1998 után az anyagi természetű botrányok is elhiteltelenítették – immár saját természetes bázisán is. A sajtó is gyakran és nagy terjedelemben adott hírt a kisgazda botrányokról, a tradicionális médiafogyasztó falusi lakosság azonban ennek csak akkor hitt, amikor már személyes tapasztalatai is egybeestek a híradásokkal. Innentől kezdve a Fidesznek már csak annyi dolga volt, hogy a klasszikus forgatókönyv szerint veszekedéstől porladozó pártelitnek a számára használható tagjait integrálja. Nem látszik valószínűnek, hogy az FKGP még egyszer akárcsak a parlamenti küszöb feléig eljuthatna.

A két világháború közötti a parlamenti választásokon induló politikai erők hat politikai pártcsaládba sorolhatóak. A szélsőjobb egyik alcsoportjába, a nemzeti szocialisták tartoznak, a rendszerváltás után óhatatlanul alakultak és ma is léteznek ilyen alakulatok, a választásokon azonban csak 1998-ban állított egyetlen jelölt Szabó Albert, a Magyar Népjóléti Szövetség vezetője volt. Virulensebbnek bizonyult a másik alcsoport, a fajvédő típusú szélsőség. Az 1923-1928-ig létezett Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Párt a nemzeti radikalizmus egyetlen erejének tartotta magát, miként ma a MIÉP, amely sok más megközelítést is átvett az akkor Gömbös Gyula, Echardt Tibor és (Bajcsy-) Zsilinszky Endre által kidolgozott érvelésből. A politikai katolicizmus Horthy-korszakban létezett pártjainak nincs közvetlen utódszervezete. Nagyrészt így volt ez már a II. világháború után is, hiszen a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt nem vállalta a közösséget a korábbi keresztény pártokkal, hiszen azok túlságosan kötődtek a régi úri világhoz, erősen függtek Esztergomtól, s a keresztényi ethoszhoz képest (a karitatív tevékenységet kivéve) keveset törődtek a szegények ügyével. Barankovicsék programja minden további nélkül kiállja az összehasonlítás próbáját Nyugat-Európa hasonló pártjaival.

A nemzeti konzervativizmus régi hagyományainak a rendszerváltás után nem volt folytatója. Bár 1992–’93-ban voltak olyan megnyilvánulások az MDF egyes politikusainál, amelyeket lehetett a két világháború közötti időszak iránti nosztalgiával illetni, de sem Antall József, sem Boros Péter miniszterelnöksége a hivatalos kormánypolitikában ennek nem volt nyoma. Sajátos módon a két világháború közötti nemzeti konzervativizmus nem a történelmi pártokban, mégcsak nem is az MDF-ben, hanem az egykor liberális Fidesz-ben reinkarnálódott. A szentkorona kultusz felélesztése, gróf Tisza István és gróf Bethlen István egykori miniszterelnökök példaképpé emelése, a (jobboldali) politikai elit elhivatottsága a vezetésre az irányított demokrácia körülményei között, kísérlet egy nagy jobboldali egységpárt megteremtése, a miniszterelnök mint a pártok napi torzsalkodása felett álló, csak az ország gondjaival törődő jó gazda – néhány olyan figyelemfelhívó irány, amely indokolhatja a reinkarnálódás nem teljesen jogosulatlan voltát.

Az agrárpártok családjából – miként korábban is – a kisgazdapárt vált a rendszerváltás során a meghatározó párttá. Az FKGP-ről jelen tanulmányban már eleget szóltunk, az agrárbázis kisebb alakulatai pedig fokozatosan eltűntek, a Nemzeti Parasztpártról szintén volt már szó, s nem szereplője már a politikai életnek az Agrárszövetség sem. A kissé kacskaringós pályát befutó Agrárszövetség az MSZMP reformköreiből alakult, az 1990-es sikertelenség után az SZDSZ-el, a Fidesz-szel és az akkor Zwack Péter vezette Vállalkozók Pártjával együtt liberális pártszövetséget hozott létre. 1998-ban és 2002-ben az önállóságot feladva, az MSZP jelöltjeiként néhányan a parlamentbe kerültek.

A liberális pártcsalád (az 1994. évi választásokon még ide tartozik a Fidesz is) semmilyen deklarált folytonosságot nem vállalt a korábbi liberális pártokkal. Pártokra nem, de liberális vagy annak tartott személyekre (pl. Jászi Oszkár, Bibó István), illetve a századforduló Budapestjének liberális vezetése által elért valóban imponáló eredményeire azonban már többször hivatkoztak a párt egyes vezetői. A rövid seregszemlét baloldalon, a munkásmozgalmi eredetű pártok családjával ismét egyszerűen fejezhetjük be, fentebb már eleget írtunk az MSZP-ről is.

A magyar pártpolitika szerkezete zárt, a parlamentből csak kikerülni lehet, bejutni egyetlen olyan párt sem tudott, amelyik 1990-ben nem került a parlamentbe. Ebben jelentős szerepe van a 4 százalékról ötre emelt parlamenti küszöbnek. [23] Az egyetlen kivétel a MIÉP lehetne, csakhogy ez a párt az MDF-ből kivált jobboldali radikálisokból alakult, s 1993 nyarától 11 fős parlamenti frakcióval rendelkezett. A MIÉP-nek tehát 4 év multával sikerült egy ciklusra visszajutni a parlamentbe. A MIÉP jövőbeli sorsáról nehezebb nyilatkozni, mint a többi, parlamentből kikerült pártéról. A jövőbeli bejutás ellen szól, hogy a választási vereség után itt is kitört a veszekedés, Csurka vezéri posztján maradt ugyan, de csak azon az áron, hogy a pártelit egy markáns, ám a parlamenti munkában nevet és tapasztalatot szerzet részét kizáratta a pártból. Az őszi önkormányzati választások már a MIÉP erős visszaszorulását mutatták. A pártot Csurka erősen a maga képére formálta, a korosodó vezért nehéz lesz helyettesíteni, úgy tűnik a szavazóbázis jelentős része vagy átpártolt a Fideszhez, vagy passzivitásba vonult. A párt eddig is elsősorban a magát vesztesnek érző alsó középosztályból szerveződött, az EU csatlakozás során törvényszerűen bekövetkező nehézségek miatt a későbbiekben akár meg is erősödhet a szavazótábor.

Időről időre előkerül a nemzeti centrum problémája. "Üres a nemzeti közép, pártunk arra alakult, hogy megszólítsa a nemzeti közepet!" – különösen 1990 után lehetett hallani efféle politikai nyilatkozatot. Csakhogy – ha van is ilyen, – messze nem hozott annyi szavazatot, amennyi akárcsak megközelítette volna a parlamenti küszöböt. Ilyennel próbálkozott 1994-ben a Pozsgay Imre és Bíró Zoltán által fémjelzett Nemzeti Demokrata Szövetség (listán 28 075 voks – 0,52 %,), a Palotás János akkori sztárvállalkozó által alapított, "pragmatikus, a historizáló és az ideológikus pártharcokat tagadó" Köztársaság Párt (137 484 – 2,55 %). Nagyobb részt erre a középre számíthatott 1998-ban (az MDF 1996-os szakadása után) a Szabó Iván vezetésével megalakított Magyar Demokrata Néppárt is – szintén sikertelenül (62 568 – 1,40 %). A két nagy blokk között választani nem akaró középnek kínált lehetőséget a 2002. évi választások előtt alig néhány hónappal alakult Centrum (219 029 – 3,90 %). Bár az összes próbálkozás közül ez volt a legsikeresebb, ebben nagy szerepe egyrészt a két nagy blokk erős kampányának, másrészt pedig annak, hogy a Centrum maga is kis pártok koalíciója volt (a KDNP, az MDNP, a Harmadik Oldal Magyarországért Egyesület, stb.). A közepet megcélzó pártok sorsa nem túl változatosan alakult, vagy megszűntek a választási kudarc után, vagy téli álomba merülve várták a következő választást, ahol ismét összeszerveződhetnek egy talán esélyes koalícióban.

A közép kérdéséről itt csak néhány rövid felvetésre van módunk. Pro primo: a görögök óta tudjuk, az emberek döntő többsége az arany középutat választja. Számtalan kutatás eredménye, hogy például a bal-jobb skálán az emberek döntő többsége középre sorolja magát (pl. az 1-től 9-ig tartó skálán a 4-5-6 valamelyikét választja). Ez azonban nem jelenti, hogy nagy részüknek ne lenne (akár csak aktuális) pártpreferenciája. Pro secundo: úgy a balközép, mind a jobbközép a centrumszavazatokért küzd, mára mindkét nagy politikai alakzat néppárttá vált, minden társadalmi réteg számára rendelkezik érvényes mondanivalóval. A magyar választót csak a viharos XX. század is arra szocializálta, hogy egyrészt jobb az erőshöz tartozni, másrészt nem racionális dolog elvesztegetni az értékes szavazatot.

7. ábra

A pártok összesített támogatottsága a listás szavazatok alapján, 1990–2002

A szavazatok koncentrálódása választásról választásra fokozatosan haladt előre, majd 2002-re ugrásszerűen magas szintre jutott. A 7. sz diagramból jól látható, hogy az első három választási évet jellemző "görbe" szinte párhuzamosan fut. Az első párt ugyan nem növelte támogatottságát, ezt kivéve azonban érvényesül a párhuzamosság. A 2002. évi a korábbiaktól jelentősen eltérő karakterisztikát mutat. Az első két párt a korábbi maximum 60 százalék körüli támogatottsága 80 százalék fölé ugrott. A harmadik és negyedik párt, amelyek a korábbi választásokon még biztos középpártnak (itt a szavazótábor nagyságát jelenti) számítottak, 2002-re kispárttá szorultak vissza.

A két erős pólus kialakulása rövid idő alatt ment végbe, beszippantva a korábbi jelentős pártok szimpatizánsainak nagy részét. Az előző három választás az egész ország területén egy homogenizációs folyamatot mutatott: minden párt esetében csökkentek a területi különbségek, az egyes választókerületek eredményei egyre kisebb eltérést mutattak az országos támogatottságtól. Ez 2002-ben nem folytatódott. Az első fordulóban az egyéni választókerületekben elnyert mandátumok – mind az MSZP, mind a Fidesz oldalán – nagy különbségű győzelmek voltak. A győztes (50 % feletti támogatottság) nem 5–6 százalékkal veri meg esélyes riválisát, hanem átlagban 20 százalék feletti támogatottsággal. A tét nagysága, a választási küzdelem hevessége olyan erős impulzusokkal bombázta a választókat, hogy a történelmileg rögzült bal- vagy jobboldali előny, amely a kilencvenes években mérsékelt volt, 2002-ben erősen felnagyítódott.

A szavazatok koncentrálódása is nagy területi különbségekkel ment végbe, ez a klaszterek elemzésekor is jól látható. Már 1998-ban is 26 EVK-ban 65 százalék feletti volt az első két párt listás támogatottsága, ezek között nincs budapesti kerület, viszont 20 EVK megyei jogú város, vagy annak egy választókerülete. A területi jellemzők és eltérések vizsgálatánál a megyei eredményeket nem használtam. Lehet ugyan megyei eredményekről beszélni, de az nem más, mint az egyéni választókerületi eredmények aggregált mutatója. A politikai földrajzi vizsgálatnál a megyéken belül igen jelentős eltérések vannak az egyéni választókerületek között. Az EVK-ban a pártpreferenciák kialakulását (és aktuális végeredményét) több tényező határozza meg. Erős befolyást gyakorolnak a természetföldrajzi adottságok és a részben erre épülő foglalkozási struktúra, a történeti hagyományok, a szociológiai tényezők bonyolult rendszere. Az adott megyéhez való tartozás azonban igen gyenge befolyásoló tényező. A megyeszékhelyek (valamennyi megyei jogú város) eredményét sokkal inkább célszerű a megyei jogú városok családjában elhelyezni és értelmezni, mint saját falusias és kisvárosias környezetében. Egy-egy EVK az esetek többségében sokkal közelebb áll a szomszédos, de más megyékhez tartozó körzetekhez, mint a megye távolabbi részén található EVK-hoz. [24]

A tervezett regionális önkormányzatok felállításának legnagyobb akadálya a megyei elitek, régóta ismert tény. Ennek egy fontos és érdekes bizonyítékára pusztán a parlamenti és önkormányzati választások összehasonlítása révén is lehetséges. A nemrég indult kutatás arra a megállapításra jutott, hogy a tízezer lakos alatti településeken a megyei közgyűlés listájára leadott érvénytelen szavazatok aránya kettő-négyszerese a parlamenti választások, illetve a település polgármesteri választásokon leadott érvényes szavazatok arányához képest. Ez az érték akár 6-10 százalékos is lehet! Mindez erősen kétségessé teszi a megyei elitek állítását: a lakosság egészének ragaszkodik a megyéhez. [25]

A tervezett régiók közül leginkább a Nyugat-Dunántúl tekinthető olyannak, amely a pártválasztás mintázata alapján viszonylag egységes politikai jellemzőkkel leírható. Itt erőteljes jobboldali többség a jellemző. A többi tervezett régióról ugyanez nem mondható el, tervezett önkormányzatuknak mégis prognosztizálható az irányultsága. Két régióról meglehetős valószínűséggel szólhatunk: Észak-Magyarországon erős baloldali többség, míg a Dél-Alföldön kisebb, de biztos jobboldali többségre lehet számítani. További három tervezett régióban – Közép-Dunántúl, Dél-Dunántúl és Észak-Alföld a felállítandó önkormányzat összetételét valószínűleg az aktuális politikai konstelláció határozza majd meg. Közép-Magyarországon balliberális többség várható, bár a régióban jelentősen eltér a főváros és agglomerációjának a politikai mintázata Pest megye egyéb részeitől. A fővárosban és környékén középtávon nem várható a kétpártosodás radikális előrehaladása. Itt már a Horthy-korszakban is – akárcsak a jelenkori önkormányzati választásokon – több nagy- és középpárt versengett a szavazatokért. [26]

Végül összefoglaló helyett egy talán fontos kérdésfeltevés. Vajon nem kell-e gyanút fognunk a bevezetőben említett hungarikumok miatt, amelyek talán túlzottan is szabályosak és könyvízűek. A pártoknál a regisztrál tagság összesen sem lehet több, mint a választójogosultak 1-2 százaléka. A protestálásra alkalmas történések ellen szervezett eseményeken (a MIÉP rendezvényeitől, illetve a Fidesz választás utáni gyűléseitől most eltekintve) legfeljebb néhány ezren vesznek részt. A közvetlen demokrácia formáinak gyakorlásában, pl. a NATO és az EU népszavazás 50 százalék alatti részvétel. Ezek a tények megengedik az a következtetést is, hogy itt inkább az aktuális játékszabályokhoz való gyors alkalmazkodásról van szó, és nagyon kevesen vannak olyanok, akik belső normáikat követve alkotó részesei a történéseknek. Ez a gyors alkalmazkodás lenne az egyik titka a magyarság immár évezredet átívelő túlélésének?

A kézirat szerkesztett változata – kartogramok nélkül – megjelent:

Területi eltérések a 2002. évi parlamenti választásokon. =Magyarország politikai évkönyve 2002-ről. Szerk.: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László, Bp., 2003., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány. 1000–1026.

[1] Az adatok forrása a Belügyminisztérium Választási Iroda által rendelkezésre álló adatbázisok sorozata. Az adatok feldolgozása során talált ellentmondásokat – különösen az első két választási évből – a Magyar Országos Levéltárban található szavazóköri jegyzőkönyvek segítségével korrigáltuk. A korrigált adatok nyilvánosan és ingyenesen hozzáférhetőek www.vokscentrum.hu honlapunkon. A hamarosan elinduló fejlesztések során már nem csak EVK, hanem településenkénti adatok is elérhetők lesznek. Mindkét országos intézmény hosszú évekre visszanyúló önzetlen segítséget ezúton is hálásan köszönöm.

[2] Az Alkotmány 20. § (1) bekezdése értelmében az általános választást – az Országgyűlés feloszlása vagy feloszlatása miatti választás kivételével – előző Országgyűlés megválasztását követő negyedik év április vagy május hónapjában kell megtartani. Mérsékelt politikai küzdelem folyt annak érdekében, hogy a köztársasági elnök milyen, az adott politikai erők számára vélelmezetten kedvező időpontra írja ki a választásokat. Az időpont kihirdetése után a pártok – az előző állásfoglalásaik széles körben való ismertsége alapján "kötelező", de szolid formájú – nyilatkozatukkal lényegében bírálat nélkül elfogadták a döntést.

[3] Angelusz Róbert–Tardos Róbert: A választási részvétel csalóka változékonysága. Politikatudományi Szemle 2002 1-2. sz. 21-51. o.

[4] 60 százalék alatt mindössze két választókerületet találunk, a mindig a legalacsonyabb részvételt mutató Hajdúhadházat (56,99)és a szomszédos Nagykállót (58,36). Ezért a sávot 10 százalékosra nyitottuk.

[5] Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 4 EVK-ban közös MSZP+MSZDP közös jelöltjeit is az MSZP voksainál tartjuk számon.

[6] Hódmezővásárhelyen a két világháború között három, nagyjából egyensúlyban lévő politikai erő létezett: a kormánypárt, a szociáldemokraták és egy agrárdemokrata irányzat (előbb Kossuth-párti, majd kisgazda karakterrel). A három erő közül a titkos és listás választáson mindig az adott politikai konstelláció döntötte el, melyik kettő jut mandátumhoz.

[7] Boros Imrét azóta már az MDF frakció is kizárta soraiból.

[8] A szerző hozzászólása a "Választás és változás" címmel a "József Attila Alapítvány" szakmai konferenciája vitájában, Budapest, 2002. 04. 12.

[9] Jászapáti választókerületben – a 3. sz. táblázat alapján végzett számítás szerint Szekeres Imre 10,01 százalékkal vezetett. A második fordulóban azonban kevesebb szavazatot kapott, mint az 1. fordulóban az MSZP + SZDSZ + Munkáspárt jelöltjeire leadott voksok összege. Ugyanakkor csaknem 5 százalékkal több szavazó vett részt a második fordulóban. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a képviselőjelölt veszítsen. A mandátum elvesztésének még egy összetevőjére kell felhívnunk a figyelmet. Szekeres személyes támogatottsága csaknem 3 százalékkal volt jobb, mint az MSZP listájára leadott szavazatok aránya. Több választási év elemzésének tapasztalata, hogy a második forduló prognózisának elkészítéséhez a listás szimpátiák alapján végzett számítások sokkal pontosabb előrejelzést adnak, mint az egyéni első forduló eredményei!

[10] Valószínűsíthető, hogy az SZSZ egyéni jelöltjeire leadott mintegy 70 ezres szavazattöbblet nagyobb része ilyen módon keletkezett. Jóval kevesebb lehetett azoknak az ugyancsak osztott preferenciával rendelkező konzervatív liberálisoknak a száma, akik listán a Fideszre, egyéniben az SZDSZ-re voksoltak.

[11] Valamennyien 1990 óta polgármesterek, 2002 őszén negyedszer is újraválasztották őket. Kivétel Gál István, aki 1998 óta Balmazújváros polgármestere. E sorba illik – az előzőeknél valamelyest mérsékeltebb támogatottsággal Békéscsabán Pap János, Tatabányán pedig Bencsik János – 9 évi SZDSZ tagság után, 1998 nyarán lépett ki a pártból (és akkor a parlamenti frakcióból is).

[12] 1998-ban a két szavazólapon leadott voksok között mindössze 300 főnyi volt a különbség. Akkor a MIÉP 3 EVK-ban nem állított jelöltet (Nagykálló, Szécsény, Tamási). E három kerületben 2002-ben 2693 szavazatot kaptak a párt jelöltjei.

[13] Szabó Lukács egykori MDF képviselő 1993 júliusától a MIÉP frakció alapító tagja, a párt alelnöke, a Hajdú-Bihar megyei szervezet elnöke. 1998. decemberében a MIÉP VII. országos gyűlésén elnökjelöltként próbálkozott, ám a pártból helyben kizárták. Csurka ellenes harcát ettől kezdve rendületlenül folytatta.

[14] 1998-ban még több mint 183 ezren szavaztak a Munkáspárt listáira, ami akkor 4,08 százalékot jelentett!

[15] Kisgazdapárt csak addig tudott önálló és eredményes politikai tényező maradni, míg jelöltjei (képviselői) a valódi kisbirtokos parasztság soraiból kerültek ki. Az ügyvédek és (csak részben agrár) vállalkozók felszaporodása után a kisgazdapárt belső kohéziója már nem volt elégséges ahhoz, hogy a külső nyomásnak ellenálljon. Így vált a párt társadalmi bázisa Bethlen István és Orbán Viktor esetében a nagy jobboldali egység részévé, míg Rákosi esetében – természetesen ott a szegényebb társadalmi bázis – lojális, de rövid úton megszüntetett szövetségessé. Mindhárom esetben csak "kimazsolázott" díszkisgazdák illusztrálták, hogy a hatalom bírja a kisgazda társadalom támogatását. Természetesen mindhárom alkalommal sok más, esetenként fontosabb ok is közrejátszott, itt azonban csak a humánpolitikai játszmákban közös vonásra próbáltam rámutatni.

[16] Hankó Faragó Miklós 1990-ben és 1994-ben is Szombathely 1. EVK-ból került a parlamentbe, míg 1998-ban az országos listáról, mivel mindkét fordulóban csak a 3. helyet szerezte meg.

[17] Szombathely 2. EVK-ban város és vidéke választói magatartásának mintázata között itt igen markáns különbség nyilvánul meg. A városban az MSZP-SZDSZ közös jelölt támogatottsága 44,10 %, míg a falvakban csak 33,19, ugyanezek az adatok a Fidesz esetében 40,44 és 55,87. Míg a városban a két vezető jelölt közötti különbség 3,66 százalékpont enyhe baloldali fölényt mutat, addig a falvakban 22,68 százalékpontnyi a Fidesz előnye. Tekintettel arra, hogy a városi szavazókörök súlya az érvényes szavazatok között 62,24 %, a vidékieké pedig 37,76, a vidéken megnyilvánuló magas fölény valószínűleg egy "normál" második fordulóban is elég lett volna egy fideszes mandátumhoz.

[18] A két nagy blokk között az átjárás mértéke valószínűleg igen kis mértékű. A Centrum esetében csak az egyes EVK-k eredményeinek részletes elemzése alapján valószínűsíthető, hogy milyen arányban osztották meg 1. fordulós szavazataikat a 2. fordulóban.

[19] Az öt klaszter kialakítása 20 iterációs lépésben történt, a centrumok távolsága:

[20] Politikai regionalizáltság az 1998. évi országgyűlési képviselő-választásokon=Magyarország politikai évkönyve 1998-ról. Szerk.: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László, Bp., 1999., Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány. 189–190.

[21] A Sulyok Dezső vezette Magyar Szabadságpárt 1946 őszén kezdte meg működését, parlamenti frakciója az FKGP-ből kizárt polgári-konzervatív szárny képviselőiből állt. A párt gyorsan maga mögött tudhatta a nemzeti konzervativizmus táborát. Az 1947. évi választási törvény (1947. évi XXII. tc.) egy olyan szakaszt is tartalmazott, amely kimondta, hogy nem választható képviselővé olyan személy, aki "a Nemzeti Egység Pártjának, vagy a Magyar Élet Pártjának országgyűlési tagja, vagy képviselőjelöltje volt…". A párt két vezető politikusa, Sulyok Dezső és Drózdy Győző a NEP nem hivatalos képviselőjelöltjeként kerültek a parlamentbe, igaz néhány hónap után szakítottak Gömbös pártjával, majd csatlakoztak az FKGP-hez. A törvény elleni tiltakozásul még annak elfogadása előtt (1947. július végén) a pártot feloszlatták. Ekkor alakult a szintén korábbi FKGP politikus Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt, amely szintén a nemzeti konzervativizmus támogatóit tudhatta maga mögött. Az MFP az 1947. augusztus 31-i választásokon 670 751 szavazattal (13,43 %) az ötödik párt lett. 1947 november 20-án az Országos Nemzeti Bizottság utólag, tehát törvénysértő módon megvonta az MFP választáson való indulási jogát. Ennek értelmében a pártot megfosztották minden mandátumától és másnap a BM feloszlatta a pártot is. 1990-ben a Szabadságpárt 4342, míg az MFP 2129 szavazatot kapott.

[22] A Nemzeti Parasztpárt 1939-ben alakult, érdemi politikai tevékenységet azonban csak 1944 végétől folytatott, végig tagja volt a koalíciós kormányoknak. 1945-ben 6,87 százalékos (324 772 szavazat), míg 1947-ben 8,28 százalékos (413 409 voks) támogatottsággal rendelkezett. Ugyanezek az adatok: 1990-ben l0,78 % (38 647 listás szavazat).

[23] A parlamenti küszöb emeléséről az 1994. évi III. törvény rendelkezett. A küszöb emelésének egyértelmű politikai célja a két szélsőség, a Munkáspárt és a MIÉP parlamentbe jutásának megakadályozása volt. A Munkáspárt 1990-ben (még MSZMP néven) 3,68 százalékot ért el, s a törvény 1993 őszi benyújtásakor nem lehetett tudni, hogy a jobboldali kormány egyre élesedő társadalmi elutasítása nem juttatja-e a pártot a parlamentbe. Hasonló volt a helyzet a MIÉP-pel, 1993 őszén még nem lehetett tudni, hogy az alig néhány hónapja működő párt milyen mértékben erősödik meg. Végül a Munkáspárt 3,19, a MIÉP 1,59 százalékot kapott.

[24] A megye természetesen létező entitása a magyar választási rendszernek – innen származnak a területi listás mandátumok. Ez azonban a választási rendszernek csak egy, az arányosítást szolgáló tényezője. A pártok kampánymunkájuk gyakorlatában is csak mint logisztikai központot használják a megyéket a materiális és részben az immateriális javak elosztásánál. Az országostól eltérő helyi üzenet mindig egy konkrét településhez szól, s nem általában a megyéhez.

[25] Ez úton mondok köszönetet Ignácz Károlynak, aki a kutatás kezdeti eredményeit megosztotta velem.

[26] A Horthy-korszak három önkormányzati választásának adatai:

1925-ben az MSZDP-ből és a liberálisokból álló listák abszolút többséget szereztek (52,08), a Keresztény Községi Párt (KKP) 37 %-ot, a Bethlennel szövetkező Községi Polgári Párt 8,73;

1930-ban az MSZDP és a KKP 27,40 %, a liberálisok 21,53 %, az Egységes Párt csak 12,44 %;

1935-ben a KKP 27,12 %, a Gömbös-féle NEP 25,42 %, az MSZDP 22,27 %, míg a liberális lista 19,58 %.

A jelenkori önkormányzati választások annyiban eltérnek a történeti mintától, hogy 3 nagy és egy kis párt verseng a városházi mandátumokért. A fővárosi önkormányzat összetétele a következők szerint alakult:

Az átmenet első választásainak (1920., illetve 1990.) adatait itt nem tüntettük fel, részint azok tranziens jellege, részint a későbbiektől eltérő szabályozásuk miatt.