Tölgyessy Péter

Borús ég alatt

Határtalan győzni akarásával Orbán Viktor kevés híján megfordította a választásokat. A nyertes pártoknak nehéz lesz tevékeny kormányt alakítaniuk, nem is csak azért, mert csekély a parlamenti többségük, hanem mert ott áll majd velük szemben a lélekben diadalmaskodó Fidesz. A távozó miniszterelnök könnyen érezheti, hogy nincs oka eddigi politikája érdemi felülvizsgálatára. Pedig sem az eredmények szakadatlan sulykolása, sem a hatalomváltás következményeivel való riogatás nem adott újabb négy esztendőt a jobboldalnak. A Fidesz vezérkarának hiába sikerült harci szenvedélyét átvinni hívei jelentős részére, most mégis hatszázezer olyan választó szavazott a szocialistákra, aki még sohasem voksolt rájuk. Az MSZP választótábora magas részvétel mellett is jelentősen meghaladta a sokáig állandónak látszó egyharmados arányt. De nem a szocialisták vonzereje nőtt meg egyszerre, hanem inkább a kormány magatartása taszította el magától az embereket Budapesten és vidéken többfelé. A Fideszt elhagyó szavazók láthatóan nem annyira a baloldali és a polgári értékek között választottak, hanem inkább nemet mondtak a formálódó Orbán-korszakra.

Istenek alkonya?

A demokratikus átmenet eleje óta most először érezte a szélesebb választóközönség valóban személyes ügyének egy választás tétjét. A magánbeszélgetések állandóan érzelemteli politikai eszmecserékké alakultak, a közéleti törésvonalak a munkahelyekig, a barátságokig és a családokig hatoltak. Az ország irányválasztásának ügye megfogta az emberek lelkét, csakhogy a közéleti cselekvés hiábavalóságának képzetét áttörő szenvedély szinte semmi helyet nem hagyott a mértéktartó érvelésnek. A választást mindkét oldal a lenni vagy nem lenni kérdéseként értelmezte. Egyszerre két szocialista reformnemzedék is gondolhatta, hogy a Fidesz tartós berendezkedése esetén elveszett generáció lehet. A másik térfélen meg hasonlóképpen milliónyi szavazó érezte: az MSZP újbóli hatalomra lépésével elvész a Fidesz összes eredménye. Ismét megszakad a magyar jobboldal szellemi és szervezeti újjáépítése. Az első forduló váratlan vereségét végveszélyként megélő jobboldali intézmények, és az elmúlt hetekben egyre vérmesebben politizáló publikumuk minden eszközt megragadtak mélyen átélt igazuk hangoztatására. Soraikban tengernyien gondolták: „olyan sokan vagyunk, hogy csak választási csalás veheti el győzelmünket”. A múlt tapasztalatait hordozó politikai kultúránkban a parlamenti váltógazdaságok kormánycseréje nyomban rendszervisszaváltásnak tűnhetett.

Az első fordulós választási vereség után a Fidesz döntéshozói egyetlen nap alatt felmérték, hogy a hatalomváltást akaró pártok közel fél millió szavazatos előnye korábbi kampányuk folytatásával nem behozható. A kormányfő menten hangnemet váltott, és kétségtelen túlzásokkal, hamis tényállításokkal támasztva alá kijelentéseit, megkísérelte a jobboldali törzsközönség félelmeit átplántálni a szélesebb közvéleménybe. Ám a Fidesz stratégáinak eleve tudniuk kellett: az ellenzéki cáfolatoknak egyidejűleg helyet adó sajtóban vádjaik nyomban a Fideszre üthetnek vissza. Ezért új mondanivalójuk hordozójává elkötelezett híveiket tették, akiket minden lehetséges módon mozgósítottak. A mérnöki pontossággal kiszámított, de hidegen dübörgő Fidesz-kampány egyszerre megtelt szenvedéllyel. A szerepjátszás rutinjából kilépő miniszterelnök a Testnevelési Egyetemen először mutatkozott személyesen rohamozó háborús vezetőnek. Tulajdonképpen az egész kampány alatt ez volt a leginkább belülről jövő megnyilvánulása.

Az elmúlt évek legnagyobb tömegmegmozdulásának Kossuth téri megszervezésével a Fidesz az erő és az összetartozás lelkesítő élményét adta saját táborának. Csakhogy a rossz vesztesnek látszó hatalom minden korábbinál erősebb erkölcsi késztetést és igazolást adott a megbuktatására készülő erőknek is. A Fidesz polgárháborúsnak láttatott fellépése az általában irányzatos, de a kampányba történő közvetlen bekapcsolódástól jobbára óvakodó sajtót a kormányváltó pártok melletti nyílt kiállásra indította. A magukat már biztos befutónak érző szocialisták azonban nem adtak igazán határozott választ a támadásokra. Az SZDSZ vezetői elhalkultak, híveik közül többen távolmaradhattak a végső voksolástól, a Centrum Párt szavazói meg inkább a Fideszt választották. A nagyszámú visszalépések vidéken általában csak mérsékelten befolyásolták a végeredményt. Csupán Budapesten és talán még két megyében érvényesült a „győzteshez vándorlás” hatása. Másutt a Fidesz tekintélyes számú új támogatójával és a két héttel korábbi szocialista közönség egy részének átszavazásával akár hatalmas hátrányból is nyerni tudott.

Nem válik előnyére egyetlen demokráciának sem, ha polgárai vádaskodások alapján határoznak, de a bántó támadások nem rendkívüliek a nyugati országokban sem, ám mindenképpen szokatlanok nálunk. A véleményformáló értelmiség rendszerint a maga világlátását kéri számon a nagyon más élmények alapján politizáló jobboldalon. A Fidesz politikusai, mint az új feltörekvők általában, győzni akarnak bármi áron. A kádári élni és élni hagyni világában felnőtt szocialisták máig sem tanultak meg eléggé hatásosan ütközni. Márpedig a demokratikus közélet legalább felerészben, a választási kampány meg szinte egészében küzdelem. Ha az MSZP nem tud végre az utolsó pillanatig harcolni, nehezen nyerheti el magának a békét.

Egyetlen akarat

A Fidesz aligha pusztán kampányhibák miatt veszített. A hetvenes évek eleje óta nem volt az országban olyan tartós és szilárd alapokon nyugvó gazdasági növekedés, mint annyi megpróbáltatás után az elmúlt öt esztendőben. Mégis a jobboldal eleinte még kimagasló népszerűsége a parlamenti ciklus derekára tetemes szocialista előnnyé változott, amit csak a választásokat megelőző évben kezdett a Fidesz ledolgozni. Az állampolgárok jelentős része most nyilvánvalóan nem akarta, hogy Orbán Viktor még eltökéltebben folytassa eddigi társadalomirányítási gyakorlata rendszerré szervezését. Az MSZP a korábbiaknál is nagyobb arányban diadalmaskodott a hajdani szocialista iparosítás vidékein és a nagyvárosi lakótelepeken. De a kormányváltást a Fidesz által büntetésbe helyezett, vagy rosszul kormányzott térségek, elsősorban Budapest, de Pécs, Eger, Nyíregyháza, részben Székesfehérvár, Győr és Szeged lakói okozták. Az itt élők világosan kifejezték véleményüket a kézből etető vagy büntető politikáról. A jobboldal végig megőrizte vezető pozícióját a Nyugat-Dunántúl középes és kisvárosainak túlnyomó többségében, és a második fordulóban egyértelművé tette elsőségét az Alföld döntő részén, ám a polgári szavazók jelentős hányada ezúttal a szocialistákat választotta.

A Fidesz pénzszerző emberének adóhivatali elnökké való kinevezésétől kezdve az Orbán-kabinet sokszor futott kihívóan szembe polgári igényekkel. A hatalom agresszivitása választók sorát vihette az MSZP felé. A Fidesz-beszéd nagyotmondásai, tódításai akkor sem váltak igazzá, ha milliószor ismételték őket. Az örökös norma- és jogszabálysértéstől szenvedő társadalomban a rend oltalmazására hivatott kormánytöbbség, ha érdekei úgy kívánták, alkalmanként „kreatív jogalkalmazással” kerülte meg a jogállami garanciákat. Politikusai rendszeresen megsértették az életük javát a kádári évtizedekben eltöltő korosztályokat. A Fidesz olyannyira a saját radikális jobboldali világlátását próbálta kiterjeszteni az egész polgári szavazóközönségre, hogy abban nem maradt elég helye az ős-Fidesz, és az SZDSZ volt szavazóinak, sőt az egykori antalli középnek sem. Orbán Viktor nem sokféle törekvést egymás mellett érvényesítő jobbközép gyűjtőpártot épített, hanem a nagyszámú értékrendszert feloldva megkísérelte egyetlen akarat és kultúra képviseletének alárendelni az egész nem szocialista oldalt. Márpedig a magyarok többsége nem kíván egy felülről kijelölt életmódminta szerint létezni.

Megannyi kétségük ellenére azonban a hajdani Ellenzéki Kerekasztal pártjainak szavazói nem könnyen tudtak a szocialistákra voksolni. A Fidesz mindvégig versenyben maradt. Az elmúlt nyolc esztendőben egyetlen politikai tömbben egyesítette a nem-szocialista szavazók háromne­gyedét. A közép-európai új demokráciákban egy szervezet veze­tése alatt példanélküli az ilyen hatalmas, nem-utódpárti erőösszpontosítás. Másutt is győztek jobb­oldali pártszövetségek, ám nem igazán bírták a kormányzással járó terhelést. Állandó belső viszályok bénították cselekvőképességüket. A következő választásokon némelyikük már be sem jutott országa parlamentjébe, sokszor utat nyitva zavaros populista-naciona­lista tömörüléseknek.

Orbán Viktor viszont valami olyat adott az emberek jó részének, ami ugyancsak hiányozhatott nekik. A dolgok leegyszerűsítésére való hallatlan képességével, és az érthető tőmondatok világosságával egyszerre sokak számára tette átélhetővé a politikát. A miniszterelnök ösztöneivel sokszor lényegesen job­ban megérezte választói vágyait, mint az ország értelmiségi kutatói. Az állampolgárok között mélyen él a szükséglet egy oltalmazó hatalom iránt, amelynek a piac és a jogállam személytelen rendjé­vel szemben segítőkész emberarca van. A Fidesz döntéseit sokban meghatározta a kádári kisember hétköznapi konzervativizmusa és rendpárti­sága. A kormányfő időről-időre hangot adott a szélesebb közvéleményben erősen jelenlevő nyugatellenes dacnak. Az adócsökkentés elhalasztásával kihasz­nálta, hogy az állami újraelosztást hálásan fogadja a közpénzeket nem a saját befizetéseiből származónak érző, alacsony adótudatosságú társadalom.

A gyarapodásnak indult országban a Fidesz igyekezett magának tulajdonítani az elmúlt másfél évtizedben hozott állampolgári áldozatok összes eredményét. A Grósz-kormány óta felgyorsított piaci reformok, az Antall-kormány alatt beáramlani kezdő külföldi működő tőke és a Bokros-csomag által megteremtett pénzügyi egyensúly hasznát is élvezve a Fidesz már egy teljesen megváltozott országban kormányzott. Az új magyar kapitalizmus a kezdetekhez képest nem lett igazságosabb, ám bajait a megszokás lassan egyre elfogadottabbá tette. Bár sokakhoz nem jutott még el az igazi javulás, a gazdasági fejlődés mind több ember életkörülményeit kezdte érezhetően jobbítani. A Fidesz hatalomra lépése pillanatától 2002-es újraválasztására koncentrált. Költségvetését mindenben alárendelte a politikai ciklus igényeinek. Az első két és fél évben kifejezetten visszafogta az ál­lami kiadásokat és a béreket, hogy aztán annál látványosabb osztogatásba kezdjen. A visszásságok ellenére rengeteg választó gondolhatta: csakhogy valami jó elkezdődött hazánkban. A kormányzati megnyilatkozásokban végre kellő súlyt kapott a gyermekes családok támogatása, a munka becsületének helyreállítása és a vidéki Magyarország esélyegyenlősége.

A Fidesz vezetői a saját, „nekünk minden sikerülhet” optimizmusát kívánták átvinni a társadalom egészére. A kis célokat kitűző, a borúlátásba bezárkózott or­szág szemléleté­nek megfordítása maga lehetne a lelki rendszerváltás. Ám a meghirdetett nagy álmokat nyomban összekötötték a közvetlen pártpolitikai előnyszerzéssel. Valami hasonló történt az állami ünnepekkel is. Az ellenzék pártjai so­sem tud­tak igazán mit kezdeni a nemzeti szimbólumvilággal. A jobboldal megérezte, hogy mekkora szük­ség lenne a közösségi létezés szertartásaira. De egyúttal iparkodott is ezeket fegyverként hasz­nálni a nemzet másik felével folytatott küzdelmében. A közélet iránt érdeklődő állampolgáro­kat a Fidesz igyekezett politikai szenvedélyeivel telíteni, az emberek többségét meg üzenetei ámuló fogyasztójává tenni. Az Orbán-kormány alig tett valamit a mértékadó jobbközép sajtó megerősítéséért. Nem egyszerűen kiegyensúlyozottabb médiaviszo­nyokat szeretett volna, ha­nem in­kább a nyil­vá­nosság szerkezetének átalakítását akarta. Harci újságírásra volt szük­sége, amely kihívó kijelentéseivel akti­vizálta hívei­t, és leleplez­te el­lenfe­lei ármányait. Csakhogy ezzel magára is csukta az ajtót. A Magyar Nemzet, az állami televízió és rádió több műsora egyre inkább csupán a radikális jobboldali törzsközönség számára befogadható véleményeket közvetített, maga zárva el a Fideszt a politikai közép szavazóitól.

Egyik hazai nagy párt felemelkedése sem épült annyira egy ember tehetségére, mint a Fideszé. A szervezet kormányra ke­rülve is a zárt férfiközösségek szoros belső összetartása alapján cselek­edett. Ámde hatalomra lépve, a kizárólag egyféle tapasztalat alapján mérlegelő döntéshozatal volt az iránytévesztések legközvetlenebb előidézője. A Fidesz-vezetők pártjuk vezénylésében szerzett gyakorlatuk alapján próbálták az orszá­got is irányítani. Nem szívelték a piacgazdaság, de más autonóm szervezetek szabad önmoz­gását sem. Egyetlen szándék megvalósításának próbálták alávetni az állam valamennyi intézményét. A Kádár utáni magyar társadalom elvárásaihoz igazodva a Fidesz alaposan átalakította a demokratikus átmenet értelmiségi pártjai által kialakított hatalmi szerkezetet. A miniszterelnök módszeresen kor­látozta az országgyűlési kontrollt. Kormányzati gya­kor­lata lényeges pontokon eltért az alkot­mányban foglalt parlamentáris berendezkedés­től, és mindjobban a kelet-európai elnöki rendsze­rekére emlékeztetett.

Majdnem kétpártrendszer

A kétpólusú pártszerkezet kérlelhetetlen logikája egyre kevesebb helyet engedett a kispártoknak. A győzelem élményét ígérő Fidesz delejes ereje magával ragadta szinte valamennyi jobboldali szavazót. De önsorsrontó lépéseikkel a kisebb pártok is sokat tettek eltűnésükért. 1994 után a Demokrata Fórumot és a KDNP-t pártszakadások vitték az ötszázalékos választói támogatás alá. A kisgazdák még ma is valószínűleg önálló parlamenti párt lehetnének, ha elnökük utazásaival és főleg villaépítésével nem ad alkalmat frakciója felszeletelésére. Tengernyi választó érezheti rosszul magát a végletesen kettéhasadt közéletben. De a különböző párttöredékekből és független polgármesteri szerveződésekből létrehozott pragmatikus választási koalíció, a Centrum Párt viszonylag kedvező választási szereplése ellenére sem lehet biztos továbbélésében.

Az MDF elnökét a valódi stratégiai döntések közelébe sem engedték a Fidesz vezetői, miközben teljes lojalitást vártak el pártjától. A Demokrata Fórum maradék hívei többnyire jobbra állnak a Fidesztől, és régóta legalább annyira vezérüknek tekintik Orbán Viktort, mint a jobboldal más szavazói. Az ellenzéki véleményirányítók vágyaival szemben így sosem volt realitása annak, hogy a hajdani legnagyobb kormánypárt sérelmei miatt egyszerre az MSZP oldalára álljon. Mégha az MDF önálló parlamenti frakciót is működtet, a következő választásokon ismét csak a Fidesz partnereként juthat be a törvényhozásba.

A MIÉP közönségét a Fidesz vezérkara kezdettől éppúgy beolvasztani törekedett a nagy jobboldali egységbe, mint a többi kis pártét. A régóta kormányzati szerepre készülő nemzeti radikálisok elnöke számtalan gesztussal könnyítette meg hívei csatlakozását a Fideszhez. A párt most kiesett az Országgyűlésből, de lapja továbbra is jókora hatással lesz a jobboldali szavazók jelentős részére. A MIÉP parlamenten kívülre kerülése így is alaposan megnövelheti a jobbközép politizálás mozgásterét.

Pótvizsga

A negyedik szabad választáson a parlamenti váltógazdaság fennmaradásához szükséges alternatívát egy olyan párt je­lentette, amelynek máig nem vált természetes közegévé a nyilvános politizálás. Ám a Fidesz kormányzása után hazánkban nincs semmilyen visszaút a televíziós tömegdemokrácia korszakából. Az MSZP vagy él alighanem utolsó esélyével és alkalmazkodik az új világhoz, vagy korosodó szavazóival veszélyes lejtőre csúszhat. Kovács László jobbára hátrébb szorította az MSZP leginkább vitatott embe­reit, törekedett magának bázisul megnyerni szervezete középgenerációját. A szocialisták képviselőjelöltjei között mérséklődött a különböző apparátusokban iskolázott személyek aránya. A párt technokrata-reformer irányzata tovább erősödött a kisemberközpontú hagyománnyal szemben. A szocialisták most újra azt tehetik, amihez értenek: rutinszerűen dönthetnek és kijáró emberek lehetnek, de magatartásmintáik átalakulása ismét lelassulhat. Pedig a kormányváltással az MSZP és a Fidesz közti eltérés még kiáltóbb lesz. A szocialisták értelmiségi barátai álmodhatnak ugyan maguknak egy megújult pártot, de a szükséges változtatások zöme még nagyon is hátra van.

Az elmúlt esztendő tapasztalata és a két nagy párt versengő ígéretei könnyen kelthették többekben azt az érzést, hogy a kormányzás a jövőben másból sem áll, mint a közvélemény vágyainak gyors kielégítéséből. A csökkenő gazdasági növekedés azonban a választási programok harmadának teljesítését is nehezen teszi lehetővé. Az emberek úgy hozzászoktak a nomináljövedelmek magas emelkedéséhez, hogy az infláció húsz évvel ezelőtti szintre csökkenésével, a pénzillúzió elmúltával valószínűleg kevés lesz az elégedett polgár a 2003-as évben. Nagyszámú ellenzékhez kötődő érdekcsoport remél most kárpótlást az Orbán-kormány alatt elszenvedett sérelmeiért. A kampány hajrájában a szocialisták olyan sok irányban kötelezték el magukat, és annyi a Fidesz által elindított szaporán növekvő teherrel járó támogatás, hogy bajos lesz a választások utáni első költségvetés összeállítása. Márpedig a tervezett nagyszabású adó- és egészségügyi változtatásoknak óriásiak a pénzigényei. Ha viszont nem indulnak el minél előbb a reformprogramok, később már nem biztos, hogy lesz kellő bátorság végigvitelükhöz.

Pragmatikus magatartásukon kívül a szocialisták az európai csatlakozás vízióját kínálják a választóknak. Csakhogy megnyilatkozásaikban annyira eszményített képét festik a szinte minden bajra megoldást ígérő Uniónak, hogy az már ugyancsak távol áll a sokszor a legkicsinyesebb nemzetállami érdekharcokban elmerülő Európa valóságától. Az örökös utalás Európára jól láthatólag a pozitív baloldali világkép hiányát tölti be. Ám nem könnyű bárkinek is érzelmileg azonosulnia az állandóan szigorú iskolamesterként emlegetett Unióval. A felelősségáthárítás miatt is a z MSZP olyan gyakran hivatkozik az „uniós követelményekre”, hogy sokan gondolják: a magyar érdekek védelme helyett inkább a nyugat elvárásait képviseli idehaza.

Nehéz menet lesz

A választási kampányban jól megoldott Kovács-Medgyessy munkamegosztás az eddigi módon nehezen lesz fenntartható. A kormányzásnak nemigen tesz jót, ha több feje van a végrehajtó hatalomnak. A külügyminiszteri hivatal mellett nem könnyen végezhető egy olyan összetett párt vezetése, mint a szocialistáké. Medgyessy Péter a szakértő miniszterelnök értelmiségi ideáljának szinte kifogástalan megjelenítője, mégis erősen kérdéses, mire jut a gyakorlatban. A jövendő kormányfő mögött nem áll kikezdhetetlen politikai háttér, kommunikációs képességei láthatóan közepesek. Az MSZP számtalan áramlata közül túlságosan is azonosítható a pénzügyi racionalitást elsődlegesnek tekintő közgazdászcsoporttal. A szocialisták szavazóinak többsége éppen a szigorú piaci viszonyokkal szemben vár védelmet kormányától. Ha a leendő miniszterelnök túlságosan is a technokrata, szabadgondolkodó értelmiségi igényeknek megfelelően tevékenykedik, a szocialisták egy részének bizalmát kockáztatja. Ma még bizonytalan, hogy az új kormányfő képes lesz-e az MSZP valamennyi fontos csoportosulását beemelni a döntéshozatalba, és megtalálja-e közöttük a cselekvőképes egyensúlyt. Tud-e majd megfelelő időben, kellő határozottsággal igent, és ha szükséges nemet mondani.

A Medgyessy-kormánynak minden korábbinál koncentráltabb és elszántabb ellenzékkel szemben kell majd megvédenie politikáját a már a megalakulásakor elkezdődő újabb választási kampányban. A csekély többség következtében elkerülhetetlenül időről-időre megjelenik majd az előrehozott választások igénye. Az új hatalomnak meg kell találnia az együttélés módozatait az oppozícióhoz inkább kötődő államfővel. A kis többségnek és az ugrásra kész ellenzéknek bizonyosan meglesz majd a fegyelmező hatása, de ennyire előnytelen politikai feltételek között még egyetlen kormány sem vágott neki kezdődő parlamenti ciklusnak. Mégis, a szocialistáknak helyre kell állítaniuk az ellenzéki jogok teljességét, ellenőrizhetővé szükséges tenniük a közpénzek elköltését.

A közfigyelemért szívósan megküzdve igencsak drasztikus kampánnyal jutott a parlamentbe az intellektusára ma is büszke SZDSZ. Nélküle most nincs kormányváltás, ám mindössze egytizedét adja az új parlamenti többségnek. Ha az SZDSZ fennmaradása érdekében minduntalan a maga különbözőségét mutatja a közvéleménynek, könnyen elveszejtheti magát és a Medgyessy-kormányt. Az MSZP és az SZDSZ együtt fog talpon maradni vagy elbukni. Összes különbözőségük ellenére a két pártelitnek létérdeke kölcsönös egymásrautaltságuk híveik közti elfogadtatása.

A nagy közéleti szenvedélyek most egy időre elülnek. Az új kormány belekezd ígéretei teljesítésébe, és bizonyára óvakodik majd attól, hogy hozzányúljon a Fidesz jóléti programjaihoz. Kétségkívül meglesz a kísértés, hogy nehezen megoldható költségvetési dilemmáit a váratlanul üresen találtnak mondott kincstárral vagy a Fidesz-politikusok kivizsgálandó visszaéléseivel próbálja meg elfedni. Csakhogy Orbán Viktor és főemberei sok ezres megmozdulásokon forrtak egybe tömegeikkel. Ma még mindkét tábor véleményformálói meg vannak győződve általában arról, hogy a másik térfélen nem akad szinte egyetlen, a hazája javát akaró, becsületes ember sem. Az új kormánytöbbségnek azonban elemi érdeke, hogy a háborús helyzet valamelyest enyhüljön. De élhetőbb közélet tartósan csak akkor jöhet létre, ha senki sem kívánja magának a valóság értelmezésének monopóliumát. Ha a jobboldal felépítheti saját kulturális és sajtóhátterét, hogy ne érezze magát befolyásban és tehetségben kisebbnek, és amennyiben a baloldal végre nem láthatja a demokráciát vetélytársa frusztrált agressziójától veszélyeztetve. Amíg azonban idáig eljutunk, még sok év eltelhet. Ám addig is működik tovább a politikai váltógazdaság, ami voltaképpen nem is kevés.

Népszabadság 2002. április 27.