Kéri László

Az évtized mérlege

Három választás, három kormánybukás – ez lenne az évtized mérlege. Jól tudjuk azonban, hogy az ismétlődések nagyon is eltérő történelmi helyzeteket takarnak.

1990-ben előre látható volt a bukás, hiszen az átmenet vihara mindenütt mindenkit elsöpört, aki a múltat jelentette. Nem a Németh-kormányról, hanem a háború utáni fél évszázadról mondtak ítéletet az emberek, s az eredmény nem lehetett kétséges. A kormánynak szemernyi esélye sem volt az elemi erejű mozgásokkal szemben.

1994-ben szintén előre látható volt a kormány bukása, de a helyzet ekkor már jóval bonyolultabb volt. Egyfelől az Antall-kormány leváltása iránti tömegméretű vágyban kifejeződött a jobboldali restauráció heves elutasítása, másfelől azonban az átmenet első – és legnehezebb – éveinek meg nem értése. Az átalakulás okozta feszültségekért akkor is a kormányt hibáztatta a döntő többség, amikor ebben nem volt igaza. S miután e kétfajta indulat nem vált el egymástól, ezért azt sem gondolták végig néhány milliónyian, hogy miféle alternatívát támogatnának a legszívesebben. Ebbe a vákuumba pedig – itt nem részletezhető okok folytán – nagy erővel tudott az MSZP benyomulni.

1998-ban még a korábbinál is összetettebb képlettel birkóztak a választók. Korántsem volt ugyanis világos és egyértelmű a kormány leváltása iránti többségi igény. A társadalomban ugyan most is az elégedetlenség volt az uralkodó hangulat, de nem volt politikai alternatívákként kellően megformálva, hogy ez az elégedetlenség a fönnálló hatalmi konstelláció iránti bizalmatlanság-e, avagy az egész 1988 utáni évtized váratlan pofonjai nyomán fölhalmozódott indulatok tömege. S ez az egybemosódottság kedvező terepet nyújtott a kettős beszédeknek, a kétértelmű politikai üzeneteknek. Ebben a játékban végül is a Fidesz vezérkara és politikai marketingcsoportja bizonyult a legügyesebbnek, mert sikeresen kapcsolta össze az átmenet évtizedének keserveit a szociálliberális kormány balfácánságaival. S a játékban jó partnerre talált a másik oldalon Horn Gyulában és az SZDSZ vezérkarában. A miniszterelnökben azért, mert a végül is általa kézbe kapott kampány még föl is erősítette a – már említett – kétértelmű helyzet belső ellentmondásait. Részben azért, mert a történelmi helyzet elemzése és a következmények ellentmondásainak elmagyarázása helyett kiválasztotta a tényleg létező gazdasági sikerek egy csokrát, és ezek állandó propagálása közben képtelen volt összehangolni mondandóját a társadalom szociológiai valóságából adódó képpel. A nyilvánvaló ellentmondást azzal kívánta megoldani, hogy állandóan a jobboldali egység rémével fenyegetőzött. Ami egyszer még talán riasztó, másodszor talán mozgósító, századszor hallva azonban határozott kíváncsiságot vált ki – hadd lássuk azt a jobboldali veszélyt, ha már annyit emlegetik.

Az SZDSZ annyiban volt partner a játékban, hogy képtelen volt egyértelműen megformálni a maga szerepét ebben a jócskán komplikált szituációban. Az még hagyján, hogy a kormányzás négy éve során rendszeresen kinyilvánították kint- és bennmaradási szándékaikat, mert ez – talán – része a koalíciós együttműködésnek. A választást megelőző öt hónap során azonban egyértelmű üzenettel kellett volna előállni. Az ugyanis nem üzenet, hogy a másik partner eredményétől teszem függővé a döntésemet. (Hányszor hallottuk „az SZDSZ csak akkor, ha az MSZP nem győzi túl magát” típusú értelmetlenségeket... képzeljük el a választót, amint vasárnap tizenegy óra tájt bemegy a szavazóhelyiségbe, és megkérdezi a bizottságot: hányan szavaztak már az MSZP-re; mondják neki, hogy tizenheten. Na, akkor ez most túl sok, vagy túl kevés, kire is szavazzak...) Egyszóval ott állt az SZDSZ az egykori választótábora előtt; ezek vártak, vártak: hogy mit is tetszenek üzenni? A válasz részben tétova, részben túl halk volt, s az egykori szavazótábor egy idő után azt mondta, hogy: jól van, fiúk, majd visszajövünk, ha már tudjátok, hogy mit is akartok.

Ebben a – röviden vázolt – zavaros politikai kommunikációs játszmában még ennyi ellentmondás nyomán sem volt egyértelműen megjósolható, hogy megbukik a kormány a választásokon. Mindenekelőtt azért nem, mert az MSZP nagyjából hasonló erejű támogatást tudhatott maga mögött most is, mint négy évvel ezelőtt, amikor a maga harminchárom százaléka bázisán elsöprő győzelmet aratott. Ezen a ponton már erősen megoszlottak az elemzők jóslatai. E sorok írója – sokakkal együtt – úgy vélte, hogy innét már nem lehetett veszíteni. Nem azért, mert ezt szerettem volna, hanem azért, mert elkerülhetetlennek gondoltam az MSZP győzelmét. (S az elmúlt félévbeli írásaimban már inkább az foglalkoztatott, hogy ennek az ismétlésnek miféle következményeivel leszünk kénytelenek számolni.)

Mások viszont úgy hitték, hogy megverhető az MSZP. „Hitték” – írom ezt szándékkal, mert tudni előre ezt nemigen lehetett. Most persze megszaporodtak a kioktatók, akik mindezt előre tudni vélték, de. De. Szeretnék azért néhány tényre utalni:

1. Nem volt világos előre, hogy egy párt akkor is elveszti a választásokat, ha csaknem negyedmillióval több szavazatot kap, mint a riválisa. (Tessék megnézni a részleteket!)

2. Nem volt világos az, hogy az első forduló nyereségét a szocialisták képtelenek lesznek megtartani, s a 113 első helyükről indulva csupán 54 helyen győznek, míg a Fidesz a 43 első helyéből 89-et nyer meg.

3. Nem volt előre jósolható a jobboldali szavazótábor összevonhatósága, mert ennek egységéről legfeljebb a Magyar Nemzet néhány nemzeti hevületű prófétája írt – igaz, már egy éve és mindig ugyanazt. (Nem hittem, hogy egymillió-hétszázezer ember olvasta még ezeket rajtam kívül. Igaz, ők ezek szerint komolyan is vették...)

4. Nem volt előre látható, hogy az egyéni választókörzetek egyötödében olyan szoros lesz a verseny, hogy néhány száz (sok esetben pedig mindössze egy-két tucatnyi) szavazó játszik majd sorsdöntő szerepet. És e szoros versenynek többnyire a jobboldal lett a győztese – ilyesmit nem lehet előre tudni. (Két példa: nézzük meg Deutsch Tamás, illetve Mádi László választókörzetének eredményeit.)

5. Nem volt előre jósolható, hogy a Fidesz két hét alatt kilencszázötvenezerről egymillió-hétszázezerre lesz képes növelni a választói számát. Persze tudunk a klímaérzékelés meg a hallgatás spirálja elméletekről, de ilyen méretű átrendeződés lehetősége csak annak a szűk marketingcsoportnak a fejében létezhetett, amelyik a magyar választási rendszer összes rejtett esélyét modellezni képes. (A Fidesznek pedig volt ilyen marketingcsoportja. Ami azért biztató a kormányzási kilátásokra nézve, mert hátha más, fogós problémák megoldását is úgy tudják majd modellezni: bűnözés, korrupció, esélyegyenlőség, kisvállalkozói revitalizáció – hogy csak az ígéreteknél ragadjunk le.

Végül is az öt fölsorolt tény ma már nem számít, legfeljebb azoknak jelenthet némi vigaszt, akik szintén nem voltak jó jósok. A legfontosabb tény az, hogy a Fidesz fog kormányozni, és most már azon kell gondolkodnunk, hogy miféle korszak beköszöntét kell ezúttal üdvözölnünk.

Ha igaz, akkor az egész magyar politikai rendszer az idén nagyot lépett előre a balközép–jobbközép váltógazdálkodás kiépülése felé. Hívjuk hát segítségül a mai helyzet megértéséhez ezt a keretjátékot. Mi történt tehát az elmúlt tíz év során?

Első lépés: megbukott a Kádár-rendszer, amely a baloldali változat brutálisabb kiadásának volt tekinthető.

Második lépés: némileg váratlanul jobboldali kormány alakult, amely ennek az archaikus-történeties változataként becsülettel bukdácsolt négy évig.

Harmadik lépés: megbukik a korszerűtlen jobboldali változat, és jön helyette egy modernizált baloldali variáns (ezt a „modernizáció” szócskát roppantul kedvelte e tábor). Ez a kísérlet távolról sem hozta vissza a Kádár-kort, de sok fölösleges vonását őrizgette. Ez is megbukott – a múlt vasárnap. Kétmilliós támogatással s még több (kb. 2 millió 300 ezernyi) ellenszavazattal.

Negyedik lépés: újra jön a jobboldal – de nem az Antall-kor. Ez legfeljebb annyiban lesz Antall-kor, amennyiben a Horn-korszak Kádár-kor volt. Vagyis: kevésben. Ma még nem lehet tudni, hogy a szelídített és működőképes Antall-kor lesz-e a Fidesz-korszak, avagy lesz annyi erő az új jobboldalban, hogy képes lesz a kort a maga arcára formálni. Lehet, hogy az Orbán-kor elhalványítja a Nagy Előd emlékét, és a jobboldal kormányképes alapjait történetileg – azaz: előrenézve – a Fidesz fogja megformálni. Lehetett volna esélyünk rosszabb jobboldalra is.

A baloldal meg most már – elfeledvén mind Kádárt, mind pedig Horn Gyulát – elkezdheti magát is megformálni a jövő igényeire előretekintve. Kapott rá négy évet. Ajándékba.

Szándékunk szerint e hasábokon Kéri László mellett Stumpf István írásának is teret kívántunk adni, miként tettük Hétvége mellékletünkben a két választási forduló között. Mindketten vállalták a felkérést. Idő közben azonban nyilvánosságra került, hogy Stumpf István jelölt miniszteri tisztségre az új kormányban. Ezért az összeférhetetlenség okán elállt a tervezett cikk közlésétől. – A szerk.

Népszabadság 1998. május 30., 27.o.