Hubai László

Kis magyar választási földrajz 1920-2002

A szavazások végeredményeként kialakul az új parlament összetétele, s a választási szervek nyilvánosságra hozzák az országosan összesített adatokat. Ezek az adatok – természetükből adódóan – „csak” átlagot jelentenek, amelyek mögött igen jelentős területi eltérések húzódnak meg. Éppen e területi eltérések bemutatására szolgálnak a választási térképek. Ilyenek már 1920-ban is készültek Teleki Pál irányításával a dualizmuskori választásokról, ám széles körben ismertté csak a nemzetiségi megoszlásról szóló térképek váltak. Az 1945. évi választásokról a Szociáldemokrata Párt Statisztikai Osztályán készültek a korszak kutatói által gyakran használt ún. Faragó-statisztikák.  Ma, a számítógépes programok fejlesztésének egyik fő iránya a térinformatika, melynek célja, hogy bármilyen, területi eloszlásban tetten érhető jellemző adatot megjelenítsen. E tanulmány nem vállalkozhat arra, hogy a címben jelölt témát akár nagy vonalakban is átfogja. Először a választási földrajz néhány alkalmazását mutatjuk be olyan csomópontokon keresztül, amelyek a hazai választástörténetnek is kiemelkedő eseményei voltak. Olykor merésznek tűnő módon ugrásokat teszünk az időben, hogy egy-egy jelenséget jobban megérthessünk. A tanulmány második része inkább problémafelvető, új megközelítési irányokat és kutatási dilemmákat kíván illusztrálni, lévén a szerző maga sem ért az általa kitűzött feladatok végére. Az érdeklődő olvasó számára ajánlom a 2001-ben megjelent „Magyarország XX. századi választási atlasza” első kötetét, amely csaknem 160 B/4 térképoldalat tartalmaz, s mindez CD-rom formájában is elérhető.  

A választási rendszer sajátosságai

Mielőtt rátérnénk a választási térképek részletesebb tárgyalására, kénytelenek vagyunk röviden áttekinteni a vizsgált időszak választásainak jellemzőit. Ezek ismerete nélkül a térképek jelentős része félrevezető lenne, hiszen az 1989/’90-es rendszerváltás előtti időszakban a választások általában nem feleltek meg a választásokkal szemben felállított korabeli demokratikus követelményeknek.  

1948-ban – „a népek tavaszán” – Magyarországon is a népképviseleti elven alapuló törvényhozás váltotta fel a rendi országgyűlést. Azóta több mint harminc alkalommal került sor parlamenti képviselőválasztásra. A következőkben azonban nem foglalkozunk a dualizmus kori voksolásokkal. A történelmi Magyarországon alapvetően a dualista monarchia közjogi szerkezetéhez való viszony volt a politikai pártképzés alapja. A 19-20. század fordulóján már megjelentek a modern tömegpártok előfutárai, ezek azonban már csak a választójogosultak csekély aránya (az össznépesség hét százaléka) miatt sem juthattak komoly képviselethez a parlamentben. Az első világháború végén már legalább két évtizedes, de eredménytelen harcot vívtak a választójog kiterjesztéséért a parasztságot képviselő kisgazda szerveződések, a munkásság politikai céljait megfogalmazó szociáldemokraták, a politikai katolicizmust megjelenítő néppártiak és a (fő)városi liberálisokat összefogó pártok is.

Amennyiben napjainkból visszanézve azért akarjuk a fürkészni a korábbi parlamenti választásokat, hogy milyen előzményei vannak a mai politikai tagoltságnak, akkor az 1920-as évet célszerű kiindulási pontként megadnunk. Egyrészt ettől az időponttól kezdve létezik az ország a trianoni államhatárok között, másrészt ekkortól értelmét vesztette a két nagy párt közjogi indíttatású szembenállása. Ettől az időponttól jelennek meg a parlamentben mindazok a politikai pártok, amelyek a nyugat-európai polgári demokráciákban is részt vettek a törvényhozásba. Ilyen módon 12 többpárti parlamenti választást vizsgálhatunk, a Horthy-korszakban hatot (1920., 1922., 1926., 1931., 1935. és 1939.), a második világháborút követő rövid koalíciós időszakban kettőt (1945. és 1947.), majd az egypárti, népfrontos szavazásokat követően – az 1989-’90-es rendszerváltás óta eltelt időszakban négyet.

Az idősoros elemzésnél figyelembe kell vennünk, hogy a hazai többpárti választások (most csak a trianoni Magyarországra figyelve) három különböző történelmi korszakban zajlottak le. A két világháború között hat, a II. világháborút követő rövid koalíciós időszakban két, az 1989/90-es rendszerváltás óta pedig négy parlamenti választást rendeztek. E tizenkét választás idősoros adatainak összehasonlítása során arra a következtetésre juthatunk, hogy a választó magatartás meglepően szívós kontimuitással is rendelkezik. Közismert példa a belső budai választókerületeké: 1994-ben az akkori MSZP gőzhengerrel szemben mind a négy belbudai egyéni választókerületben az MDF szerzett mandátumot, s 2002-ben a Fidesz is ugyanebben a négy kerületben jutott képviselői helyhez. A Horthy-korszakban az itt lakó keresztény úri középosztály számára még a Bethlen-féle Egységes Párt is túlságosan baloldali volt, így ezen a területen a Wolff-féle Keresztény Községi Párt kapta a legnagyobb támogatást. 1947-ben ugyanitt a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt 40 százalék fölötti eredményt ért el.

A választásokkal szemben két alapvetően fontos követelmény állítható. Egyrészt meg kell felelni az arányosság elvének: a választás révén létrejövő parlament összetétele minél inkább tükrözze a választópolgárok politikai irányultságát. Ezzel részint ütközhet a kormányozhatóság elve, mely szerint a kialakult parlamenti összetételben működőképes kormánytöbbséget kell létrehozni. Magyarországon a választójogi szabályozás általában e második tényező túlhangsúlyozásával született meg, olykor súlyosan korlátozva a választójog általánosságának és egyenlőségének elvét is. Mindez azt jelentette, hogy a hatalom erősen gátolta az állampolgárok szabad politikai akaratnyilvánítását, nagyobbrészt a parlament által célirányosan megalkotott törvényekkel, kisebb részt ugyanezen törvények kijátszásával. Talán túlzóan, de semmiképpen sem megalapozatlanul tükrözte a fenti jelenséget az a köznapi vélekedés is, miszerint a legnagyobb "csalások" forrásai maguk a törvények.

A rendszerváltás előtti hazai választások természetesen csak számos megszorítással vethetők össze azokkal a más országbeli vizsgálatokkal, ahol a többpárti választások már mintegy évszázados múltra tekinthetnek vissza. A legfontosabb különbség az, hogy Magyarországon a hatalom megszerzése nem volt tétje a választásoknak. A kormányzó politikai elitek célja éppen ennek elkerülése volt. Közjogi és politikai eszközök sorozatát vetették be azért, hogy a szavazások eredményeképpen ne következzen be a parlamenti váltógazdálkodás. A választásokat inkább a kialakult politikai viszonyok legitimálásához használták fel és kevésbé azok önálló megalkotásához. Mindez nem jelenti azt, hogy a parlamentek összetétele legalább részben ne tükrözte volna a választók voksaiban megjelenő politikai szándékot.

Egy adott (választás)földrajzi egységben (szavazókör, település, egyéni választókerület stb.) magától értetődően egyszerre többféle pártszimpátia van jelen. E pártpreferenciák sajátos, az adott területre jellemző politikai mintázatot mutatnak. E természetes politikai sokszínűség azonban a Horthy-korszakban nem jelenhetett meg az ország egész területén. A fővárosban és környékén kevéssé korlátozott, a szintén végig titkosan szavazó többmandátumos törvényhatósági jogú városokban korlátozott pártpolitikai pluralitásról indokolt beszélnünk. A vármegyék területén, „vidéken” pedig egyszerűen imitált választások voltak, annak ellenére, hogy időben egyre csökkenő számban mindig voltak olyan rebellis egyéni választókerületek, ahol az ellenzéki jelölt helyzete az induláskor nem látszott reménytelennek.

A Horthy-korszak autoriter, tekintélyuralmi rendszerében csak az 1920-as és az 1939-es választások voltak teljes körűen titkosak, míg a köztes időszakban (vidéken, a vármegyék területén) a mandátumok 80 százalékát nyílt szavazáson lehetett megszerezni. A második világháború utáni rövid koalíciós időszakban csak listás szavazás volt, ám a pártválaszték nem lehetett teljes. A győztes antifasiszta koalíció előbb a fegyverszüneti-, majd a békeszerződésben nemcsak a fasiszta pártok indulását tiltotta meg, hanem minden olyan párt újjászervezését is, amely propagandát folytatott az Egyesült Nemzetek ellen. Ezért a nemzeti konzervatív erők – természetesen minden kontinuitást megtagadó – pártszerű megszerveződésére csak 1946 őszétől került sor.

A választójogi szabályozás tudatosan számolt a nyílt szavazás hatásaival. A nyílt szavazás 1922-es, újbóli bevezetését azzal indokolták, hogy a "magyar embertől amúgyis idegen a titkolózás", s a nagyvárosok kivételével a közösség előtt amúgysem maradhat titokban a politikai állásfoglalás. Mindemögött az az állásfoglalás rejlett, hogy a vidéki magyar átlagpolgár nem képes átérezni politikai döntésének az egész ország sorsa iránti felelősségét. E megállapítás téves voltának cáfolatát adták az 1945-ös választások. Itt a részvétel igen magas (a jogosultak 92,56 százaléka), az érvénytelen szavazatok aránya viszont 1 százalék alatti volt. Ez egyszerre bizonyítja azt, hogy a választójogosult népesség nem volt éretlen a szavazójogosultságra, s arra is, hogy a választási bizottságok polgárbarát tájékoztatással segítették az választási eljárásban tájékozatlanokat.

A két világháború közötti korszak sajátos jelensége volt az ellenfél nélküli, egyhangú szavazás. Az "egyhangúság" a dualizmus kori választások egyenes folytatása, s a két világháború közötti időszakban is széleskörűen alkalmazott volt. Az "alkalmazás" kifejezés a tudatos kormányzati szándék megnyilvánulását jelzi. Még akkor is, ha voltak olyan választókerületek, amelyek elmaradottságuk miatt nem voltak és nem is lehettek célpontjai egyetlen ellenzéki párt mandátumszerző törekvésének sem

Számos további lehetőség is adódott a választók szabad politikai akaratnyilvánításának korlátozása. Ilyen eszköz volt a választókerületek egyenlőtlen beosztása. Általában lehetetlen elérni azt, hogy minden választókerület azonos nagyságú legyen, vagy másképpen fogalmazva minden mandátumhoz azonos szavazattal kelljen fizetni egy képviselői helyért. 1920-ban meghagyták a korábbi egyszerű többségen alapuló választókerületi beosztást, s 1922-ben is csak néhány, igen nagy létszámú kerületet vágtak ketté. Így a dualizmusban kialakított egyenlőtlenség nagyobbrészt megmaradt. Különösen alacsony létszámúak lettek a trianoni határ által kettészelt csonka kerületek, amelyeket a revíziós igények fenntartása miatt nem változtattak meg. Ezekben az ellenzéki pártok általában nem is kíséreltek meg jelölteket állítani: itt ugyanis szinte reménytelen volt nem a revízió hangsúlyozásával indulni. Az 1938-as törvény meghozatala után a kiugró különbségeket megszűntették ugyan de az eltérések még mindig igen nagyok voltak. Míg korábban a legnagyobb létszámú kerületben több mint hússzor annyi szavazat kellett egy mandátumhoz, addig ez 1939-ben már „csak” alig ötszörös.

Az 1939-ben mindenütt titkossá tett választás kockázatainak kiszűrése érdekében egy újabb korrektívumot is bevetettek. A szavazás rendszere hasonló volt a maihoz, egyéni jelöltekre és megyei listákra történt a voksolás. Ez azonban csak vidéken volt így, a korábban is titkosan szavazó lajstromos kerületekben (a fővárosban és környékén, valamint a hét törvényhatósági jogú városban) csak listára lehetett szavazni. A "kétszeres" szavazás miatt a vidéki szavazók voksa 58 százalékkal többet jelentett a parlament megalkotásában, mint a városiaké. A városi szavazók ilyen negatív diszkriminációja a választás arányossági követelményének súlyos sérelmét jelentette. A városokban kétségkívül magasabb volt a műveltség, jobb volt az anyagi helyzet, mint vidéken. E társadalmi egyenlőtlenség azonban nem ellensúlyozható politikai (választójogi) igazságtalansággal!

A választási térképek típusai

Minden, a választáson adatként megjelenő információ térképre vihető. Szélső eseteket kivéve azonban nincs jelentősége olyan adatok ábrázolásának, mint például a lakóhelyüktől távol, névjegyzékkivonatokkal szavazó polgárok aránya vagy akár az érvénytelenül voksolók százaléka.

Választási részvétel aránya

A választási részvétel a választások egyik legfontosabb adata. Azt mutatja meg, hogy a választásra jogosult polgárok milyen arányban vesznek részt a törvényhozó testület megalkotásában. Minél nagyobb a választói aktivitás, annál nagyobb az új parlament, illetve a kormány legitimitása. 1919 őszén a győztes antant ezért ragaszkodott ahhoz, hogy a lakosság minél nagyobb része rendelkezzék választójoggal. Ebben nem a demokratikus minta átvétele volt az elsődleges szándék. Az előírást egyszerű nyers nagyhatalmi érdek diktálta. Fontos volt, hogy a várhatóan kemény és megalázó békefeltételeket elfogadni kénytelen országban ne maradjon olyan számottevő társadalmi csoport, amely azért szállhat szembe a békekötéssel, mert azt olyan parlament fogadta el, amelynek megalkotásában nem vehetett részt.

A Horthy-korszakban igen magas volt a részvétel, hiszen a mainál jóval alacsonyabb volt a választásra jogosultak aránya, az iskolázottabb és magasabb életkorú népesség politikai részvételi szándéka mindig magasabb, mint más társadalmi csoportoké. Itt is találkozunk azonban kirívóan alacsony, akár ötven százalék alatti részvétellel. Ilyen választókerületek zömmel a Tiszántúlon, többségükben ott is a Viharsarokban találhatóak.  Kírívóan alacsony részvétel általában olyan választókerületekben fordult elő, ahol a hatóságok erőszakkal tartották távol az urnáktól a voksolókat, hogy az ellenzéki jelölt győzelmét megakadályozzák. Hasonló célt szolgált a szavazási eljárás idő előtti befejezése is, amikor a szavazatszedő küldöttség elnöke egyszerű döntéssel kinyilvánította, hogy mindenki, aki akart, már leszavazhatott, így nincs értelme tovább nyitva tartani a szavazóhelyiséget. Szélső értéket jelez Tildy Zoltán 1935-ös esete, de jól mutatja a működés mechanizmusát. Tildy 1935-ben Szeghalmon indult, s 5563 – 4560 arányban megverették. A kisgazdapárt nem hagyta annyiban a dolgot, választási petíciójában több ezer aláírást nyújtott be arról, hogy a voksolni szándékozókat nem engedték szavazni, hiszen a kerületben 15 ezernél is több jogosult volt. Több mint egy évig tartott a Közigazgatási Bíróság tárgyalása, amelynek az vetett véget, hogy a győztes lemondott a mandátumról. Az így kiírt időközi választás ajánlási szakaszában Tildynek 12 ezer! aláírást sikerült összegyűjtenie, így a csak másfél hónapja megválasztott miniszterelnök és pártvezér, Darányi Kálmán lemondott arról, hogy ellenfelet állítsanak. 

Az 1945-ös és 1947-es választásokon 90 százalék fölötti volt a választási részvétel. Egyfelől a háború után törvényszerűen felfokozódik a politikai aktivitás, másrészt pedig a demokratizáló jogalkotás hatására csaknem minden második választó először szavazhatott életében.

A rendszerváltás óta megtartott négy választáson – az első fordulóban – 56 és 71 százalék között változott a résztvevők aránya.

1. kartogram – A szavazáson való részvétel aránya 1998

Az 1. sz. ábrán jól láthatóak a választói aktivitás területi eltérései. Az egykori Szabolcs megye északi részétől Debrecenig húzódó sávban a legkisebb a részvétel, itt található mind az öt választókerület, ahol már 1990-ben is érvénytelen volt az első forduló, mert a megjelenés 50 százalék alatti volt! Jól követhető az alacsony részvétel területi eloszlása is. A 31 kerületből mindössze egy esik a Dunántúlra, a többi a Tiszántúl északi részére vagy Duna-Tisza közére esik. A nagyobb városokban rendre magasabb a választói aktivitás, területileg pedig a Dunántúl északnyugati részén és a Buda környéki választókerületekben. A főváros belbudai része mind a négy választáson a legmagasabb részvételi arányt mutatta, 2002-ben 82 százalék feletti átlaggal! „Pusztán” a térképek alapján erősen valószínűsíthető, hogy választó aktivitás sok összetevője közül a település urbanizáltsági foka és a lakosság iskolai végzettségének szintje a két legfontosabb meghatározó tényező.

A képviselők pártállása

A képviselők pártállását abban az esetben érdemes térképen megjeleníteni, amennyiben a szavazás egyéni választókerületekben történik, ahol egyetlen jelölt jut mandátumhoz. Ez a fajta ábrázolási mód a szavazás végeredményét mutatja, tehát érzéketlen arra, hogy a győztes milyen választói támogatottsággal szerzett képviselői helyet. A Horthy-korszakban nem volt ritka, hogy a nyílt szavazásos voksoláson a két versenyző közül a kormány által támogatott jelölt 90 százalék feletti eredménnyel vitte el a mandátumot. A másik szélső eset napjaink demokratikus választásán fordulhat elő, a második fordulóban három továbbjutó jelölt esetén akár 34 százalékos támogatottsággal is nyerni lehet. 1994-ben az MSZP a 139 egyéni jelöltje került az első helyre, ebből 17 egyéni választókerületben mindössze 34-40 százalékos támogatottsággal.

1920. januárjában az országnak azon a területén, amely nem állott idegen megszállás alatt, lényegében a Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja között zajlott a választási küzdelem.  

2. kartogram – Képviselői mandátumok megoszlása pártonként az 1920. januári választások után

A 2. sz. kartogram e két nagy párt jelöltjeinek mandátumszerzését mutatja be. Mindkét párt győzedelmes kerületei összefüggő területeket alkotnak, viszonylag kevés „szigettel” találkozhatunk. A Dunántúl északnyugati része szinte egészében kereszténypárti, hasonlóan összefüggő a terület a fővárostól északkeletre is. A püspöki székvárosok kereszténypártiak (kivéve Kalocsa). Budapest 22 választókerületében csak néhányban indult kisgazda jelölt, itt a kereszténypártiak és a liberálisok között zajlott a versengés. A Nemzeti Demokrata Párt 6 mandátumához természetesen az is kellett, hogy a szociáldemokrata szavazók egy része rájuk voksoljon. Az MSZDP ugyanis az internálások enyhítésének elmaradása miatt a választástól visszalépett, s híveit érvénytelen – a szavazás kötelező volta miatt – érvénytelen szavazásra buzdította. (A liberális és szociáldemokrata együttműködés elsősorban a székesfővárosi törvényhatósági választásokon nyilvánult meg a Horthy-korszakban. E két blokknak együtt mindig jóval több önkormányzati képviselője volt, mint a kormányt támogató pártoknak. Közös városvezetésüket csak úgy tudták megakadályozni, hogy törvénnyel 50-60 kinevezett vagy tisztségéből adódóan fontos embert törvényi úton a közgyűlés szavazati joggal bíró tagjává emeltek.)

A kisgazdapárt fölényes vidéki győzelméhez az is hozzájárult, hogy tőle balra álló politikai erő nem indult a választásokon. 1945-ben ennek a fordítottja történt.

Az induló jelöltek pártállása

Ez a térképtípus abban az esetben segít bennünket, ha egy párt csak kevés helyen állít jelöltet, viszont közvetlen rokonai, az adott pártcsaládhoz tartozó más pártok együttesen már az ország számottevő részén állítanak jelölteket. Markáns példája ennek a szélsőjobb pártok indulása az 1939. évi választásokon.

3. kartogram – szélsőjobboldali pártok a listás választókerületekben

A választások után érdeklődők többsége is megdöbben, amikor azzal szembesül, hogy 1939-ben a „nyilasok” 25 százalékos társadalmi támogatottsággal rendelkeztek. Az adat önmagában helyes, ha a „nyilasok” alatt az összes szélsőjobboldali pártot és jelöltet értjük. Csakhogy a hazai szélsőjobb egyik fontos jellemzője – a harmincas évek elejétől egészen a II. világháború legvégéig –, hogy a személyes ambíciók és a hagymázas politikai elképzelések elképesztő és instabil keveréke alakult ki. Az 1939-es választásokon öt különböző szélsőjobb párt állított listát, e pártok közötti együttműködés alapján minden párt ott, ahol a legerősebb bázissal rendelkezett. A Hubay Kálmán vezette (Szálasi és csaknem 30 vezetőtársa börtönbüntetését töltötte) Nyilaskeresztes Párt agresszivitása miatt számos korábbi nemzeti szocialista alakulat bázisát elhódította. Néhány megyében azonban mégsem ők állítottak listát, például Győr-Moson megyében a gr. Pálfy Fidél vezette Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt,  Zalában az Eitner család vezette Keresztény Nemzeti Szocialista Front, vagy Jász-Nagykun-Szolnokban a legrégibb nemzeti szocialista vezér, Meskó Zoltán pártja. Azokban a listás kerületekben, ahol több szélsőjobb alakulat is jelen volt, jelöltjeik közösen állítottak listát: Veszprém megyében „párton kívüli szélsőjobb”, Pest-Pilis-Solt-Kiskun közép választókerületben pedig „párton kívüli fajvédő” megnevezést viselte a lista.

Pártok jelöltjeinek támogatottsága

A választási térképek leggyakrabban használt formája az a megoldás, amikor egy adott párt jelöltjeinek támogatottsági arányai kerülnek bemutatásra. Ilyenkor a minimális és maximális arányok között megfelelő számú intervallum-skálát alakítunk ki. Ezekhez a támogatottsági lépcsőkhöz egy-egy színt, vagy árnyékolt, raszterezett mintát rendelünk. Általában 4-7 ilyen lépcső definiálására kerül sor, négynél kevesebb szín túlságosan leegyszerűsít, míg hétnél több minta már áttekinthetetlenné teszi a térképet.

Példaként az Egységes Párt 1931. évi támogatottsági arányairól készült kartogramot mutatunk be. A párt eredményeit a sötétkék szín öt árnyalatával jelöltük. Hatodikként a sárga színt használtuk az egyhangú választókerületek megjelölésére. Jól látható, hogy szinte egész megyék területén nem volt szükség arra, hogy az emberek meglátogassák a szavazóhelyiségeket, már a voksolási eljárás előtt gazdára talált 67 egységes párti mandátum.      

4. kartogram – az egységes párt hivatalos jelöltjeinek választási aránya

A térképen fehéren maradt választókerületekben az egységes párt nem állított jelölteket. Ezek döntő többsége a koalíciós partner, a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt terrénuma volt. Ők 10 kerületben jutottak mandátumhoz vagy egyhangú szavazás révén, vagy úgy, hogy mindkét jelölt a KGSZP-hez tartozott. Az egyhangú szavazatokkal és a törvényhatósági jogú városokban listáin arányosan nekik járó képviselői helyekkel a kormánypártok már a szavazás napja előtt birtokolták a mandátumok több mint 40 százalékát. 1926-ban, a bethleni konszolidáció csúcsán a két kormánypárt már a szavazás előtt 90 egyhangú mandátumot birtokolt. Amennyiben ide soroljuk azokat a kerületeket is, ahol csak ketten versengtek, már a szavazás előtt biztos volt az abszolút többség. Végül is a szavazás után a két párt a parlament 80 százalékát adta.

A másik bemutatandó kartogram a Demokrata Néppárt 1947. évi eredményeit mutatja be. Az MKP mögött 16,50 százalékkal a második helyen végzett, mégpedig úgy, hogy egyrészt nélkülözte Mindszenty Jözsef esztergomi érsek támogatását, s a 16 nagyméretű választókerület közül kettőben nem is állított listát. (E két kerületben a Mindszenty által erősen támogatott Keresztény Női Tábor indult.)

5. kartogram – a Demokrata Néppárt választási aránya

A püspöklila szín legerősebb árnyalatai minden részletező szöveges értékelésnél szemléletesebben mutatja be azokat körzeteket, ahol a párt a legnagyobb támogatottsággal rendelkezett. Pusztán e tanulmányban közölt térképeket sorra végignézve is könnyen felfedezhetjük, hogy a politikai katolicizmus támogatottsága nagymérvű folytonosságot mutat. Ez természetesen más pártcsaládok esetében is jól kimutatható.   

Tanulmányunknak ugyan nem tárgya a politikai kontinuitás vizsgálata, mégsem  feledkezhetünk meg azokról a változások hatásairól, amelyek az utolsó, 1947. évi többpárti választás és a rendszerváltás között végbementek. Elegendő itt jelzésszerűen utalni az úri középosztályok eltűnésére, az iparban foglalkoztatottak számának növekedésére, a mezőgazdaságban ennek fordítottjára, az iskolai végzettség radikális emelkedésére, a városiasodás előrehaladására stb. Mindezek együttese jelentős kihatással van a politikai mentalitás alakulására: a város foglalkozási szerkezetéből adódóan politikailag sokszínűbb, mint falu korában; az iparban foglalkoztatott népesség munkássá válása vidéken is kedvez a baloldali irányultság kialakulásának, és még hosszan lehetne sorolni a lehetséges hatásokat. Az egykori szocialista városok ma is szinte kizárólag a baloldali pártoknak jelentenek biztos mandátumokat. E széles sodrású gazdasági, politikai és társadalmi folyamatoknak a választói mentalitásra gyakorolt hatása további kutatást igénylő feladat.

A természetföldrajzi adottságok – közvetett módon –, de sok tekintetben meghatározzák a választási eredményeket. Ahol a föld mélye ásványokat és érceket rejt, ezekre a kincsekre bányászt települ, s ha víz is van a közelben, akkor arra kohászat épül. Helyben vagy tőle nem messze gépipar teremtődik, ahol nagyszámú és koncentrált munkásság lel munkára. A szociáldemokrata párt pedig éppen a munkásság politikai céljainak elérésére szerveződött. A borsod-nógrádi iparmedence magas baloldali támogatottsága – már amikor az uralkodó politikai elit ennek kifejezését meg nem gátolta – erős folytonosságot mutat. Salgótarján 1922-ben 60 százalékkal szociáldemokrata képviselőt választ, 1945-ben a voksok kétharmadát, 1947-ben háromnegyedét az MKP kapja. Az 1989/90-es rendszerváltás óta ez az egyetlen választókerület, ahol a Munkáspárt rendre 10-18 százalékos befolyással rendelkezik…

A mezőgazdasági művelésre alkalmas földeken paraszti gazdálkodás folyik, s meghatározó módon erős a kisgazdapárt(ok) pozíciója. A magyar parasztság azonban igen bonyolult képlet, maga a kis és középparaszti életvitel csak egyik, bár fontos összetevője a politikai pártválasztásnak. Ennek bővebb kifejtésére már csak azért sincs itt lehetőség, mert az ilyen irányú kutatásoknak csak a kezdetén tartunk. Mást és mást jelent kisgazdapártinak lenni a Viharsarokban, az erős fajvédő mentalitással rendelkező Kiskunságon és megint más azokon a területeken, ahol évszázadok óta igen erős a hitbuzgalmi tevékenység. Annyi azonban bizonyos, hogy – igen különböző arányban ugyan –, de minden nagyobb pártnak volt és van paraszti szavazóbázisa.

A település nagysága – amelyet természetföldrajzi adottságok is befolyásolnak – önmagában is kihat a választói magatartásra. Egy nagyobb város urbanizáltsági foka, a foglalkozási struktúra sokrétűsége, a különböző kultúrák szimbiózisa vagy egymás mellett élése plurálissá teszi a politikai viszonyokat is. .

Új megközelítések a választási eredmények térképi ábrázolására

A parlamenti képviselőválasztás kettős értelemben is térben zajlik. Ez egyfelől fizikai teret jelent, hiszen a választók lakóhelyükön adják le szavazataikat. A voksokban megnyilvánuló pártpreferencia olyan statisztikai adatsor, amelynek területi eloszlása térképen (kartogramon) ábrázoljuk. A tér kifejezést ma mind gyakrabban alkalmazzuk elvontabb és tágabb értelmezésben is. Jó példa erre a mindjobban elterjedő virtuális tér, amely a mai köznyelvben – elsősorban az internet elterjedésével – nap mint nap előfordul. Matematikailag bármely három különböző, számokkal leírható jelenség egy koordináta rendszerben ábrázolható, másképpen fogalmazva egy három dimenziós teret alkot. Ebben az értelemben a választás egy politikai térben játszódik le. 2002-ben három pártlistáról jutottak képviselők a parlamentbe, eredményeik tehát egy háromdimenziós politikai térben ábrázolhatók. 1998-ban öt párt képviselői ültek a T. Ház padsoraiban, így tehát egy ötdimenziós politikai térben képzelhetjük el akár a 10 873 szavazókör adatait. A választási földrajz tehát a (település)földrajzi teret és a (párt)politikai teret együttesen kívánja leírni.

Általában persze nem ilyen bonyolult a helyzet. Amennyiben a választási információk közül csak egyetlen jellemzőt (a választási részvétel vagy adott párt szavazati aránya) akarunk ábrázolni, akkor az különösebb szolgálati tudás nélkül is könnyen értelmezhető. Nehezebb a helyzet akkor, ha egyszerre több tényezőt is figyelembe akarunk venni. Egy-egy földrajzi egységre (szavazókör, település, választókerület) nem egyetlen párt eredménye a jellemző, hanem a szavazáson résztvevő összes párt támogatottsága által alkotott mintázat. Miközben az egész országra 2002-ben használhatjuk a kétpárt-rendszer fogalmát (pontosabban a politológia ezt kvázi kétpárt-rendszernek nevezi), addig a fővárosban a két nagy párt (az MSZP és a Fidesz) mellett további két középpárt (az SZDSZ és a MIÉP) is stabilnak látszik. Támogatottságuk az utolsó két választáson tíz százalék körüli volt.

A korábban bemutatott, hagyományos választási térképek mellett egyre nagyobb az igény az új, több információt tartalmazó képi megoldásokra. A korábbi kartogramok általában csak egyetlen tényező bemutatására voltak alkalmasak. Márpedig egy-egy választókerületre éppen az ott fellépő jelöltek támogatásának együttes kombinációja, annak mintázata a jellemző. A továbbiakban a korábban bemutatott megoldásoknál többet tudó kartogramokból mutatunk be egy-egy példát.

Termokartogram – adott párt támogatottságának változása az időben

 A térinformatika a műszaki gyakorlatból vette át a mind gyakrabban alkalmazott megoldást, az ún. termokartogramot. Ennek segítségével idősoros összehasonlításra van lehetőségünk. Az adott politikai párt által kedvező irányú változásokat, a támogatottság növekedését meleg színárnyalatokkal, míg a visszaesést hideg színek mutatják. Az erősebb árnyalatok a növekedés/csökkenés nagyságát mutatja.

6. kartogram – az MKP 1945. és 1947. évi eredményeinek különbsége

A kommunista párt esetében elkészítettük azt a térképet, amely az MKP választási arányainak változását mutatja be. A vörös színárnyalataival jelöltük azokat a területeket, ahol a támogatottság nőtt, a kék árnyalataival pedig ahol csökkent. A változást az 1945-ös támogatottsághoz képest, a különbségek a százalékpontok eltérését jelentik. A legtöbb járás/város területén nőtt az MKP befolyása. A Dunántúlon és az ország északkeleti részén a legnagyobb a változás, ugyanis e területen rendkívül alacsony (öt százalék) körüli volt a párt támogatottsága. A jobb teljesítményt felmutató területeken természetesen már kisebb volt a mozgósítható tartalék. Váratlannak mondható, hogy jelentősen visszaesett az MKP két összefüggő területen, az Alföld közepén és a Kiskunság közepén a Duna mentén. A támogatottság csökkenése két okkal függhet össze. E területek közös jellemzője a jó termőföld, a magas hozamok és az életképes önálló parasztgazdaságok nagy száma. Így valószínűleg e területek rendelkeztek a legnagyobb élelmiszertartalékokkal, a szovjet hadsereg ellátására különböző módon igénybevett javak mennyisége is itt lehetett a legnagyobb. Talán befolyásoló tényező volt - ha kisebb mértékben is - a kolhozrendszer bevezetésétől való félelem.

Különbségtérkép: koalíció és ellenzék

Egy választásföldrajzi egység mentalitásáról pontosabb képet kapunk, ha a pártok bizonyos csoportjainak támogatottságát összeadjuk, majd összehasonlítjuk más pártok ugyancsak összevont eredményével. Kézenfekvőnek látszik ez kormánykoalíció és a parlamenti ellenzék esetében. Ha a két nagy blokk támogatottságát egymásból kivonjuk, akkor megkapjuk azt az eredményt, amely megmutatja, hogy az adott választókerület (aktuálisan, az adott időpontban) inkább kormánypárti vagy inkább ellenzéki beállítottságú. Az ábrázoláskor használt színek erőssége alapján pedig következtethetünk az irányultság intenzitására is. Minél élénkebbek a színek, annál határozottabb az elkötelezettség az egyik vagy másik oldalra. A halványabb, pasztellszínek azt mutatják, hogy a két oldal támogatottsága a kiegyensúlyozotthoz közeli  

7. kartogram – A koalíció és az ellenzéki pártok választási arányainak különbsége

A példaként bemutatott 1990-es térkép annak illusztrálására szerepel itt, hogy bemutassuk, nem mindig kézenfekvő a megfejtése az egyik vagy másik oldal többségének. Különösen igaz ez akkor, ha olyan átmeneti időpontban került sor a választásokra, mint 1990-ben. Ekkor még nemcsak a választók többsége, hanem a helyi és központi pártelitek sem voltak olyan mértékben tisztában a pluralista pártviszonyok működésével, mint akár négy évvel később.

Az 1945-ös FKGP „bomlástermékei” 1947

Szerencsés esetben meghatározhatjuk azt is, hogy egy jelentősen visszaeső (vagy előrenyomuló) politikai erővel mi történt. Az FKGP 1945-1947-es története esetében – mivel a politikai paletta baloldala lényegében nem változott – bemutatható, hogy a korábbi kisgazda szavazók melyik pártot támogathatták 1947-ben.

Az 57 százalékos FKGP győzelem legfőbb oka, hogy tőle jobbra lévő párt nem indult a választásokon. Így a nemzeti konzervatív tábor szavazói és a politikai katolicizmus hívei csak a paraszt-polgár összefogást hirdető, széles gyűjtőpárttá váló kisgazdapártra voksolhattak. Az FKGP 1947-es mélyrepülésének egyik oka mindenképpen abban kereshető, hogy ezen a választáson már önálló pártként indult a politikai katolicizmust zászlajára tűző Barankovics István vezette Demokrata Néppárt, a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt pedig a nemzeti konzervatív tábor szavazóinak kínált alternatívát. Ha a leggyakrabban az MKP által használt „reakciós” kifejezésről lehántjuk a propagandisztikus mázt, akkor tartalmilag, politikai irányultságát tekintve éppen a nemzeti konzervativizmus szavazótábort írhatjuk le. (A gyakran hivatkozott budai kerületekben az MFP 40 százalék feletti eredményt ért el!)

A Független Kisgazdapárt 1945-ben maga mögött tudhatta az egész polgári tábor támogatását. Vajon melyik területen melyik párt lépett az FKGP helyébe, pontosabban milyen mentalitású tábort képviseltek a kisgazdák? Térképen ábrázoltuk az 1945-ös kisgazdapárti szavazatok domináns utódait. Domináns utódnak tekintettük azokat a pártlistákat, amelyek a polgári pártok együttes választási eredményeinek legalább a felét megszerezték. Az egyes pártokat eltérő színekkel jelöltük, míg a fehéren maradt cellákban nincs domináns utód. Az ilyen járásokban és városokban rendszerint a környékben fellelhető utódpártok közösen osztoztak a szavazatokon.

8. kartogram – az FKGP bomlástermékei

A DNP azokon a területeken lett "utódpárt", ahol a politikai katolicizmusnak már félévszázados erős tradíciói voltak: Észak-Dunántúl, Nógrád megye nyugati része számít ilyennek. Némileg váratlan a jó szereplés Somogyban és Baranyában, valamint Szabolcs és Zemplén számos járásában. Váratlannak tekinthetnénk viszont a párt gyenge fővárosi szereplését, hiszen ott a két világháború között mindig erős volt a kereszténypárt. Hogy mégsem valami rendkívüli okról van szó, annak két szorosan kapcsolódó oka van. A fővárosban a Wolff Károly vezette Keresztény Községi Párt reprezentálta a politikai katolicizmust, még a kereszténypárt két világháború közötti politikájánál is jóval konzervatívabb felfogásban. Barankovics sohasem hagyott kétséget afelől, hogy a Wolff-párttal semminemű közösséget nem vállal! A másik kereszténypárt, a KNT, a régi Esztergom megyében és Székesfehérváron lépett az FKGP helyébe, ugyanis a választókerületben sem a DNP, sem az MFP nem állított listát.

Az előbbi okok miatt a fővárosban az MFP vált a kisgazdapárt domináns örökösévé. További olyan területeken is a függetlenségi párt lett a meghatározó ellenzéki erő, ahol sem számottevő keresztény, sem számottevő kisgazda tradíció nem volt: Abaújban és kelet-Borsodban, Csongrád és Bács-Bodrog vármegyében.

Klaszteranalízis – térképen

A klaszteranalízis a szociológiában gyakran alkalmazott statisztikai módszer. Esetünkben igen jól áttekinthető képet kaphatunk az egyes választókerületekre jellemző kombinációkról. A klaszteranalízis során az egymáshoz közel álló eredményeket egy matematikai eljárás segítségével csoportosítjuk az általunk meghatározott számú csoportba (klaszterbe). Így a különböző politikai irányultságok sajátos együttesét mutató politikai régiókat kapunk.

Az 1998. évi választásokon 12 párt állított listát, s listáról öt párt jutott a parlamentbe. Hatodikként a 4 százalékot átlépő Munkáspártot, hetedikként pedig a három százalékos, de egyéni képviselőket bejuttató MDF-et is felvettük. Így az érvényes szavazatok 94,80 százalékát reprezentálja a vizsgálat. A kialakítandó csoportok (klaszterek) számát jelen esetben négyben állapítottuk meg.

Az eljárás meghatározza az adott klaszterbe tartozó választókerületeket és a rájuk leginkább jellemző választási eredményeket is, ezek az ún. centrumokat. A fenti szokásosan közölt jellemzők mellett a táblázatba néhány egy új oszlopot is felvettünk. A részvételi arány azt mutatja meg, hogy az adott csoportban a választójogosultak milyen arányban vettek részt a szavazáson. A súlyszám jelzi, milyen az egyes csoportokba tartozó szavazók aránya a csaknem négy és fél-millió szavazó állampolgár körében. Az index oszlop arról tájékoztat, hogy az adott csoportban a választáson megjelenők aránya hogyan viszonyul összes szavazópolgárai arányához.

Az egyes csoportok jellemzése során két adatsor együttes figyelembevételére van szükség: az egyes pártok adott klaszterre jellemző támogatottságát és ennek eltérését az adott párt országos átlagától való eltérését. Például az 4. számú csoport (klaszter) legfontosabb jellemzője a kisgazdapárt igen jó szereplése: 14 százalékos országos átlagához képest 21 százalékos jellemző érték. E kiugró teljesítményével is marad harmadik helyen a pártok sorában. A legerősebb itt az MSZP saját átlagánál valamivel gyengébb eredményével, a második helyezett FIDESZ támogatottsága pedig ebben a csoportban a legkisebb. Az SZDSZ is itt a legrosszabb, a MIÉP teljesítménye is gyenge. A könnyebb követhetőség kedvéért diagramban is bemutatjuk az egyes csoportok jellemzőit, majd a klasztereket számítógépes térinformatika segítségével kartogramon mutatjuk be.

Az 1. számú klaszterbe 40 egyéni választókerület került, s ide tartozik a szavazók 23 százaléka. A részvétel egy százalékkal volt magasabb az országos átlagnál (57,21). Ez az egyetlen klaszter, amelyben a FIDESZ legjobb eredményével (33,08) az első helyre került, öt százalékkal megelőzve a leggyengébb támogatottsággal rendelkező szocialistákat (28,26). A két nagy párt mögött egy középpárt, a saját átlagán felüli eredményt mutató kisgazdapárt (15,27). A következő négy szervezet már kispárt, az országos képnek megfelelő sorrendben, valamennyien átlaguk alatti támogatással. Az ilyen választókerületek történelmi sajátossága, hogy amíg a baloldali-szociáldemokrata tradíció igen gyenge, addig a politikai katolicizmus évszázados hagyományokkal rendelkezik a Dunántúl északnyugati negyedén és a régi Nógrád-Hont megye nyugati részén. 

9. kartogram – az 1998. évi választások klaszterei

A 2. számú csoportban 42 választókerületet találunk, amely a szavazók 28 százalékát reprezentálja. A választási aktivitás kimagasló (62,21 százalék), hat százalékkal magasabb az országosnál. A 111 százalékos index jelzi, hogy a magas választási részvétel miatt a csoport több mint 10 százalékkal felülreprezentált a választójogosultakhoz képest. Két közel azonos befolyású 30-31 százalékos vetélytárs, az MSZP átlag alatti befolyása mellett átlag feletti Fidesz támogatottság társul. A két nagy mellett három 8-10 százalékos középpártot találunk: a harmadik helyre feljövő SZDSZ (10,26),  az FKGP (9,15) és MIÉP (7,83) sorrendben. Az MDF 3,70-es legjobb teljesítményével itt sem képvisel jelentős erőt. A kisgazdák itt szerepeltek a legrosszabbul, a másik két párt viszont itt érte el legjobb eredményét. Az e csoportra jellemző igen erős liberális - MIÉP szembenállás földrajzilag igen jól lokalizálható. A csoportra jellemző a városiasultság magas foka: a budai kerületek és a belváros, Debrecen, Győr, Kecskemét, Miskolc és Szeged belvárosi része. Szinte kizárólag városi választókerületekről van szó, a főváros és tágabb környéke 27 választókerülete területileg is összefüggő, míg a többi szigetszerűen helyezkedik el! Feltehetőleg tovább tart a polgárosodás sikeresei és a tulajdonlástól-karriertől távolmaradt alsó középosztálybeliek éles szembenállásat.

A 3. számú csoport 52 választókerülettel a legnagyobb, az érvényesen szavazók 29 százalékát képviseli. A részvétel 1 százalékkal alacsonyabb az országos átlagnál (55,17). Az MSZP messze a legjobb támogatottsággal (37,30) rendelkezik, miközben a Fideszé igen alacsony (24,85), a kisgazdapárté valamivel átlag alatti (12,35). Ez az egyetlen csoport, ahol a Munkáspárt is eléri a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékot. Ezek hagyományosan erős baloldali befolyással rendelkező, magas az ipari lakosságú területek: Dél-Pest szinte teljes egészében, a XIII-XIV. kerület, a borsod-nógrádi és a dorog-tatabányai iparmedence. Ide tartoznak a korábban szocialista városoknak nevezett települések: Dunaújváros, Kazincbarcika, Ózd, Paks, Tatabánya, Tiszaújváros. A csoport kisebb részben baloldali hagyománnyal is rendelkező, agrár-ipari vidék (Heves megye, Szolnok város, Nyíregyháza, Kaposvár, Dombóvár).

A 4. számú csoport 42 választókerületébe tartozik az érvényesen szavazók 20 százaléka. A csoportot kimagaslóan alacsony, átlagban az érvényességet alig elérő (50,30 százalék) alatti részvétel jellemzi. Az index 89 százalékos, tehát az alacsony részvétel miatt több mint 10 százalékot csökkent a részvevők súlya a választójogosultakhoz képest. Átlag alatti MSZP (31,24) befolyása, a Fidesz itt leggyengébb (24,59), viszont nagyon erős az FKGP (21,02). E három nagypárt mellett a többiek 4-5 százalékos kispártok. A csoport jellegadóan agrárvidék, azok a toposzok, ahol a kisgazdapárt tradicionálisan is nagy befolyással rendelkezett. Legnagyobb részt ide tartozik az Alföld (a Kiskunság kivételével), Somogy és dél-Baranya. E klaszterben alapvető szerepe van a város-falu dimenziónak.

A régiók területe általában összefüggő, de természetesen gyakoriak az adott területtől elütő, „zárvány” körzetek is. Számos további szempontból is vizsgálhatóak a kerületek. Például a püspöki székhelyeken rendre nem találunk baloldali dominanciát, az egy Kaposvár kivételével. Kaposvár mint püspöki székhely alig egy évtizedes múltra tekint vissza. A csoportok rövid jellemzéséből is kiderül a történeti tradíció fontossága és folyamatossága. A politikai mentalitás lassan változó képződmény. A választókerületi eredményekben jelentős szerepe van a hosszabb ideje kialakult és jelenlévő történelmi tradícióknak, a melyek bonyolult gazdasági és társadalmi tényezők hatására alakultak ki és a politizálás „genetikai” kódjaként rögzültek. A környezet és a körülmények határozzák meg, hogy e kód milyen politikai magatartásmintát eredményez.

Klaszteranalízis 2002.

A 2002. évi választások esetében nem a listás, hanem az egyéni választókerületek eredményei alapján végeztük el a csoportosítást. Ez azzal az előnnyel jár, hogy bemutathatjuk azt, az ország mely részein nem ment (még?) végbe a két blokkra történő tagolódás. A klaszteranalízis így nem tud mit kezdeni a két szombathelyi választókerülettel, ahol közös MSZP és SZDSZ jelölt indult. Így 174 egyéni választókerület tipizálását végezhetjük el.

Az 1. számú klaszterbe a választókerületek 40 százaléka tartozik, itt a két nagy párt támogatottsága általában 10 százalékkal alacsonyabb az országosnál. Induló jelöltjeik együttesen is csak 60 százalék körüli befolyással rendelkeznek, tehát itt nem történt meg a két nagy lista irányába történő radikális elmozdulás. A legnagyobb területen a politikai értékválasztás irányultságának nincsenek olyan tartós előzményei, mint a más klaszterekbe tartozó választókerületeknek. Fontos lehet a jelöltek személyi presztízse is, a Centrum Párt, az FKGP néhány jelöltje mellett számos független jelölt önmaga is szerzett 15-20 százalékos támogatást.

A 2. csoportban a Fidesz és az MDF közös listája igen magas támogatottságot szerzett, miközben az MSZP átlagban 10 százalékkal gyengébben szerepelt. Ide tartozik szinte a teljes észak-nyugat Dunántúl és Debrecen égésze, míg a többi választókerület nem alkot összefüggő területet.

A 3. típusba mindössze 9 választókerületet sorolható. Közös jellemzőjük az SZDSZ és a MIÉP – saját átlagához képest – igen magas, kétszeres támogatottsága. Hét kerületet Budapesten vagy a főváros szomszédságában terül el.

10. kartogram – a 2002. évi választások klaszterei

A 4. számú klaszterbe az esetek egyharmada sorolható, itt kimagasló az MSZP támogatottsága. Az már csak a véletlen műve, hogy a csoportot reprezentáló MSZP befolyás  – 47,14 százalék – a második tizedes jegyig egyezik a 2. klaszter Fidesz értékével (47,19 %). A gyengébb pozíciójú párt esetében is tükörhelyzetről van szó, az eltérés itt is 1 százalékon belül van: e klaszterban a Fidesz 32,94 %, míg a „. Csoportban az MSZP-é 32,10!  Az ide tartozó választókerületek között – ellentétben 1998-al – meglepően nagy a városok aránya. A  fővárosi kerületek fele mellett Miskolc és Pécs egésze, Szeged 3 választókerülete közül kettő, majd Győr, Szolnok, és Nyíregyháza és környéke.

A parlamenti választások politikai földrajza a rendszerváltás után

A tanulmány előző részeiben betekintést nyerhettünk abba, hogy a választásokon megnyilvánuló politikai értékválasztás térképi ábrázolására milyen lehetőségek vannak. Minden esetben kitértünk arra is, hogy a példaként előhozott szavazásokról milyen tartalmi megállapításokat tehetünk nagyrészt a kartogramok alapján. A továbbiakban elsősorban az 1989-1990-es rendszerváltás utáni időszak politikai regionalizáltságának néhány lényegi összefüggését kíséreljük meg összefoglalni. Ez számos kockázattal jár, hiszen egy soktényezős, rövid időszak alatt is igen jelentős változásokat mutató, „mozgó” jelenség lényegi elemeinek bemutatása csak korlátozottan lehet időtálló. A történész mindig a mából néz vissza, ugyanakkor szokatlan feladat a napjainkban is változó közelmúlt leírása.

A jelenkori hazai többpárti választásaira különösen igaz az az egyszerűnek tűnő magyarázat, hogy a szavazók döntő többsége saját, mindennapi praktikus életideológiája alapján választ. Mégpedig leginkább annak a politikai erőnek adja oda a voksát, amelyikbe leginkább beleképzeli, hogy a legközelebb áll ahhoz az értékvilághoz, amelyet a szavazó aktuálisan magáénak tart. A XX. századi Magyarország többpárti időszakaiban is sokkal gyorsabban változtak a pártok (és a politikai struktúra egésze), mintsem, hogy a választók többségének tartósan elkötelezhette volna magát egy adott párt mellett. Természetesen a hosszú ideje a polgári demokráciákban élő nyugat európai polgárok pártpreferenciája is folyamatosan változik, ám ott érthetően jóval nagyobb a választói magatartás stabilitása.

Az 1947-es választásokat a széles közvélemény a „kékcédulás” csalás választásaként tartja számon. Tárgyunk szempontjából itt és most azonban van az akkori szavazásnak egy fontosabb jellemzője. Annak ellenére, hogy az akkori voksolást semmiképpen sem tekinthetjük szabad és demokratikus választásnak, mégis – a szélsőjobbot kivéve – a korabeli Európa minden jelentős politikai irányzatának (pártcsaládjának) hazai megfelelője jelentős társadalmi támogatottságot kapott. A II. világháború után szerte Európában jelentős balratolódás ment végbe. A munkáspártok két meghatározó vonulata (kommunisták és szociáldemokraták) itthon is megkapták a szavazatok legalább harmadát, Franciaországban és Olaszországban meghatározó kormánypártok voltak. A politikai katolicizmus – európai mércével is modern – hazai képviselője, a Demokrata Néppárt a visszaélések ellenére is a második helyen végzett. Az agrárpártok két szervezete, az FKGP és a Nemzeti Parasztpárt csaknem minden negyedik szavazó támogatását elnyerte. A nemzeti konzervativizmust reprezentáló Magyar Függetlenségi Párt úgy kapott 15 százalékot, hogy a választókerületek negyedében listát sem állított, s a választójogból történő kizárások is valószínűleg őket érintették a leghátrányosabban. A két kis liberális párt a kiélezett választási harcban nem ért el jelentős támogatást, a kor nagy kérdései nem a liberalizmushoz kapcsolódtak, társadalmi bázisuk jelentős része pedig a háború áldozata lett.

1990-ben a többpárti újrakezdés – magától értetődően – csak részben vette fel az 1947-49-ben elejtett fonalat. A választásokon induló pártokat „előtörténetük” alapján három csoportba sorolhatjuk. A „történelmi pártok” a II. világháború utáni rövid többpártrendszer reinkarnációi voltak, mint például az FKGP, a KDNP, az MSZDP. Az „új pártok” a rendszerváltás során jöttek létre, s meghatározó alakulataik ma is parlamenti szereplők, mint a Fidesz, az MDF és az SZDSZ. Az „utódpártok” az államszocializmus politikai rendszerének bomlástermékei voltak, mint az MSZP, a nevét 1992-ben Munkáspártra változtató MSZMP, az agrár-reformkörökből párttá vált Agrárszövetség és a Hazafias Népfrontból alakult Hazafias Választási Koalíció.   

A választói magatartás hatása a politikai rendszerre 

Ha messzebbről – mondjuk egy nyugat-európai politológus szemével – nézzük az utóbbi csaknem másfél évtized hazai politikatörténetét, a magyar történések sikersztoriként kerülnek majd be a posztszocialista régió átalakulásáról szóló történeti munkákba. Az egykori szovjet blokk országai közül csak Magyarországon teljesült csaknem maradéktalanul a kapitalizmusba való átmenet, s nemcsak a politikai rendszert illetően. Témánk szempontjából három ilyen hungarikumot fontos itt megemlíteni.

1. A parlament mind a három ciklus teljes időtartamát kitöltötte. Ebben nem volt szerepe annak a konstrukciónak, hogy a konstruktív bizalmatlansági indítvány miatt nagyon nehéz a kormány leváltása, hiszen ilyen politikai helyzetnek a közelébe sem került a magyar politika.

2. Mind a négy parlamenti választáson megbukott a hatalmon lévő kormánykoalíció. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a kiegyezés után gőzerővel startoló polgárosodás révén a társadalom természetes pluralizálódása minden történelmi elkanyarodás ellenére folyamatos volt, még olyan periódusokban is, ahol azt a politikai rendszer kifejezetten gátolni igyekezett. Abban a pillanatban, amikor a választások valódi tétje a politikai váltógazdálkodás lett, a magyar társadalom azonnal vevő volt erre az új szabályra. A váltógazdálkodás tétje nélküli választások – akár többpárti voksolás, akár egypárti népszavazás – hosszú elvonási tünete után a választópolgár sikerrel érvényesítette politikai akaratát. „Ha le lehet őket váltani, akkor ezt meg is tesszük” – szólt a lakosság üzenete. A politikai tanulás e folyamatában a társadalom, mint szavazópolgárok közössége érettebben viselkedett, mint saját politikai elitje!  

3. Egy rövid, tízéves időszak alatt lezajlott az áttérés az egypártrendszerről a kétpártrendszerre. 2000 elejétől kezdve nem volt olyan közvéleménykutatási adatközlés, amelyikben a két legnagyobb párt összesített támogatottsága 80 százaléknál kisebb lett volna. A 2002. évi listás szavazatokat összesítve (MSZP 42 %, míg a Fidesz és az MDF közös listáé 41 %). Ezt a politológai szakirodalom „kvázi kétpárt-rendszerként” definiálja. 1990-ben az első 5 párt eredménye is kisebb volt, mint 2002-ben az első kettőé.

A két erős pólus kialakulása rövid idő alatt ment végbe, beszippantva a korábbi jelentős pártok szimpatizánsainak nagy részét. Az előző három választás az egész ország területén egy homogenizációs folyamatot mutatott: minden párt esetében csökkentek a területi különbségek, az egyes választókerületek eredménye egyre kisebb eltérést mutatott az országos támogatottságtól. Ez 2002-ben nem folytatódott. Az első fordulóban az egyéni választókerületekben elnyert mandátumok – mind az MSZP, mind a Fidesz oldalán – nagy különbségű győzelmek voltak. A győztes (50 % feletti támogatottság) nem 5-6 százalékkal veri meg esélyes riválisát, hanem 15-25 százalékkal. A tét nagysága, a választási küzdelem hevessége olyan erős impulzusokkal bombázta a választókat, hogy a történelmileg rögzült bal vagy jobboldali előny, amely a kilencvenes években mérsékelt volt, 2002-ben erősen felnagyítódott.

A főváros politikai regionalizáltsága

Budapest már a 19. század végén európai mércével is jól polgárosult nagyváros, a Horthy-korszakban is végig titkos választásokkal. Folyamatos a négypárti politikai szerkezet, a két nagy párt mellett két középpárt jellemzi. A szociáldemokrata baloldal mellet egy jobboldali nemzeti konzervatív (olykor konzervatív nacionalista) párt alkotja két meghatározó erőt. Az egyik középpárt egyértelműen liberális erő (párt vagy pártszövetség). A negyedik szereplő egyértelmű leírása jóval nehezebb, olyan alakulat, amelyik a nemzeti konzervatív párttól jobbra áll, populista és radikális, vagy maga is fajvédő, vagy ilyen irányú vonzódása van. A Horthy-korszakban ilyen a Wolf-féle Keresztény Községi Párt, 1998 óta pedig a MIÉP.  

A belső budai részek folyamatosan egyértelmű jobboldali fölényt mutatnak, míg a pesti oldal balliberális többségű. A liberális támogatottság elsősorban a Nagykörúton belül erős, onnan kifelé haladva folyamatosan gyengül, a belső budai részeken is számottevő. A szociáldemokrata-szocialista baloldal a Nagykörúttól kifelé folyamatosan növekvő, az ipari foglalkoztatottak által lakott részeken pedig igen erős. Ugyanez a jellemző az 1950-ben a fővároshoz csatolt, korábban önálló külső kerületekre (Újpest, Pesterzsébet, Csepel). A korábban falusias jellegű peremközségekben (pl. a Rákos- kezdetűek) a baloldal kisebb támogatottsággal rendelkezik, itt a kisgazdáknak is számottevő pozíciói voltak. A széljobb a belbudai kerületeken túl a pesti oldal belvárosi részén is erős pozíciókkal rendelkezik. Az utóbbi években az SZDSZ és a MIÉP támogatottsága „együtt fut”, ahol az egyik erős, ott általában a másik is, s ugyanez igaz az alacsony támogatottságú kerületekre is.

A vidéki nagyvárosok jellemzői

A vidéki nagyvárosok politikai arculata is magán viseli a történeti kontinuitás alapvető jegyeit. A számottevő iparral rendelkező városokban (Győr, Miskolc, Pécs) legnagyobb támogatottsággal a baloldali erők rendelkeznek. A Horthy-korszakban ez stabilan jelentett egy mandátumot, s napjainkban is markáns a szocialista fölény. Ez természetesen nem mindig jelent egyértelmű MSZP mandátumot, hiszen a választások időszakának politikai közhangulatának szezonális hatása és a második fordulóra kialakított szövetségkötések nem feltétlenül a relatív többséggel rendelkező politikai erőnek hozzák meg az abszolút többséget.

Az alföldi nagyvárosokban (Debrecen, Kecskemét, Szeged) általában a nemzeti konzervatív párt támogatottsága a legnagyobb. Kecskemét kivételével itt is rendszeresen születtek baloldali mandátumok, az előny azonban tendenciajelleggel folyamatosan a baloldalon van. A liberális erők akkor tudnak számottevő szerephez jutni, ha sikerrel szólítják meg a környék agráriumából élő vállalkozói rétegeket. A két világháború között ezért juthattak mandátumhoz Debrecenből és Szegedről vagy a Rassay-párt jelöltjei vagy a kisgazdapárt agrárliberálisai.

A Horthy-korszakban e fő tendenciák mellett néhány városban harmadik politikai erő is meg tudott kapaszkodni. A két világháború között Győrött számottevő pozícióval, olykor mandátummal is rendelkezett a politikai katolicizmus. Miskolc érdekes politikai képletet alkotott, a kormánypárt általában nem tudott listát állítani. A város második ereje egy sajátos jobboldali szövetség volt, ahol a fajvédő mentalitású alaprétegre vagy a helyi vállalkozók érdekképviselete, vagy a kisgazdapárt jobboldala épült.

Nagytájak az ország politikai térképén

A „vidék” egyik legkarakteresebb politikai régiója Dunántúl északnyugati része, Vas megye és a környező választókerületek. A választók politikai értékválasztása stabil és folytonos, ám a politikai pártok változása miatt nehezebben tetten érhető. A polgárosodás lassú evolúciós ütemére való igény, a nyugatra való figyelés és a vallásgyakorlásban is kifejeződő tradicionalizmus már a 19. század végén is jól kimutatható. A Katolikus Néppárt mandátumainak nagy részét innen szerezte, s a két világháború közötti időszakban is innen származott a kereszténypárt vidéki mandátumainak többsége. 1945-ben a kisgazdapárt 70 százalék feletti támogatottsága helyére 1947-ben a Demokrata Néppárt 50 százalék feletti támogatottsága lépett. A rendszerváltás után ez volt a KDNP legerősebb régiója, miközben a legerősebb párt az SZDSZ volt. A liberálisok magas támogatottságát több tényező magyarázza. A polgárosodás iránti feléledt erős igény, a terület fekvéséből adódó gazdasági előnyöket egy liberális gazdaságpolitika szolgálhatná a legjobban. 1990-ben az SZDSZ erőteljes antikommunista retorikája is termékeny talajra hullott, hiszen a régió a vasfüggöny miatt nem fejlődhetett az ott lakók elvárt vagy képzelt igényei szerint. A szabad demokraták pozíciója azonban 1994 után megrendült. Az utódpárttal közös kormányzás utólag hiteltelenné tette a korábbi antikommunizmust, a rendszerváltást követő gyors gazdasági fellendüléshez fűződő illúziók pedig törvényszerűen csak kiábránduláshoz vezetett. Így 1994 után a polgárosodás igénye és ígérete, valamint az antikommunizmus jegyében egymásra talált a Fidesz és a régió meghatározó politikai mentalitása.

A Dunántúl déli része nem rendelkezik olyan karakteres és jól követhető értékpreferenciával, mint az előző régió. A terület mezőgazdasági karakteréből következően a kisgazda mentalitás adja az alapréteget. A baloldal támogatottsága általában nem kedvezőtlen, különösen a somogyi részeken. A kisgazdapárt tagjainak kistulajdonosi jellegéből adódóan a politikai pártok között a centrumban helyezkedik el. Szövetségkötését általában társadalmi bázisának aktuális helyzete határozza meg. Amikor a kistulajdonos parasztság vélt vagy valós nemzeti sérelmei erősek, akkor a választói magatartás és ebből adódóan a kisgazdapárt szövetségkötése is a jobboldalhoz, a nemzeti konzervativizmushoz kötődik. Abban az esetben, ha a parasztság szociális helyzete kritikussá válik, akkor az elmozdulás balra történik. A szociális védelem iránti igény, a nagybank és a nagytőke ellenesség már elegendő alap az együttműködésre. 

A Duna-Tisza-köze, a Kiskunság az országnak az a része, ahol a baloldal pozíciói történelmileg is a leggyengébbek voltak, s napjainkban is ez a szocialisták leggyengébb terepe. Az itt elhelyezkedő választókerületekben az egységes párti vagy kisgazda jelöltek komoly fajvédő kötődéssel is rendelkeztek. A liberális pártok folyamatosan csekély támogatottsággal bírtak. Napjainkban is jellemző az erős kötődés a nemzeti konzervativizmushoz, amely szinte mindig biztos mandátumokat eredményez.

A Tiszántúlon a Viharsarok a legismertebb politikai régió. Itt születtek az agrárszocialista mozgalmak, s a két világháború között is együtt volt jelen az agrárjellegből következő kisgazdapártiság és a földmunkás-szegényparaszti forrásból táplálkozó baloldaliság. A Horthy-korszakban e két irányzat itt mindig támogatta a másikat, folyamatos volt közöttük a választási együttműködés. Az 1945. évi választásokon ezen a területen nem sikerült az FKGP-nek abszolút többséget szereznie. 1990 után is az agrár és a szocialista erők viszonya határozta meg a választás végeredményét. Amíg erős volt az FKGP, származtak innen mandátumai, s a jobboldali erők irányába való elköteleződés – 1994-et kivéve – a nemzeti konzervatív oldal pozíciójának erősödését hozta. A Tiszántúl többi részén (mint az Alföldön típusosan) a két világháború között nagyrészt ellenfél nélküli, egyhangú választásokra került sor. 1945-ben az FKGP abszolút többsége mellett – különösen Hajdúban és Biharban – erős volt a Nemzeti Parasztpárt is. A rendszerváltás után a kisgazdák újból magas támogatottságra tettek szert, ugyanakkor az országnak ez a leginkább szezonális hatásnak kitett része. A nagyobb városokat kivéve itt a legkisebb a szavazótáborok állandósága. A régió a legérzékenyebb az országos közhangulat irányába történő elmozdulás, s régió viszonylagos alulfejlettségéből adódóan itt a legnagyobb a média befolyásoló hatása is. 

A borsod-nógrádi iparmedence – mint korábban is többször említettük – dominánsan baloldali irányultságú, s ez a mandátumokban is kifejeződik. E politikai régiótól nyugatra húzódik az Esztergom-Balassagyarmat tengely. Az ide tartozó településeken történetileg erős a politikai katolicizmus befolyása, majd annak halványulása után a nemzeti konzervatív irány számíthatott és számíthat a többség megszerzésére. Tovább haladva nyugatra a Tata-Dorog iparmedence ismét a baloldali mentalitás többségét hozza. A borsod-nógrádi medencétől indul dél felé egy szakócára emlékeztető szűkülő alakzat, amely a Tisza középső folyásának alsórészéig terjed. Itt a rendszerváltás óta egyre erősödik a baloldal befolyása, bár ez az egyéni választókerületekben nem mindig eredményez mandátumot.

Végezetül nem felesleges újból hangsúlyozni, hogy a szavazatokban megnyilvánuló politikai értékválasztást sok tényező befolyásolja. Ezek közül csak az egyik, de kétségkívül nagy fontosságú a történeti kontinuitás. A politikai mentalitás területi eloszlása nem követi a természetföldrajzi tagozódást, de nem is teljesen független tőle. A választási magatartás területi eloszlásának kutatása csak a kezdeti lépéseknél tart, korántsem lezárt, a továbbiakban számos új eredmény fogja árnyalni az itt közölt megállapításokat.

Kézirat, térképmellékletek nélkül

Megjelent: Kis magyar választási földrajz 1920-2002. Rubicon 2002. 4-5. sz. 4-16.