Gazsó Ferenc-Stumpf István

Pártok és szavazóbázisok két választás után

A legutóbbi parlamenti választások gyökeresen átrendezték az egyébként stabilnak bizonyult parlamenti pártszerkezet belső erőviszonyait. A jórészt instabil, nehezen prognosztizálható választói magatartás sokféle várakozást, óhajt, reményt és magabiztosnak tetsző politológiai jövőbe látást keresztezett. A választók kíméletlenül megvonták a hatalmi tevékenység folytatásában reménykedő kormánypártoktól az ország további irányításának lehetőségét, egyúttal rácáfoltak azokra a prognózisokra is, amelyek a liberális választási szövetség nagyarányú szavazói támogatását. és élrekerülését valószínűsítették.

A pártok választói támogatásának globális méretei jól ismertek. Mind több megbízható infor­mációval rendelkezünk a választói magatartás és a pártbázisok szociológiai jellegzetességeiről is. A parlamenti választásokat követően a kutatókat, és feltehetőleg a politikai aktorokat is, mind in­tenzívebben az a kérdés foglalkoztatja, miként fest hazánkban a pártok társadalmi beágyazottsága és milyen tendenciák jellemzik a választópolgárok viszonyát a pártokhoz. Vajon megváltozik-e a következő években a pártok és a hatalmi elit mindeddig tapasztalt, túlnyomóan negatív állampolgári megítélése, avagy ezt a viszonyt változatlanul a bizonytalanság, a távolságtartás, a pártidentitás hiánya uralja? Egyáltalán hol tart jelenleg a pártosodás?

A tranzitológiai irodalom egybehangzó felfogása szerint virulens képviseleti demokrácia elkép-zelhetetlen jól beágyazott, stabil társadalmi bázisra támaszkodó pártrendszer nélkül. Ám ilyen pártrendszer - a nemzetközi szakirodalom szerint (Lipset-Rokkan 1967) - csak akkor létezhet, ha a pártok tevékenysége és a párttagoltság tartós társadalmi törésvonalakhoz kötődik. Mindezt mérlegelve sok kutató osztja hazánkban azt a felfogást, mely szerint a demokrácia kiteljesedésének esélyét rendkívül erőteljesen befolyásolja, hogy nagyobb késedelmek nélkül kialakulnak-e olyan pártok, illetve létrejön-e olyan pártszerkezet, amely a magyar társadalom törésvonal-struktúráival összhangban működik. (Lásd például: G. Márkus 1994; Angelusz-Tardos 1991; Schlett 1990.)

Egyelőre azonban a makrotársadalmat kaotikus vonások jellemzik. A pártrendszer pedig nem a társadalom tartós csoportminőségű politikai tagoltságára épül, hanem olyan konstrukció, amely a politizáló értelmiség különböző csoportjait megosztó ideológiai és politikai törésvonalak mentén szerveződött. A hazai párt szerkezet nem tömegeket mozgósító és a résztvevőket meghatározott politikai szubkultúrákba integráló pillérszervezetek rendszerére épül, hanem az államszocializmus reformjának és/vagy lebontásának céljait követő szűk csoportok és a hozzájuk kötődő behatárolt személyközi kapcsolathálózatok adják a tulajdonképpeni bázist. A hatalomváltást megelőzően voltaképpen ezek a csoportok szerveződtek pártokká, hogy befolyásra és társadalmi támogatásra tehessenek szert. Az idő sürgetett. A társadalmi mozgalmak pilléresedésének folyamatát rendkívül szűkre szabták a drámaian gyors ütemben változó makropolitikai fejlemények (Bihari Mihály 1992). A kényszerű pártosodás véget vetett a mozgalmi jellegű politizálásnak, a mozgalmár-amatőr politikai cselekvőket hatalmi harcra szólította az államszocializmus európai rendszerének egy csa­pásra bekövetkező összeomlása.

. A két választás közötti időszakot a pártokkal szembeni nagymérvű társadalmi elégedetlenség jellemezte. Ennek hátterében makrotársadalmi fejlemények húzódtak meg. A pártokkal és a demok­ratikus intézményekkel szembeni permanens elégedetlenség alapvető oka az, hogy a rendszer­változás egész eddigi menetében olyan tendenciák túlsúlya érvényesül, amely messzemenően keresztezi az állampolgároknak a társadalmi változásokhoz fűződő várakozásait és reményeit (Gazsó F. -Gazsó T. 1994). A magántulajdonon alapuló piacgazdaság kiépülésének elhúzódó folyamata az életfeltételek permanensen kedvezőtlen alakulásával fonódott egybe. Az állampolgári elégedetlenségnek ez az alapvető oka és háttere. Főként ezzel magyarázható, hogy a rendszerváltás folyamatait irányító hatalmi elit társadalmi pozíciója szembeötlően képlékeny. Kezdetleges és törékeny a hatalmi aktorok társadalmi támogatottsága, alacsony a politikai elit és a demokratikus intézmények presztízse és vonzereje. Ráadásul nem csupán az életfeltételek folyamatosan kedvezőtlen alakulása feszültségkeltő. Az állampolgárok a demokrácia jelenlegi működésével is elégedetlenek. Ilyenformán a pártokkal szembeni averzió kettős gyökerű: az állampolgárok által oly­annyira óhajtott jóléti társadalom nincs elérhető közelségben, miközben a politikai demokrácia sem működik az állampolgári elvárásokat kielégítő módon. A társadalmi közfelfogás szerint mindezért a politikai pártokat és a hatalmi elitet terheli a felelősség. Az állampolgárok és a pártok viszonya tehát feszültségekkel terhes. E feszültségek mindaddig elháríthatatlanok, amíg a rendszerváltozás, a gazdasági átalakulás a lakosság nagy tömegeinek lesüllyedésével, az életfelté­telek drasztikus rosszabbodásával kapcsolódik egybe. Mindez éppen elegendő ok arra, hogy a pártrendszer társadalmi beágyazottságának hiányát, a pártstruktúra instabilitását tapasztaljuk.

A legutóbbi parlamenti választásokat követően elvégzett empirikus felvétel arról tanúskodik, hogy a parlamenti választásokon résztvevő állampolgároknak legfeljebb ötöde kötődik többé-ke­vésbé egyértelműen a választásokon támogatott pártokhoz. Szembeötlő továbbá a pártok valóságos erőpozíciójának, társadalmi beágyazottságának különbözőségét jelző rendkívül erős szóródás, az úgynevezett identitás típusú pártkötödés dimenziójában. A jórészt ideológiavezérelt és érzelmileg is átszínezett egyértelmű pártkötödés a választásokon résztvevők sokaságát tekintve 0,4 százaléktól (Fidesz) csaknem tíz százalékig (MSZP) terjedő szavazóbázisokat produkál. A rangsort - kiemel­kedően kedvező pozícióban - az MSZP vezeti. A hat parlamenti párt közül egyedül az MSZP rendelkezik olyan méretű identitás típusú szavazóbázissal, amely önmagában is biztosíthatná a szóban forgó párt parlamenti részvételét. Az összes többi parlamenti pártot kifejezetten gyenge identitást generáló képesség jellemzi, erős kötődésű szavazóbázisuk mérete jóval alatta marad a parlamenti küszöbértéknek (lásd az 1. ábrát). A leggyengébb teljesítményt produkáló Fidesz ese­tében pedig identitás típusú

szavazóbázisról tulajdonképpen nem beszélhetünk. Egyébként a vá­lasztói magatartás empirikus kutatásában négy, egymástól szignifikánsan elkülönülő választói magatartástípus rajzolódott ki. (2. ábra)

a. Identitás I. - Erős kötődés, konzekvens szavazói támogatással. E típus a választásra jogosultak alig hét százalékát és a legutóbbi választáson résztvevők mintegy tíz százalé­kát reprezentálja. Legfontosabb jellemzője, hogy a párthoz való erős kötődés a pártidentitásnak megfelelő tartós szavazói támogatással fonódik egybe, hiszen az eddigi két választáson töretlenül ugyanazon párthoz kötődött. További jellegzetesség az azonosulás túlnyomóan ideológiai vezérlése, ami azonban nem minden pártra egyaránt jellemző, hiszen például az FKgP identitás típusú szavazói elsősorban érdekmotivációk alapján azonosulnak az említett párttal. Ugyanakkor a kereszténydemokrata szavazóbázis szinte kizárólag ideológiai vezérlésű, míg a Fidesznél a nemzedéki azonosság az identitás típusú kötődés alapvető motívuma.

b. A szavazóbázisok belső tagoltságának másik típusát szituatív erős kötődéssel és inkon­zekvens választói támogatással jellemezhetjük. Voltaképpen felemás identitás jellegű kötődésről van szó, hiszen a pártot választó egyén aktuálisan, tehát egy meghatározott szituációban egyértelműen kötődik ugyan valamely párthoz, ám ez a kötődés feltételekhez kapcsolódik. Addig áll fenn, amíg a párt megfelel az egyén elvárásainak. Konfliktus esetén a kapcsolat veszélyeztetett és a korábban erősen kötődő szavazó elfordul a támogatott párttól. Voltaképpen ez a típus formálódó, ám még nem kiforrott identitást jelöl. Ez a választói magatartástípus a választásra jogosultak mintegy hét százalékát reprezentálja. Miként a 2. ábra tükrözi, e magatartástípus szavazóbázisokon belüli arányait tekintve épp oly nagy különbségek mutatkoznak a parlamenti pártok között, mint az elsőként bemutatott típus esetében.

c. A választói magatartás harmadik típusát a tényleges választói magatartás felől közelít­hetjük meg. E típusba az a magatartásforma sorolandó, amit a választásban megnyilvá­nuló konzekvens párttámogatásként jellemezhetünk, ám a preferált párthoz való egyértelmű kötődés nélkül. Ez esetben tehát olyan konzekvens szavazói támogatásról van szó, amely nem társul pártidentitással. Az empirikus felvételek világosan jelzik, hogy az ilyen választóknak fenntartásai és averziói vannak azzal a párttal szemben, amelyet szavazatukkal konzekvensen támogatnak. E magatartás mögött sokféle megfontolás és motívum húzódik meg. Szerepet játszik a legkisebb rossz elvéhez igazodó választói attitűd, a vonzó pártkínálat hiánya miatt előállott úgynevezett kényszerválasztás, egyszóval az olyan pragmatikus alapú, racionális mér­legelés, amit végül is a pártkínálatra való reagálás vezérel. Ennek a csoportnak az aránya a mintában 27 százalék és a preferencialistát ez esetben az SZDSZ vezeti. A racionálisan mér­legelő és a pártokhoz elsősorban nem érzelmi vagy ideológiai motívumok alapján közeledő csoport körében az SZDSZ kiemelkedő támogatottságot élvez. Megelőzi a szocialistákat és messze maga mögé utasítja a mostani ellenzék pártjait. Mindez összefügg azzal a jellegzetes­ségel is, hogy az SZDSZ szavazóbázisához elsősorban az értelmiségi-szellemi rétegek tartoz­nak, amelyek a pártválasztás kérdésében túlnyomóan racionális mérlegelés alapján döntenek. (Az identitás típusú pártkötődés, illetve a konzekvens szavazói támogatás alapján összeszövődő stabil szavazóbázisok globális méreteit a 3. ábra mutatja.)

A legutóbbi parlamenti választáson résztvevő állampolgárok 47 százalékát (a választásra jo­gosultak harmadát) reprezentáló és valamely párthoz erősen, illetve tartósan kötődő szavazók preferenciái alapján a parlamentben mindössze három párt foglalhatna helyet. Az FKgP erősen közelítene a küszöbértékhez, míg a KDNP és a Fidesz egyértelműen elveszítené parlamenti szerepkörét. A parlamenti pártszerkezet alapvető szociológiai jellegzetessége tehát az instabi­litás. Ezt azonban elfedi az a körülmény, hogy a legutóbbi választás a parlamenti pártszerke­zetet nem módosította. Az ilyen értelmű stabilitás azonban mitsem változtat azon, hogy a parlamenti pártok felének nincs olyan méretű szilárd szavazóbázisa, amely egyértelműen biz­tosíthatná a folyamatos parlamenti részvételt.

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a pártok identitásgeneráló, szavazat­stabilizáló és szavazatszerző képessége egyaránt rendkívül differenciált és zömmel fejletlen. Az identitásgeneráló képesség tekintetében az MSZP, a szavazatstabilizáló funkció szem­pontjából viszont az SZDSZ tetszik a leginkább akcióképesnek. A további négy parlamenti párt szavazatszerző és szavazatstabilizáló képessége egyaránt fejletlen.

d. A hazai választói magatartás egyik alapvető szociológiai jellegzetessége a labilitás. A választásokon résztvett állampolgárok túlnyomó többsége (53 százaléka) tartósan egyik párthoz sem kötődik. Ez a hatalmas tömeg a két választás közötti időben mindvégig vándorolt a pártok között és a vándorlási hullámok egy-egy állomásaként időlegesen egyik vagy másik pártot tüntette ki támogatásával. E vándorlási hullám emelte magasba a két választás közötti időszak derekán a Fideszt, amely azután a győzelmi reményeket megcsillantó hullámhegyről nem egészen egy esztendő alatt a leggyengébb parlamenti párt pozíciójába kanalizálta magát. A labilis választói magatartás jelentősége az, hogy voltaképpen ennek a csoportnak a magatartása dönti el hazánkban a választások kimenetelét, a pártok közötti erőpozíciók alakulását. A választásokon résztvevő állampolgárok többségét reprezentáló labilis választói csoport szavazatainak megszerzéséért folyó verseny végeredményét a 4. ábra szemlélteti.

Az empirikus felvételek és a választások tapasztalatai alapján egyértelműen arra lehet következ­tetni, hogy a parlamentbe jutás esélyét nem lehetséges kizárólag a labilis szavazók megnyerésére alapozni. A tartós szavazói bázissal nem rendelkező pártoknak ugyanis kevés az esélyük a labilis pártkötődéssel jellemezhető választópolgárok megnyerésére. Konszolidált és parlamenti szerepre esélyes pártról tehát hazánkban - úgy tetszik - akkor beszélhetünk, ha valamely párt szilárd kötődéssel jellemezhető szavazóbázissal, tartós állampolgári támogatással rendelkezik. A stabil pártpreferenciák nélkülözhetetlen faktorai a hazai pártok versenyképességének. A választói magatartás képlékeny voltát elhibázott tehát oly módon értelmezni, hogy a parlamenti pártok tevékenységével általában elégedetlen állampolgárokat vonzónak vélt programkínálattal és reprezentatívnak gondolt személyekkel nagymértékben a parlamentbe igyekvő pártok felé lehet fordítani. A két választás közötti időszaknak alighanem ez az egyik legfontosabb tapasztalata, ráadásul olyan tapasztalat, amit pártpolitikusok a két választás közötti időben szemlátomást figyelmen kívül hagytak.

Egyébként valamely párt szavazóbázisának nagymérvű instabilitása a társadalmi beágyazottság hiányának pregnáns kifejeződése. Általában azt tükrözi, hogy az adott párt nem kínál nagyobb választói csoportot tartósan vonzó programot, világosan körvonalazható érdekképviseletet és vonzó szimbolikus értékeket a választók számára. Ennélfogva szűk vagy éppenséggel jelentéktelen identifikációs bázissal rendelkezik. A pártkarakter tehát inkább taszító, mint vonzó, illetve közöm­bös a választópolgárok számára. Az ilyen párt a társadalom valóságos tagoltsága felett lebeg, képtelen kedvező erőpozíciót biztosító bázist teremteni az általa követett politikai célok, társadalmi törekvések realizálásához. Aligha kérdéses, hogy a pártok társadalmi beágyazottságát az identitás típusú kötődés mértéke fejezi ki a leginkább adekvát módon.

Az utóbbi években lefolytatott mértékadó empirikus felvételek rendre jelezték a pártok és a választók távolságát, a szavazóbázisok nagymérvű képlékenységét. Az előző néhány esztendőben azonban a választói magatartás jelentősen módosult. A pártok választói megítélése immár nem csupán feltételezett politikai karakterjegyekre, hanem elsősorban társadalmi tapasztalatokra épül. A választók számára mindinkább kirajzolódik a pártok valóságos szociológiai karaktere, csökken a téves azonosítás kockázata és a nyomában járó csalódás, ami az utóbbi években meghatározó vonásként jellemezte a pártok és a választók viszonyát. Nem arról van szó, hogy a pártkarakterek már kristálytisztán kirajzolódnak a választópolgárok többsége számára. A pártosodás még távolról sem haladta meg az állampolgárok számára kaotikusnak tetsző szituációt. Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi beágyazódás az utóbbi években előre haladt és a két választás közötti időben a választópolgárok mintegy hét százaléka alakított ki identitás jellegű kötödést a parlamenti pártok­hoz. Ám e csoport belépő mobilitásának adatai arról tanúskodnak, hogy a szilárd szavazóbázis gyarapítása túlnyomóan egy pártnak, az MSZP-nek sikerült, hiszen az új identitással jellemezhető választói csoport csaknem kétharmada a szocialista szavazóbázist gyarapította. A többi elenyésző mértékben részesedett a kiformálódó erős választói kötödésben. Összességében tehát a parlamenti pártok stabil szavazóbázisa alig gyarapodott az előző években.

Társadalmi tagoltság és pártpreferenciák

A társadalmi makroszerkezet és a pártrendszer összefüggéseivel foglalkozó kutatókat régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy a társadalom osztály- és rétegszerkezete miképpen befolyásolja a választói viselkedést, közelebbről a szavazóbázisok szociológiai karakterét. Az eddigi kutatások egybehangzó tapasztalata, hogy a választói aktivitás-passzivitás és a szocioökonómiai státus között szignifikáns összefüggés fedezhető fel. Ellenben a pártkarakterek és a szavazóbázisok társadalmi összetétele tekintetében a korábbi kutatások csupán gyenge összefüggést észleltek. Kézenfekvő magyarázatként kínálkozott, hogy az államszocializmus körülményei között a magyar társadalom homogenizálódott, az érdektagoltság latens maradt, ennélfogva a szavazóbázisok összetételében nem mutatkozhat egyértelmű összefüggés a társadalmi tagoltság és a pártkarakter tekintetében. Ilyenformán a nyugati politikaszociológiában axiómaként kezelt tézis a politikai magatartás és a társadalomszerkezet összefüggéséről hazánkban csak töredékesen érvényesül.

Az e témakörben az 1990-es parlamenti választásokat követően lefolytatott Kolosi-Szelényi­-analízis (1991.) arra a feltevésre épült, hogy az alapvetően háromosztatú magyar társadalmi szerkezet hatásainak valamiképpen le kellene képeződnie a politikai mező tagolódásában, és bizonyos transzformációk eredményeként - a pártok szavazóbázisainak társadalmi összetételében. A felvett minta azonban az említett hipotézist csak részben igazolta. A társadalmi szerkezetben elfoglalt hely és a pártpreferenciák között gyenge összefüggést sikerült kimutatni. Ennek megfelelő­en a kutatás egyik legfontosabb konklúziója az volt, hogy a szocioökonómiai státus gyenge változó a pártpreferenciák előrejelzésében.

A politikai tagoltság elemzése pedig ahhoz a konklúzióhoz vezetett, hogy Magyarországon létezik ugyan a társadalmi státussal is összehozható baloldali mező (úgynevezett szociáldemokrata szavazóbázis), ám ez a tagoltság kevéssé befolyásolja a pártválasztást. Magyarázatként az szolgált, hogy a kommunista utódpártoknak nem lehetett igazi esélye a baloldali szavazatok megszerzésére, a szociáldemokraták pedig belső konfliktusaik és a párt szavazatszerző potenciáljának általános fejletlensége miatt nem lehettek versenyképesek.

Az elemzés konklúziója tehát az volt, hogy 1990-ben a baloldali szavazóbázis, amely a szerzők feltételezése szerint meghatározott szocioökonómiai státussal fonódott egybe, nem talált magának hiteles pártot, ennélfogva ezek a szavazók pártképviselet nélkül maradtak. A kutatók nyitottnak tekintették azt a kérdést, hogy a szóban forgó szavazói réteget a jövőben milyen politikai aktorok fogják megmozgatni, és hogy a baloldali orientáció találkozhat-e hiteles politikai képviselettel. Az idő nem igazolta azt a hipotézist, hogy erre a szavazóbázisra távlatosan leginkább az SZDSZ számíthatna abban az esetben, ha az MDF-vezette nemzeti jobbközép irányzat alternatívájaként középbal orientációt alakítana ki, ezáltal megalapozva egy kétpártrendszerű váltógazdaságot.

A tanulmányban vázolt alternatívát túlhaladta az idő. Aktuális volt azonban újólag szemügyre venni a társadalmi tagoltság és a pártválasztás közötti kapcsolatot. A kiinduló kérdésfeltevés voltaképpen változatlan maradt: miként függ össze hazánkban a politikai magatartás a társadalmi tagoltsággal, mennyiben magyarázza a szocioökonómiai státus a pártpreferenciákat? Abból a feltevésből indultunk ki, hogy a társadalmi státus és a pártválasztás között nincs közvetlen megfe­lelés. A pártpreferenciákat ugyanis a társadalmi réteghelyzeten kívül sok más tényező is alakítja. Nem tételeztük fel továbbá azt sem, hogy a magyar társadalom szerkezetében rétegidentitáson alapuló szavazói magatartás érhető tetten. Sokkal inkább az a hipotézis látszott termékenynek, mely szerint a választópolgárok politikai viselkedését (politikai érdeklődés, részvételi hajlandóság, pártpreferenciák) különféle szociológiai faktorok érzékelhető mértékben befolyásolják.

Az egyének társadalmi helyzetének különböző metszetei tehát hatást gyakorolnak az individuu­mok politikához és politikai aktorokhoz való viszonyára. Feltételeztük továbbá, hogy a társadalom osztály- és rétegtagoltságának politikai magatartást befolyásoló szerepe inkább nő, azzal összefüg­gésben, hogy a társadalomban olyan struktúraképző faktorok lépnek működésbe, amelyek kiváltják és elmélyítik a tulajdon mentén kialakuló tagoltságot, továbbá a szellemi töke és az anyagi javak mind egyenlőtlenebb eloszlását. Feltételeztük tehát, hogy a társadalmi státus a korábbinál egyértel­műbben és erőteljesebben befolyásolja az állampolgárok viszonyát a pártokhoz, s a pártok válasz­tóbázisának összetétele rétegspecifikus jellegzetességeket mutat.

Mindez azzal függ össze, hogy a lényegében azonos szocioökonómiai státus a politika dimenzió­jában egymáshoz hasonló viselkedéseket produkál. A meghatározottság ugyan nem csoportmotivált, hanem a nagyjából hasonló helyzetű egyének individuális mérlegelésére épülő politikai döntései és választásai adódnak össze. A társadalmi tagoltság tehát egyelőre nem eredményez csoportminő­ségű politikai tagoltságot, vagy más szóval, csupán atomizált cselekvők csoportokba rendezhető viselkedéséről van szó. Megjegyezzük azonban, hogy felfogásunk szerint a társadalom politikai tagoltsága nem csupán csoportminőségű képződményként létezik, hiszen a politika hordozója a kollektív cselekvők körén kívüli individuum is. Végeredményben tehát azt a hipotézist kívántuk tesztelni, mely szerint a társadalmi tagoltság rétegspecifikus választói bázisokat eredményez abban az esetben is, ha történetesen a rétegek magatartását nem vezérlik integratív politikai eszmék és értékek, sajátos rétegideológiáik.

A társadalmi helyzet és a pártválasztás közötti összefüggések tesztelésére kiváltképp alkalmasnak ígérkezett az egyének társadalmi önbesorolására épülő úgynevezett osztályidentifikációs megközelí­tés. Az osztályidentifikációs csoport ugyanis az individuális léthelyzetek szubjektív átélése alapján képződik, sokkal inkább kifejezi a társadalom politikai magatartást motiváló releváns tagoltságát, mint a különböző változók mentén képzett társadalmi csoportok. Ennélfogva elsőként azt vizsgál­tuk, hogy mennyire szoros az összefüggés az osztályidentifikáció és a pártválasztás között. Az eredményeket az 5. ábra tükrözi.

Az empirikus adatok az osztályidentifikáció és a pártpreferenciák egyértelmű összefüggését reprezentálják. Világosan kivehető, hogy az önmagukat a munkásosztályhoz sorolók elsősorban az MSZP szavazóbázisát gyarapították, olyannyira, hogy e nagy létszámú szavazóbázis 46 százaléka ebből az osztályidentifikációs osztálycsoportból rekrutálódott. Ahogyan haladunk az önbesorolás szerinti hierarchián felfelé, úgy csökken az osztályidentifikációs csoportok kötődése a szocialista párthoz, olyannyira, hogy a felső-középosztály körében ezt a pártot messze a mintaátlag alatt támogatták.

Más a helyzet az SZDSZ és az MDF esetében. Mindkét pártra az a jellemző, hogy a közép-, illetve a felső-középosztály körében kapták a legtöbb szavazatot, ami egyértelművé teszi ezen pártok szavazóbázisának azt a jellegzetességét, hogy elsősorban a középrétegekre támaszkodhatnak. Ettől elütő képet mutat az FKgP szavazóbázisának összetétele, amely a munkásosztályra és a középosz­tályra épül elsősorban. Ugyanakkor a felső-középosztály ezt a pártot teljes mértékben diszpreferálta. A Kereszténydemokrata Néppárt a felső-középosztály és a munkásosztály körében élvez a mintaát­lagot meghaladó támogatottságot. A Fidesz szavazóbázisának pedig az az egyik szembeötlő jellegzetessége, hogy támogatottsága a munkásosztály körében minden más parlamenti pártnál alacsonyabb, ugyanakkor kiugróan magas a felső-középosztály körében. Mindenesetre megállapít­ható, hogy az osztályidentifikáció alapján kirajzolódó társadalmi szerkezet erősen tagolja a parlamenti pártok szavazóbázisát.

Az előbbihez hasonló következtésre jutunk akkor is, ha a parlamenti pártok szavazóbázisának összetételét a szokásos dimenziók mentén képzett társadalmi rétegek szerint vizsgáljuk. Ezt az összefüggést a 6. ábra érzékelteti.

A rétegszavazatok megoszlásából kitetszik, hogy az MSZP nemcsak a kékgallérosok, hanem a vállalkozók és a menedzserek pártja is. Voltaképpen a párt szavazóbázisa erre a két, egymástól nagy társadalmi távolságra lévő és határozott érdekkollíziót megtestesítő társadalmi bázisra épül. A szavazóbázis a makrotársadalmi szerkezet pólusait képezi le. Ellenérdekeltségű társadalmi csoportokat tömörít, ami az MSZP kormányzati munkáját hallatlanul megnehezíti és bonyolulttá teszi. További jellegzetessége az említett párt szavazóbázisának, hogy valamennyi társadalmi réteg legalább egynegyede ezt a pártot támogatja. Ez a kutatás azonban nem igazolja az 1990-es parlamenti választást követően tesztelt szociológiai karaktert, nevezetesen azt, hogy a szocialista párt elsősorban az értelmiség, továbbá a szellemi alkalmazottak pártja. Ez a minősítés sokkal inkább az SZDSZ-re illeszthető, hiszen az úgynevezett beosztott értelmiség csaknem kétötöde erre a pártra szavazott, miközben a mintaátlagot messze meghaladó támogatottságot szerzett a középszintű szellemi rétegek, továbbá a vállalkozók és a magántermelők körében is. Ehhez képest a kékgalléro­sok különböző csoportjaiban mintaátlag körüli, illetve mintaátlag alatti szavazóréteget vonzott. .

Az MDF szavazóbázisára a társadalmi rétegződés szempontjából leginkább az a jellemző, hogy a vállalkozók és az egyéni termelők csoportját kivéve, az összes többi réteg arányosan reprezen­tált. Ez azt jelenti, hogy az MDF szavazóbázisa a legkevésbé rétegspecifikus. A rétegszavazatok egyenletes szóródása csupán két réteg körében törik meg. A vállalkozók és az egyéni termelők jelentősen túlreprezentáltak, ezzel szemben a segédmunkások messze mintaátlag alatt támogatták ezt a pártot.

A független kisgazdapárt a falusi egyéni termelők, továbbá az alacsony képzettségű rétegek pártja. Ettől eltérő szociológiai karaktervonások jellemzik a Kereszténydemokrata Néppárt szavazóbázisát. Az egyik pillér e párt esetében is a nagyszülők nemzedékéhez tartozó kékgallérosok csoportja. A másik azonban a szellemi alkalmazottak köre, ami ugyan a szavazatok átlagának megfelelően reprezentált, ám jóval magasabb, mint az értelmiség, a vállalkozók vagy a menedzserek köréből érkező támogatás. A Fidesz pedig kicsire zsugorodott szavazóbázisának jelentős részét a szellemi-értelmiségi rétegekből, továbbá a vállalkozók köréből meríti. Kiugróan magas támogatást egyik társadalmi rétegben sem sikerült elérnie. A Fidesz szavazóbázisának jellegzetességét ugyanis nem a rétegspecifikus vonás, hanem a generációs metszet határozza meg.

A fentebb közölt rétegspecifikus jellegzetességeket a nemzetközi kutatásban gyakorta alkalmazott eljárásnak megfelelően a kékgalléros-fehérgalléros szavazatok pártok szerinti megoszlása alapján mutatjuk be. E tekintetben 1990 és 1994 között lényeges változás regisztrálható a parlamenti pártok szavazóbázisában. (7. ábra)

A szavazóbázisok rétegspecifikus jellegzetességeinek kontrolljaként megvizsgáltuk azt is, hogy a különböző iskolázottságú csoportok pártpreferenciái miként szóródnak a parlamenti pártok körében. Az eredményeket a következő ábra foglalja össze.

Az iskolázottsági dimenzió mentén kirajzolódó kép egybecseng a korábban mondottakkal. Újólag tükrözi a szavazóbázisoknak fentebb megállapított jellegzetességeit, egyebek között azt, hogy az MSZP szavazóbázisa elsősorban nem a magas iskolai végzettségűekre, hanem az alacsony iskolá­zottságúakra épül. Hasonló vonások jellemzik a Független Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt szavazóbázisát is, összefüggésben azzal, hogy mindhárom párt szavazói támogatása túl­nyomóan a társadalom talapzatát alkotó rétegekből rekrutálódott. Ettől nagymértékben különbö­zik az SZDSZ és a Fidesz szavazóbázisának összetétele, hiszen mindkét pártot a magasabb iskolázottságú társadalmi csoportok preferálták elsősorban.

Az MDF-nél újólag konstatálhatjuk a mintaátlagnak megfelelő szavazatszóródást, egyetlen iskolázottsági csoport kivételével, nevezetesen az egyetemi diplomával rendelkezők kategóriájában ez a párt a saját mintaátlagának csak a felét produkálta. Ha mindezt egybevetjük az 1990-es szavazóbázisok jellegzetességeivel, rendkívül nagy elmozdulást tapasztalunk. Hiszen az MDF az első szabad választásokon az egyetemi diplomások körében csaknem négyszer annyi szavazatot szerzett, mint legutóbb, miközben a főiskolát végzettek szavazói támogatása is háromszorosa volt a mostaninak. Megállapítható tehát, hogy az MDF a legnagyobb veszteséget az értelmiségi csoportok eltávozásával szenvedte el. Hasonló mérvű veszteség a szóban forgó társadalmi rétegben egyetlen más parlamenti pártot sem jellemzett.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel a társadalom generációs metszetének választói magatartást és pártválasztást differenciáló hatása. A generációs dimenzió (vagy törésvonal) elsősorban az 1990-es parlamenti választásokon differenciálta rendkívül erőteljesen a pártbázisok összetételét. Akkoriban úgy tetszett, hogy a fiatal nemzedék önálló politikai aktorként tesz szert jelentős erőpozícióra, olyanra, amely jelentős mértékben képes befolyásolni a politikai-hatalmi történéseket. Az új nemzedék politikai párttá szerveződött, és a Fidesz a fiatal generáció nagymérvű szavazói támogatását vonzotta. Igazából azonban a 1990-es választásokat követően erősödött meg a Fidesz generációs bázisa (Stumpf 1994). Amikor ez a párt fénykorát élte, 1993 elején, a fiatal generáció több mint ötven százalékának támogatását élvezte. Ez a támogatás azonban egy esztendő alatt jelentősen megcsappant és a mostani parlamenti választásokon a generációs jelleg már csak annyiban őrződött meg, hogy a Fidesz szavazótáborának 64 százalékát a fiatal nemzedékhez tartozó szavazók köréből rekrutálta, ám ez a generáció ezúttal jóval nagyobb mértékben támogatta az SZDSZ-t és az MSZP-t, mint a korábbi generációs pártot. Egyébként a különböző generációk szavazatainak megoszlását a parlamenti pártok körében a 9. ábra mutatja.

Ha összevetjük az 1990-es és az 1994-es választások generációs szóródását, akkor egyértelmű, hogy a változás elsősorban két pártot érintett, az MSZP-t pozitívan, az MDF-et pedig egyértelműen negatívan. Az MSZP az első választáson elért, alig több mint négyszázalékos támogatással szemben 1994-ben a fiatal nemzedék csaknem harmadának szavazói támogatását élvezhette. Ez azt jelenti, hogy az ifjúság averziói nagymértékben feloldódtak a szocialista párttal szemben. E fejlemény a választásokat megelőző egy esztendőben bontakozott ki, hiszen 1993 májusában egy akkor elvégzett országos reprezentatív felvétel keretében azt tapasztaltuk, hogy a fiatal nemzedékhez tar­tozók mindössze kilenc százaléka preferálta a szocialista pártot. Az SZDSZ megerősítette pozícióját a fiatal nemzedék körében, nemcsak megőrizte korábbi támogatását, hanem számottevően gyarapí­totta is. Az MDF azonban mindent elveszített, hiszen az 1990-es választásokon elért 27 százalékos támogatással szemben a legutóbbi parlamenti választásokon a 35 évnél fiatalabb szavazók mind­össze öt százaléka támogatta.

Ilyenformán megállapíthatjuk, hogy az úgynevezett generációs törésvonal veszített jelentőségé­ből. Kialakult azonban az a jellegzetesség, hogy a fiatal generáció elsősorban és túlnyomóan a mostani koalíciós pártokhoz kötődik. Az úgynevezett nemzeti-konzervatív pártok pedig gyakorlati­lag elvesztették szavazói támogatottságukat ebben a társadalmi csoportban. A Fidesz globális támogatottsága nem csökkent ugyan 1990-hez képest, de nem is gyarapodott. Ennélfogva, bár szavazóbázisának túlnyomó többségét legutóbb is a fiatalok köréből rekrutálta, mégsem nevezhetjük igazi generációs támogatottságú pártnak, hiszen más pártok elhódították a fiatal szavazók túlnyomó többségét. Mivel azonban a Fidesz a középnemzedékben, és kiváltképpen az ötven éven felüliek körében minimális beágyazottsággal rendelkezik, a szavazatok generációs metszetéből túlzás nélkül vonhatjuk le azt a következtetést, .hogy ezt a pártot az 1994-es választásokat követően az jellemzi, hogy sem a szülők, sem a nagyszülők nemzedékében nincs számottevő beágyazottsága. Mindez a szavazóbázis szétolvadását és a Fidesz igen mély válságát tükrözi.

Törésvonalak és pártpreferenciák

A hazai politológiai irodalomban elhúzódó viták tárgya, hogy a választói magatartást és a pártpreferenciákat milyen politikai törésvonalak tagolják (Körösényi 1990; Tóka 1992). A sokféle és egymásnak is gyakorta ellentmondó hipotézisek és apodiktikus megállapítások részletező áttekintése nem ennek a tanulmánynak a feladata. Annyi azonban tény, hogy bizonyos csoportidentitást generáló ideológiai és politikai törésvonalak valóban befolyásolják, és egyúttal többé-kevésbé egyértelműen differenciálják a pártpreferenciákat. A mostani empirikus felvétel a lehetséges dimenziók közül elsősorban kettő működésének relevanciáját kívánta bemérni. A nemzetközi szakirodalomban rendkívül elterjedt úgynevezett bal-jobb skáláról, továbbá a vallási identitás szerinti tagoltság hatásvizsgálatáról van szó. Több empirikus kutatás keretében is bemért összefüggést konstatáltunk a vallásosság jellege és a pártpreferenciák között. Empirikus felvételünk tapasztalatai túlnyomóan egybeesnek a korábbi hasonló tárgyú felvételek eredményeivel. Nevezete­sen, kutatásunk is megerősíti, hogy az egyértelmű vallási identitással jellemezhető csoport, a választók mintegy 16 százaléka, elsősorban a nemzeti kereszténypártokat preferálja és e pártok, továbbá a liberálisok és a szocialisták között a szavazói támogatás szignifikánsan egyenlőtlen eloszlása figyelhető meg.

E megállapítás semmilyen új információt nem tartalmaz. Kutatásunk újdonsága a szóban forgó témakörben az, hogy a vallási törésvonal pártpreferenciákat befolyásoló szerepe nem erősödött az utóbbi néhány esztendőkben, hanem némiképp veszített determináló erejéből.

Amíg 1990-ben a nemzeti kereszténypártok (a későbbi kormánykoalíció) a szóban forgó vallási csoport szavazatainak 74 százalékát vonzotta, a liberálisok 15, a baloldal pedig tíz százalékot szerzett, addig 1994-ben a kormánypártok ugyanebben a csoportban a szavazatok 56, a liberálisok és a baloldal pedig 46 százalékát szerezték meg. A vallási megosztottság tehát jóval kevésbé differenciálta a szavazói magatartást, mint négy esztendővel korábban. Ha mindehhez hozzá­tesszük, hogy a legutóbbi parlamenti választáson az MSZP több szavazatot szerzett a hívők e csoportja körében, mint a MDF vagy a kisgazdapárt és csaknem ugyanannyit, mint a Kereszténydemokrata Néppárt, amelynek szavazóbázisa túlnyomóan a hithű vallásosak köréből rekrutálódik, akkor még inkább igazolva látjuk az előbbi megállapítást. Ugyanakkor a vallási identitás minden formáján kívül helyezkedő, egyértelműen nem vallásos választói csoport pártpreferenciái a korábbinál egyértelműbben differenciálódtak a pártok ideológiai karaktere szerint. (10. ábra)

Amíg az első szabad választáson a szóban forgó csoport 31 százaléka támogatta a keresztény nemzeti pártokat, addig ez az arány a legutóbbi választáson tíz százalékra zsugorodott, ugyanakkor a liberálisok és a baloldal a szavazatok 68 százalékával szemben legutóbb 81 százalékát vonzotta a nem vallásos szavazótábornak. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a kutatás újólag megerősítette azt a korábban is konstatált összefüggést, hogy a gyenge vallási identitással jellemezhető választói csoportok pártpreferenciáit a valláshoz való viszony nem differenciálja számottevően. E nagy lét­számú (a választók csaknem hatvan százalékát reprezentáló) csoport pártok szerinti szavazatai a mintaátlagoknak megfelelően szóródnak. Magunk is kérdésesnek tartjuk, hogy a vallásosság jellege és a pártpreferenciák közötti összefüggések imént vázolt jellegzetességei mennyiben jelölnek tendenciát és változást, nevezetesen azt, hogy a vallási törésvonal a jövőben veszít pártválasztást befolyásoló szerepéből. Hogy valóban tendenciáról van-e szó, avagy a mostani kutatási tapaszta­latok múlékony, egy adott szituációhoz kötött állapotot tükröznek, arra a további kutatások vethetnek fényt.

Ami a bal-jobb skálán mért ideológiai-politikai orientációk pártválasztást befolyásoló hatását illeti, e vonatkozásban kutatásunk eredményei újólag megerősítik azt a korábban feltárt és a nemzetközi tapasztalatokkal is egyező trendet, hogy a bal-jobb skálán kifejezett választói identifiká­ció és a pártok ideológiai karaktere között szignifikáns összefüggés észlelhető (Bruszt-Simon 1990). Ráadásul ez a meghatározottság a tendenciákat tekintve erősödik, tehát a pártválasztás és az ideológiai önmeghatározás egybekapcsolódása és szignifikanciája ma jóval egyértelműbb, mint az 1990-es választások idején. Amíg ugyanis 1990-ben a későbbi kormánypártok több támogatást szereztek a baloldalon, mint maguk a baloldali pártok (36, illetve 33 százalék), addig most a kormánypártok az önmagukat baloldaliként identifikáló szavazók körében mindössze hétszázalék­nyi szavazatra tettek szert, míg a baloldalt reprezentáló MSZP a szóban forgó választói csoport kereken kétharmadának szavazói támogatását élvezhette. Miközben ebben a csoportban 1990-hez képest mintegy hat százalékponttal csökkent (25 százalékról 19-re apadt) a liberális pártok támo­gatottsága.

Megállapíthatjuk tehát, hogy az utóbbi négy esztendőben a pártok ideológiai karakterének téves azonosítását jelentős mértékben korrigálták a választók. 1990-ben az MDF "rózsaszín" pártként jelent meg a baloldali választók körében. Az ilyen szavazatok csaknem harmadát szerezte meg, gyakorlatilag az MSZP-vel azonos támogatásra tett szert. A legutóbbi választáson azonban az MDF baloldali imázsáról már szó sem lehetett, s e szavazói körből kétszázaléknyi támogatást kapott. Hasonló erővel tisztult ki a Fideszről alkotott kép is. A két választás közötti időben a Fidesz fénypontján a baloldali szavazók mintegy harminc százalékát vonzotta. Miután nyilvánvalóvá tette, hogy elbúcsúzott a baloldaltól, e szavazói csoport konzekvensen hátat fordított a Fidesznek és a legutóbbi parlamenti választáson az MSZP nagy konkurensének ígérkező fiatal demokraták a baloldal körében alig több mint egy százalék szavazatot szereztek. Mindent egybevetve megállapít­hatjuk, hogy a bal identifikáció adekvát pártválasztással társult.

Szembeötlően más a helyzet azonban a jobboldali identifikációval jellemezhető választók kö­rében. 1990-ben ez a választói csoport túlnyomóan a kormánypártokat támogatta, 58 százalék szavazott a keresztény nemzeti jobboldalra, ám az önmagukat centrumpártként deklarálók csak mintegy húsz százalékkal szereztek kevesebb szavazatot, mint a jobbközép pártok. A baloldali pártokat azonban konzekvensen diszpreferálták a jobboldalt reprezentáló szavazók. E helyzet az utóbbi négy esztendőben annyiban módosult, hogy a kormánypártok a velük azonos ideológiai orientációt deklaráló szavazók körében is csupán ötvenszázalékos támogatásra tudtak szert tenni. Szavazatokat veszítettek azonban a liberális pártok is (nyolcszázaléknyit), miközben a baloldal lényegesen, kereken tíz százalékkal növelte szavazatainak arányát. A leginkább szembeötlő és távolról sem magától értetődő azonban az, hogy a jobboldali identifikációval jellemezhető szavazók nem azonosították magukat a jobb-közép nemzeti-keresztény pártokkal (a bal-jobb identifikációval jellemezhető szavazók arányát és a preferenciák pártok szerinti eloszlását a 11. ábra szemléleti.)

Mindez újólag ráirányítja a figyelmet a jobbközép pártok nagyon is mérsékelt szavazatszerző és szavazatstabilizáló képességére. Kézenfekvő ugyanis, hogy a jobb-közép pártoknak elsősorban a jobboldali identifikációjú szavazók támogatásának elnyerésére nyílhat esélye. Ezt az esélyt azonban csak felerészben sikerült realizálniuk. Nem véletlen hát, hogy elvesztették a kormányzás lehetőségét, sőt a kifejezetten gyenge ellenzék pozíciójába kényszerültek. Hiszen nemcsak a jobboldal, hanem az úgynevezett centrumszavazók sem támogatták a szóban forgó pártokat. Az önmagukat centrumba soroló szavazók (a választópolgárok 41 százaléka) nem tagadta meg ugyan a támogatást a nemzeti keresztény pártoktól, ám ebben a mezőben is csupán a mintaátlagtól elmaradó (25 százalékos) támogatásra tudtak szert tenni.

Metodikai tekintetben a bal-jobb skála alkalmazásából arra a következtetésre juthatunk, hogy a választópolgárok nagyjából negyven százaléka identifikálja magát baloldali, illetve jobboldali orientációkkal és az ideológiai identitáscsoportok deklarált irányultságuknak megfelelő választói magatartást és pártpreferenciákat produkálnak, de a pártválasztást az ideológiai irányultság nem határozza meg kizárólagos érvénnyel. A pártpreferenciák több dimenzió mentén szóródnak, és ezek közül csupán az egyik az ideológiai, amit, úgy tetszik, más motívumok erőteljesen keresztez­hetnek. Ez kiváltképp felerősödik akkor, ha valamely párt vagy pártcsoport elsősorban ideológiai azonosságokra építi szavazatszerző és szavazatmegtartó magatartását, ugyanakkor a pragmatikus politika szintjén olyan ellenmotívumokat produkál, amelyek keresztezik az ideológiai intenciók érvényesülését a pártválasztásban.

Összegezés

A kutatás minden korábbinál precízebben tárta fel a pártok szavazóbázisának belső rétegzettségét, s körvonalazta az érvényes hazai típusokat. A választói magatartás típusok részben megegyeznek a nemzetközi szakirodalomban körvonalazott magyarázó elméletekkel. Másfelől azonban feltárják a hazai választói magatartás olyan specifikumait is, amelyekre nem illeszthetők rá minden további nélkül a tranzitológiai irodalomban szokásos elméleti magyarázatok. Ezen túl a választásokat követően lefolytatott vizsgálat regisztrálni tudta a parlamenti pártok szavazóbázisainak alapvető jellegzetességeit, s ezáltal standard alapot teremtett a szavazóbázisok átstrukturálódásának, mennyi­ségi és minőségi változásainak folyamatos regisztrálásához. Rögzítette azt az induló helyzetet, amit a legutóbbi választások alakítottak ki. Ehhez képest nyomon követhetjük a további elmozdulásokat, a választóbázisok karakterének módosulásait.

A kutatás új információkkal gazdagította ismereteinket a társadalmi rétegződés és a választói magatartás összefüggéseiről. A kutatási eredmények alapján egyértelműen arra következtethetünk, hogy a két választás közötti időszak társadalmi folyamatai jelentősen felerősítették a társadalmi tagoltság pártpreferenciákra gyakorolt hatását. A korábbi gyenge összefüggéshez képest karakteres rétegspecifikus vonások alakultak ki a parlamenti pártok szavazóbázisának összetételében. E kutatási eredmények arra engednek következtetni, hogy a társadalmi struktúrában zajló folyamatok, az uralkodónak mondható polarizációs tendencia a jövőben még inkább felerősítik a tulajdon- és osztá1ytagoltság mentén kialakuló társadalmi és politikai törésvonalakat, esetleg olyannyira, hogy a strukturális hatás minden faktornál erőteljesebben differenciálja az állampolgárok párt­választását.

Mindez összefügg a társadalom politikai tagoltságában várható tendenciákkal is. Míg bizonyos korábbi törésvonalak, mint például a generációs metszet vagy a vallási tagoltság esetleg veszíthet­nek erejükből, az osztályhatás differenciáló szerepének növekedése ma már aligha lehet kétséges. Egyetlen empirikus felvétel nem adhat választ arra, hogy a választói magatartás sokféle determináló és befolyásoló faktora közül melyeknek nő, illetve melyeknek csökken a relatív súlya és szerepe; E tekintetben is rögzített azonban a kutatás egy olyan pillanatot, amikor a pártok erőviszonyai alapvetően átrendeződtek, s ennek nyomán új elitcsoportok jutottak kormányzati szerepkörbe.

A politikai folyamat szempontjából nagyon érdekes, hogy a mostani kutatással rögzített prefe­renciák és párttámogatások mennyire bizonyulnak stabilnak, avagy ismételten bekövetkezik-e az a két választás közötti időszakot leginkább jellemző szituáció, amikor a kormányzati-hatalmi pozícióba jutott pártok elveszítették korábbi szavazói támogatásuk túlnyomó részét, mégpedig oly módon, hogy a tőlük elforduló szavazókat a második szabad választás időpontjáig számottevő mértékben nem sikerült magukhoz fordítaniuk.

Mindenesetre a pártpreferenciák változatlanul túlnyomóan képlékenyek. Ez pedig a szavazói preferenciák megváltozását kísérő erőpozíciók akár gyökeres átrendeződését vetíti előre. Nem kizárt azonban, bár e pillanatban limitált az esélye annak, hogy a következő években nemcsak a parla­menti pártszerkezet, de a pártok szavazó bázisa is stabilizálódik.

IRODALOMJEGYZÉK

Ágh Attila (1991) Elméletek a választásokról. Világosság. 7.

Angelusz R.-Tardos R. (1991) Politikai és kulturális választóvonalak a parlamenti pártok szavazótáborában. Társadalomkutatás 1.

Bihari Mihály (1992) Divergáló pártrendszer és polarizált pártpluralizmus. In: A többpártrendszer kialakulása Magyarországon. 1985-1991. Kossuth Kiadó

Bruszt László-Simon János (1990) Az erők a centrum felé húznak. In: A lecsendesített többség. Budapest, Társadalomtudományi Intézet

Fricz Tamás (1994) A magyar parlamenti pártrendszer jellemzése és tipizálása. In: Balogh István: Törésvonalak és értékválasztások. Budapest, MT A Politikai Tudományok Intézete

G. Márkus György (1994) Rokkan és Lipset törésvonal-elmélete és a posztkommunista Európa realitásai. In: Balogh István (szerk.) Törésvonalak és értékválasztások. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete

Gazsó Ferenc-Gazsó Tibor (1994) Választói magatartás és pártpreferenciák Magyarországon. In: Balogh István (szerk.) Törésvonalak és értékválasztások. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete

Kolosi T. -Szelényi I. -Szelényi Sz. -B. Western (I 991) Politikai mezők a posztkommunista átmenet korszakában. Pártok és társadalmi osztályok a magyar politikában (1989-1990). Szociológiai Szemle

Körösényi A. (1990) Pártok és szavazók. Parlamenti választások l990-ben. Mozgó Világ. 8.

Lijphart. A. -B. Grofman (eds) (1984) Choosing an Electoral System. New York: Praeger

Lipset. S. M. - Rokkan (1967) Party Systems and Voter Alignments. In: Lipset-Rokkan (eds) Chavage Structures. Party Systems and Voter Alignments. New York

Róbert Péter (1994) Középosztály, attitűdök, politikai preferenciák. In: Balogh István (szerk.) Törésvonalak és értékválasztások. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete

Schlett István (1990) Tradíciók, modellek és körülmények. A politikai tagoltság determinánsai Magyarországon. Világosság. 6.

Stumpf István (1990) Pártosodás és választások Magyarországon. In: Bihari Mihály (szerk.) (1992) A többpártrendszer kialakulása Magyarországon 1985-1991. Budapest, Kossuth Kiadó

Stumpf István (1994) Választói magatartás a generációs és vallási törésvonalak mentén. In: Balogh István (szerk.) Törésvonalak és értékválasztások. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete

Szoboszlai György (1994) A választási rendszer hatása a politikai tagoltságra. In: Balogh István: Törésvonalak és értékválasztások. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete

Tóka Gábor (1992) Kakukk fészke. Pártrendszerek és törésvonalak Magyarországon. Politikatudományi Szemle

Vajda G. (1991) Hat szavazás - választók és választottak. Valóság, 3.

Társadalmi Szemle. 1995/6. 3-17. o.