Kéri László

A választások és a politikai változások kapcsolata

Még meg sem emésztettük az 1990-es tavaszi választásokat, s máris egyre több szó esik a következőről: az 1994-esről. Még fel sem dolgoztuk - a ­hosszú idő után első - többpártrendszeri választások legfontosabb tanulsá­gait, s máris formálódnak az új illúziók.

Az előző választásokat is számtalan várakozás övezte, s úgy tűnik, hogy a következőnek is ez lesz a sorsa. Eme várakozások jó része megalapozatlan annyiban, amennyiben a formálódó új hatalmi-politikai rendszer valamennyi vitatott - és vitatható - gondjának orvoslását a következő választásoktól vár­ják.

Érdemes fellapozni 1990 kora tavaszának politikai sajtóját; március 25. ­a rendszerváltás napja, az új történelem kezdete stb., stb. Az "első szabad magyar választásokként" elkeresztelt esemény méltán váltott ki nemcsak itt­hon, hanem külföldön is páratlanul széles érdeklődést.

A kétfordulós választás hosszadalmas politikai küzdelmek eredményekép­pen történhetett meg. Betetőzése volt annak az 1985-től 1990-ig tartó le­bomlási, szétesési folyamatnak, melynek során a régi politikai rendszer lé­pésről-lépésre hátrált és alkalmatlansága egyre nyilvánvalóbbá vált. Ez a szétesési folyamat egyrészt - a vége felé - meglepő gyorsasággal zajlott le. Másrészt a leépülés mögött már kitapinthatóak voltak az újjászületés, a le­hetséges rendszer intézményi kereteinek alapjai is. A választások ennek az összetett, ellentmondásos folyamatnak következményeként értelmezhetőek. Valóban történelmi és a mai és a későbbi generációk életére kiható sors­döntő változást, egy egészen más világ nyitányát jelentik.

E választások rendkívül fontos részei voltak annak az intézményteremtési folyamatnak, amely 1989 szeptemberétől 1990 októberéig tartott. Alig tizen­három hónap során az új rendszer úgyszólván valamennyi fontos intézménye létrejött. A kerekasztal-tárgyalások záró momentumaként megszületett - és később sarkalatos törvényekként megismert - jogintézményektől egészen az új önkormányzatok felállásáig alig egy év telt el, de eme rövid időszak alatt egy vadonatúj hatalmi-politikai szisztéma legfontosabb intézményei jöttek létre. E folyamat derekán a választásoknak intézményteremtő funkciójuk is volt.

Eme kivételes és egyszeri történelmi körülményektől nem lehet eltekin­teni akkor, amikor a létrejött választási rendszert, s a vele szemben megfo­galmazódó kritikai megjegyzéseket vizsgáljuk, illetőleg a következő választá­sok esélyeit latolgatjuk.

Mi volt a kilencvenes választások tényleges szerepe?

A több mint 7 millió választójoggal rendelkező állampolgár szemszögéből nézve 1990 tavasza mindenekelőtt olyan közvetlen politikai részvételi élményt jelentett, melynek megszerzésére óriási többségüknek korábban módjuk sem lehetett. Milliók számára először adatott meg, hogy ha csak egy napra is - ­egyszerű véleménynyilvánítás erejéig is - de érdemi módon avatkozhatnak be a hatalmi viszonyok alakulásába. Egyáltalán nem szabad lebecsülni ennek a kollektív politikai élménynek a fontosságát egy olyan nép életében, amely­nek politikai szocializációjában az alattvalói lét, a részvétel merő formalitása, a saját politikai cselekvésben való teljes érdektelenség lehetett évtizedeken keresztül az alapélménye. Az ő szavazatáért versengtek, őt akarták meggyőz­ni, hozzá szólt, beszélt valamennyi politikai párt, üzent a plakátjain, a tévén, a rádión keresztül. Joggal érezhette több millió ember életében először, hogy ezegyszer "neki is osztanak lapot".

Ugyanakkor éppen a kivételes történelmi helyzet folytán az 1990-es vá­lasztás nem annyira kiegyensúlyozott alternatívák közötti választásokat jelen­tett, mint inkább a valami ellen való szavazás kivételes történelmi pillanatát. Miután az esélyes pártok túlnyomó többsége a régi rendszer eltakarítását ígérte, ezért joggal mondhatták utólag az elemzők azt, hogy 1990 tavaszán a magyar nép mindenekelőtt leszavazta a korábbi rendszert. Vagyis valami ellen szavazott és kevésbé valamire. Ez a jellegzetesség korántsem függetle­níthető az adott időszak regionális-külpolitikai viszonyaitól. Hiszen vala­mennyi utódállam nagyjából ezidőtájt élhetett át hasonló élményeket; azaz a volt Varsói Szerződés tagállamaira egyszerre roskadt rá a szovjet hatalmi-­politikai rend intézményi válsága. Így 1990-ben németek, csehek és szlová­kok, románok, bolgárok hasonlóképpen élhették át az előző rendszer lesza­vazásának kollektív eufóriáját. Nyilvánvaló, hogy e világpolitikai jelentőségű ténytől a magyar szavazók sem függetleníthették magukat. Ez a nemzetközi környezet méginkább erősítette azt a tényt - amit már amúgy is tudhatott a magyar átlagpolgár csaknem egy éve -, hogy megbukott a rendszer. Ezúttal azonban még áldását, azaz igenjét is adhatta hozzá.

1990 tavasza nagy nemzeti tanulási lehetőség volt. Tanulhattak a pártok is: szervezést, technikát, politikai marketinget, programkészítést, képviseletet, nyilvános szereplést és még sok olyan nélkülözhetetlen mindennapi politikai tudnivalót, amelyek elsajátítására korábban nemigen volt módjuk. De tanulta a lakosság is a választópolgár szerepét, felelősségét. Összemérhette a ver­sengő ideológiákat, az egymással küzdő pártképviselők ígéreteit, mentalitá­sát, fellépését, vezetői képességeit. Utólag sem túlzás azt állítani, hogy janu­ártól április közepéig az ország lakosságának döntő többségét teljességgel lefoglalta az ismeretlen élmény: több tucatnyi párttal kellett megismerkedni, megítélni őket, választani közülük. Hihetetlenül fontos tanulási folyamatot jelentett e néhány hónap milliók számára. S ugyanakkor a tömegkommuni­káció is tanulta azt, hogyan lehetséges ennyire sokféle politikai véleményt korrektül tolmácsolni, megismertetni és eljuttatni az érdeklődőkhöz.

A választások eredményeképpen tovább folytatódott a már jó féléve tartó intézményteremtés. A számszerű szavazatok nyomán jött létre a koalíciós kor­mány, hiszen egyértelmű győztese nem volt e kétfordulós választásnak. A szavazatok megoszlása alapján született meg az új, többpárti parlament is, s ez egyben szükségképpeni szelekciót is jelentett. Azok a pártok ugyanis, amelyek nem kerülhettek be a parlamentbe, jó időre kívülrekedtek az érde­mi, mindennapi politikai nyilvánosság keretein. Így állt össze az új hatalmi-­intézményi modell, s mindez erőszak és vér nélkül.

A választások ily módon elitcserét is jelentettek. Hiszen a parlamentbe be­került képviselők több mint kilencven százaléka új szereplő. S mihelyt sta­bilizálódott a kormányzás új formája, az is látnivalóvá vált, hogy az elitcsere korántsem áll meg a csúcsokon. Két év után elmondható, hogy tízezres nagy­ságrendben változott meg a társadalom vezető szerepet ellátó elitrétegének összetétele. S ez nem egyszerűen csak személyek cseréjét jelentette, hanem mentalitások, értékválasztások, magatartásmódok és politikai kultúrák nagy­fokú cseréjét is.

A választások végül stabilizálták azt az MDF-SZDSZ polarizációt, amely már 1989 októbere óta alapvetően meghatározta a magyar belpolitikai életet. Az MDF mint kormányt alakítani képes koalíció, az SZDSZ pedig mint legnagyobb ellenzéki párt került ki ebből a versengésből, s ez az arány azt is jelentette, hogy bárhogyan is alakuljanak az intézményi viszonyok: tovább­ra is a két párt egymáshoz való viszonya szabja meg a magyar belpolitikai élet alakulását

Néhány tanulság<

Visszapillantva az a legfeltűnőbb vonása az 1990. tavaszi választásoknak, hogy domináltak benne az egyszeri, kivételes, s talán állítható: soha vissza nem térő körülmények. Óvatosan kell eljárnunk, amikor 1990 tavaszának tanulsá­gait keressük. A választások nyomán létrejöttek az új rendszer intézményi alakításának további lehetőségei, de ezek nagyon is korlátozottak voltak. Egyedi, egyszeri jellege miatt olyan bonyolult belpolitikai szituáció jött létre, amelyet senki sem láthatott előre. A választások nyomán kialakult viszonyok nemigen feleltek meg az 1989 késő nyarán-őszén kialkudott és rögzített já­tékszabályoknak. 1990 májusáig mind kívül, mind belül akkorát változott a világ, amelynek nyomán a két legnagyobb párt kénytelen volt újraírni a leg­fontosabb alkotmányos szabályokat. Az MDF és az SZDSZ kénytelen volt együtt korrigálni azokat a közjogi feltételeket, amelyeket az előző évben még többé-kevésbé egyetértőleg alkottak meg. Ez tulajdonképpen nem is meglepő. A választások előtt más belpolitikai feladatokra fordította vala­mennyi győzni akaró párt az energiáját; a választások után a történelem azonban merőben új feladatokat alakított ki számukra. Más dolog kormá­nyozni, mint ellenzéki pártként létezni, s egészen más dolog parlamenti el­lenzéki pártként, mint szellemi-utcai mozgalomként tevékenykedni. Szinte néhány hét telt csak el a választások után, s máris úgy látszott, hogy a leg­nagyobb pártok kénytelenek maguk korrigálni a választási eredményeket. Bár maga a megoldás számos ponton vitatható volt - főleg formai okok miatt - az kétségbevonhatatlan, hogy a kétpárti megegyezésre sort kellett keríteni. A szakmai és politikai viták azóta sem ültek el, mind a mai napig olvashatók olyan bírálatok, amelyek az MDF és SZDSZ egyezségét a választások te­remtette legitimáció megerőszakolásaként tekintik.

Mint látható, a választások után nemcsak egyszerűbbé váltak a belpolitikai viszonyok, hanem számos tekintetben még bonyolultabbá, mint előtte. Ezért alig hibáztathatóak a pártok, vagy a választási rendszer, vagy pedig a parla­menti munka. Volt abban valami naivitás - talán a nagy közös történelmi tapasztalatlanság miatt is -, hogy csodákat vártunk a választásoktól. Azt hit­tük, majd véget érnek a nagy viták és a közéleti dezintegrálódás helyett a nemzeti összefogás kora jő el. Egy-két hónap múltán nyilvánvalóvá vált már, hogy a választásokkal megnyugtató módon lezárult ugyan a korábbi törté­nelmi periódus, de egyáltalában nem lett világosabb az előttünk álló rövid történelmi-politikai periódus értelme. Akadtak ugyan jónéhányan - elsősor­ban koalíciós oldalról -, akik nagy hajlandóságot mutattak a választási ered­mények minden más társadalmi szférára történő "lefordítására". Ezt úgy kel­lett volna érteni és elfogadni, hogy az egyszerű többségi elv logikája alapján az élet minden fontos területén a koalíciós elgondolásoknak van nemcsak elsőbbségük, de kizárólagos szerepük is. A választásoknak ez a túlértelme­zése érthető módon nem aratott túl nagy sikert nemcsak az ellenzéki poli­tikai erők körében, hanem a társadalom egyéb más - politikailag el nem kötelezett - tömegeinek soraiban sem. Két év elteltével megállapítható, hogy a választások értelmezésének máig ez az egyik legnagyobb gondja. Nem egyértelmű ugyanis, hogy a választási siker a győzteseket milyen körben és milyen mélységben jogosítja fel társadalomformálásra, hatalomgyakorlásra és hol van az a határ, ameddig másféle érdekek ellenében is megfellebbezhe­tetlenü1 lehet hivatkozni a választási győzelemre.

Kritikák és javaslatok

A kialkudott és jogi formákba öntött választási rendszer számos ponton bí­rálat tárgya. A javaslatok egy része megoldható a választási törvény módo­sításának keretei között is. A kritikák és bírálatok orvoslásának egy másik csoportja azonban az egész alkotmányos berendezkedés további jövőjét is alapvetően érintené. E kettősséget is szem előtt tartva nézzük most meg a legtöbbször olvasható bírálatok rövid listáját.

Érthető módon a parlamentbe nem került pártok bírálják erőteljesen a 4%-os küszöböt. Azt mondják - s ebben számos elemző is támogatja őket -, hogy ily módon több mint 700 000 szavazat veszett el. Ez pedig több, mint némely parlamentbe került párt szavazóbázisa. E panasszal szemben viszont joggal hozható fel az, hogy a küszöb eltörlése lehet, hogy oly módon tenné szétforgácsolttá és parttalanná a magyar parlamentet, mint ahogyan az mos­tanában Lengyelországban megfigyelhető. Rendszeresen bírálják a választási szabályokat a magas részvételi küszöb miatt is. Főleg az időközi választások sorozatos kudarca indított több politikai erőt annak javaslására, hogy vagy csökkenteni kellene, vagy pedig eltörölni ezeket a küszöböket, mivel így a választójog tulajdonképpen az aktívakat bünteti; azokat, akik végül is élni kívánnak választójogukkal. E kritika ellenzői viszont joggal szoktak hivatkoz­ni arra, hogy a részvételi küszöbök csökkentése, esetleges eltörlése olyan kisebbségeket juttathatna politikai képviselethez, amelyek tényleges társa­dalmi jelentősége teljességgel elenyésző.

1992 januárjától vált állandó vitatémává a határon túli magyarok, illetőleg a külföldön élő magyar állampolgárok választójoga. Ez ügyben is pro és kont­ra feszülnek egymásnak az érvek. Egyfelől lehet érvelni a magyar nemzet politikai közösségének visszaállítása érdekében. Másrészt viszont joggal ál­lítható, hogy ily módon megbomlana a jogok és kötelezettségek egysége. (Nem tagadható, hogy a vita mögött más egyéb politikai szándékok is meg­húzódhatnak, hiszen nem biztos, hogy egyenlő feltételekkel versengenének a mai parlamenti pártok a határon túliak szavazataiért.)

Számos bíráló szerint túl sok a képviselő a jelenlegi parlamentben, ele­gendő lenne 200, esetleg 240 mandátum is. Némileg ezt a bírálatot támasztja alá, hogy két év elteltével nyugodtan kijelenthető: a képviselőknek egy igen nagy (százat jóval meghaladó) csoportja mind a mai napig nem tudott kellő intenzitással bekapcsolódni a parlament munkájába (se fel nem szólalt, se bizottsági tagságot nem kapott). A csökkentés mellett érvelők rendszeresen ki szokták mutatni, hogy a hazánkhoz hasonló lélekszámú országokban jóval kisebb létszámú parlamentek működnek.

A parlamenti helyek csökkentése viszont szükségképpen magával vonná még nagyobb választó körzetek kialakítását, pedig már az előző választójogi reform során is számos nagyobb település vesztette el önálló képviselő-állí­tási jogát. Ezzel a dilemmával a kritikusok is tisztában vannak, s így nem meglepő, hogy többnyire ez a javaslat össze szokott kapcsolódni a listás vá­lasztások preferálásával. A jelenlegi magyar vegyes választójogi rendszer egy­szerre tartalmazza a listás és az egyéni választó kerületi szervezőelv követ­kezményeit; kétévi működés után látható, hogy ebben a parlamentben az egyéni választókerületből érkezett képviselőknek jóval kevesebb a politikai súlyuk, mint a pártvezéreknek.

A képviselők és pártjuk viszonya számos ponton nem tisztázott. A függet­lenek közé való rendszeres átülés újra és újra felveti azt a kérdést, hogy kié is a képviselő? A választóié vagy a pártjáé? Nem véletlen, hogy fontos par­lamenti vezetők szájából hangozhatott el az a javaslat, miszerint legyen különbség a listás és az egyéni képviselők mozgáslehetőségében. (Ezzel szem­ben viszont alkotmány jogászok azt szokták felvetni érvként, hogy így meg­bomlana a képviselői egyenjogúság elve.) Érthető, hogy 1989 őszén kevéssé kellett számot vetni a jogalkotóknak ezekkel a problémákkal. Valószínűsíthető, hogy a hátralévő két év még számos olyan esetet fog produkálni, me­lyek nyomán 1994-ig mindenképpen rendezni kell majd a képviselői jogállás néhány alapvető tisztázatlan, illetőleg jelenleg meg nem oldott problémáját.

Már az egész parlamentáris berendezkedés kereteit feszegeti az a javaslat, mely a kisebbségek, nemzetiségek, nagyobb vallási csoportok képviselőinek elkülönített helyet kíván biztosítani. Egyfelől érthető ez a javaslat, mert a nemzetiségek a jelenlegi választási rendszerben csak akkor juthatnak parla­menti képviselethez, ha a nagy pártok saját országos listáikon biztosítanak nekik helyet. Másfelől viszont az előre garantált helyek intézményesítése a jelenlegi egykamarás helyett előbb-utóbb kétkamarás parlamenti felállást in­dokolna. Az elmúlt két év alkotmányjogi vitái alapján úgy tűnik, hogy elég sok szakember javasolja a kétkamarás parlament kialakítását. Teszik ezt min­denekelőtt azért, mert a jelenlegi választási rendszerből következően szinte kizárólag csak pártérdekek tudnak megjelenni a parlamentben. S joggal ál­lítják, hogy ily módon számos egyéb, nem kevésbé fontos társadalmi - terü­leti, etnikai, szakmai, generációs stb. - kérdés marad képviselet nélkül. A túlzottan pártokhoz láncolt parlamenti élet gyakorta patologikus vonásaira hivatkozva szokták a kétkamarás megoldást mint kiegyensúlyozó lehetőséget javasolni.

Kétségtelen, hogy ez utóbbi javaslatok és kritikák már az alkotmányos berendezkedés egészét érintik. Ezek olyan horderejű vitakérdések, melyekre megnyugtató választ csak egy átfogó alkotmányi reform keretei között lehet­ne adni. Ma még nem világos, hogy 1994-ig sor kerülhet-e erre; több jel arra utal, hogy ez valószínűtlen. Így csak annyi látszik reálisan megoldhatónak, hogy a kialakult választójogi rendszer legkirívóbb ellentmondásait lehet ki­küszöbölni 1994-ig. A változás során viszont mindenképpen politikai érde­kek sérülnének és ez csak akkor kerülhető el, ha a pártok felül tudnak emelkedni saját érdekeiken. A jelenlegi választási rendszer érintetlenül ha­gyása viszont annak kedvezne, hogy ugyanez a hat párt kerüljön be újra a parlamentbe, s ezért is látszik valószínűnek, hogy alapvető, strukturális vál­tozások 1994-ig nemigen lesznek a magyar választási szisztémában. Ma még senki nem tudhatja, hogy milyen - erőviszonyok diktálta - javaslatoknak, korrekcióknak, kritikáknak lesz esélyük az elfogadásra.

Mindenesetre a legfontosabb az, hogy időben - azaz 1994-ben - újra le­gyenek majd választások és ezek a választások korrekt, azaz demokratikus és a többség által legitimnek tekintett szabályok mellett történjenek. A kör­nyező kelet-közép-európai országok tapasztalataira tekintve úgy látszik, hogy már az is óriási történelmi tény lenne, ha az első szabad választások nyomán kialakult viszonyok törésmentesen kihúznák az első négy évet. Van abban valami igazság, hogy legalább három - lényegében azonos szabályok mentén lebonyolított - választásnak kell lezajlania ahhoz, hogy az új rendszer túljus­son a próbálkozás, az útkeresés időszakán. Az elsőt már átéltük, s a hátra­lévő két évben talán az lesz a legfontosabb feladatunk, hogy a második se legyen kevésbé maradandó élménye a magyar választópolgároknak. Az első­höz fűződő csodavárások és illúziók elmúltával talán 1994-ben már nem fog­juk azt hinni, hogy évtizedes társadalmi feladatokat két délután is megold­hatunk, illetve megoldhatnak helyettünk mások.

INFO-Társadalomtudomány/Választások 22. szám (1992. október) 33-41. o.