Hubai László

A baloldal a parlamenti választásokon 1990-2002

A Magyar Szocialista Párt (MSZP) az elmúlt másfél évtized legeredményesebb pártja, a magyar választók relatív többségével két parlamenti választást nyert, a 15 év csaknem felét kormányon töltötte, 1994 óta erősek a pozíciói a városi önkormányzatokban, megbecsült tagja a nemzetközi szocialista-szociáldemokrata pártok nagy családjának. A megtett út korántsem volt sikerekkel kikövezve, számtalan tévúton és vakvágányon keresztül vezetett. A mozgástér az ország szuverenitásának visszanyerésekor is meglehetősen szűk maradt. A nyolcvanas években a nemzetközi viszonyokra a mindinkább felerősödő kölcsönös függőségi rendszerek voltak a jellemzők. A szovjet függőség Gorbacsov hatalomra jutása után mind lazább lett, a szovjet csapatok 1990 nyári kivonulása az ország visszanyert szuverenitásának szimbolikus dátuma lett. A Szovjetunió felbomlása után az USA által dominált világban két út között választhatott az ország, vagy járja a maga útját a mindjobban leszakadó periféria felé, vagy csatlakozik az euro-atlanti integrációhoz, amivel esélyt teremt arra, hogy a félperifériás helyzetből a centrum szélére juthat. A magyar politikai vezető réteg döntő többsége - benne az MSZP is - e hosszú menetelés mellett kötelezte el magát. A mozgástér további gátja volt az ország nagymértékű eladósodottsága, az állami tulajdonnak a tőkés rendre való áttéréssel törvényszerű magánosítása és a válságágazatok radikális leépítése. A privatizáció jelenleg is tart, a gazdasági egyensúly helyreállítása pedig csak az MSZP első kormányzati időszakában, az 1996-os ún. Bokros-csomag intézkedései nyomán következett be.

Az MSZP 1989. októberi megalakulásakor az MSZMP különböző változást akaró csoportjainak akaratából jött létre: a politikai elképzelések spektruma a modellváltástól a különböző típusú rendszerváltó elképzelésekig terjedt. Végül a párt kezdeti arculatát meghatározó kompromisszum a már kezdetben is legnagyobb létszámú reformkörös küldöttek és a folyamatosan növekvő létszámú Népi Demokratikus Platform között jött létre. Ez a kompromisszum mindinkább elhalványodott, teret adva a párt új platformjainak és más különböző politikai csoportosulásainak. A néppártosodásnak, a párton belüli politikai sokszínűségnek jelentős szerepe volt abban, hogy az MSZP jelentősen növelje a szavazatszerző képességet.[1]

A jelenkori társadalmi-politikai támogatottság kialakulása nemcsak az aktuális politikai helyzet és a nehezen tetten érhető hangulat eredménye, hanem komoly szerepet játszanak benne a korábbi történések is. Ezért óhatatlanul ki kell térni itt is a történeti választások legfontosabb adataira és tapasztalataira is. Az itt lakó népesség különböző életkorú, politikai szocializációja különböző történelmi korokban történt. E politikai szocializációban - egyénileg is változó súllyal - játszott szerepet a család, az iskola, a kortárscsoport és a politikai propaganda. Önmagában ugyanis a Kádár-korszakból nem érthető meg a választói magatartás sokszínűsége. Már csak ennek okán is vissza kell tekintenünk legalább az elmúlt 80 évre, 1922-ig, az első olyan választásig, ahol a szociáldemokraták is indulhattak a parlamenti helyekért. Fontos figyelembe vennünk azt a tényt, hogy 1848, az első népképviseleti országgyűléstől egészen 1990-ig nem cél a parlamenti váltógazdálkodás megteremtése. A mindenkori politikai uralkodó réteg mindent megtett, hogy a választásokkal történő kormányváltást megakadályozza. Ha lehetett, akkor politikai céljainak megfelelő választási törvényekkel, ha ez kevésnek bizonyult, akkor választási csalással (és ebben közös Tisza István, Bethlen István, Gömbös Gyula, Rákosi Mátyás és Kádár János).

Az MSZP szereplése a választásokon, 1990-2002

A választási szabályozás a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain kialakult kompromisszumként köttetett a régi és az új politikai elit között. A sarkalatos törvények közül ez volt az egyetlen, amely a parlamentben számottevő vitát váltott ki, igaz csak a parlament létszámát illetően: az egyéni választókerületek száma húsbavágó kérdés volt az akkori parlamenti képviselők számára. A kormány előterjesztéshez képest az egyéni választókerületek száma 24-el, 152-ről 176-ra nőtt, míg az országos listán kiosztható mandátumok száma 12-vel csökkent. Így a parlament létszáma 374-ről 386-ra emelkedett.[2]

A magyar választási rendszer - Európa egyik legbonyolultabbika - a két szavazólapos rendszerre épül, mandátumokhoz pedig három forrásból lehet jutni (egyéni választókerület, listás választókerület és országos kompenzációs lista). A választójog szabályozása mindmáig alapvetően nem változott, ez alól egyetlen kivétel a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöbérték 4-ről 5 százalékra történő 1993-as emelése volt.[3] A parlamentben hat párt ezzel kívánta potenciális riválisait minimalizálni, az emelés a két szélsőséget, a MIÉP-et és a Munkáspártot volt hivatott távol tartani a Tisztelt Háztól.[4] A párt választási eredményeit összefoglalóan az 1. táblázat mutatja be.

1. táblázat.

Az MSZP választási eredményei, 1990-2002

! A közös jelöltek szavazási eredményei a lábjegyzetben találhatóak.[5]

* 2002-ben a mandátumot szerzett MSZDP+MSZP jelölt az MSZP-frakció tagja.

Bűnbak és statiszta szerep: 1990

Az MSZP megalakulásakor - fél évvel a negyven év szünet után megrendezett többpárti választások előtt - nem voltak rosszak a párt kilátásai. A közvélemény-kutatások alapján a válaszadók negyede az MSZP-re és a Magyar Demokrata Fórumra (MDF) szavazott volna.[6] Néhány hét alatt azonban gyökeresen megváltoztak a külső körülmények, a szovjet blokk országaiban sorra omlottak össze az államszocialista rendszerek: a prágai bársonyos forradalomtól a véres romániai eseményekig terjedő, minden országot érintő radikális változások. A belső feltételek is kedvezőtlenül alakultak, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) "négyigenes" népszavazási kezdeményezésének sikere, a Bős-Nagymaros vízlépcsőhöz kapcsolódó Duna-gate botrány, valamint 1990 januárjában a Belügyminisztérium belbiztonsági anyagainak kezdődő megsemmisítése komoly közéleti viharokat kavart.

A politikai küzdelmek fő törésvonala mindinkább az MDF és az SZDSZ között húzódott, az MDF puha átmenetet ígérő politikája és az SZDSZ kemény antikommunista retorikája egyaránt defenzívába szorította az MSZP-t. A politikusok megnyilatkozásaiban a két fő mozzanat dominált, egyrészt az átkos négy évtized minden megragadható momentumának elátkozása, másrészt a polgári demokráciához fűződő - nem feltétlenül tudatos, de - indokolatlan illúziók keltése: gyors kilábalás a válságból és általános jólét mindenkinek. A közvélemény reagálása vegyes volt. A múlt minden értékének (lét- és közbiztonság, teljes foglalkoztatottság) tagadása zavart okozott azok körében, akiknek a Kádár-rendszerről kialakult képük nem egyezett a politikai szereplők többsége által hangoztatott képpel. Ugyanakkor az államszocialista rendszerek alulmaradtak a kapitalizmussal folytatott küzdelemben, és az országot mély gazdasági válság uralta. Zavarba ejtő volt a létrejött pártok sokasága, melyeket nehezen lehetett megkülönböztetni, hiszen a pártok programjának többsége is kialakulatlan volt. A rendszerváltás folyamatában alakult pártok: MDF, SZDSZ, Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz); az újjászervezett történelmi pártok: a Független Kisgazdapárt (FKGP), a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP); valamint az MSZMP utódpártjai: az MSZP, a maradék MSZMP, az Agrárszövetség [7] - mindegyike szociális piacgazdaságot ígért. Ez volt a megváltást ígérő mágikus jelszó, amely mögé nemcsak minden párt mást képzelt, hanem maga az elképzelés is tisztázatlan volt, a hozzá vezető út pedig a jövő ködébe veszett.

A két nagy - későbbi elnevezéssel élve - rendszerváltó párt mögött potenciális esély volt a harmadik hely megszerzése. A populista demagógiának széles tere nyílott, közülük minden másnál nagyobb visszhangot kapott az FKGP, pontosabban a párt akkori főügyészének, Torgyán Józsefnek követelése: a földtulajdonnak az 1947-es állapotoknak megfelelő visszaállítása. A mezőgazdaság már korántsem volt az a sikerágazat, mint még a nyolcvanas évek közepén is, ám a gazdaság ágazatai közül még mindig jó helyzetben volt. A demagógia azonban hatott, feléledtek a korábbi földtulajdonhoz és gazdálkodáshoz fűződő nosztalgiák és illúziók, amelyek mind nagyobb támogatottságot hoztak a Kisgazdapártnak. A választási kampányban csaknem minden párt alapvető érdeke volt a bukott rendszer minden vélt vagy valós bűnéért az MSZP-t mint utódpártot felelőssé tenni, bár a párt elvi és gyakorlati politikájában határozottan elzárkózott az egész Kádár-rendszertől.

Az MSZP tehát jelentős hátránnyal indult az 1990-es választásokon, s mint a biztosan parlamentbe jutó pártot jobbról és balról egyaránt támadták. A választásokon a 65,09 százalékos részvétel azt mutatta, hogy a szavazók harmada vagy zavart, vagy közömbös volt a negyven év után megtartott első szabad választást illetően. A második forduló 45,54 százalékos részvétele a legkisebb a jelenkori parlamenti választások történetében. Az adott körülmények között a félmilliót meghaladó részvétellel ugyan a szocialista vezetők korántsem voltak elégedettek, ám az össztűz és a rendszerváltás felülről történt jellege miatt reális eredmény született, amely reményt adott arra, hogy a szocialisták jobb eredményt érhetnek el a következő választásokon, hiszen a pártok arculata, politikai profilja még kialakulatlan volt, ezért a szavazók sem igazodhattak el pontosan a bőséges programválasztékban.

Az MSZP végül is a listákon 10,89 százalékos társadalmi támogatottsággal 33 képviselőt (8,55 százalék) küldhetett a parlamentbe. A választásokon a listákon elért eredmény nagyrészt igazolta a társadalomkutatók többségének egykorú véleményét: a magyar társadalom politikailag "háromosztatú": közelítőleg egyharmad-egyharmad jutott a konzervatív, a liberális és a baloldali politikai erőknek. A baloldali egyharmad közelítő számításakor az MSZP, az MSZMP, az Agrárszövetség, az MSZDP és a Hazafias Választási Koalíció (HVK) [8] nagyobbik részéhez még hozzá adhatjuk az MDF népi-baloldali arcot is mutató, békés átmenetet ígérő programjára szavazók egy részét, valamint azokat a baloldaliakat, akik távol maradtak a voksolástól.

A parlamentbe bekerült hat pártból Antall József miniszterelnökségével egy, az "ideológiai rokonságon" alapuló jobbközép kormány alakult az MDF, az FKGP és a KNDP részvételével. A kormánykoalíció valamivel több mint 55 százalékos többséggel kormányozhatott.

Antall József már programbeszédében "kamikázé-kormánynak" nevezte az éppen csak alakuló kormányt. Az elvégzendő feladatok nagysága, a többpárti demokráciában való és minden pártra jellemző tapasztalatlanság, az FKGP követelése a földtulajdon valamilyen visszamagánosítására, valamint az MDF-re még mindig jellemző mozgalmi jellegből adódó politikai heterogenitás miatt Antall kijelentése a jobboldali demokrata megalapozott előrelátását mutatta. A gyors bizalomvesztést már 1990. október végén jól mutatta egy nem túl jelentős ügy, egy benzinár emeléséről szóló dezinformáció, amelynek következménye az egész országot csaknem három napra megbénító taxisblokád volt, s ennek alkalmával a lakosság döntő többsége a taxisok mellé állt. A bizalmat a kórházban fekvő miniszterelnöknek még sikerült helyreállítania ("pizsamás interjú"), de a halaszthatatlan és népszerűtlenséget hozó pénzügyi rendezést a kormány rendre halogatta. A további bizalomvesztést az egyre gyakrabban betegeskedő Antall Józsefnek azért sem sikerült megállítani, mert egyre többet kellett foglalkoznia pártjával. Az MDF-ből sorra váltak ki különböző irányzatokat képviselő csoportok, amelyek egy része párttá is alakult: a Csurka István vezette szélsőjobb irányultságú MIÉP, a Zacsek Gyula nevével fémjelzett Magyar Piacpárt, a Palotás János elnökségével megalakult pragmatikus Köztársaság Párt. Többen távoztak más frakciókba is, például az MSZP-ből kilépett Pozsgay Imre által szervezett Nemzeti Demokrata Szövetségbe is. A miniszterelnök halála (1993. december 12.) után kormányfővé választott Boross Péternek már "csupán" a kormányzás mindennapi feladatainak vitele és egy viszonylag tisztes választási szereplés jutott osztályrészül.

A liberális oldalon kísérleteztek egy olyan koalíció kialakításával, amely a jobboldal egyre biztosabbra vehető bukása után úgy veheti át a hatalmat, hogy abban a szocialisták ne vehessenek részt. A kezdeményező az 1992-ben népszerűsége csúcspontján (a közvélemény-kutatásban 25 százaléknyi biztos szavazó) álló Fidesz volt. Orbán Viktor ekkor - a kormányt ostorozó szakszerű, korrekt de ugyanakkor éles bírálatai révén - a szocialista szavazóbázison is népszerű volt, ám a "székház-botrány" (az MDF és a Fidesz közös tulajdonában lévő épület eladása) után ez hónapról hónapra csökkent.

A Fidesz tulajdonképpen csak 1993-ban vált hagyományos értelemben vett párttá, a kollektív vezető testület helyett ekkor hozták létre a pártelnöki tisztséget, amelyre a kezdettől vitathatatlan tekintélynek örvendő Orbán Viktort választották meg. Ekkor törölték el a 35 éves felvételi korhatárt is. Nem segítette a párt népszerűségének helyreállítását az sem, hogy Fodor Gábor alelnök és néhány társa a konzervatív-tekintélyuralmi váltásra hivatkozva kiváltak a pártból. A választás előtt megszületett a liberális választási blokk az SZDSZ, a Fidesz, az Agrárszövetség és a Zwack Péter-véle Vállalkozók Pártja között. A vezetés azonban ekkor már a népszerűségét növelő SZDSZ kezében volt.

Az MSZP nehezen élte meg a parlamenti ciklus első felét: 33 képviselője ugyan derekasan vett részt a parlamenti vitákban, ugyanakkor mind az öt parlamenti párt érdeke volt a szocialisták karanténban tartása. Az 1990. májusi kongresszuson Nyers Rezső után Horn Gyulát választották a párt elnökévé, s az egyes ügyek vitelével felelős ügyvivőket nevezett ki az Elnökség. A szocialisták népszerűsége fokozatosan nőtt, vezetői e "hőskorszakban" vállvetve dolgoztak, Horn Gyula fáradhatatlanul járta az országot, és igyekezett lelket önteni a szétzilált és letargiában lévő helyi vezetőkbe, míg a közvélemény előtt Békesi László volt pénzügyminiszternek a mindenki számára érthető gazdasági-pénzügyi kritikája lassan meghozta a támogatottság növekedését. A Demokratikus Charta révén a pártnak sikerült megtörnie a politikai elszigeteltséget. A demokráciákban óhatatlanul fellépő szélsőségektől a kormány nem határolta el magát, a Horthy-korszak jobbos jelszavainak egyre gyakoribb feltűnése, a közös veszélyérzet a köztársaság védelmében összehozta az MSZP és az SZDSZ vezetőit, a Charta vezetősége belőlük rekrutálódott.

Egy túlnyert választás: 1994

1994-ben a választók 68,92 százaléka vett részt a voksoláson, a 4 százalékos növekedés a kormányváltó hangulatból született. Az MSZP több mint megháromszorozta szavazóinak számát, ami mögött egyaránt jelen volt a párt reorganizálásáért végzett áldozatkész munka, a szocialisták szakértő kormányzásába vetett bizalom, az ország valós gazdasági helyzetéről való tájékozatlanság és főképp az az illúzió, hogy visszatér a Kádár-rendszer aranykorára jellemző megélhetési biztonság. A második fordulóban a szavazók 55,12 százaléka vett részt; a jobboldali szimpatizánsok külső pereme, amely már veszve látta a választásokat és a számos kisebb párt - amelyeknek jelöltje nem jutott a második fordulóba - szintén távolmaradt a voksolástól. A három jelölt a három nagy erőcentrumot képviselte, a szinte mindenütt továbbjutó szocialisták mögött a liberális jelölt (elsősorban SZDSZ) és harmadik helyen a kormánykoalíció jelöltje (döntően MDF, kisebb számban FKGP és néhány helyen KDNP). A hármas verseny természetesen a szocialistáknak kedvezett, hiszen a második fordulóban relatív többséggel lehetett képviselői helyhez jutni. Mivel két MSZP-jelölt már az első fordulóban mandátumot szerzett, a még nyitott 174 egyéni választókerületből a párt 147 (84,48 %) helyhez jutott. Az abszolút többség elérése a választási győzelmükben biztos szocialistákat is meglepte, s olyan presztízs terhét rakta a pártvezetés vállára, amelynek nemigen lehetett megfelelni.

Az MSZP úgy vágott bele a választási kampányba, hogy komoly esélye van a választások megnyerésére. A listán szerzett 33 százalékos támogatás, valamint az egyéni választókerületekben szerzett döntő győzelem 54 százalékos abszolút parlamenti többséget hozott. A miniszterelnökké választott Horn azonban a koalíciós kormányzás mellett döntött. Ebben szerepe lehetett annak a tapasztalatnak, hogy az előző ciklusban a nehéz feladatok megoldása közben az MDF képviselőinek nagy része elhagyta a pártot, másrészt az elkerülhetetlen, jórészt liberális indíttatású gazdasági megszorítások során az SZDSZ-szel ellensúlyozhatja az MSZP baloldalát. Így a koalíció valamivel több mint 72 százalékos többséggel kormányozhatott, ami akár a minősített, kétharmados törvények alkotását is lehetővé tette volna.

A Horn-kormánynak mindenekelőtt a súlyos gazdasági helyzettel kellett szembenéznie. A kényszerű lépések halogatása csak egy ideig volt tartható, a radikálisan romló helyzetet csak sokkterápiával lehetett megoldani. 1995 márciusában az új pénzügyminiszter nevéhez fűződő Bokros-csomag szinte minden területen radikális pénzügyi megszorításokat tartalmazott. Ennek legkényesebb része a szociális ellátórendszert érintő korlátozások voltak, holott a párt bázisa éppen ezen a területen várta a helyzet javítását. Az MSZP népszerűsége radikálisan csökkent, ám a gazdaság nemcsak hogy stabilizálódott, hanem 1997-ben már új növekedési pályára állt. A privatizációból befolyó összegeket a külföldi adósságállomány csökkentésére fordították, és helyreállt a külföldi befektetők bizalma az ország iránt. A szociális megszorítások is enyhültek valamelyest, az infláció pedig egyszámjegyűvé vált. Ezzel az MSZP népszerűsége lassú, de stabil növekedésnek indult. Ebbe a helyzetbe robbant be a "Tocsik-botrány", amely komoly támadási felületet hozott a szocialisták számára. [9] Növelte viszont a párt esélyeit az Agrárszövetséggel kötött választási megállapodás.

Az ellenzéki oldalon a helyzet kulcsa a Fidesz kezébe került. 1995. április végén megtartott kongresszusán a nevét is megváltoztatta. A Fidesz-Magyar Polgári Párt megnevezéssel nemcsak generációs mivoltával szakított véglegesen, hanem "A polgári Magyarországért" című programnyilatkozat jelezte azt is, hogy a szabadon maradt jobbközép centrumpárt szerepét kívánja betölteni. A párt a jobboldali integráló szerepben 1997 végére jelentős sikereket aratott. Az 1994-es választási vereség hatására ugyanis a korábbi kormánykoalíció két pártjában, az MDF-ben és a KDNP-ben késhegyig menő politikai és személyi viták alakultak ki a követendő politikai irányvonalat illetően. A szétaprózódott jobboldal ugyanis nem vehette fel a versenyt a baloldallal, a kérdés "csupán" az volt, ki vezesse a jobboldali együttműködést, s milyen legyen a viszony az FKGP-hez és az egyre erősödő MIÉP-hez. Az MDF-ben 1996 tavaszán szakadás következett be, a mérsékelt szárny kivált és Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) néven új pártot alapított. A KDNP szakadatlan belső harcokban töltötte el a ciklust. A program és a személyi ambíciók okozta nézeteltérések fokozatosan kikerültek a rendezett politikai viták keretei közül. A konfliktusok elfajultak, az ügyek egy része bíróság elé került, és egymást követték a frakcióból, illetve a pártból való kizárások. 1997 őszére a mérsékelt szárny kilépett a frakcióból, így megszűnt a párt önálló parlamenti frakciója. Az Antall-kormányban miniszteri tisztségeket viselő Surján-Latorcai-szárny megszervezte a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséget (MKDSZ), mely a Fidesz-frakcióban kapott helyet. Ezzel a Fidesz a legnagyobb parlamenti ellenzéki párttá vált. Itt talált újra politikai szereplési lehetőséget Tölgyessy Péter, az SZDSZ egykori elnöke is, így a párt bízvást számíthatott arra, hogy a kormánykoalícióban csalódott szabaddemokrata szavazók a Fideszre voksolnak. Választási szövetséget kötöttek a csökkenő befolyású MDF-fel: 78 egyéni választókerületben közös jelöltet állítanak, ebből 51-et a FIDESZ nevezett meg, az MDNP-vel a második fordulóra vonatkozó visszalépési megállapodást kötöttek.

Hajszálon múló vereség: 1998

A választások előtti félévben már a közvélemény is láthatta, hogy a gazdasági stabilizáció eredményes volt, az MSZP népszerűsége lassan, de határozottan nőtt. 1997 végén talán csak Orbán Viktor hitte, hogy a koalíció verhető. Az MSZP vezetése bízott abban, hogy az elért eredmények magukért beszélnek, ezért alig folytatott kampányt. E közben számos más hibát is elkövetett, az MSZP és az SZDSZ között rendszeressé váltak a nyilvános viták, és a kormányfőnek a Bős-Nagymaros vízlépcső felépítésével kapcsolatos kijelentése ismét összerántotta azokat, akik számára ez a kérdés a rendszerváltás egyik kulcskérdése volt. A listás szavazáson bebizonyosodott, hogy 32,25 százalékkal továbbra is az MSZP a legnagyobb párt. A 2. fordulóban érvényesült a jobboldali összefogás, és a legtöbb mandátumot a Fidesz-MPP szerezte meg. A kormányalakításra felkért Orbán Viktor a jobbközép koalícióba bevonta az FKGP-t és az MDF-et is, így a koalíció - az Antall-kormányhoz hasonlóan - valamivel több mint 55 százalékos többséggel kormányozhatott.

1998-ban minden addiginál alacsonyabb 56,26 százalékos részvétellel zajlottak a választások. Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a listás szavazást is meg kellett ismételni, mert a választási részvétel nem érte el az 50 százalékot. Ugyanez volt a helyzet 31 egyéni választókerületben, korábban ilyen csak 1990-ben fordult elő, akkor is csak 5 kerületben. Négy év szocialista-szabaddemokrata kormányzása stabilizálta az ország gazdaságát és az utolsó másfél évben új növekedési pályára állította az országot. A stabilizáció azonban jelentős gazdasági megszorító intézkedésekkel járt, amelyek a ciklus végére enyhültek ugyan, de korántsem szűntek meg. A koalíciós pártok e politika folytatását ígérték és tették választási programjuk vezérmotívumává. A baloldali szimpatizánsok külső pereme a folytatásból a megszorítások fenntartására következtetett, és távol maradt a választástól. A jobboldal voksolóit ugyanezek a jelszavak ezzel szemben fokozott részvételre mozgósították. Az el nem kötelezett, vagy habozó szavazók viszont távolmaradtak a választástól. 1994-hez képest az MSZP közel 350 ezer szavazatot vesztett, bár az alacsony részvétel miatt szavazati aránya 1 százalékot sem csökkent. A koalíció bukásához nagyban hozzájárult, a szabaddemokraták koalíciós részvétele. Az SZDSZ-szimpatizánsok szemében a párt elkövette az "eredendő bűnt": összeállt a kommunista utódpárttal. Emiatt folyamatosan tízezrek hagyták el a pártot, míg 1994-ben több mint egymillióan szavaztak rá, négy év múlva támogatottsága már a félmilliót sem érte el, listás szavazati aránya 19,74-ről 7,88 százalékra csökkent. A jobboldalon eközben a ciklus végére jelentős integráció ment végbe, az MDF megüresedett helyét a Fidesz foglalta el, és gyűjtötte be nemcsak a jobboldali szimpatizánsokat, hanem a csalódott szabaddemokratákat is. Nem elhanyagolható tényező volt a katolikus egyház szerepvállalása sem, a kormánykoalíció ellen és a jobboldal mellett. A végül is, hevessé váló küzdelmet jól mutatja, hogy a második fordulóban a szavazópolgárok 57,01 százaléka vett részt, tehát többen, mint az első fordulóban. A parlamenti többség sorsa ugyanis valóban ekkor dőlt el, ezért az FKGP visszaléptette továbbjutott jelöltjeinek döntő többségét. Így a kétszereplőssé vált második fordulóban a Fidesz elnyerte a mandátumok relatív többségét. Az MSZP még tett egy kétségbeesett kísérletet, azonban a két forduló közötti negatív kampány hiába hozott további 200 ezer baloldali szavazatot, a jobboldali összefogás választási győzelmét nem sikerült megakadályozni.

Az Orbán kormány kezdettől fogva nagy lendülettel látott munkához, az általuk elképzelt politikai és társadalmi változások nem tűrtek halogatást. Az "egész pályás letámadás" először is az MSZP és az SZDSZ korábban megszerzett pozícióit volt hivatva lerombolni. Korábban kialakított demokratikus normákat rúgtak fel azzal, hogy bevezették a parlament háromheti ülésezését, és egyetlen, az ellenzék által kezdeményezett parlamenti vizsgálóbizottság megalakításához sem járultak hozzá. Kinevezési gyakorlatukban is a párthűség volt a döntő, igaz, a párt pénzügyeit intéző Simicska Lajos csak rövid ideig volt az APEH elnöke, a Nemzeti Bank élére a kormány pénzügyminiszterét Járai Zsigmondot neveztették ki, és a legfőbb ügyész tisztségére kinevezett Polt Péter előtte egyetlen napig sem volt ügyész, amire több mint 40 éve nem volt példa. A közvélemény nem Fidesz-elkötelezett részének kedélyeit ebben a ciklusban is a sajtó által nyilvánosságra hozott gazdasági ügyek borzolták. Szokatlan volt a miniszterelnök minden hét szerda reggeli félórás megjelenése, a parlament helyett a Vigadóban saját közönsége előtt elmondott "országértékelő" beszéde, a parlamenti viták elkerülése. A Fidesz a baloldal mélyebb társadalmi beágyazottságát úgy kívánta leküzdeni, hogy saját tábora és mások között elmélyíti az ellentéteket, ahogyan egykorúan fogalmazták: az árokásással. Így vonultak be a köztudatba az idegenszívű, az idegenlelkű, a nemzetellenes, stb. kifejezések, és a történelem autentikus jobboldali megjelenítése helyett a propagandacélokat szolgáló beállítások nyertek teret. A Fidesz a médiát minden korábbi pártnál jobban felhasználó szimbolikus politizálást folytatott egyszerű üzenetekkel, ugyanezt a célt szolgálták a kultuszt teremtő alkotások kiemelt támogatása. Mindez azokat is gondolkodásra késztette, akik nem rokonszenveztek a baloldallal, még akkor is, ha a nagyszabásúnak hirdetett Széchényi-terv gazdaságfejlesztési hatásait pozitívnak tartották.

Az MSZP nem tudott mit kezdeni a számára szokatlan stílusú politizálással, parlamenti és sajtóbeli megszólalásai pedig nem lehettek elég hatásosak. Egyedül Budapest küzdött szívósan, az elhalasztott metróépítés akár büntetőakciónak is volt tekinthető a "vörös" főváros ellen.

A parlamenti aritmetika szigorú szabályai miatt az FKGP ismét kormánypárt lett, a párt szavazóbázisa a választás után fokozatosan átállt a Fideszhez, de a parlamenti ciklus feléig nem csúszott az 5 százalék alá. A kétéves költségvetés elfogadását követően azonban a miniszterelnöknek már nem volt szüksége Torgyán Józsefre. A kormány ellenőrző szervei kaptak megbízatást a közvélemény előtt már régóta ismert visszaélések feltárására. A minisztercserék után a ciklus utolsó évére a kisgazda kormányfunkcionáriusok már nem az FKGP-hez, hanem a Fideszhez kötődtek. A széthullott KDNP mintájára egy részük megalakította a Kisgazda Szövetséget, amelynek tagjai a Fidesz listáján jutottak mandátumhoz. A párt korábbi társadalmi bázisának nagy része a kormánypártok listájára szavazott.

Hajszálnyi győzelem: 2002

A kialakult csaknem kétpártrendszerben a választók számára a kérdés nagyon leegyszerűsödött: maradjon-e az Orbán-kormány, vagy menjen. A minden korábbinál élesebb kampány jól tükrözte a tét nagyságát. A választásokon a Fidesz kis mértékű vereséget szenvedett, annak ellenére, hogy a választások utolsó évében mindent bevetett a minimálbérek igen nagymértékű emeléséig és a különböző stílusú ígérgetésekig. Az MSZP is versenyt tartott az ígéretekkel, a legnagyobb hatása mégis a koherensnek ható program hármas központi vezérszava volt: a szociális, a demokratikus és a modernizációs fordulaté.

A parlamenti aritmetika is minden korábbinál egyszerűbbé vált. Bár a közös Fidesz+MDF-lista hozta a legtöbb mandátumot (188 képviselő), így sem rendelkeztek a képviselők többségével. Az MDF külön frakciót alakított (24), s így az MSZP-é lett a legnagyobb képviselőcsoport (178), s az SZDSZ-el (20) együtt abszolút többséget alkottak. A kétpárti Medgyessy-kormány minden korábbinál kisebb parlamenti többséggel (51,29 százalék) kezdte meg működését. Teljes parlamenti jelenlét esetén az egyszerű többséghez 194 igen szavazat szükséges, és a kormánykoalíció mindössze 4 fős többséggel, 198 mandátummal rendelkezett.

A 2002-es választásokon a szavazók 70,53 százaléka vett részt, amely a tét nagyságát jelezve minden eddiginél nagyobb részvételt jelentett. A kormányváltást kívánók reménysége már nem lehetett más, mint az MSZP jó választási szereplése. A 42 százalékos támogatottság azt jelenti, hogy a párt saját, elkötelezett választóin túl jelentős kormányellenes szavazótábor voksait is megkapta. Minden harmadik-negyedik szavazó ebből a körből került ki! Erre engednek következtetni a korábbi eredmények: 1998-hoz képest 900 ezer fős, 1994-hez képest félmilliós a gyarapodás. A párt minden korábbinál szélesebb társadalmi koalíciót testesített meg. A gyarapodás egyik fő forrása a párthoz korábban is közelálló balliberális és mérsékelt munkáspárti szavazók. Szám szerint nagyobb lehet azok száma, akik 1998-ban a posztkommunisták után a "fiataloknak" adtak esélyt, majd látva a demokrácia deficitjét, a kisebbik "rossz elve" alapján a "szocikra" voksoltak. Az első fordulóban az MSZP mindössze 1 százalékos fölénnyel vezetett, s bár az első fordulóban 55 mandátumról döntés született, ebből 24 az MSZP egy pedig az SZDSZ tulajdona lett. A végeredmény azonban most a második fordulóban dőlt el. A Fidesznek a 131 egyéni választókerületből 85-ben nyernie kellett volna, és ehhez minden eszközt be kellett vetnie, hogy a vesztesnek látszó helyzetet megfordítsa. Az impozáns és soha nem látott embertömeget vonzó nagygyűlések meg is tették a hatásukat, a második fordulóban 73,51 százalékos csúcsrészvételt sikerült elérniük. A belépő új szavazók döntő többsége a Fideszre szavazott, és a visszalépések miatt a szocialista-liberális tábor szavazóinak száma még valamelyest csökkent is. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a jobboldal kormányon maradáshoz szükséges mandátumokat megszerezzék. Így az MSZP kapott ismét lehetőséget arra, hogy - figyelembe véve a Európai Unióhoz való csatlakozással bekapcsolható forrásokat - akár több cikluson át is kormányon maradhasson.

A baloldal és az MSZP 1990 után

Történelmi előzmények

A XIX. század utolsó harmadának lendületes kapitalista fejlődése radikálisan növelte a munkásság számát, amely a tőkével szembeni önszerveződés útján próbálta érdekeit védeni. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt ugyan csak 1890-ben alakult meg, Általános Munkáspárt néven már 1880-tól működött, nem beszélve a még korábban megalakított szakszervezetekről. A rendkívül szűkre szabott választójog - többek között - a munkásságot is az alkotmányosság sáncain kívül tartotta. Bár a választójogi szabályozás már 1913-ban lehetővé tette a munkásság kisebb részének szavazását, a háború miatt erre nem került sor. 1918/1919. forradalmai során Magyarországon is megjelent a kommunista párt. [10] A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) végül csak 1922-ben indult a parlamentiképviselő-választásokon, ezután mindig voltak képviselői a parlamentben.

2. táblázat.

Az MSZDP választási eredményei 1922-1939

! 1922-ben a 25 mandátumból négyet nyílt kerületben szerzett a párt. Az MSZDP frakció létszáma 24 képviselő, mivel egy többes mandátumot nem sikerült megtartani. A párt nevéből 1939-ben elhagyták a "Magyarországi" megjelölést, így a rövidítése is SZDP lett.

A Horthy-korszakban a szociáldemokraták korlátozottan ugyan, de folytathatták tevékenységüket, amely elsősorban a szakszervezetekre épült. A létező és hatni tudó szociáldemokrata ellenkultúra (a Népszava, a Szocializmus elméleti folyóirat, könyvek, munkásotthonok, dalárdák, munkássport és turizmus stb.) áthatotta a szervezett munkásság java részét. Az MSZDP két világháború között a párt országosan tíz százalék, míg a titkosan szavazó városokban harminc százalék körüli támogatottságot tudhatott maga mögött. A tendencia mindkét esetben csökkenő. A húszas években a párt támogatottsága stabil, a politikai viszonyok stabilizálódnak. A harmincas évek politikai folyamatai - különösen a gazdasági világválság után - már az erőteljes jobbratolódás jegyében zajlanak. A szociáldemokraták támogatottsága folyamatosan és radikálisan csökken, melyben az európai politika és a hazai foglalkozási szerkezet jelentős változása is szerepet játszott. (2. táblázat.)

1945-től kezdve a baloldalon sajátos helyzet alakult ki. Negyedszázados illegalitás után színre lépett a kommunista párt és rögtön a front mögött átvette a kezdeményező szerepet. Az SZDP számára a Magyar Kommunista Párt (MKP) egyszerre volt legfontosabb politikai partner és ugyanakkor a tradicionális munkásbázison a legfőbb versenytárs is. A két párt társadalmi támogatottsága szorosan összefüggött az általános háború utáni balratolódással és a választójog kiterjesztésével. A korlátozott polgári demokrácia fokozatos felszámolása szorosan összefüggött a Szovjetunió világháborús győzelmével, szuperhatalmi státusának kialakulásával. A többpártrendszer felszámolása nem sokkal a hidegháború kezdete után, 1947 őszén kezdődött meg, és az 1949. évi alkotmány megalkotásával ért véget. (3. táblázat.)

3. táblázat.

Az SZDP és az MKP szavazási adatai, 1945-1947

A Rákosi-, majd a Kádár rendszer iparfejlesztése jelentősen felduzzasztotta a munkásság létszámát. Az államszocializmus korszakában a munkaképes lakosság döntő többsége munkavállalóvá vált. A munkavállalói lét önmagában is nagyobb valószínűséggel teszi az embereket baloldalivá, mint a kevéssé függő önálló egzisztenciákat. Nem elhanyagolható a rendszer egészét átszövő "marxizmus-leninizmus" hatása, ennél azonban fontosabbnak tartjuk a kisemberre figyelő kádári társadalompolitika hatását. Kevés figyelmet kapott eddig annak a vizsgálata, hogy az érett Kádár-korszakban milyen jellegzetes, a szociáldemokratizmushoz köthető változások történtek.

A jelenkor

Az MSZP 1994-es választási győzelmének elengedhetetlen feltétele volt, hogy minden társadalmi csoport számára legyen kidolgozott mondanivalója. Ezzel akarva-akaratlanul néppárti jelleget kezdett ölteni. Ennek tudatos elemei mindinkább megjelentek az időnként nekilendülő közép-, ill. hosszú távú programalkotásban, például a Szociáldemokrata Chartában is. A választási győzelem után jelentősen megélénkült a párt belső politikai élete, új alapokon szerveződtek újjá a párt politikai platformjai, tagozatai, más szellemi és politika műhelyei. Ez természetes folyamat volt, bár a pártvezetés, elsősorban a megyei és nagyobb városi pártvezetők nem kis ellenszenvvel figyelték azokat a formációkat, amelyekre nem volt - és működésük természetéből adódóan - nem lehetett befolyásuk. A folyamat azonban feltartóztathatatlan volt és ma is folyik, hiszen egy baloldali néppárt nem tehet mást, mint megkísérli visszatükrözni és modellezni a társadalom bonyolultságát. Márpedig a társadalom bonyolult, benne az egyes társadalmi rétegek többszörösen átszőtt, egymástól függő és egymásra ható viszonyban vannak egymással. Ez a párt egyszerű és átlátható területi szerkezetben, stabil formális szervezetrendszerben gondolkodó és cselekvő tagjai számára a rendezetlenség benyomását kelti. Ma 3-5 politikai platform, jóval harminc fölötti tagozat és tíz körüli szellemi műhely működik, természetesen az észlelt kihívásoknak megfelelő intenzitással. Ez a sokarcúság jelentős előnnyel járt "kifelé", a pártnak mindig volt olyan része, amelyik szabad vegyértékként kapcsolódni tudott az MSZP egészével szemben gyanakvó csoportokkal.

A párt vezetőinek döntő többsége az első évtizedben a kései Kádár-rendszer középvezetőiből állt. Az idősebbek párt- vagy állami tisztségeket viseltek, a fiatalabb korosztályok politikai szocializációja pedig nagyrészt a KISZ-ben zajlott. Ennek előnye a politikai tapasztalatokban, a döntésképességben és a felelősségvállalásban nyilvánult meg. Hátrányai között a többpártrendszerben káros belső küzdelmek, a kialakult és nehezen változó mentalitás, valamint a közvélemény nem határozottan baloldali része előtti elfogadás nehézségei a leglényegesebbek. Az MSZP-t ma egymással rivalizáló főnökségi rendszerek civilizációjaként foghatjuk fel. A párt vezető garnitúrája köré kisebb-nagyobb holdudvar szerveződik részint vidéki pártvezetőkből, részint jórészt a fővárosban dolgozó képviselőkből, valamint különböző intézményekben és apparátusokban dolgozó, befolyással bíró, olykor gondolatokat termelő személyekből. Ezen vezető személyek (főnökök) köré szerveződött politikai táborok között az érintkezést a mindenkori pozicionális érdekek határozzák meg. Az egész összefogására, vagy legalábbis a rivalizálás szüneteltetésére csak igen erős, a párt egészét veszélyeztető külső kihívások (pl. a jobboldal lehetséges választási győzelme) esetén kerül sor. Ezt lehet ugyan a politikai hatékonyság szempontjából bírálni, de a kialakult rendszert - amely talán szükségszerű velejárója az adott időben és adott módon megalakult pártnak - nem lehet megszüntetni. A profi, főállású politizálással ugyanis törvényszerűen együtt jár, hogy a létrejövő politikai osztálynak van elkülönült, önálló érdeke is.

Ezen önálló érdek létét bizonyítja a központi és területi pártvezetők multipozicionalitása. A pártvezetők egy részének esetében ez indokolt, ésszerű és elkerülhetetlen. A jelenség elburjánzásában a legnagyobb hibát maga az MSZP követte el 1994-ben, amikor megszüntette az összeférhetetlenséget a polgármesteri és az országgyűlési képviselői stallum között.

Az MSZP súlyának változása a baloldali pártcsaládon belül az egyes pártok listás választásokon elért támogatottságának aránya alapján ítélhető meg.

Az 1990-es választásokon már szocialista többség van, az MSZP kapta a társadalmi támogatottság háromötödét, míg egy-egy ötöd jutott az MSZMP-nek és az MSZDP-nek. 1994-re jelentős erőeltolódás ment végbe, a szocialisták a baloldali támogatottság csaknem 90 százalékát besöpörték. Ebben jelentős szerepe volt annak a tudatos választói magatartásnak, amely az MSZP-t a hatalomba segítette. Ez az arány 1998-ban sem változott 1998-ban, az MSZDP országosan szinte teljesen eljelentéktelenedett, míg a munkáspártiak relatíve növelték pozíciójukat. 2002-ben, ismét csak a tudatos választói magatartás, ti. az Orbán-kormány leváltása növelte az MSZP súlyát, a 95 százalék azt a sajnálatos tényt mutatja, hogy a baloldalon potens politikai erő a szocialistákon kívül nem létezik. (4. táblázat.)

4. táblázat.

Baloldali pártok választási aránya és súlyuk a pártcsaládon belül, 1990-2002

* Közös jelöltek az MSZP színeiben.

A kádári vonalvezetéshez hű politikusok által újjászervezett MSZMP-nek 1990-ben a 3,68 százalékos támogatottság kevés volt a parlamentbe jutáshoz. A párt nevét 1992-ben Munkáspártra rövidítő politikai alakulat a következő két voksoláson sem tudta meghaladni az időközben öt százalékosra emelt parlamenti küszöböt. Különösen kedvező lehetett volna a párt helyzete 1998-ban, amikor a balliberális kormányzat által - a pénzügyi helyzet kényszerűségéből adódó - folytatott neoliberális gazdaságpolitika hiteles baloldali kritikáját adhatta volna. Szavazóinak száma tizenegyezerrel nőtt ugyan, de ezzel is csak 4 százalékot ért el. 2002-re a párt támogatóinak magas átlagéletkora miatt a pártra leadott szavazatok aránya már alig haladja meg a 2 százalékot, az igazán kormányváltást akarók az MSZP-re szavaztak. [11]

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt újjászervezése sem bizonyult sikertörténetnek. A párt vezetése 1990-ben radikális antikommunista irányt vett, s szövetségeseit nem a baloldalon kereste. Potenciális szavazóbázisának egy határozott, de árnyalt elhatárolódásra és egyértelmű baloldaliságra lett volna szüksége, így 3,55 százalékkal kívül maradtak a parlamenten. A kudarcot áldatlan belső viták követték, de a szociáldemokrata maradék 1994-ben 1 százalékos támogatottságot sem tudott felmutatni. 1998-ban már az országos lista állítása sem sikerült. [12] 2002-ben pedig mindössze négy szabolcsi egyéni választókerületben indult közös MSZP+MSZDP jelölt.

Az MSZMP agrárreformköreiből alakult Agrárszövetség - egy ötévnyi liberális "flört" után (1992-1996) - 1998-ban már a szocialistákkal kötött paktumot. A párttörvény értelmében - mivel két választáson nem szerepelt - az Agrárszövetséget törölték a pártok sorából, s egyesületként működik tovább. Az önállóság részleges feladása politikailag eredményes volt, hiszen 1998-tól kezdve 3-4 politikusa az MSZP frakcióban kapott helyet, sőt Németh Imre földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszteri tárcát is kapott.

A kilencvenes évek végére a magyar politikai rendszer jelentősen elmozdult a kvázi-kétpártrendszer irányába. [13] A szocialistáknak a baloldal monopolizálásáért szinte semmit sem kellett tenni - legalábbis a jobboldal egészét egy pártban egyesíteni kívánó Fidesz aktív politikai erőfeszítéseihez képest. Az MSZP "csinálta" saját politikáját, járta a maga útját, miközben 1990-es baloldali vetélytársai szinte maguktól marginalizálódtak. Szavazóbázisuk nagyobb része a szocialistákhoz csatlakozott, így a párt nemcsak támogatottságában, hanem politikai sokszínűségében is gazdagodott.

A tanulmány megjelent az "Útkeresések - A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma" c. kötetben, Bp., Napvilág Kiadó 2004., 196-211.

[1] A tanulmány témája az 1990 és 2002 között megtartott négy parlamenti képviselőválasztás. Ennél fogva nem térhet ki a vereséget hozó 2004. évi európai parlamenti választásokra, már csak azért sem, mert annak nincs kapcsolata a hazai törvényhozó hatalom megalkotásához. Az eltelt idő rövidsége okán sem lehetséges, hogy akár csak vázlatosan is szóljunk a választások értelmezéséhez fontos információkról (a választójog alakulása, a foglalkozási szerkezet változása, az európai politikából adódó tartós és szezonális hatások stb.). Mindazonáltal legfontosabb 2004. évi országos választási adatok a kötet függelékében megtalálhatóak. Részletes választási adatok találhatóak: Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920-2000. I-III. k. + CD-ROM. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001.; a többpárti parlamenti választások politikatörténetéről: Parlamenti választások 1920-1998. Szerk.: Földes György és Hubai László. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998. 343.; valamint a www.vokcentrum.hu portálon választási törvények, táblázatok, válogatott tanulmányok és bibliográfia is található.

[2] 1988/89 folyamán az volt az általános ellenzéki vélekedés, hogy a 387 fős parlament túl nagy az ország méreteihez képest. A Tölgyessy Péter által kidolgozott - alapelemeiben és szerkezetében ma érvényes modell valóban 250 vagy annál valamivel nagyobb parlamenttel számolt. Amikor azonban az Ellenzéki Kerekasztalnál, illetve a Nemzeti Kerekasztalnál folytak a tárgyalások, már kiütközött a különböző pártok közötti érdekkülönbség. A viták során - elsősorban a történelmi pártok hatására folyamatosan emelkedett a leendő parlament mandátumainak száma. Az NKA már 374 képviselőben állapodott meg. A parlament előtt is világos volt, hogy a kisebb parlament ígéretét nem célszerű megszegni. Így a régi 387 fős egypárti országgyűlést egy 386 mandátumos többpárti parlament váltotta fel.

[3] 1994. évi III. törvény az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. törvény módosításáról és kiegészítéséről, 4. szakasz (5) bekezdés.

[4] Természetesen 1993 őszén, a törvénytervezet kimunkálásakor még nem lehetett tudni, hogy az 1994. évi választásokon a listákon a Munkáspárt 3,19, míg a MIÉP csak 1,59 százalékos társadalmi támogatottságot tudhat majd maga mögött.

[5] Közös jelöltek szavazási eredményei: 1990: MSZP+Agrárszövetség 2225 szavazat/0,05 százalék, MSZP+HVK: 1589/0,03; 2002: MSZP+MSZDP: az 1. fordulóban 41418/0,74; a 2. fordulóban 40709/0,93; MSZP+SZDSZ: 1. fordulóban 27892/0,50 - az SZDSZ+MSZP jelölt mandátumot szerzett; a 2. fordulóban 13101/0,30.

[6] A közvélemény 1989-ben (Magyar Közvéleménykutató Intézet). In: Magyarország Politikai Évkönyve 1990. Szerk.: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. hn., Aula-OMIKK, 463.

[7] Az MSZMP agrárreformköreinek 1989. májusi találkozóján szerveződött egyesület december elején alakult párttá. Agrárértelmiségiek, elsősorban termelőszövetkezeti vezetők szervezték meg a szövetkezetek érdekvédelmére, az agrárérdekek hangsúlyosabb képviseletére.

[8] HVK: választási pártként különböző társadalmi szervezetek együttműködési koalíciójaként alakult meg 1989 decemberében. Legfontosabb tagjai: Hazafias Népfront, a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (METESZ), a nemzetiségi szövetségek, a nyugdíjasok szövetségei stb.

[9] A közismert botrányt tetézte az a nem igazolt feltevés, hogy az összegből a két koalíciós párt választási kasszájába is jutott.

[10] A baloldali pártok döntően munkásmozgalmi eredetűek, Marx munkásságát tekintették (tekintik) kiindulópontnak. Az ideológiailag rokon pártokat a politológiai szakirodalom pártcsaládoknak nevezi. A pártcsalád pártjai mindig sokszínűek voltak, köztük a döntő szakadás Lenin munkásságához és az 1917. évi bolsevik forradalomhoz kapcsolódik. A szociáldemokraták (szocialisták) evolúciós úton, a kapitalizmus keretein belül reformokkal és demokratikus eszközökkel kívánták elérni végcéljukat, a szocializmust. A kommunisták revolúcióval, forradalommal akarták a majdani kommunizmus eléréséhez a hatalmat megragadni. A nyolcvanas évek során a maradék kommunista pártok többsége is lemondott az erőszakos, forradalmi útról.

A baloldali pártcsaládhoz tartozó pártok, 1922-2002

* Az MSZDP 2002-ben az MSZP-vel közös jelöltet állított Szabolcs-Szatmár-Bereg megye négy egyéni választókerületében.

A táblázatban használt rövidítések: MKP: Magyar Kommunista Párt, MP: Munkáspárt, MSZDP: Magyarországi Szociáldemokrata Párt, MSZMP: Magyar Szocialista Munkáspárt, (MSZMP): Magyarországi Szocialista Munkáspárt (1925/26).

A kormányon lévő pártokat félkövér betű mutatja. A cellákon belüli elhelyezkedés a szerint értendő, hogy a pártcsaládon belül a párt a többitől jobbra vagy balra helyezkedik el.

[11] A Munkáspártban egy dolog változott: Thürmer Gyula pártelnök személye. A párt rendszerkritikája érdekes keveréke az ortodox kádárizmusnak és a hetvenes évek eurokommunizmusának. A kapitalista rendszer bírálata közben azonban a párt sohasem használt olyan radikális nagytőkeellenes kijelentéseket, mint amit Orbán Viktor nem egyszer megtett a 2002-es kampány folyamán, de a választási vereséget követő újabb gyűléssorozat alatt is.

[12] Az MSZDP területi listáira 0,13 százalék adta szavazatát.

[13] A politológiai szakirodalom kvázi-kétpártrendszernek nevezi azt a pártrendszert, amikor a két legnagyobb párt együttes támogatottsága 80 és 90 százalék közé esik.